2009. szeptember 30., szerda

Közvélemény és alanyai – Információ és etikai vonatkozások

A tegnap este egy újságcikkre hívták fel a figyelmem (Pásztor Gyöngyi jelezte a „helyzetet”). Az „eset” dióhéjban: a kibontakozóban lévő kormányválság kapcsán „szemfüles”, de inkább smecher újságírók kormánypárti polgármestereket kérdeztek meg arról, mi a véleményük a szociáldemokraták kormányban maradásáról, illetve onnan való távozásukról.

Kényes téma lévén az újságírók számítottak arra, hogy az alanyok nem akarnak majd válaszolni, vagy a hivatalos álláspontot mondják vissza (ez a szociológusok dezirabilitásnak nevezik), megengedhetetlen trükkhöz folyamodtak. Kérdezőbiztosoknak adták ki magukat, azt mondták szociológiai felmérést végeznek, és kérdőívet szándékoznak a kérdésben lekérdezni – a polgármesterek pedig, választókorú állampolgárok lévén – beleestek a véletlen mintába. Aztán, mint akik jól végezték a dolgukat, a cikkben megadták az alanyok válaszait, illetve a nevüket is.

Ez a szakma kánonja szerint minősíthetetlen. A kutatások első egy egyik legfontosabb jellemzője, hogy a válaszadás önkéntes, névtelen, illetve hogy az adatokat bizalmasan kezelik. Részletes deontológiai normarendszer szól arról, hogy a kutatási adatokat hogyan kell megszerezni illetve azokat később értelmezni, közölni (ESOMAR szabványok). Kérdezőbiztosok a válaszadók nevét soha és semmilyen körülmények között nem kérdezhetik, azt nem tárolhatják és nem is hivatkozhatnak rá. De nem is kell. Ugyanis nem a konkrét egynek véleményei érdeklik a kutatókat (János Pista véleménye), hanem a csoport szintjére adott valószínűségi és megbízhatósági szinten kiáltalánosítható tipikus vélemény-áramlatok (a János Pistához hasonlók, illetve a tőlük eltérő csoportra jellemző vélemények) – ebből a szempontból a válaszadók nevei irrelevánsak.

A „mi újságíróink” vagy hiányoztak az etikai kérdéseket tárgyaló előadásról, vagy az egyetem közelében sem jártak. Tettük nem csak maguknak, hanem a szakmának is árt.

2009. szeptember 23., szerda

Nyílt tér – Nem a ruha teszi az embert? Öltözködés és habitus

„Nem a ruha teszi az embert!” – nagyon gyakran halljuk ezt a közmondást. Van benne igazság, kétségtelenül, azonban az ember és a ruha közötti viszony is érdekes. Nemrégiben egy divattervező mesélte, hogy Romániába járva furcsa érzése támadt az emberek láttán. Pontosabban azt állította, hogy azok az emberek, akiket az utcán, irodákban és a boltokban látott „eltévesztették” az egyensúlyt az öltözetük és a helyszínek között. Szerinte (kicsit általánosítva) a hazai emberek alul- illetve túlöltözöttek (under- and overdressed). Mondanivalójának lényege, hogy a romániaiak többsége nem alkalomhoz illően öltözködik: túl sok a sportosan-lazán illetve a túl elegánsan ruházkodott. Közöttük pedig egy szakadék van, nemigen van átmenet.

Tény az, hogy a társadalomban a ruházkodást a kultúra szorosan meghatározza. A társadalmi pozíció, a munkamegosztásban betöltött szerep, a státus és az öltözködés között szoros kapcsolat van: az, hogy ki, mit, és mikor vesz magára, az réteg és osztály-specifikus. Létezik egy olyan, amit a szociológusok társadalmilag helyes öltözködésnek neveznek. Ez nem más, mint az a kulturális minta, ami szabályozza, hogy az adott hovatartozási csoport tagjai különböző alkalmakkor milyen öltözéket kell viselniük. A rendi társadalommal szemben, ahol a rendek tagjai nagyon szigorú előírásoknak kellett megfeleljenek, ellenkező esetben súlyos szankciókban részesültek, a modern társadalomban a „ruhaválasztás” jogilag szabad, de az ízlések a szocializáció során alakulnak ki, és csoportonként nagyon eltérőek.

Azonban nem csupán a réteghelyzet és az ízlés, tehát a viselt ruhák között van egy szoros kapcsolat, hanem érdekes módon, a viselt ruha és a viselőjének viselkedése között is. Mivel az egyének társadalmi szerepeket töltenek be a mindennapokban, a szerep (cselekvés) és a specifikus viselet között is dialektikus a viszony. Kísérletek bizonyították, hogy ugyanazt a tevékenységet, eltérő ruházatban az egyének eltérő teljesítménnyel illetve elszántsággal végezték el. Más szavakkal, például egy „komoly” (odafigyelést és intellektust igénylő) feladatot sportos szabadidőruhában rosszabbul végeztek el, mint klasszikus vászonruhában.

Az öltözet szociológiai értelemben státusjelző, de nem csupán kifejezi azt, hanem bizonyos mértékben a cselekvéseken keresztül azt meg is erősíti, kontúrozza, kalibrálja is. Erre a mozzanatra utal Bourdieu, amikor kijelenti, hogy az öltözék egyben beruházás, gazdasági és társadalmi értelemben; hiszen a habitus szerves része. A habitus ismeretek, prediszpozíciók és cselekvések rendszere, ami az egyének általános megnyilvánulásaira vonatkozik (érdeklődés, testtartás, nyelvhasználat, öltözködés, cselekvés).

A viselet-pozíció-viselkedés közötti dialektikus kapcsolat legjobb példája talán az iskolai egyenruha problematikája. Egyáltalán nem véletlen, hogy az elitiskolákban a diákok egyenruhát viselnek (azon jelzéseket, szimbólumokat). Hiszen az egyszerre tükrözi vissza társadalmi hovatartozásukat, tanárral szembeni diákstátusukat, valamint kollektív identitásukat.

A hazai ruházkodási modellek a designer meglátásában mintha nem venne tudomást a viselet-pozíció-viselkedés összefüggésről; szerinte túl sokan mennek sportosan felelős munkahelyekre, ahol sem őket nem veszik komolyan, sem ők a maguk munkáját emiatt (diszfunkcionális viselet-viselkedés kapcsolat), illetve túl sokat vesznek kisestélyit a mallba sétifikálni (problémás helyszín-viselet kapcsolat). De nem ritka, amikor az emberek hanyagul öltöznek (nem megfelelő pozíció-viselelet kapcsolat).

Tény, hogy az ember és ruha között szorosabb a kapcsolat, mint ami a köztudatban erről él.

2009. szeptember 22., kedd

Társadalmi problémák – Lakáskérdés: a megoldás-keresések keretei

Ezt a bejegyzést is az ISA (Nemzetközi Szociológiai Társaság) által szervezett ISA 2009 RC43 Housing Assets, Housing People konferencia hívta életre. Nem más, mint a plénum előadásai és a szakszekciókban meghallgatott előadásokból leszűrt „tanulság” illetve a hazai helyzet szintetikus elemzése.

Korábbi bejezéseimben a lakástulajdonlás-kultúráját, és a kommunista örökség következményeit rajzoltam meg. Ezt a gondolatsort a romániai lakás-probléma eddig alkalmazott megoldások fő alapelveit rajzolom meg, majd összegzem azokat a víziókat, amelyek a gazdasági válság által teremtett helyzetben az új megoldásokat fogják vezérelni.

A romániai gyakorlat, a válság előtt. Ha egy társadalmi feltétel problémának minősül, akkor azt valahogyan meg is kell oldani. Ez a lakásprobléma esetében is így van; a társadalom (vagy annak egy része, aki a rendezésben közvetlenül érdekelt) előbb vagy utóbb valamiféle megoldást kell találjon. A lakás-kérdés része egy tágabb kérdéskörnek, nevezetesen a városfejlesztésnek. A bármilyen városfejlesztés logikája, hogy a lehetőségekkel (anyagi és humán erőforrásokkal, pénzügyi kerettel, tudáskészlettel) és a korlátokkal (fizikai és társadalmi környezet, kulturális feltételek és normák, jogi keret) összehangoltan érjék el a kívánt célt. Esetünkben a lakás-kérdés megoldására a hazai gyakorlat két célt tűzött ki: lakások építése és azok magánkézbe való juttatása, többnyire kölcsönök révén.

Minden megoldást három fő paraméter szerint lehet elemezni. Ezek a következők: a társadalmi helyzet, a szereplők és a szereplők cselekvései. A megoldás akkor hatékony, ha az összhangban van a pontosan meghatározott céllal, a három előző tényező egymást erősíti, illetve figyelembe veszi a lehetőségeket és a korlátokat. (Korábbi bejegyzésünkben jeleztük, hogy a romániai megoldás paradigmatikusan nem szakított a kommunista logikával. Ez alatt azt értettük, hogy a megoldás végterméke javarészt blokk volt. Akárcsak ma).

A társadalmi helyzet. Erre vonatkozóan elmondható, hogy az elmúlt évek folyamatos gazdasági növekedése illetve a globális szinten domináns deregularizációs (jogi és földrajzi korlátokat leépítő) neoliberális kurzus döntő módon keretezte a hazai lakáspolitikát. Szigorú értelemben nem is beszélhettünk lakáspolitikáról, hiszen kizárólag a piac intézménye szabályozta azt (az ANL projekt inkább kivétenek számított). Mindezek mögött az a logika állt, hogy a gazdasági gyarapodás magától megoldja a lakásgondokat, különösebb közpolitika nem is szükséges.

A szereplők és a cselekvések, viszonyrendszer. Itt három szereplőt kell megnevezni, mindenfele ők szabják a lakáspolitikát (a szó policy értelemben). Ezek az ingatlan befektetők (plusz az ingatlanügynökségek, illetve a járulékos iparágak), az állami adminisztráció illetve a közösség. Romániában a lakáskérdés megoldásában a három játékos közül számottevő – pontosabban döntő – szerep csak a piaci szereplőknek jutott: a befektetők alakították a kínálat jellegét, annak volumenét, illetve az árakat (ez utóbbi alakításában az ingatlanügynökségek is hathatósan szerepet játszottak). A bankok is ide tartoznak, akik lakáskölcsönöket folyósították, sok esetben a lakások árát és a kölcsönzők anyagi lehetőségeit felülértékelve.

Az adminisztráció alig (lásd az ANL), vagy csekély mértékű szabályozással „szólt bele” a folyamatokba, az esetleges normasértések esetében erőtlenül reagálva. Mindenképpen kiemelendő a kezdeményező szerep hiánya, valamint az versenyszférának való alárendeltség. (Ez utóbbira tipikus a köz-magán partnerség keretére a Popoviciu–eset, ami ikonikus a rejtett privatizációra vonatkozóan).

A harmadik szereplő a közösség, a lakosok. Romániában a privát szféra által alakított lakáspolitikában majdnem semmilyen szerepet nem játszottak. A lakásvásárlóknak semmilyen érdekszervezetük nincsen, sokszor rosszul informáltak; a lakószövetségek pedig erőtlenek, kooperációs deficittel küzdenek, nyilvános érdekérvényesítő képességül elhanyagolható. Ez a harmadik szereplő az előző kettővel szemben teljes mértékben alárendelt viszonyban van.

Összességében az mondható el, hogy Romániában a lakáspolitika a szó klasszikus, szociálpolitikai és közpolitikai értelemben nem is létezett, a szabad piacnak teljesen alárendelve, kizárólag egyéni megoldások summájaként (algebrai összegeként) létezett. A válság kirobbanásáig tehát egy társadalmi problémára kizárólag egyéni szintű megoldások léteztek. Ami a társadalom működése szempontjából abszurdum, mert társadalmi problémákra társadalmi megoldásokat kell találni, hiszen a probléma éppen attól társadalmi, hogy a helyzetet nem az egyének okozzák, hanem a társadalom maga.

A poszt-válság víziói. A válság a fenti állapotokat tarthatatlanná tette. Ezt mi sem példázza jobban, mint a Prima Casa elnevezési program. És akkor melyek azok a trendek, megoldási alternatívák, amelyek a bankárok, politikusok, szociológusok, várostervezők és – fejlesztők által dominált ISA Housing konferencia végkövetkeztetései sűrítenek?

Egyfelől, a deregularizáció (a szabályozás lazítása, a szabadpiac mindenható szerepe) tudatos és kormányzati visszaszorítása, a regularizáció gyakorlata, ami szigorú kontrollt gyakorol majd a hitelezésre. Ez azt is jelenti, hogy a nyugati társadalmaknak fel kell adniuk azt az ábrándot, hogy a kérdést a bankokra és az befektetőkre bízva a piac révén meg lehet oldani. El kell fogadni azt, hogy egyesek sohasem lesznek képesek lakást vásárolni maguknak, semmilyen hitelkonstrukcióban, így a társadalom az eddiginél komolyabb szerepet kell vállaljon az ők megsegítésében. Aztán, a subprime pénzpiac teljes ellenőrzés alá vonása, a bankok kockázatainak csökkentése – ez magyarul a hitelezései feltételek szigorítását jelenti. Továbbá, az állam és a helyi önkormányzatok szerepvállalása a lakásépítésben. Az államnak, mint kapitalista vállalkozónak be kell lépni az ingatlanpiacra konkurenciát teremtve a magánszektornak, ami a remények szerint differenciált és több elérhető árfekvésű lakást eredményez. Végül pedig, a konferencia vezető előadónak többsége úgy vélte, a közösség aktív partnere kell legyen a magánszektornak és az önkormányzatoknak – végeredményben egy proaktív és három relatív egyenlő pilléren álló rendszert kell kiépíteni és erre alapozni a lakáspolitikát.

Ez alól Románia sem lehet kivétel.

Társadalmi problémák – Lakáskérdés: a kommunista örökség

Folytatom az ISA (Nemzetközi Szociológiai Társaság) által szervezett ISA 2009 RC43 Housing Assets, Housing People elnevezésű nemzetközi konferencia és tanácskozás „ihlette” gondolatsort. Ezennel a romániai kommunista időszak örökségének következményeit szemlézem.

Korábbi bejezésemben a lakástulajdonlás-kultúráját, mint egy sajátos következményt mutattam be. Most szintetikusan foglalom össze a hazai lakás-probléma azon vonatkozásait, amelyet az előző rendszer erőltetett iparosítási és urbanizációs politikája teremtett (ismételten, ennek tudományos alapja a Pásztor Gyöngyivel közösen írt és bemutatott tanulmány).

A romániai előző rendszer több szempontból volt sajátos: szovjetellenes, nacionál-kommunista és kisebbségellenes ideológia-vezérelt volt, totális diktatúrát épített ki, erőszakos modernizációs projektet ültetett gyakorlatba – többek között. Az utóbbi jellemvonás máig markánsan határozza meg a jelenlegi lakás-kérdés általános paramétereit. Ezek a következők: a blokkok, mint a lakhatás fő tere, a blokk-negyedek állapotának a latens problémái, a kooperációs-deficit, a megoldás paradigmája, valamint az elszegényedés és szegregálódás kérdésköre. Vegyük ezeket tömören górcső alá.

A blokkok, mint a lakhatás terei. Tény, hogy az előző rendszer urbanizációs politikája mára meghatározza a lakhatás körülményeit: a városi népesség hetven százaléka blokklakó, és a reálisan elérhető-megvásárolható lakásállomány is blokkokból áll. A városi látképet elsősorban a blokkrengeteg határozza meg. A magas népsűrűségű panellakások népessége heterogén, és bár a blokkok között jelentős mértékű különbségek vannak, a társadalom különféle rétegei is blokklakók. Nagy az esélye annak, hogy blokkban éljen az egyetemi tanár, a parki kapus és az élsportoló is – a példa kedvéért. Mindez sok esetben státusinkonzisztenciát eredményez: adott társadalmi státuscsoportok a lakhatás körülményeiben nem érzik, hogy a társadalom visszaigazolja társadalmi szerepüket. Magyarán, a középosztály egy része úgy véli, lakókörülményei elmaradnak attól, amit „megérdemelnének”.

A blokk-negyedek állapotának a latens problémái. Ezt tartjuk a legsúlyosabbnak. A blokkokat a kommunista rendszerben, több hullámban és minőségben építették fel. A panel-negyedekben egyaránt vannak első-, másod – és harmadosztályú blokklakások. Ezek jó része lassan kimegy a garanciából, minőségük leromlóban van (a hőszigetelés csak egy problémát old meg, többet meg egyszerűen elfed). Az egy főre eső lakófelület jóval az EU-s átlag alatt van, a népsűrűség aránya magas. Magyarán, az EU-s standardokat véve alapul, a lakások- és a lakhatás minősége alacsonynak mondható. Továbbá, a lakások állagénak minőségi romlása a közelebbi jövőben relatív egyszerre és tömegesen jelenik majd meg, amit orvosolni kell(ene). A blokkok építési logikája azonban a kollektív és központosított adminisztrációs logikát követett, ami jelenleg nem követhető. Korábban az állam felvállalta, hogy a karbantartás feladata az övé, ma meg nem, hiszen lakások magántulajdonban vannak, a felelősség felaprózódott (egy kicserélendő tetőért ma, mondjuk, 40 családnak kell majd gondoskodni, ebből egy rész pedig fizetésképtelen lehet, stb.). Latens probléma, mert nem teljesen felismert, tudatosított, így a társadalom megoldásokkal sem készül. Ehhez kapcsolódik egy másik jelentős probléma, a kooperációs-deficit.

A kooperációs-deficit. Kutatásokból tudjuk, hogy blokkokban a háztartások között a kapcsolatok rendszere meglazult. A kommunizmus alatti erős kötések átalakultak, a gyors individualizáció következtében. Sok esetben a szomszédok nem is ismerik egymást; az egyenlőtlenségek kialakulásával, amit a lakás-egyenlőtlenségek lassabban követtek, eltérő társadalmi hovatartozású családok élnek még fizikai közelségben, de gyakori és intenzív társadalmi kapcsolatok, interakciók nélkül. Emiatt a közös érdekérvényesítés is problémás, hiszen az érdekek sem azonosak. Például, a blokkban a lépcsőház jobb módú lakói abban érdekeltek, hogy kicseréljék egy szebbre és biztonságosabbra a bejárati ajtót, kaputelefont szereljenek fel, és profi adminisztrátort alkalmazzanak, míg az éppen munkájukat elvesztett családok abban érdekeltek, hogy legalább a közköltséget ki tudják fizetni, nemhogy újabb kiadásokat vállaljanak fel. A hőszigetelési program sikertelensége ezt igazolja. Ahol szigetelnek az inkább a kivétel, mintsem a norma: 2007-ben 14, 2008-ban pedig 111 tömbházat sikerült leszigetelni. 2006-ig például 5000 lakószövetség jelezte erre vonatkozó szándékát, azonban csupán 693 dosszié került elbírálásra, ebből 372 volt elfogadható – a 80 632 blokkból (minisztériumi adatok). Az adminisztrátorokkal folytatott interjúkból kiderült, hogy a lakók egymással nem tudtak megegyezni a kötelező önrész pénzügyi vonatkozásairól, bár az összeg nem túl nagy.

A megoldás paradigmája. A kommunista örökség a jelenlegi lakás-problémák megoldásának fő paramétereit is máig meghatározza. A világválság előtti években (leginkább 2003-2008 között) az ingatlanbefektetők a magas kereslet közepette lakásépítési beruházásokat eszközöltek (a korábban kifejtett lakástulajdonlás-kultúra ezt kifejezetten támogatta). Azonban ezek is – spontánul – a korábbi paradigmában maradtak. Az újonnan felépített lakóházak jó része ugyanolyan szerkezetű blokk, sok esetben már meglévő blokk-negyed szabad helyére bezsúfolva. Azok a lakás-szempontok, amelyek a nyugati lakóövezeteket strukturálják, teljesen figyelmen kívül maradtak: a zöldövezet, a (zaj)szenyezettség mértéke, a sűrűség mutatói, a telek kiterjedése, zsúfoltság mértéke olyan szempontok, amikkel sem az építő sem pedig a vásárló nem számolt. Magyarán, az új lakóházak is csak blokkok, sok esetben rosszabb kivitelezésben és kisebb átlagos lakófelülettel. A lakópark intézménye alig ismert, a lakhatás minőségi növelését szolgáló facilitások luxusszámba mennek (mindezeket ingatlantermékeket kínáló honlapok tartalomelemzése nyomán állítjuk). Az új lakások jelentős része tehát kapitalizmusban épített, de kommunista jellegű blokkok.

Ide tart még, az épített lakások státusa: ezeket mind eladásra szánták. Sem az állam, az önkormányzat, sem pedig az ingatlanfejlesztők nem léptek ki a lakástulajdonlás-kultúrája adta keretekből: sem szociális, sem magánkínálatú bárlakás-rendszer nem létezik. Angliában például az ötvenszázalékos magánkézben lévő lakásállomány mellett hozzávetőlegesen 30 százalékban szociális, 20 százalékban pedig magánkínálatú bérlakás-rendszer működik. Olyan „szocialista” országban például, mint Svájc, a lakások 34 százaléka van magántulajdonban – ezek tulajdonosai között felülreprezentáltak az idősebbek. A lakástulajdonlás egyes rétegek esetében egyenesen gát, a szakmai-professzionális fejlődésben: hiszen a fiatalabb szakértelmiségiek egyik piaci értéke (a szaktudásuk mellett) a térbeli mobilitásra való hajlandóság: egy multi alkalmazásában álló szakembert például az anyacég bármelyik fiókjában előléptethetik, ami egyben azt is jelenti hogy más országba költözik ár évig. A 25 éves lejáratú kölcsön csapda is lehet: ezzel helyhez kötötté válik, ami kizárhatja az előléptetéssel járó magasabb fizetést, a cégben fokozatosan háttérbe szorulhat, ami hosszabb távon akár a kölcsön részleteinek a visszafizetését is kockáztathatja. (Lakást persze kiadhatja, stb. de a lényeg az, hogy a hazai lakás-rendszer erősen egyoldalú, és egy sor objektív feltétellel nem számol).

Elszegényedés és szegregálódás. Erről a következményről nem kell részletesen beszélni. A lakáshiány Romániában az egyik fő oka a szegénységnek. A blokkok állagának leromlása, a jobb módúak jövőbeli kivándorlása blokk negyedekből, annak kockázatát rejti magába, hogy a társadalom két fő lakásosztályra szakadjon szét.

Társadalmi problémák – Lakáskérdés: A tulajdonlás kultúrája

Az elmúlt időszakban az ISA (Nemzetközi Szociológiai Társaság) által szervezett ISA 2009 RC43 Housing Assets, Housing People elnevezésű nemzetközi konferencián és tanácskozáson vettem másodmagammal (Pásztor Gyöngyivel) részt Glasgowban, ahol a gazdasági krízis közepette a lakás-tematika került részletes megvitatásra. Az alábbi bejegyzéseket is ezen esemény „ihlette”, a Gyöngyivel közösen irt és bemutatott szociológiai szaktanulmány mellett.

Jelenleg Romániában az egyik legégetőbb probléma a lakás: a lakások hiánya illetve a saját lakáshoz való hozzáférés nehézsége. Országunk e tekintetben érdekes helyzetben van: a lakásállomány 95 százaléka magántulajdonban van, a városi lakosság (az össznépesség valamivel több, mint fele, hozzávetőlegesen 11 millió ember) hetven százaléka pedig a kommunista időkben épített blokkokban (panelekben) lakik. A történet már azért is érdekes, mert az előző rendszer urbanizációs gyakorlata ma is erőteljesen érezteti hatását a jelenlegi lakás-kérdés értelmezésében és megoldási kísérleteiben. Nézzük meg, miben állt az a gyakorlat, és milyen érezhető hatásai vannak. Most egy hatást fejtek ki részletesebben (a többire később reflektálnék).

Urbanizációs gyakorlat a kommunizmusban. A kommunista modernizáció projekt az ország korszerűsítését az „Új Ember” kialakításában látta. Ennek volt az eszköze az erőltetett iparosításban és a gyors urbanizáció. Az iparosítás elsősorban a nehézipar (különösképpen az kitermelőipar, gépgyártás, petrokémia) köré épült, amelyeket a városokban koncentráltak. A városiasítás a valóságban a (volt) falusi agrárnépesség városba költöztetésével volt egyenértékű, akiket a rendszer az újonnan épített tömbházakba (blokkokba) helyezett el. Az ország modernizáció egy álmodernizáció volt, hiszen erőszakosan, felülről lefelé vezérelten, a piac hiányában és a városi életmódminták elsajátítása nélkül, központosított tervezéssel történt. Mindezt pedig egy kifejezetten nacionalista és szovjetellenes mezbe öltöztetve, a népességet tudatosan homogenizálva.

Pillanatnyi következmény. A jelenlegi lakáskérdés ennek az örökségnek az egyenes következménye. A rendszerváltás után az állami lakásállományt gyorsan privatizálták: a lakók jutányosan megvásárolhatták azokat, mintegy ajándékként kapták meg (ennek szerteágazó szakirodalma van). Ezzel az állam a karbantartás felelőságát is átadta az újdonsült tulajdonosoknak, Európa szerte is példátlan helyzetet teremtve: Románia Albániával és Bulgáriával az a három ország, ahol a lakásállomány majdnem teljes egészében magántulajdonban van. „Nyugaton” ez az arány ötven és hetven százalék között van… Magyarán, majdnem mindenki tulajdonos – akinek döntő többsége nem a szabadpiacon vette lakását, és akik ma sem lennének képesek azt megvásárolni –, vagy annak „készül”. Ugyanis, a lakástulajdonlásnak társadalmi okai vannak: a társadalom többsége részéről egy nyomás nehezedik az népesség kis, de egyre növekvő hányadára, akik között túlreprezentáltak a fiatalok, különösképpen az alacsonyabb jövedelműek. Szociológusok mondják, egyféle lakástulajdonlás-kultúra alakult ki, aminek lényege, hogy társadalmi normává – értsd kötelező céllá – vált az, hogy mindenki lakást vásároljon magának, ellenkező esetben stigmatizálhatják: mint sikertelent, aki nem képes ennek az elemi célnak sem eleget tenni. Ez a nyomás annak tudható be, hogy a többség valóban tulajdonos. Azonban ez a kulturális minta nem vesz tudomást arról, hogy a tulajdonosok többsége ajándékba kapta a lakását.

Továbbá, szociológiai tény, hogy egyesek soha nem válhatnak lakástulajdonosokká – objektív, tőlük független és társadalmi okok miatt. (A jelenlegi fiatal középosztálybeliek, a jövőben megvalósíthatják majd ezt a mintát, annak ellenére, hogy pillanatnyilag kilátástalannak tűnhet ez). A szegényebbek, az alacsonyan képzettek, a bevándorlók, vagyis mindazok, akik az átlagjövedelem alatt keresnek szociális lakásokban laknak szerte a világban. Ők egyszerűen nem jutnak saját lakáshoz, mert nem tesznek eleget a feltételeknek. (A jelenlegi ingatlanválság egyik oka, hogy az ún. suprime market kölcsönökkel ezt a réteget arra sarkallta, hogy ingatlankölcsönöket vegyen fel, amiről hamar kiderült, hogy nem tudják visszafizetni, s ezzel elindult a lavina. Ők maguk pedig még rosszabb helyzetbe kerültek: korábban csak lakásnélküliek voltak, jelenleg pedig sok évre beadósodott lakásnélküliek).

A hazai lakástulajdonlás-kultúrája ettől eltekint: kötelezően ír elő mindenkinek valami olyant, aminek egyesek (hiába igyekeznek) nem tudnak eleget tenni. A minta központi eleme – a tulajdon – mellett fontos összetevő a stigmatizálás, valamint a felvállalható anyagi, humán, időbeni és lelki terhet mennyisége, valamint az optimális költség-haszon arány szempontok mellékes szerepe. Mondhatni, az eszköz – a lakás – céllá válik. A lakás státusa ebben a mintában (bérelt vagy tulajdonolt) végtelenül fontosabb, mint annak minősége.

Jó kérdés, hogy a társadalom érdekében ez a minta fenntartható-e.

Statisztika: http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/archive,PArchiveArticleSelectedScreen.vm/id/285/year/2007/month/11/day/5/web/0/quick/0/mainarticle/true;jsessionid=F0F4657AE36C55C3EBFFBE0A30EC3FA3