2009. június 28., vasárnap

Szabadidő – Meghalt a Király. Michael Jackson emlékére

Rosszul kezdődött a zenei világ számára a hétvége: ötvenévesen elhunyt az amerikai megasztár, a pop királya, Michael Jackson. Nem sokkal a beharangozott ötven koncertből álló turné előtt. Két napja majdnem csak erről beszélnek a médiában, klipjeit non-stop játsszák a zenecsatornák, Michael slágereket sugároznak a kereskedelmi rádiók, egyes újságok különkiadásokat szenteltek az esetnek, a rajongók világszerte spontánul utcára vonultak szerte a világban, a torrent-oldalakról milliók töltik le a koncerteket es a zeneszámokat, a statisztikusok pedig akkurátusan számolgatják miben volt (és vélhetően marad is) csúcstartó. Beszédes, hogy az utóbbi két napban a Google keresőbe is a megasztár nevét pötyögtették be a leggyakrabban, iTunes-ról lényegében csak a Popkirály számait vásárolják…

Tény, hogy a zenész nem csupán muzikális, hanem társadalmi szempontból is jelenség volt. Nem csupán ő volt fenomén, hanem az általa generált hatások, trendek önálló társadalmi jelenséget képeztek. Nemzedékek nőttek úgy fel, hogy gyermekszobájukban reggel nem a szülő, hanem az ő posztere volt az első látvány. Szerte a világon. Képmása az XXX generáció (a poszt baby-boom korosztály) kulturális ikonjává vált, és vélhetőleg az is maradt.

Miért volt/van ekkora sikere? Több tényező együttes állása „termelte ki” átütő hatását. A kétségtelen tehetsége, zenei kreativitása, innovatív képessége és zsenialitása mellett. Ez csak szükséges, de nem elégséges feltétele volt „uralkodásának”. Tehát egyfelől a tehetsége.

Szociológusok jól tudják, hogy a társadalom és a művészetek között igencsak szoros a kapcsolat. A művészek a társadalom tagjai, akiket a környezetükben végbemenő események és történések inspirálnak; végső soron a társadalomról üzennek valamit - festmények, rajzok, fotók, filmek, szobrok, énekek formájában. Ugyanakkor a társadalmi változások is kitermelik a maguk művészeti kifejezésformáit, művészeit. Michael Jackson jó tehetséggel, jókor, jó helyen tudta megragadni azokat a lehetőségeket, amelyek egyértelműen klasszissá tettét. (Akárcsak Elvist korábban, csak Jacksont egy másik korban és egy újabb változás kontextusában). Másfelől tehát a felismert társadalmi változások és a bennük rejlő lehetőségek. A továbbiakban ezeket fogjuk felleltározni.

A hálózatok és kapcsolatok. Jackson apja hatására gyermekzenészként kezdte, és 11 évesen lett a The Jackson 5 üdvöskéje. A zenére és táncra egyaránt hangsúlyt fektető fekete gyermekbanda eleve csak olyan helyen koncertezett, ahol olyan afro-amerikai sztárok léptek fel, mint például James Brown vagy Stevie Wonder. Jól használták ki a már befutott zenészek társaságát: számos show alkalmával Cher-el közösen énekeltek, így érthető, hogy a szakma a tehetséges fiúra hamar felfigyelt. A CBS Records-al kötött szerződés 1975-ben az első ligába való átigazolással ért fel, amit teljesen természetesen követett a szólókarrier.

Jackson ügyesen belépett az amerikai folklórba is, amikor 1978-ban a Madárijesztőt játszotta a The Wizz (Óz a nagy varázsló) című filmben, belopva magát a gyermekek szívébe: akik később tinédzserkorukban a rajongók millióinak a kemény magját képezték, felnőve pedig a fizetőképes piaci keresletet - a koncertjegyek, CD-k, DVD-k vásárlói. (A filmvilággal ekkoriban kialakított kapcsolatai később rendkívüli fontosak lesznek – a video korában). Michael ekkor kötött stratégiai partnerséget a zeneguru Quincy Jones-al – az 1978-as Off the Wall platinalemez már ennek a konkrét terméke.

A megjegyezhetőség és sajátosság. Michael Jackson teljes mértékben megfelelt egy nagyon fontos marketing szabálynak. Teljesen egyedi termék volt: kinézése, habitusa, tánca, zenéje teljesen sajátos volt, semmi mással nem lehet(ett) összetéveszteni. Sőt, ha látta-hallotta az ember, akkor végérvényesen megjegyezte magának. A Moonwalk-ról nem is beszélve…

A társadalmi változások. Jackson igazi megasztárrá valamikor a nyolcvanas évek közepe-vége fele vált. Korábban nagyrészt Amerikára illetve az angolszász nyelvterületre korlátozódott „hatalma”. Ebben az időben jelenik meg a kábeltévé és a tévécsatornák, amelyek már globális skálán terjeszthették a műsoraikat. Ennek hatására tematikus csatornák tömkelege lép színre, ezek közül rendkívül fontos az MTV. Ez paradigmaváltást jelent: a zene ettől arrafele nem csupán hang, hanem kép is – a videoklipeknek köszönhetően. Michael a filmiparral korábban kialakított kapcsolatai révén komoly filmrendezőket tud mozgósítani, akik látványos klipeket rendeznek, jól kombinálva a zenei mondanivalót és hangzást a látványos, olykor sokkoló képi világgal. Jó példa erre a Bad. Aki még nem fogta az MTV-t, azokat a megint akkortájt rohamosan terjedő videón keresztül lehetett elérni. Magyarán, a technikai-technológiai változások jelentősen hozzájárultak a sikeréhez.

Továbbá, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes években a feketék egy jelentés része felfele mobilis: körükben gyors középosztályosodás megy végben, akik veszik az albumait, hiszen benne a maguk sikerét is viszontlátják, másfelől Amerikának is jól jön a rossz lelkiismeret (rabszolgatartás, szegregáció, diszkrimináció) kijavítására az a tény, hogy egy fekete zenészt szerethetnek. Ne feledjük, a kilencvenes években a multikulturalitás ideológiája és a pozitív diszkrimináció volt a „menő”. Jacksonnal meg jól lehetett igazolni, hogy a faji jogegyenlőség az már tényszerű valóság.

Végül, szintén a nyolcvanas-kilencvenes években tombol a posztmodern, amit Jackson (és hadseregnyi stábja) okosan kihasznál. Feldolgozásra kerülnek a tipikusan posztmodern kérdések. A társadalmi problémák, szegénység, gyermekek jogai ("We are the World”, „Heal the World”); a nemek relativitása (a „gender-issue”, amit ő maga képviselt design-javal); a környezet kérdésköre („Earth Song”); a faji tematika jelentőségének csökkenése („Black or White”); elidegenedés („You are not Alone”) olyan témák, amelyek a közösséget érdekelték, és amelyekre ő mozdult rá leghamarabb, ő tematizálta közérthetően.

Nem csoda, hogy megasztár volt és maradt. Még hallani fogunk róla, az biztos.

Itt egy jo cikk: http://nortonbooks.typepad.com/everydaysociology

Aki uzenni szeretne: www.michaeljackson.com

Érdekes könyvek – Megetetett társadalom

Schlosser, Erik (2001) Fast Food Nation. The Dark Side of the All-American Meal. Hougthon-Miffin

Schlosser könyve nem csupán egy a folyamatosan bővülő fast-food jelenséget bemutató és elemző könyvek, írások sorából, hanem a legjobban közé tartozik, amit a nagyközönség számára írtak. (Ezért készítettek egy nem túl jó filmet is belőle).

Az újságíró kezdetben csak egy cikksorozatot tervezett a The New York Times számára, de a hosszantartó terepmunkája során összegyűjtött interjúk, tapasztalatok, benyomások indokolttá tették az önálló könyv megjelentetését. 2003-ban magyarul is megjelent Megetetett társadalom címmel, a HVG Könyvek kiadásában, Budapesten.

A szerző végigköveti a gyorséttermekbe kerülő élelmiszerek útját: a krumpli termelőktől és állattenyésztőktől, a feldolgozókon át, az éttermekbe betérő fogyasztók asztaláig megtett teljes utat leképezi. De bemutatja azokat a társadalmi változásokat (az autók tömegtermelése, az autópályák építése, az automobilitás elterjedése), amelyek a fast-food láncok elterjedését tettét lehetővé, akárcsak azokat a negatív következményeket, amelyeket okoztak: betegségek kialakulása, túlsúlyosság, az egészségügyi ellátó rendszerekre nehezedő nyomást, illetve az élelmiszeripar koncentrációját, az oligopolisztkus piac létrejöttét, ami a széles körben fogyasztott élelmiszerek rosszminőségét okozza – az étteremben és otthon is.

Rendkívül érdekes azonban az is, amit a munkaerő kapcsán állapít meg.

A mcdonaldizált gazdasági egységek munkaerő iránti kereslete gazdasági okokból tudatosan a fiatalok, rendszerint a pályakezdők irányába orientált. Kideríti, hogy a gyorséttermek munkaerejének háromnegyede húsz év körüli, és rendszerint részmunkaidőben foglalkoztatottak, képzetlenek, és a tapasztalanságuk miatt alacsony bérekért dolgoznak. Eredményei szerint az alkalmazottak jelentős része kényszerűségből vállat részmunkaidős állást, hátrányos helyzetű családokból származnak, akik a részben a családi jövedelmek növelése, részben pedig a saját fogyasztásuk finanszírozása érdekében dolgoznak. A monoton munkafázisok ellenséges érzelmeket generálhatnak azokban a pályakezdő (értsd munkába álló) fiatalokban, aki itt kerülnek először közvetlen kapcsolatba a fizetett munkával. A monoton, túlszabályozott, restriktív környezetben történő és engedelmességre nevelő pályaszocializáció következtében a pályakezdőkben szakmai sikertelenséget, lemondást és hosszú távon munkaiszonyt indukálhat.

Az adaptációs problémák és az elidegenedés lehetősége, azzal párosulva, hogy a munkavállalás az iskolai karriert vagy a továbbtanulási lehetőségeket is kompromittálja, mivel a munkahelyen a fiatalok kikerülnek mind az iskola, mint pedig a család ellenőrzése alól sok esetben zsákutcába kergeti a fiatal alkalmazottak egy részét, ezzel mintegy újratermelve hátrányos helyzetűket. Így a saját munkahely és pénzkereseti lehetőség kezdeti csábítása kockázatos lehet, ami a hátrányos helyzet újratermelésének társadalmi intézményévé válik, a dolgozó szegények szakszervezet nélküli, túlórát nem, csak minimálbért fizető alacsony presztízsű és bizonytan munkahelyeként.

Megetetett Tarsadalom angolul, klikk ide: http://books.google.ro/books?id=yNFN1OpnkBkC&dq=fast+food+nation&printsec=frontcover&source=bn&hl=ro&ei=rTBHSsnJNMvK_gbB-cCFCQ&sa=X&oi=book_result&ct=result&resnum=4

2009. június 27., szombat

Érdekes könyvek – Fordulópont

Gladwell, Malcolm (2000) The Tipping Point. How Little Things Can Make a Big Difference. Boston-New York-London: Little, Brown and Company

A The Tipping Point-ot „véletlenül” vásároltam meg. Lekéstük Baltimoreban a Delta járatát, amivel New Yorkba kellett volna repülnünk, hogy a JFK-ről hazajöhessünk. A repülőtéren a könyves standon megláttam Gladwell könyvét, és amint várakozva bele-bele olvastam (korábban szó szerint felkönyörögtük magunkat egy American Airlines későbben induló gépére), a nagy ijedtség után kezdtem hálás lenni, hogy a Fordulóponthoz hozzajutottam. A gépen hazafele el is olvastam.

Gladwell korábban a Whasington Post tudományos jellegű cikkek szerzője volt, jelenleg a The New Yorker sztárja és egyike a világ száz legbefolyásosabbnak tekintett értelmiségijének. Más könyvei: Blink, Outliers.

280 oldalas könyv nyolc fejezetben a váratlan és hirtelen beállt történelmi (az Amerikai Függetlenségi Háború), piaci (divat) és mindennapi (szocializációs minták és magatartások) változások okát és mechanizmusát taglalja, fantasztikusan érdekes és szemléleteses példák és minuciózus részletességgel bemutatott esettanulmányok mentén.

A könyv lényegi mondanivalója az, hogy ha több tényezőcsoport együttesen fennáll: akkor bármilyen látszólag” kis” esemény olyan „lavinát” indíthat el, ami nagyon sokakat érint, és ami a korábbi „rendet” megváltoztatja. Mire gondol a szerző?

Hát konkrétan a terjedés-fertőzés (epidemics) három szabályára: a Kis Számok Törvényére (Law of The Few) (a szerző mondanivalója helyenként a kevesek törvényeként is megjelenik), a Ragadósság/Tapadósság Tényezőre (Stickiness Factor), illetve a Körülmények Erejére (Power of Context).

Az első szabály a hiteles, (el)ismert, és közösség nagyszámú tagjaival rendszeres kapcsolatokat ápoló személy vagy személyek létét feltételezi. Akik gondolatokat találnak ki, azt szétterjesztik és akik megvalósítják. Gladwell őket Összekötőknek (Connectors), Sokattudóknak (az okosak, érdeklődők, bámulatosak, okoskodók, jól informáltak) (Marvels), és az Ügynököknek (Salesmen) nevezi. Világos, hogy a szociológia által véleményvezéreknek, vagy a hálózati megközelítésben a csomópontokban elhelyezkedőkre kell gondolnunk. Mi a közös bennük? Tájékozottak, kezdeményezők, befolyásosak, mindég a többiek előtt vannak egy kicsikét.

A második szabály arra vonatkozik, hogy az eseménynek feltétlenül kell legyen egy nagyon könnyen megjegyezhető vonásuk, jellemzőjuk, amit az emberek egyértelműen hozzá kötnek.

Gladwell egy hirtelen nagyon népszerűvé vált cipő példáján keresztül írja le ezt a szabályt, de mi akár az Apple iPod sikerére is gondolhatunk: a fehér szín nemcsak könnyen megjegyezhető volt, hanem csak és kizárólag az Apple által piacra dobott termékre volt jellemző (így aztán nem csoda, hogy az MP3 lejátszok királyává vált).

A harmadik szabály arra a körülményre és társadalmi környezetre vonatkozik, amiben az esemény végbemegy, a fordulópont bekövetkezik. Olyan társadalmi helyzetben például, ahol a normák éppen változás előtt vannak, vagy adott irányba mutató várakozások és igények lappangnak, a kis különbségek nagy változásokat idézhetnek elő.

A The Tipping Point sikere (több hétig vezette a The New York Times bestseller listáját, rengeteg nyelvre lefordították, magyarra is (én az eredetit olvastam).

A könyv attól is érdekes, hogy jó fogódzókat és keretet nyújt néhány „atipikusnak” vagy „különösnek” tekinthető helyzet és esemény megragadásához. Roppant érdekes, amolyan „együltes” olvasmány. Ha nekikezd az ember, egyszerűen nem tudja azt letenni. Fogjon bele!

Macolm Gladwell hivatalos honlapja, cikkei es blogja itt elerheto es olvashato: www.gladwell.com, http://tedblog.typepad.com/tedblog/2006/09/malcolm_gladwel.html

2009. június 25., csütörtök

Érdekes könyvek – Kellemetlen igazság

Al Gore (2006) An Inconvenient Truth. The Planetary Emergency of Global Warming and what We Can Do About It. New York: Rodale

Ezt a könyvet mindenképpen érdemes kézbe venni, olvasgatni és nézegetni. Nézegetni is lehet, hiszen több mint felét teszik ki a grafikailag nagyon szép, de sok helyen sokkoló fotók, valamint ábrák és grafikonok. Mindenkinek ajánlom, különösen a környezet iránt érdeklődőknek, a környezettudatosoknak. Szerzője majdnem elnök lett 2000-ben…

A könyvből – ami valójában sok nyilvános előadás szövegéből, személyes visszaemlékezésekből, statisztikákból és sok fényképből tevődik össze – Oscar-díjas dokumentumfilm is készült. Gore egyébként környezetvédő munkásságáért az IPCC-vel osztott Béke Nobel-díjat kapott 2007-ben. Az An Inconvenient Truth (magyarul Kellemetlen igazság) alapállása folytatja a 2000-ben megjelent Earth in the Balance: Ecology and the Human Spirit (Föld a mérlegen: ökológia és az emberi szellem) című könyvében megfogalmazottakat. Nevezetesen, hogy a globális felmelegedésnek emberi oka van, az ipari társadalom által kibocsátott széndioxid mennyiség (és egyéb káros gáz) növekedése és az átlagos évi hőmérséklet emelkedése között közvetlen ok-okozati kapcsolat van.

Valójában végig emellett érvel. Szerinte három tényező együttes kombinációja adja a klímaváltozás okát: az emberiség számának robbanásszerű növekedése, a technológiai fejlődés és a jelenlegi cselekvések jövőbeni következményeinek mellőzése. Központi gondolata, hogy a felmelegedés folyamata nagyon közel áll ahhoz a pillanathoz, amikor mindez visszafordíthatatlanná válik, és semmilyen megoldás nem segít majd, de most még lehetséges a sikeres beavatkozás. Gore számos látványos empirikus példát említ a klímaváltozás állapotának illusztrálására: gleccserek eltűnésével, tavak kiszáradásával, területek sivatagosodásával, a jégtakaró olvadásával igazolja, hogy a helyzetsürgős megoldásra vár. A közös, globális összefogást sürgeti a kellemetlen igazság elhárítására, amiben az egyéni cselekvéseknek is nagy szerepe van – így aztán kifejezetten a Kiotói szerződés ratifikálásáért szállnak síkra.

A mondanivaló végig normatív, abban az értelemben, hogy tudományos és morális érveket használ, az egyéni és közösségi felelősségre hivatkozik.

Talán jobban oda kellene a kellemetlen igazságokra figyelnünk. Amíg lehet!

Társadalmi problémák – Szegénység és egyenlőtlenség. Néhány szám

Világviszonylatban az emberiség egyötöde nyomorog, kevesebb, mint napi egy dollár alatti összegből kénytelen tengődni. Közülük körülbelül 800 milliónak igen súlyos a helyzete: naponta éheznek. A 6,7 milliárdnak majdnem a fele pedig 2,5 dollár alatti 0sszegbol gazdalkodik. Ez a jövedelmek egyenlőtlen eloszlásából (is) adódik: 2000-ben az ENSZ becslése szerint a népesség 80 százaléka az összjövedelem csupán 26 százaléka felett rendelkezett. A maradék 74 százalék jövedelmet a népesség húsz százaléka birtokolja. A legszegényebb 20 százalékra pedig alig jut valami: ők az összjövedelem csupán 2 százalékán osztoznak.

A Föld népessége rohamosan növekszik és ez a trend csak erősödni látszik. Míg 1900-ban a népesség 1,6 milliárdot tett ki, jelenleg 6,5 milliárdan vagyunk. 1960 óta megkétszereződött a lélekszám: percenként 261 ember születik, vagyis másodpercenként több mint négy ember, 4,4. A halálozásokat levonva, a másodpercenkénti nettó növekedési ütem átlagban 3 ember körül van. Így 2050-ben legalább 9 milliárdan leszünk.

A világ egyik legszegényebb országa Sierra Leone. Itt 2003-ban az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem (GDP) 518 dollár volt. A Sierra Leone-i gyerekek túlélési esélye csupán 71,6 százalék. Luxemburgban ugyanakkor az egy főre eső GDP 58 900 dollár volt, a gyerekek túlélési esélye pedig 99,5 százalék.

A háromszáz leggazdagabb romániai együttesen 33 milliárd dollárnyi értéket tart kézben, ami 2006-hoz képes 50 százalékos növekedést jelent! Az első tíz leggazdagabb vagyonának összértéke 18 milliárd dollár, vagyis a háromszázból az első tíz birtokolja a 33 milliárd dollárnak a több, mint felét.

2009. június 24., szerda

Szabadidő - A Foci VI.

A focihoz sokan értenek országunkban így aztán minden „rendes” tévében volt-van ilyen műsor, rendszerint vasárnap.

A főműsoridőben futott a tavaly az RTV-ben a „91.-k Perc”, most a Realitatea TV-n megy. A Kanal D-n, a „Foci Napja” volt, a Realitatea hírtelevízióban a „Sport Valósága”, a Telesporton a „Fanatik Show”, a Sport.ro-n a „Speciális” (az utóbbiak a két tematikus sportcsatornán minden nap), az Antena 2-n a (Procesul Etapei utód) „Forduló Fellebbezése” (eredetiben a Recursul Etapei) ugyanazzal a műsorvezetővel. A GSP tévén minden nap van egy focinak szánt műsor.

Ezek a műsorok tudatosan tárgyalásszerűek, ahol a meghívottak, döntőbírói, védőügyvédi és vádlói pozícióból a foci kapcsán ítélteket mondanak ki a társadalomról, pontosabban annak szabályait megsértő szereplőiről. Látható, hogy a műsorok nevei is beszédesek: a sport azonos a focival, ami a valósággal egyenértékű. A fociforduló legfontosabb napja (amikor a legjobb csapatok játszanak) a vasárnap nem az Úr napja, hanem a focié. Minden speciális, ami a focihoz kötődhet, amit természetesen minden fanatikus focirajongónak figyelemmel kell követnie. Paradigmatikusak azonban továbbra is a tárgyalás és a fellebbezés nevek maradnak, amelyek jól sűrítik az a jelentésmezőt és véleményklímát, amit a foci Romániában feltételez.

Érdemes odafigyelni az írott és az elektronikus média más szereplőire is. A két nagy sportnapilap – mindkettő két nagy konkurens tröszthöz tartozik, a Gazeta Sporturilor (89 előtti Gazeta de Sport jogutódja) az Intacthoz, ami négy Antena tévécsatornát, a GSP tévéket és más médiatermékeket is gondoz, illetve a ProSport, ami a MediaPro konszerné – több mint nyolcvan százalékban a focival foglalkozik. Az Onlinesport sportportál majdnem csak a focival, a Total Sport sportrádió úgyszintén a labdarúgásról beszél. Minden, ami a focisták életéhez, a klubvezetők megnyilvánulásaihoz kapcsolódik (milyen autót vásároltak legutóbb, hogy töltötték a Húsvéti Ünnepeket, stb.) szélesen lefedett és utána alaposan megvitatott problémát képez. A nem focira szakosodott Sport Total napilap másfél év után csődbement.

Az intézményes szereplők közé tartoznak még a klubok, a Román Labdarúgó Szövetség (FRF), a Labdarúgó Profi Liga (LPF), a Központi Játékvezető Bizottság (CCA), a drukkerek szervezetei, a politikum, alkalmanként a rendőrség. Az egyéni szereplők tekintetében beszédesek a státusok illetve a rájuk aggatott neveik is. Ők egy elég széles társadalmi spektrumból származnak.

A „hőskorban” (nagyjából az 1995 – 2005 közötti periódus) a szereplők között leginkább volt játékvezetők (ők képezik a játékszabályokkal kapcsolatosan a legitim beszélők testületét), játékosok (a látszólagos főszereplők), akik egyébként a legkevesebbet beszélnek, a klubvezetők és a klubtulajdonosok (mint az új kapitalista világrend exponált példaképei), a sportszövetségek vezetői, hivatalnokai (mint a törvényesség fenntartására hivatott instanciák képviselői), valamint zenészek, színészek (a román társadalom követendő sikertörténetei), a politikusok (rendszerint mint feketebárányok, akik nem támogatják pénzzel és befolyással a sportot, végeredményben a segítségre szoruló társadalmat), valamint a szurkolók (mint az egyszerű nép képviselői) és a sport-impresszárok (a foci szürke, de befolyásos eminenciásai) csoportjait lehetett elkülöníteni. Végeredményben az egész társadalmat kicsiben képezte-képezi le egy-egy ilyen műsor. Ez a szakasz a foci és a társadalom válságosabb periódusára volt tiszta formában jellemző, de ma is hasonlóan működik.

Gyakori meghívott valahol Gheorghe Stefan, egy moldoval város a Piatra Neamti-i Ceahlaul tulajdonosa (több pártban megfordult, jelenleg polgármester), akit rendszerint Pinalti-nak neveznek. Pinalti az angol tizenegyes büntetőt jelentő penalty tipikusan moldvai nyelvjárásban kiejtett változata. Az i-vel mondott penalty egyszerre jelölte viselőjének örökös gyanúját (sokszor valóban meglapozottan) hogy csapatának soha, ellenfelének pedig lehetőség szerint sűrűn ítélnek meg tizenegyest. Az erősen nyelvjárásban beszélő klubvezető Pinalti-nak való címkézése tartalmazza a többség moldvaiakkal szemben tanúsított kedvezőtlen, sztereotip magatartását: őket butábbaknak és alkalmatlanoknak tartják, mint az ország többi részén élőket. Csapata egyébként a tavalyi idei idényben úgy játszott az első ligában, hogy a szereplési jogát egyszerűen megvette egy másik, a 2 Ligából bejutott csapattól.

Másik állandó szereplő – újabban a telefonvonal végén – a hivatásos fociliga vezetője, Dumitru Dragomir. Színes és erősen vitatott figura, mármint, ami a habitusát illeti. Az elítélt, de titkon csodált smecher archetípusa. Lefordíthatatlan jelző: az élelmes, mindég lábára eső, a jég hátán is megélő típusra utal, aki nem riad vissza attól sem, hogy célját nonkonform módon elérje. Eszes, simulékony ha kell, de mindég a maga érdekét érvényesíti. A szónak társadalomtörténete van: az állandóan változó kontextusban boldogulni kényszerült, mindég megszorult, de állandóan győztes a smecher, akit a rendszer ellehetlenít, és csínytevésre kényszerít (erre az elmúlt százötven évben Romániában bőven volt alkalom). Ráaggatott nevei, a Corleone, az Oracolul de la Balcesti, a Mitica de la Liga rendkívül beszédesek. Az üzletember Dragomir, aki a múlt rendszerben egyaránt volt milicista (kommunista rendőr), klubvezető (az fentebb elmlített F. C. Olt Scornicest-et illetve a megszűntetett Victoria-t menedzselte többek között), csencselő (a válogatott külföldi utazásai alatt farmerekkel, vedeókkal, kozmetikumokkal és gyolyóscsapágyakkal üzletelt) és elítélt (állítólag szerencsejátékért, jogerősen soha nem ítélték el). A forradalom után rövid ideig mint a múlt rendszerben tevékenykedőt bebörtönözték, de hamar kiszabadult, megint ítélet nélkül. Hamar meggazdagodott, egyesek szerint az alvilág segítségével. A Corleone erre, illetve a bundameccseket intéző Cooperativa (szövetezet, a volt TSz-k román megnevezése) patronálására utal. Dragomir egy Balcesti nevő faluból származik, az Oracol az jóst jelent: sok eredményt helyesen „jósolt meg” – hála a Cooperativának. A Mitica jelző az igazán „húzós”. A mitica, vagy többes számban a mitici, a Dumitru keresztnév beceneve. Társadalmi használatában azonban mást jelent. Mitica az óromániai korrupt, gerinctelen profitőrökre, haszonlesőkre utaló megnevezés. A sajtó széleskörben alkalmazza, a fő erdélyi klubok magukat a mitica-kal szemben pozícionálják. Dragomir politikus is, a szélsőjobboldali revizonista Nagyrománia Párt képviselője volt, de az utóbbi időben komolyan fontolgatta az államelnök által patronált pártba való átigazolást. Híresen rossz román nyelvhasználatát a Román Akadémia nyilvánosan kifogásolta, a kommunistákra jellemző „fanyelv” után a „homoknyelv” szocioligvisztikai fogalom „atyja”. Továbbá ő a törvényozás által nemrégiben elfogadott sporthuliganizmus-ellenes törvény szellemi szerzője. Emiatt nyílt konfliktusba került a fociszurkolók képviselőivel.

Ritkább, de fontos meghívott a FRF-t, a Román Labdarúgó Szövetséget vezető Mircea Sandu is. Sandu válogatott focista volt, a szakma elfogadja, mint „maguk közül valót”. Az értelmiségi allűröket tudatosan ápoló és kifejező Sandu (több idegennyelvet beszél, egyetemet, végzett, jelenleg az UEFA egyik alelnöke) visszafogott és kigyesúlyozott FRF elnököt a sajtó Nasul-nak vagyis Keresztapának címkézi: a fociban uralkodó korrupció hallgatólagos eltűrése és hosszú regnálása miatt.

Emblematikus figura Giovanni Becali. Rendes neve Gheorghe, de ő a Giovanni-t kultiválja, mert olaszosan és arisztokratikusan hangzik. Ő is smecher-ként kezdte: állítólag a kommunista időkben a feketepiacon jól értékesíthető mozijegyeket árult az amerikai filmeket vetítő filmszínházak előtt, amíg Nyugatra nem szökött és ott – többek között egy állítólagos érdekházassággal megspékelve – meg nem gazdagodott. Ő, és fivére lettek a kilencvenes évek legjobb román focicsillagainak ügynökei, tetemes vagyont halmozva. Jelenleg a korrupcióellenes ügyészség pereli, adócsalás vádjával. Impresszári licenszét az UEFA visszavonta, de a fivérének dolgozik a háttérből – írják a szaklapok.

Azonban messze legexponáltabb szereplője a hazai nyilvánosságnak Gigi Becali. Becali az egyik leggazdagabb román, több mint egymilliárd euróra becsült vagyonnal. Teljesen atipikus figura, habitusa sajátos, száz százalékban nonkonform. Ő a Steaua klub tulajdonosa, egy kis szélsőjobb zsebpárt felkent elnöke, a legutóbbi választásokon az államelnöki tisztségért is versenybe szállt (kevesebb, mint 3 százalékot szerzett). De az idén bejutott a EP-be, miután több napot töltött előzetesben. Ő mindenféle tévéműsor egyik állandó szereplője, sorozatos botrányok főszereplője. Macedón (aromán) juhászcsaládból származik, a nyolcvanas években a Steaua volt katonacsapat körül forgott, míg azt pár éve meg nem szerezte. Tetemes vagyonára kétes földügyletek révén tett szert, többek között a Hadügyminisztériummal cserélt családi tulajdonú földet, aminek később az értéke csillagászatira nőtt. Teljesen műveletlen és tanulatlan (erre büszke is, és született intelligenciájára hivatkozik), sokszor alpárian beszél, káromkodik és senkire sincsen tekintettel: a csapat edzőjét rendszerint tévéműsorban utasítja a követendő taktikára, magát Mihály Vitéznek, a Fény Harcosának nevezi, akinek isteni missziója van a Földön. Minden kapcsán az Istenre és magára hivatkozik. A román társadalomtudósok több fórumon és tanulmányban figyelmeztetnek az ún. becalizálódás folyamatának (a nyomán elterjedő viselkedési minta) társadalomra gyakorolt negatív, káros hatására, veszélyeire. Példaképe az olasz oligarcha és politikus, Silvio Berlusconi. Politikusként demagóg, populista.

Megemlítendő még Iului Muresan, a kolozsvári CFR 1907 klub elnöke, aki más szempontból „lóg ki a sorból”. Az alapképzésében orvos Muresan az múlt évben exponálta magát leginkább, miután csapata, a CFR 1907 a 2007-2008-as szezonban folyamatosan az élen állt, majd a bajnokságot is meg nem nyerte. Ebbe a sorban tartozik Marian Iancu is, aki a Temesvári Poli pénzelője. Gyakran nyilatkozik, rendszerint a játékvezetőket és a bukaresti csapatokat bírálja, újabban egyenbesen szidalmazza. Mindketten heves szóváltásokban keveredtek Gigi Becalival.

Újabban állandó meghívott Mihai „Meme” Stoica, az Otelul és a Steaua volt elnöke, jelenleg a bajnokságot megnyerő Unirea vezetője. Őt tartják a legjobb klubvezetőnek, sokan intellektuális vonásokat is látnak benne. Steuas korában persze ő is elkövetett egyet-mást: például megütött egy szurkolót, mert az a csapatot bírálta. (A szereplők sorát természetesen ezzel nem merítettük ki).

2009. június 20., szombat

Társadalmi problémák - Romák Belfastban/Ulsterben

Pár napja ismét a roma problematikától hangos a nemzetközi sajtó. Lényegben a Mailat-ügy olaszországi, majd itthoni kirobbanása óta (2007) a kérdést folyamatosan napirenden tartotta a média, azonban ha jobban szemügyre vesszük a kérdés dinamikáját, akkor könnyen észrevehető, hogy a nyilvános diskurzusokban időként erőteljesen tör elő roma-toposz. Mint például jelenleg. A belfasti eset (romániai romákra törtek a szélsőségesek, akik később nyilvános felvonulást is szerveztek) ezt eredményezte: az érzelmet és értelmet alaposan felkavarta. A helyiek cseppet sem korrekt vádjai között az is szerepelt, hogy a Romániából elszármazott romák kolduló gyermekei terrorizálták volna az északír főváros békés lakóit.

A kérdés több tényezőt takar, valójában nagyon súlyos probléma, több szempontból is. Az első tényező a média és a hatóság általános magatartása. A második tenyező a jelenség mögött álló objektív társadalmi folyamatok (mindezek szorosan összefüggenek). Az alábbiakban ezekre fogunk tömören reflektálni.

Egyrészt, figyelemre méltó a média magatartása, a brit és a romániai egyaránt (ez utóbbi esetében inkább a televizióra gondolok). A kettő között valójában nincsen lényeges különbség: felületesek a kérdés kapcsán, kizárólag a szenzációsra figyelnek, illetve a romákat (átalában, mint közösséget) bűnbaknak tekintik – rájuk csak negatív terminusokban hivatkoznak.

A hazai sajtó jó része követi ezt a mintát: egybehangzó vélemények szerint a romák csak rontanak az ország általános megítélésén, ezáltal az össznépeség kerül méltánytalanul rossz képbe. Akárcsak az olaszországi esetek kapcsán.

Másrészt pedig, figyelemre méltó a hatóságok magatartása ennek a problémának az alakulásában (is). Egyértelmű, hogy a jelenség nem újkeletű. Sem a vendégmunka általában, sem pedig a hátrányos helyzetűekre specifikus olyan tevékenységformák, mint a szervezett kéregetés, a gyerekek koldultatása nem most jelent meg. A hazai illetékes intézmények – köztük az iskolák, ahol évek óta apad a gyerekek létszáma, vagy a gyerekvédelem hatóságai, a rendőrség – rég tudnak róla, de rendszerint csak akkor hajlandóak foglalkozni az ilyenszerű kérdésekkel, ha a sajtó (olykor a maga nem túl elegáns stílusában) napirendre tűzi azt. Közömbös magatartásuk hibást kör generál: ha társadalom fő integráló intézményei, mint az iskola, család, a közösség és a szociális intézmények, valamint a bűnüldöző szervek nem oldják meg a jelenség mögött álló igazi okokat, mint például a szegénység, a társadalmi diszkrimináció, a iskolai kettős mérce a romákkal szemben, akkor azok a megoldandó jelenség kiváltó okaivá válnak.

Így aztán a kritikus helyzetben került egyének egy része természetszerűleg keres máshol megélhetést, vagy kerül a kriminális szervezetek kezére. Ebben rejlik a helyzet cinizmusa: hogy a probléma mérséklését-javítását szolgálni hivatott intézmény(ek) nem csupán nem képes(ek) kezelni a kérdést - esetünkben a roma gyerekek kilépését az iskolából – hanem még örülnek is annak, a „minél kevesebb roma gyerek, annál jobb” logika alapján. Ez a magatartás explicit a helyi rendőrfőnökök esetében, akiknél úgy tűnik, nem abban érdekeltek, hogy ne legyen bűnözés, hanem hogy a bűnelkövetők „ne az ő területükön legyenek”. Persze az a legfőbb baj, hogy az angliai rendőrség is így gondolkodik, az első adandó alkalommal hazaküldve a különféle és „gyanúsnak” címkézett elemeket. Erre pedig a belfastihoz hasonló szerencsétlen események igencsak jó alkalmak.

A kérdés mögött többféle társadalmi jelenség van, ami életrekelti a szervezett kolduláshoz hasonló negatív eseteket. Ezek közül kiemelendő a vendégmunka, mint a szegénységből kivezető és-vagy a jóléthez elvezető társadalmilag mára elterjedt minta. Emiatt az illegális tevékenységek is könnyebben externalizálódnak, különösen a megszerezhető haszon relatív magas értékével kalkulálva. A másik jelenség pedig az itthon maradt gyerekek előtt álló kockázatok: a szülői kontroll hiánya, a szólők fizikai távolléte jelentősen megnöveli annak esélyét, hogy ezek a gyerekek áldozatokká váljanak: fizikai agresszió, nemi erőszak, rabszolgamunka, prostitúcióra való kényszerítés áldozatává. A harmadik jelenség pedig – mint az előző kettő közvetlen okozója – az általános gazdasági helyzet és diszkrimináció, a társadalmi intézmények elégtelen integrációs ereje. A társadalom formális kötelékeiből való kiszakadottság – munkahelyről, szociális ellátó rendszerekből, politikai intézményekből – rendszerint azzal jár, hogy újabb problémákat okoz. Mint például amiről éppen beszéltünk.

2009. június 19., péntek

Szabadidő – A Foci V.

Nacionalista-tradicionalista és modernista-kozmopolita ellentét. Az „Ősiek” versus „Bozgorok”

A harmadik törésvonal, amit a foci kifejez az etnikai jellegű. A foci és a nacionalizmus amúgy szoros kapcsolatban áll egymással: a jugoszláv polgárháborúban a szerb paramilitáris csapatok a Belgrádi Vörös Csillag szurkolóinak kemény magjából szerveződtek, akik korábban a horvát Dinamo Zágráb csapatának szurkolóival rendszeresen verekedtek a Jugoszláv Ligában (a szecesszió előtt). Vagy a katalán nemzeti identitás jó kifejezésre talált a ma is nemzeti integratív intézményként működő F. C. Barcelonában. Beszédes az is, hogy egy nemzet a foci révén hogyan vehet szimbolikus revansot egy másikon. Az 1988-as EB az elődöntőben a hollandok a házigazda nyugatnémeteket ütötték ki. A holland szurkolók számára ez volt az igazi döntő: végig az kiáltották, hogy „Adjátok vissza a kérékpáromat”, ami arra a Második Világháborús náci gyakorlatra utalt, ami szerint a németek elkobozták a hollandok biciklijeit…. A foci révén vettek elégtételt ezen…

Romániában a kilencvenes években virágzott a nacionalizmus. A hirtelen életvezérlő normák nélkül maradt rétegek számára utolsó fogódzót, „tagságot” (tehát valahová való tartozást) biztosító és kínáló nacionalizmusoknak a kilencvenes évek elején nagy sikere volt. Az etnikai-nemzeti csoportokhoz való tartozás érzése és tudata (pontosabban ennek az érzésnek a társadalmi szerepe) szolgáltatta, „találta fel”, és erősítette azt a (fiktív, csupán érzelmileg kondicionált) identitást, ami révén a társadalmi testbe integrálódni lehetett. Magyarán a nemzethez, etnikai csoporthoz való tartozás olyan kötőanyagokat hozott létre, amelyekkel – legalábbis időlegesen – pótolni lehetett az „elillant” identitások, életvezérlő normák hagyta űrt. A törzsi-primitív nacionalizmus azonban fokozatosan visszaszorult, a gazdasági növekedés révén az etnikai probéma ma nem képez égető kérdést.

A nacionalizmus természetesen továbbra is jelen van, a fociban különösen. Ezt leginkább a transzcendens és a fővárospárti diskurzus hordozza, habár az érdemtelenség diskurzusban is benne rejlik. Ebben az esetben a „nemzeti-ősi” áll szemben az „idegennel”. Az előzőt a Steaua (Becali révén), és részben a Dinamo (erőteljesen Turcu révén), az utóbbit a CFR testesíti meg. Az a tény, hogy a globalizáció következtében a hazai fociban is megjelentek a külföldi játékosok (a múlt idényben ők hozzávetőlegesen az összes első ligás focisták 23 százalékát teszik ki, összesen 118-an vannak a becslések szerint.) jó alkalmat és lehetőséget jelentenek, hogy a „mi”-re és „ők”-re bontott világképben körvonalazódjék egy nemzeti tematika. A külföldiekkel teletűzdelt csapatokkal való Steaua meccsek alkalmával sorozatosan terítékre kerül a foci nemzeti jellegének elvesztése és a hazai focisták érvényesülésének korlátozódásának toposza. A külföldiek „elözönlik” az első ligát, valóságos invázió van, „hól vannak a mieink?” kérdések hangzanak el. Ők „a szükséges rossz”, de akik „rendszerint nem alkottak nagyot” – egyébként is „…csak a gyengébbek jönnek”. Szimptomatikus erre a jeleségre a Craiovai polgármester Antonie Solomon kijelentése, aki azt mondta, hogy a csapatában (U) vannak beszélő majmok is – a színesbőrű játékosora utalva. (Az idézetek forrásait itt most elhagytuk).

Az igazi konfliktus azonban a CFR és a Steaua között van. Ez a konfliktus lényegében a tágabb kontextusba helyezett román-magyar társadalmi viszonyoktól szól. A felmutatható közös ellenség a magyarok, akik az ország területi épségére törnek. A külföldi játékosok (a CFR a Dinamo elleni meccsen tizenegy légióst küldött a pályára) ebben a logikában a magyarokat testesítik meg. Becali rendszeresen magyar csapatnak nevezi az együttest, idegenek gyökértelen seregének, akinek semmi köze sincsen ehhez az országhoz. „Steaua Románia szent szimbóluma, nem jöhetsz te egy magyar, és csúfot űzzél belőle. Ezek szerint ezeknek egy konkrét céljuk van. Csak a Románia szimbólumát támadják”. „Az a véleményem, hogy a CFR nem egy román csapat. És azt is gondolom, hogy azon mód szerint, ahogyan Pászkány a csapatánál cselekszik, ő az autonómiára törekszik” – véli a Dinamós Turcu.

2009. június 18., csütörtök

Szabadidő – A Foci IV.

A hazai foci a főváros - vidék ellentét mellett (lásd korábbi bejegyzésünket) egy másik releváns törésvonal mentén kialakult ellentétet is visszatükröz. Nevezetesen a poszt-szocialista régi és globalista új gazdasági oligarchia között húzódó ellentétet (azt is mondhatnánk a „helyiek” versus „globálisak”). Mire gondolunk?

A rendszerváltást követő változásoknak egyik legfontosabb eleme a gazdasági szerkezetváltozás és a privatizáció volt. A szocialista nagyipar egy részét vagy bezárták, vagy átszervezték és privatizálták. A privatizáció nem csupán a szoros értelemben vett gazdasági egységekre terjedt ki, hanem többek között a labdarúgó klubokra is. A fociklubok privatizációja volt talán az egyik legkevésbé látható és átlátható folyamat. Sokáig nem volt világos kik a tulajdonosok, hogyan jutottak hozzá, és milyen a vagyoni-tulajdoni helyzet. Leginkább a felhalmozott adósságokról lehetett tudomást szerezni az adóhivatal (ANAF) jóvoltából. Újabban pedig a DNA vizsgálta játékvezető korrupciós botrányok kapcsán hallunk sokat.

A klubtulajdonok és szponzorok – mint mindenhol a világon – nagyon gazdag emberek. A foci jó alkalom és lehetőség arra, hogy a sikeres vállalkozók az üzleti világon kívül is széles körben ismertté váljanak, szimbolikus tőket szerezzenek.

Ez Romániában is így van. A csapatok „vetekedésében” két igencsak eltérő vezetési stílusú-habitusú üzletembercsoport küzdelme is kiolvasható: a poszt-szocialista régi és globalista új oligarchia konfliktusa.

Az előző csoporthoz tartozik a Dinamo tulajdonosainak egy része, kiemelten az elnök Nicolae Badea és Vasile Turcu; a Rapid elnök George Copos; de hozzájuk áll legközelebb a Steauás Gigi Becali is (természetesen még mások is). Rájuk az jellemző, hogy az előző rendszerben közel álltak az akkori hatalomhoz, idősebbek, és a foci révén keresik a nyilvánosságot. Nicolea Badea Ion Dinca volt miniszterelnök-helyettes lányának a volt férje; a rendszerváltás után kapcsolatai révén a belügyminisztériumot informatizálta a Computerland cégen keresztül, a Dinamóhoz is ezek révén került. Mára 160 millió eurós vagyona van a Capital 300 szerint. Vasile Turcu az építőiparban és az ingatlanpiacion tevékenykedik, kezdetben az állammal üzletelt. Becali pedig a Hadügyminisztériummal ápolt kapcsolatai révén jutányosan jutott földterületekhez. Copos korábban országos KISZ titkár volt, (állítólag vagyonát a volt kommunista ifjúsági szervezet tulajdonai révén alapozta meg).

A második csoport tagjai nagyon kevés alkalommal jelennek meg a nagy nyilvánosság előtt, fiatalabbak, és nagy részük természetesen vidéki. Kapcsolataik az előző hatalommal nemigen voltak – már koruk miatt sem –, inkább önerőből lettek gazdagok. Közéjük tartozik többek között a kolozsvári CFR-es Pászkány Árpád; ő maga alig szerepel a sajtóban, de a diskurzusok révén benne van a közbeszédben. Ez utóbbi csoport habitusa diszkrét, üzleti viszonyaik nemzetköziek. Az általuk patronált klubokon keresztül a kétféle habitus is ütközik: míg az első esetében „smecheres” vezetési stílus nyomán sorozatosak az edzőcserék, a hangos megnyilvánulások és a belső konfliktusok, addig az utóbbiak esetében a stabilitás, a célracionális tervezések és cselekvések az inkább jellemzőek. De ide tart az Unireas G. Bucsaru is, akiről majdnem semmit sem hallani, ha igen, akkor is Becali emlegeti (legutóbb a „javasolt” Steaua-Unirea esetleges fúziójának ötlete nyomán).

Talán nem véletlen, hogy a tavalyi és idei idényben is ez utóbbiak közül került ki a bajnokcsapat…

2009. június 14., vasárnap

Szabadidő - Filmek. Cold Waves

Solomon, Paul (2007) Cold Wawes. Razboi pe calea undelor. Geppert Productions

A HBO Romania filmcsatornán láttam ezt a filmet. Gyermekkoromra emlékeztetett, egészen pontosan a SZER „rádiófogyasztás mintáira”. Kicsit titokban, kicsit félve, de mindég hallgatva… A film központjában Románia áll, ahol a kommunizmus tombol, a Securitate rettegésben tartja a népességet, a hatalom pedig megkísérli felrobbantani a SZER-t. Mindezt kellőképpen kontextualizálva – ami a nézőt kérdésfelvetésre ösztönzi: Milyen volt akkor élni?

Csak egy mozzanat a történelemből és a filmből: a támadás a SZER ellen.

Az 1989-es forradalmi rendszerváltás előtt Romániában működött a térség legkeményebb kommunista diktatúrája. A román hivatalos pártállami ideológia (lényegében a diktátor és a közvetlen környezetében lévők) vehemensen elutasított mindenféle glasznoszty és peresztrojka típusú politikát, részben a kommunizmus építésének útjáról való megengedhetetlen letérésként bélyegezve azt, másrészt viszont úgy vélte, hogy az Romániában már rég végrehajtott. A rendszer egyre izoláltabbá vált a nemzetközi kapcsolatok terén, befele egyre népszerűtlenebb intézkedéseket hozott, azonban jelentős ellenszegüléssel mégsem kellett szembenézzen. Tény az, hogy a forradalmi eseményeket megelőzően, nem alakult ki számottevő és fajsúlyos ellenzéki, disszidens csoportosulás, a hivatalos mellett semmilyen alternatív diskurzus nem jelent meg a nyilvános térben. A legfelső pártvezetést, a Központi Bizottságot, a nyolcvanas évek végén majdnem kizárólag a diktátor családtagjai alkották, a felsőbb pártapparátust pedig a Securitate, a titkosrendőrség ellenőrizte. Ebben a kontextusban a népesség számára nemigen maradt más, minthogy a magánszférában, szűkebb és bizalmas családi és baráti körben arra hagyatkozzanak, és azt beszéljék meg (sokszor a besúgás reális veszélyétől tartva), amit a Szabad Európa Rádióban hallottak. A Szabad Európa Rádió volt leginkább (a Deutsche Welle és az Amerika Hangja román nyelvű adásai mellett) az a fórum, ahonnan tájékozódni, társadalomkritikát lehetett hallani. Nem csoda, hogy a vezetés mindezt nem nézte jó szemmel. Emiatt lépett működésbe az akkori proxy jellegű nemzetközi terrorizmus mechanizmusa.

A hatalom „vasökleként”, „Gestapójaként” működő Securitate 1980. őszén Bukarestben egyezkedésekbe kezdett a kor egyik leghírhedtebb nemzetközi terroristájával, Carlossal, akit csak a Sakál néven emlegettek. Ő baloldali kormányoktól, afféle terrorista zsoldosként fogadott el pénz ellenében megbízásokat. Többek között olyan akciókat hajtott végre csoportjával, mint az 1975-ös bécsi merénylet az OPEC székház ellen, vagy az 1983-as bombatámadás a TGV ellen. Carlos venezuelai születésű, valódi nevén Sanchez Ramirez, a Palesztin Népi Felaszabadítási Front tagja volt, de többnyire saját csoportjával követte el a terrorista akcióit.

A romániai vezetés a Securitaten keresztül azt akarta, hogy Carlos robbantsa fel a müncheni székhelyű Szabad Európa Rádió román szerkesztőségét. Carlosék 1981. kora tavaszán robbanószerkezeteket postáztak három műsorszerkesztő címére, majd február 21-én bombát robbantanak a Szabad Európa Rádió bajorországi székhelyén, ami azonban nem okozott számottevő károkat. A rádióműsor is csupán 15-16 percre szakad meg, a szerkezet amúgy is a csehszlovák szerkesztőség közelében repült a levegőbe. A Szabad Európa Rádió elleni terrorista akciósorozat júliusban ért véget, amikor meggyilkolták az egyik legnépszerűbb műsor vezetőjét, Emil Georgescut, aki az Actualitatea Românească című leleplező adás vezetője volt.

A rendszerváltás után a román állam egy ideig tagadta, hogy része lett volna bármiféle nemzetközi terrorista akcióban, így a Szabad Európa Rádió ellen elkövetett merényletben játszott szerepét sem ismerte el. A volt kelet-német STASI irattárak megnyitása azonban minden kétséget kizárt: az ügyben Románia volt a megbízó és Carlos a végrehajtó, másik társával, a német Johannes Weinrich-el és feleségével Magdalena Kopp-al közösen. Carlost 1995-ben Khartoumban rabolta el egy francia kommandó, aztán Párizsban és Berlinben lefolyatatott perekben életfogytiglan tartó büntetést kapott. Jelenleg is börtönben van.

Meg kell nezni.

Tovabbi tájekozodas vegett: Follain, John (1998) Jackal: The Complete Strory of the Legendary Terrorist, Carlos the Jackal. International Edition: Arcade Publishing

Link: http://www.coldwaves.ro/

2009. június 13., szombat

Szabadidő - Filmek. The Take

Lewis, Avi (2004) The Take. Barna-Alper Productions

Ezt a filmet egy kedves barátom ajánlotta figyelmembe (sok más mellett). A Naomi Klein forgatókönyve alapján készült dokumentumfilm meghökkentő estet mutat be realista részletességgel. Egy munkát elvesztő Buenos Aires-i harmincfős munkáscsoport elhatározza, hogy birtokba veszi (innen a cím is) a becsődölt autóalkatrész-gyárat, ahol korában dolgoztak. Az eset Argentínában nem volt egyedi, csoportok tucatjai cselekedtek ugyanígy. Munkásból gyártulajdonos? (Marx forog a sírjában…).

Nem éppen! A „gyárfoglalóknak” egyáltalán nincsen könnyű dolga: hamarosan az egész rendszerrel szembe találják magukat: a tulajdonosokkal, a jogi rendszerrel, az egész politikummal, sok esetben pedig társaikkal, is, akik a kilátástalanak tűnő helyzetben majdnem eltántorodnak és elbizonytalanodnak.

A gyár azonban beindul és bartellben értékesíteni is képesek termékeiket, de a hatalom nem tűri sokáig, hogy a magántulajdon szentségét sértve kollektíven gyárat vezető volt munkások sokáig működtessék: adminisztratív korlátok és akadályok tömkelegét zúdítja rájuk. S ők még a szerencsésebbek közé tartoznak: a többi birtokba vett gyárat a rendőrség és katonaság erőszakkal veszi vissza, elzavarva onnan a szorgosan dolgozó munkásokat. Eredeti felvételeket látunk ezekről.

A csoport végül győzedelmeskedik a rendszer felett, a bíróság jogot ad nekik, hogy a gyárat működtessék.

A filmben számos politikus, nagyiparos, és civil aktivista vonul fel, kifejtve véleményét az argentin gazdasági szerkezetváltozásról, és annak pozitív illetve negatív következményéről.

A film erősen jó példája annak, hogyan tűnik el a társadalmi változások forgatagában a klasszikus munkásosztály, amit a modern nagyipar foglalkoztatott. És arra, hogy a globalizáció körülményei között, amikor a gyárakat egyszerűen bezárták, vagy a termelést áthelyezték Kelet-Ázsiába (főleg Kínába), hogyan lesz emberek tömege fölösleges, mert a gazdaságnak egyszerűen nincsen rájuk szüksége.

A filmben a munkások érző emberek, akik semmi egyebet sem akarnak, mint tovább dolgozni abban a gyárban ahol eddig. Nyoma sincsen az osztályharcnak, a forradalmi szándékoknak, de a végsőkig készek küzdeni azért, hogy a társadalomban a helyüket valahol megtalálják: a film gerince erről szól.

A The Take azonban szemléletes képet ad a tágabb társadalmi kontextusról is: a politikai viszonyokról, a maradék munkásság politikai dilemmáiról, a gazdasági szerkezetváltozás következményeiről, a jogi rendszerről, és bemutat néhányat az éhséglázadásokból is, eredeti felvételekkel.

Az argentin gazdaság szerkezeti átalakítása és a konszolidációja (amit a kormány az IMF (Nemzetközi Valutaalap) segédletével vezényelt le) számos problémát okozott. A folyamat részeként az ipari szektorról a hangsúly áttevődött a szolgáltató szektorra, így a munkakonfliktusok is itt gyarapodtak, de a követelések nem a béremelésekre, hanem a munkahelyi biztonságra és az élelmiszerjegyek folyósítására vonatkoztak. Ugyanakkor a szociálpolitikai juttatásokat és támogatásokat az állam megnyirbálta, az állami szektorban a 1990-es években a Carlos Menem adminisztráció alatt 700 000 önkormányzati munkahely egyszerűen megszűnt, mert a közkiadásokat lecsökkentették. A corralito (pénzügyi stabilizáció, a magas infláció megfékezésére) okozta frusztráltság a lefele való csoport-mobilitás réme és élménye talaján végül a decemberi eseményekbe torkollott, hiszen a pénzügyi intézkedések túl radikálisnak bizonyultak. A munkásosztály pedig jószerivel megszűnt.

A film megtekinthető itt http://video.google.com/videoplay?docid=8149373547373833649

A film hivatalos honlapja: http://www.thetake.org/

Társadalmi problémák - A szegények, mint megcélzott fogyasztói csoport

A mexikóvárosi központú CEMEX nevű globális cement- és készbeton-gyártó óriásvállalat a kilencvenes évek közepén hirtelen konkurenciával találta magát szemben. Addig szinte monopóliumot élvezett a hazai piacon, de az észak-amerikai szabad kereskedelmi övezet kialakulásával fokozatosan teret veszített a nagyobb cementüzemek alacsonyabb árai miatt.

1998-ban egy újszerű kísérletbe fogott, amikor az önerőből és elérhető anyagokból építkező szegény réteget célozta meg termékeivel. Rájöttek, hogy a favellákban lakó, tipikusan bádogból, papírból és egyéb hulladékokból önerővel építkező nagyon alacsony jövedelmű háztartások profitot termelhetnek, különösen, ha alkalmazható megoldásokat is szolgáltatnak az építőanyagok mellé: közvetlen finanszírozási lehetőségeket (megfizethető kölcsönöket), építészeti tudást, rugalmas munkaszervezést, befagyasztott árakat. Ez utóbbi arra vonatkozik, hogy a hitelben vásárolt építőanyagok ára a kölcsön törlesztésének ideje alatt változatlan, vagyis az árak nem követik az időbeni és az inflációs változásokat.A CEMEX, amikor beindította a Patrimonio Hoy (jelentése takarékoskodj ma) programot arra alapozott, hogy a szegények közötti reciprok cserék során kialakult társadalmi tőke arra készteti majd a szegény építkezőket, hogy pontosan fizessék az adósságukat.

Jól számítottak. A program kiterjedt piacot teremtett a vállalat számára, ugyanakkor azon kevés sikeres kezdeményezések közé emelkedett, amely rugalmas finanszírozással 2008-ra 208 000 háztartást segített saját erőből épített tartós állagú lakáshoz juttatni, vagy megjavítani Mexikóban, Costa Ricában, Kolumbiában, Nicaraguában és Venezuelában. A 83 millió amerikai dolláros hitelkeret felett gazdálkodó Patrimonio Hoy az ún. socios hálózat (azok, akik egymást az építkezésben támogatva folyamodnak pénzért) révén javított a favellák házainak állapotán, jobb életkörülményeket teremtve, és a közösséget is fejlesztve. Mindezért a CENEX 2006-ban megkapta a World Business Award díjat, amit az UNDP, valamint az ICC és IBL adott.

További tájékozódás végett: Prahalad, Coimratore Krishnarao (2005) The Fortune At the Botton of the Pyramid: Eradivating Poverty Through Profits. New York: Pearson Education Inc. nyomán

Társadalmi problémák - Városi krízis és megoldásaik: Christiania különös esete

A városok – különösen azok, amelyek rohamosan növekednek - egyre súlyosabb társadalmi problémákkal szembesülnek. Elsősorban a városi népesség számának rohamos növekedését emelnénk ki, ami a jelenlegi körülmények között önmagában is probléma. A zsúfoltság, magas népsűrűség, az emiatt okozott társadalmi stressz (sink) érzése, a közlekedési problémák, a városok szennyezettsége, az infrastruktúra elégtelensége és hiányosságai (rossz utak, fűtésrendszer problémái, szennyvíz kezelése) folyamatos kezelést igényelnek. Aztán a városi szegénység (nyomor, slumosodás, gettósodás, munka hiánya, városi underclass, lakásnélküliség), a városi konfliktus és erőszak (lázadások, agresszió, kriminalitás, gangek kérdésköre), a szuburbanizáció (urban sprawl, edge cityes, NIMBY, a „városok szétfolyása”), az informális gazdasági szektor növekedése (feketemunka, drogkereskedés, lánykereskedelem, prostitúció) tovább rondítja a helyzetet. Mindezeket egy gyűjtőfogalommal szokás illetni: városi krízis (urban crisis).

Mi a közös mindezekben, és milyen jellegűek ezek a társadalmi problémák? Egyrészt kollektív jellegű problémák: nagyon sok embert érintenek közvetlenül, vagy közvetve; másrészt politikai és gazdasági jellegük is van, hiszen megoldásuk közpénzek elköltését feltételezi, adott prioritások függvényében a város fizikai és társadalmi arculatát egyaránt meghatározza; harmadrészt pedig demográfiai és építészeti jellegű társadalmi problémák: a társadalmi tér szerkezete, a fizikai objektumok elrendeződése és a népesség összetétele és száma (alakulása) metszetében jelentkeznek. Sokféle megoldás született-születik, de ezek közül egy különösen érdekes (nem szokványos, hanem különös).

1971-ben különös eset történt Koppenhágában: a város egy addig katonai célokat szolgáló negyede kikiáltotta önállóságát: arra buzdította a város népességének bohémabb részét, hogy ha megunta a nagyvárosi élet számos problémáját, illetve a kapitalista társadalmi viszonyokat, akkor költözzön be a frissen alakult „országba”… Állítólag városszerte a falakon „Emigráljon a 8-as busszal” felhívások jelentek meg. Christianiáról van szó, amit a helyiek csak Szabad Városnak neveznek.

A hatvanas évek végére megugrott Koppenhága lakosságának a száma, a frissen beköltözöttek között túlreprezentáltak voltak a fiatalabbak, akiket vonzották a munkalehetőségek; az itt tanuló egyetemisták számottevő része is a dán fővárosban maradt. Mindez tipikus funkcionális problémát generált: egyfelől, a munkaerőre volt szükség, másfelől pedig a lakáspiacra nehezedő nyomás hirtelen megnövekedett. Beállt az akut lakáshiány, amihez az is párosult, hogy az üzleti ingatlanfejlesztések (irodaházak építése) miatt a városi tér beszűkült, a zöldövezetek nagysága is visszaesett. A dán Hadügyminisztérium egyik döntése értelmében bezárták a Belváros közelében lévő 34 hektáros területén lévő Badsmandsstraedes kaszárnyát, amit 1967-ig működtettek. A környéken lakók egy csoportja 1971. szeptember 4-én ledöntötte a kerítést és a dús zöldövezetet játszótérnek használta. Aztán szeptember 26-án a lakásnélküliek egy kvázi-szervezett csoportja szabályszerűen elfoglalta és kisajátította a volt kaszárnyák alkotta területet egy újságíró, Jakob Ludvigsen vezetésével, „kikiáltva” az önállóságot. Ami kezdetben egy kormányellenes tiltakozásnak, illetve szokványos squattolásnak indult, a hirtelen tömegjelenséggé vált: a felszabadult téglából épített kaszárnyaépületekbe több százan költöztek be. Hamar kiderült, hogy az új lakók, akiket a kor szellemének megfelelő hippi kultúra és alternativitás jellemzett, tartós életre rendezkedtek be. Az önszervezés (fűtés, szemét, szennyvíz kérdésének megoldása) mellett tudatosan elutasítottak mindent, ami a „külvilágra”, és előéletükre volt jellemző: a versenyt, az állami autoritást, mindenféle erőszakszervezetet, az anyagiasságot. Egyfajta önkéntes száműzetésre vállalkoztak, ahol a kapitalista társadalmi viszonyokat felfüggesztették, a közös életmód, a békés és főleg szabad, mindenféle kényszertől mentes élet javára. Kivonultak a mainstream társadalomból.

A Dán Kormány kezdetben megtűrte, majd 1973-ban hivatalosan Társadalmi kísérletnek nyilvánította Christianiát; ma is az, habár nemzetközi nyomásra időnként lépéseket tesz a felszámolására. Autonóm módon működik, ahol a hivatalos dán törvénykezés fel van függesztve a helyi javára. A Szabad Városnak önálló pénzneme van, ma is kollektíven és konszenzusosan döntenek a köz ügyeiről, és az egyetlen „város” Európában, ami azzal büszkélkedik, hogy autómentes. Hozzávetőlegesen 850-900 ember lakik itt, sokan itt is születtek, és itt is dolgoznak; saját zászlaja, címere és tévéadója van.

A területileg elszigetelt Christiania egyik oldalán egy csatornával körülvett 17. századból származó védelmi rendszer határolja természetesen számos ponton kapcsolódik a külvilághoz: a vízért és a villamosságért ellenértéket fizetnek, az előállított termékeket, kiemelten a Christiania Bike-nak nevezett különös formájú kerékpárokat városszerte értékesítik. A dán rendőrség közmegvetésnek örvend, a velük való viszony sokszor nyílt konfliktusba torkollik. Christianiát egy társadalmi probléma teremtette; a lakáshiányra adott sajátos megoldás, ami nagyon sokféle társadalmi háttérrel rendelkező számára volt közös probléma. A Szabad Város más megoldás tartós hiányában tudott ennyi ideig fennmaradni.

Christiania “hivatalos” honlapja. http://www.christiania.org/

2009. június 7., vasárnap

Társadalmi problémák - Románia esete a globalizációval

A minap diákjaimmal diskuráltam a folyósón (a kávéautomata közelében) a globalizációról és Románia lehetséges helyéről ebben a komplex folyamatban. Amellett érveltem, tetszik - nem tetszik, mi is be lettünk „rendesen kerítve” – vagyis szerves része lettünk a jelenleg válságos világgazdaságnak (és nemcsak annak).

Csak néhány gondolat Románia helyéről a globalizációs folyamatban. A diákjaim részéről felmerült kérdések jogosak. Vége van-e az átmenetnek? Nyugatnak számíthatunk-e? Hol állunk a globalizációs versenyben, mezőnyben. Anélkül, hogy ezekbe a kérdésekbe mélyebben belebonyolódnék (akit érdekel, az olvasson bele a Vázlatokba vagy a TP 5.0-ba), nagyon tömören összefoglalom legfontosabb gondolataimat.

Egyrészt, az átmenetek formálisan vége. Ezt – véleményünk szerint három fontos indikátor jelzi: a NATO csatlakozás, az EU területén való szabad, vízummentes utazási lehetőség, és végül az EU csatlakozás, a teljes jogú tagság elnyerése.

Másrészt, az előző pontban foglaltak alapján, úgy véljük, hogy a tagság révén – ami katonai és gazdasági, valamint politikai garanciákat jelent leginkább – a Nyugat szerves részévé váltunk.

Harmadsorban pedig, a globalizáció fokát mérő Globalizációs Index (lásd részletesen a Kearney-Foreign Policy 2007-es rangsorát) értéke szerint Románia helyzete jónak tekinthető, világszinten a 30. helyet foglalja el, olyan országok előtt, mint például Görögország vagy Lengyelország, Szaúd Arábia, Mexikó, Dél Afrikai Köztársaság (a kompozit szintetikus index szerint).

További infók: http://www.atkearney.com/index.php/Publications/globalization-index.html