2009. október 27., kedd

Közvélemény és alanyai – Politika és „erkölcs”

Az utóbbi hetek politikai eseményei nyomán a médiában egyre gyakrabban hangzik el az erkölcstelenség gondolata: a politikusok csak a maguk érdekeit követik, hazudnak, elfeledkeztek a népről…

Tény, hogy a politikai napirend és a népesség égető problémái egyre inkább távolodnak egymástól; a politikai (adminisztratív) társadalmi alrendszer és a kisemberek alkotta szociális alrendszer között egyre nagyobb a törés és súlyosabb a morális válság. Amit a gazdasági helyzet napról napra mélyít. Azonban a politika valóban „erkölcstelen” és „piszkos”, „nem rendes embernek való” tevékenység volna?

Max Weber A politika mint hivatás című könyvében amellett érvel, hogy a politikusok tevékenységét nem lehet a köztudatban használatos etikai kritériumok szerint megítélni. Ő azt állítja, hogy a politika is lehet erkölcsös, de másfajta mércével kell azt mérni.

A szociológus szerint kétfajta politikus van. Az egyik az, aki a politikából él, vagyis a politizálás a megélhetését szolgálja. A másik pedig, aki a politikáért él, akinek biztos anyag egzisztenciája van (ez utóbbi előfeltétele a politikusi mivoltnak) és a politikát hivatásszerűen, meggyőződésből, az általa vallott „ügy” szolgálatában végzi. Weber a lutheri értelemben vett hivatás léte vagy hiánya mentén kategorizál. Igazi politikus – véli – csak az lehet, aki hivatásból, és nem anyagi haszonszerzésből politizál. Világos, hogy az utóbbi tevékenysége az „erkölcsös”. Ezzel lényegében Weber egy értékkomponenst visz be az egyenletbe: a jó politikus egy általa értékesnek vallott ügy érdekében politizál. Az ügy mindég egy közösségi cél kell legyen; tehát az egyik szempont az értékracionális cselekvés.

Weber még egy szempontot visz be a politikusi tevékenység megítélésébe: a hatékonyságot. Nem elég hivatásszerűen követni a célt, hanem azt meg is kell valahogyan valósítani. Más szavakkal a jó politikus a cél elérését biztosító eszközt is meg kell találja. Itt a hangsúly az instrumentális racionalitáson van, a hatékony eszközválasztáson. Weber itt is kétféle politikust azonosít: az egyik, akit érzületetika vezérel, a másikat pedig a hatékonyság-etika. Az első típus a célhoz érzelmileg viszonyul, tűzön-vízen és mereven kitart a maga „igaza mellett”, semmilyen körülmények között nem hajlandó kompromisszumra, semmit sem enged belőle… A másik típus mindég felismeri, hogy melyek a pillanatnyilag alkalmazható eszközök, jól lavíroz a lehetőségek között, kompromisszumra is hajlandó azért, hogy a célhoz közelebb kerüljön. Weber ez utóbbit tartja a jó politikus második feltételének; ez a célracionális komponens.

A politikusokat tehát a választó két szempont szerint ítélheti meg: a hivatás és a hatékonyság szerint. Ha ezek megvannak, akkor a politikus viselkedése „erkölcsös”.

2009. október 6., kedd

Társadalmi problémák – Drogfogyasztás: értelem és érzelem. I. rész.

Az elmúlt héten sokat beszéltem erről a kérdésről: rádióban, újságban, tévében foglaltam össze azokat a fő gondolatokat, amelyeket a szociológia, mint tudományág erről a kérdésről „mond(ott)”. Mindennek apropójat természetesen az Elnöki Hivatal Társadalmi és Demográfiai Kockázatokat Elemző Bizottság Kockázatok és társadalmi méltánytalanságok című dokumentuma adta.

A dokumentumban a szerzők felvetették annak lehetőségét, hogy a drogfogyasztást dekriminalizálják. Sajtó azonnal napirendre tűzte a kérdést (a prostitúció mellett), de a drogfogyasztás legalizálását értette alatta – egyébként hibásan. Egyes beszélők, fórumok és társadalmi csoportok inkább érzelemvezérelten közelítettek a kérdéshez, mintsem egy racionális modellben.

Mivel a drogok kérdése egy „érdekes tematika”, úgy gondolom, megér két bejegyzést. Ebben a bejegyzésben a drogok általános kérdésére fókuszálok, a következőben pedig a javaslatot magát veszem górcső alá. Nézzük meg, hogyan érdemes a kérdést megközelíteni.

A fogalmi megnevezés és jelentéskör. Már a megnevezés is figyelemre méltó: a köznapi tudat drog megnevezés alatt az éppen illegális tudatmódosító, hangulatjavító és dependenciát okozó anyagokat ért. Hasist, marihuánát, ópiumot, heroint, és egyebeket – természeteseket és mesterségeseket egyaránt. A drogok köre azonban ennél jóval tágabb: nem csupán illegális anyagok tartoznak ide, hanem a legálisak is. Az alkohol, cigaretta (nikotin), tea (tein), kávé (koffeint) és mindenféle gyógyszerek, szerek (például festék, stb.). Tehát, a drogok köre jóval tágabb. Összemérhető negatív hatással.

Ezekben az anyagokban az a közös, hogy mindenik egyéni szintű (egészségügyi, családi, személyes-depressziós), és társadalmi szintű (agresszió, konfliktus, munkanélküliség, válás, szegénység, korai elhalálozási ráták, egészségügyi adóterhek) nehézségeket, problémákat okoz – természetesen a dependencia mellett.

A drog jogi státusa. A drogok státusa kétféle: legális vagy illegális. Fontos megjegyezni, hogy a legális drogok köre viszonylag tág; káros hatásuk ellenére mindég lesznek olyan szerek, amelyek bajokat okoznak ugyan, de legálisak lesznek. Hogy miért? Csak egy szemléletes példával kell élnünk: Angliában a Nagy Francia Forradalom idején, a forradalmi láz megfékezése érdekeben az akkori elitek lecsökkentették a gin árát, támogatták a kocsmák alapítását, jelentős adókedvezményeket élveztek a fogadók – a „forradalmi kedv” sikeres csillapítása érdekében… Tény, hogy a drog a társadalmi kontroll és kizsákmányolás egyik hatékony eszköze – mondják a konfliktualisták.

A relatív jelleg. Adott anyag jogi státusa is relatív térben és időben. Egyes társadalmakban az alkohol tiltott, megint más kultúrákban a marihuána fogyasztása egyenesen javallott, a vallási processziók alkalmával (így sokkal egyszerűbb a transzcendens entitással közvetlen kapcsolatba kerülni). Vagy, az USA-ban a Prohibíció idején éppen az alkohol volt tiltott drog. Lényeg, hogy a legális-illegális határ meghúzása mindég az adott kulturális minta és társadalmi környezet kölcsönhatásának a függvénye. Ami változó.

A drogok hatása. A drogfogyasztás kérdése a szociológia meglátásában egy szerepszintű társadalmi probléma. Ez alatt két dolgot kell érteni. Egyfelől, a drogok fogyasztása – legyen az legális vagy sem – dependenciát okoz, ami megnehezíti a társadalmi szerepjátszást. A drogfogyasztó deficitesen tölti be például családapa, munkavállaló, autóvezető vagy a jó és megbízható szomszéd szerepét. Amit egyébként a társadalom elvár tőle.

Másfelől pedig, a drogfogyasztás oka (vagyis az emberek miért fogyasztanak drogokat, akár füvet otthon vagy éppenséggel sört a sarki kocsmába) is társadalmi. A drogfogyasztás szorosan korrelál (statisztikailag együtt jár) a társadalmi kudarcokkal. A társadalom által okozott nehézségek (sokkok, egyéni belső feszültségek, kudarcok) egy részére az egyének drogfogyasztással reagálnak: „bánatukat borba ölik”, vagy illegális és keményebb drogokat használnak, ami hibás kört indít el. Ez még inkább ellehetleníti a megfelelő társadalmi szerepjátszást, ami serkenti a még több drog fogyasztását… ez a spirál sok esetben fatális következményekkel jár, ha a társadalom nem lép közbe.

A társadalmi kontextus és normatív rendszer. A társadalmi problémák medikalizációja. Ez egy nagyon fontos vonatkozás, ami egyeseket a drogfogyasztás fele „taszít”. A jelenkori nyugati társadalom kulturális normája drogpárti. Valljuk be: pro-drog társadalom vagyunk. Ezalatt azt kell érteni, hogy a társadalom számos módon arra készteti a tagjait, hogy drogokat fogyasszanak. Miről van szó? A társadalom működése során számos nyomást gyakorol a tagjaira: elvárja tőlük, hogy sikeresek legyenek (minden áron), álljanak helyt az erőforrásokért való versenyben (miközben világos, egyeseknek nem fog sikerülni), a munkahelyen lépjenek előre a ranglétrán (miközben az elérhető tisztségek száma korlátozott), legyenek fittek és szépek (miközben természetes folyamat, hogy az ember öregszik) – a sort folytathatnánk. Ezek az elvárások egyénre számos negatív hatással vannak: stresszt, szorongást, idegességet, frusztráltságot okoznak, súlyosabb esetben személyes válságot. Hiszen mindenki nem lehet sikeres, de azt mindenkitől elvárják. Nos, az a fontos, hogy személyes válságok többségének oka társadalmi természetű: a piaci verseny, a társadalmilag érvényes szépségideál, a kulturális célok rendszere okozza. És mit „ajánl” a társadalom „megoldásként”? Medikális kezelést: (természetes) alapú antidepresszánsokat, nyugtatókat, pszichológiai kezelést, kémiailag tesztelt „csodakrémet”, alkoholt… vagyis legális drogokat.

Magyarán, a társadalom okozta bajokra, medikális megoldást javasol. Pedig inkább a zsarnok főnök kellene magatartásán változtasson, a társadalom kellene elfogadja, hogy nem mindenki neki nézhet úgy, mint Naomi Campbell…

Csak nézzük meg a filmek közötti reklámokat! Sokat dolgozik és ráncosodik? Vegyen ebből a krémből, Andie MacDowell esetében csodálatosan működött! Állandóan a nyakában liheg az ostoba főnöke? Fogyasszon csak barátaival Carsberget, elmúlik a baja! A stressz miatt rossz az emésztése? Ott van a Nurofen Plusz! Elment a kedve a sok kudarctól? Menjen tovább és fogyasszon Johnnie Walkert!

Ebben a pro-drog társadalomban egyesek továbbmennek, az illegális drogok irányába. De erről és a javaslatról később.

Társadalmi problémák – Lakáskérdés. Járulékos következmények: parkolás.

A lakáskérdés feszegető korábbi három bejegyzésemben amellett érveltem, hogy a kommunista modernizációs projekt urbanizációs gyakorlata jelentősen meghatározta a jelenkori romániai lakáskérdést. A masszív blokképítések öröksége számos lakhatással kapcsolatos társadalmi probléma oka: magas népsűrűség, a lakásprivatizáció, a kooperációs-deficit, tulajdonlás kultúrája, a szegénység és szegregáció csapdája valamint a jelenkori lakáshiány újabb blokkok általi megoldásának filozófiája. A „nehéz örökség” természetesen ezzel nem merül ki: az egyik éppen most bontakozik ki, éri el a kritikus küszöböt. És ez nem más, mint a parkolás kérdésköre.

Tény, hogy a blokknegyedek kommunista tervezőasztalon készültek. Az akkori rendszer az (erőltetett) urbanizációt kizárólag mennyiségi természetűként kezelte: a több városlakó, és több blokk egyenértékű volt a városiasodás magasabb fokával. Ugyanakkor ezek a tervek egyáltalán nem számoltak az idővel, mint változóval (jellemzővel, aminek értéke módosulhat) – ezek a tervek és a ráépülő városnegyedek atemporálisak voltak: egyáltalán nem kalkuláltak azzal az eshetőséggel, hogy az ott lakók életmódja megváltozhat, új igények és szükségletek léphetnek színre, hogy a negyedek (egyszer) újabb funkciókat is ki kell szolgáljanak. (Persze az akkori rendszer sokat tett azért, hogy a dolgok ne változzanak, különösen ne a kárára).

Itt most egyetlen dimenziót emelnék ki: az autóval való ellátottság növekedését, és a parkolást.

A kommunista blokk negyedek jelenleg a parkolás szempontjából teljesen diszfunkcionálisak. Harminc-negyven éve úgy gondolták, csak a kiváltságosoknak lesz autója, és azok kevesen lesznek. Így aztán a parkolás kérdését teljesen figyelmen kívül hagyták: erre szánt terek egyszerűen nem léteznek.

A helyzet időközben radikálisan megváltozott. A rendszerváltás után a blokklakók közül egyre többen vásároltak autót. Az autószám növekedéséből fakadó pakolási problémát az autótulajdonosak a korábban megjelent megoldást alkalmazták, immár valamivel szélesebb skálán. A blokkok közötti „senki földjén” (szabad és könnyen megközelíthető helyeken) kollektív összefogással garázsokat építettek. Ezek a pionírok menetközben ezt az egyébként illegális lépést a hatóságokkal karöltve legalizálták: az önkormányzat a de facto helyzetből kiindulva jövedelmi lehetőséget látott az egyébként köztéren épített garázsok adóztatásából. Ez ideig-óráig elodázta a problémát.

Az elmúlt évek gazdasági növekedésének egyik eredménye volt az autók számának soha nem látott növekedése: a Logan színrelépése és a lízinglehetőségek a „romániai álom” egyik lényegi elemének a megvalósíthatóságával is járt: egyre többen váltak boldog autótulajdonossá. Ebben a szakaszban a parkolás kérdése az érdekeltek számára már sürgősen megoldandó helyzetet teremtett: ezeket az autókat valahol tárolni kellett. Ebben a szakaszban a mikroközösség még tudott valamit kezdeni: nekilátott szisztematikusan felszámolni a még létező zöldövezeteket, a blokkok közötti tereket parkolókká átalakítani. Legtöbbször a tradíció elvét alkalmazták: minél régebbi volt egy lakos, annál nagyobb esélye volt, hogy egy imigyen kialakított „házilag előállított” parkoló gazdája lehessen. Ezeket a magánparkolókat a hivatal utólag megint kénytelen volt legálisan is elismerni, bár maga a helyfoglalás kvázi-illegális volt. Amúgy ezek a parkolóhely-kialakítások nagyon széles skálán mozogtak, annak függvényében, hogy a blokknak és a lakosoknak milyen volt a státusa és társadalmi pozíciója, valamint a környéken mekkora volt a népsűrűség.

A harmadik szakaszban, amikor a regisztrációs adót ideiglenesen eltörölték, a személygépkocsik száma exponenciálisan megugrott. Ekkor már csak az úttesten lehetett parkolni: a főbb utak így estére alvó parkolókká váltak. A mellékutcákban a hatóság megint a régen bevált módszert alkalmazta: berajzolta parkolóknak, adó ellenében.

De a főutakon ezt már nem lehetett alkalmazni. Az autók számának növekedése és a parkolás a közlekedést a robbanásig akadályozta. (A kolozsvári közlekedésről lásd egyik legelső bejegyzést). Ezt megoldandó, az negyedekben egyre több helyen tiltják meg a parkolást az utak szélén, elszállítás terhe alatt.

Mindez – természetesen – visszahat a parkolásra is: sok helyen egyszerűen nincsen ahová parkolni, és az eddig alkalmazott közösségi megoldások hely hiányában már nem operábilisak. Estére megszokott látvány lett a szó szerint hegyén-hátán, régen kietlenné vált zöldövezeten, járdán, talpalatnyi helyen parkoló autók látványa. Jelenleg egy szociáldarwinista harc zajlik az autósok között, valamint az autósok és a gyalogosok között.

Bár nem így tekintünk rá, de ez is a kommunista urbanizációnak tudható be…

2009. október 2., péntek

Közvélemény és alanyai - Az elnök útjai kifürkészhetetlenek? Basescu újabb ötlete

A múlt héten újabb ötlettel rukkolt elő a hivatalban lévő elnök. A cinikusok azt is mondhatnák, előállt egy „olcsó megoldással”: az időszak költségsporló hangulatával összhangban azt szeretné megkérdezni a néptől, csapják-e el a törvényhozók jó felét? A javasolt népszavazásról van szó, amit Basescu elnök az elnökválasztás napjára szeretne kiíratni. Talán nem is véletlenül…

Kétségtelen, hogy ha sikerül a tervet keresztülvinnie, akkor a népszavazás növelheti az újraválasztási esélyeit. De felmerül a kérdés: ami jó neki, az egyben a demokráciának, tehát közvetetten a népességnek is jó?

A parlament képezi a demokrácia központi intézményét. A modern társadalomban a hatalom (döntéshozók) hatalomgyakorlásához szükséges legitimitását a népből meríti. A legitimitás arra vonatkozik, hogy a vezetettek beleegyeznek abba, hogy mások az ők nevükben a társadalom vezetéséhez elengedhetetlen döntéseket meghozzák, gyakorlatba ültessék, és kötelező érvényűvé tegyék. Ennek legfontosabb eszköze a választás: a modern demokráciák képviseleti elven működnek, a nép választással delegálja a hatalmat, más szavakkal ruház fel egyeseket a döntéshozásra. Lényeg a „sokak uralma”, mert ezzel elejét lehet venni a hatalom túlzott koncentrálódásának. Szintén ezt a célt szolgálja a hatalmi ágak (törvényhozás – parlament -, végrehajtás – kormány és elnöki hivatal -, igazságszolgáltatás) intézményes szétválasztása és kölcsönös ellenőrzése. Kulcskérdés tehát, hogy ezek az intézmények egymást hatékonyan kontrollálják.

Az elnök javaslata – amellett, hogy egyértelmű választási célokat szolgál – a parlament szerepének korlátozását célozza, a „kevesebb törvényhozó, kisebb kontroll” el alapján; ez pedig az autoriterebb vezetés kockázatát rejti magába (ami összeillik egyébként a játékos-elnök filozófiával).

A kezdeményezés kétségtelenül (és veszélyesen) népszerű, hiszen az elmúlt húsz évben a lakosság szemében a parlament testesítette meg az új rendszer minden diszfunkcióját, és a piacgazdaság által teremtett negatív következmények végső okát. A Barométer közvélemény-kutatások összes eredménye szerint a parlament folyamatosan a legkevesebb bizalmi indexeket produkálta. A skála másik végén a katonaság, az egyház és az elnöki hivatal áll. Amelyekről nem az mondható el, hogy demokratikusak.

A parlament működésére vonatkozó információk hiányában (értsd, az igazi munka a szakbizottságokban folyik, a plénum rendszerint legitimációs célokat szolgál, stb.) a választók az olykor sokszor alvó képviselők, a hiányzások láttán az intézményt a korrupció megtestesítőjeként érzékelik. Az elnök felvetése erre alapoz, ugyanakkor a kérdést – hamisan – mennyiségi természetűként veti fel: kevesebb képviselő, kevesebb pénz, és kevesebb korrupció.

Az igazi tétje azonban a kontroll hangsúlyának elmozdítása a „kevesek” irányába. Ami a romániai félelnöki politikai berendezkedés jelenlegi formájában is immanensen benne rejti a hatalmi túlkapások lehetőségét.

Mindezek a kockázatok a kommunizmus „hagyatékának” köszönhetően reális kihívást jelenthetnek a demokráciára nézve.

2009. október 1., csütörtök

Nyílt tér – Bolhák piaca, piacok bolhái

A városszociológia egyik fő klasszikus iskolája szerint a város és annak tere, terepe a személytelenség, az atomizáció, az idegenség, és az elidegenedés helye. Más szavakkal a város, mit társadalmi tér a társadalmi kapcsolatok ellen hat, az egyéneket egymástól szétválasztja, a köztük lévő organikus kapcsolatok kialakulását pedig meggátolja. Ebben a logikában a város nagyjából egy vesztőhelyhez hasonlít leginkább, ahol a személytelen és kíméletlen verseny zajlik. Mindezeket azzal támasztják alá, hogy a közeli szomszédok alig ismerik egymást, az utcán megsérült emberen senki sem segít, a buszban az emberen nem elegyednek egymással szóba. Az udvarias figyelmetlenségről beszélünk.

A tegnap a kolozsvári AltArt műhely Viitorul probabil/Lehetséges jövő név alatt folytatta a városi terek belakásának művészi-szociológiai projektjét; ennek lényegi célja felhívni a kisemberek figyelmét arra, hogy a köztér nem csupán a helyváltoztatás közege, hanem a társadalmi és közösségi kapcsolatoké is.

Vannak-e a városban olyan terek, amelyek az emberi kapcsolatok spontán kialakulását szolgálják? Ahol az emberek „csak úgy” szóba állnak egymással? Természetesen vannak, ezek közül pedig kiemelkedő jelentőségű a Kolozsváron nagy hagyománnyal rendelkező ócskapiac, népszerűbb és a köznyelvbe beágyazott nevén, az Ószer.

Az Ószer – ami lassan egy szabad ég alatti régiségkereskedés lesz – tipikusan ilyen hely a mai Kolozsváron. A színtér, a helyzet, a szereplők tipikus viselkedése együttesen ebből az érdekes terepből tipikus szociopetális teret hoz létre. A proxemikának nevezett szakantropológiai ág (Lásd E. T. Hall Rejtett dimenziók című olvasmányos könyvét) megállapításai szerint a fizikai tér mindég társadalmi teret képez, hiszen azt emberek használják. Az emberek térben élnek, azt kulturális jelentésekkel ruházzák fel, ismeretek, tapasztalatok, érzelmek és szimbólumok tapadnak hozzá. Más szavakkal a tér mindég jelentéseket hordoz, ezzel társadalmivá válva.

Kétféle társadalmi tér van: amelyik facilitálja, katalizálja, generálja a társadalmi kapcsolatokat, interakciókat, illetve amelyik ennek ellenében hat. Vagyis szociopetális és szociofugális társadalmi terekről beszélünk.

Az Ószer egészében az „idegenek” közötti kapcsolatok irányába hat: a kötelező alkudozás, a sokszor ismeretlen termékekről szerzendő információk a potenciális vásárlók csevegését, közös okoskodást, az ár kollektív mérlegelését vonja maga után. Érdekes módon mindezt spontánul, mintegy igazolva a Hall-i tézist, miszerint a tér berendezése, az objektumok jellege, a tipikus cselekvések „összehozhatják” az embereket. Mi kell ehhez: az embereket be kell vinni az ilyenféle terekbe. Természetesen a városi tervezők tudatosan oda kellene figyeljenek, hogy az épületek közötti tér lehetőség szerint szociopetális legyen.

És most vissza az AltArt-hoz. A kezdeményezés és folyamat éppen ezért dicséretes: hiszen adott városi helyeket társadalmi terekké kíván változtatni, más szavakkal az embereket akarja „oda bevinni”, nekik „birtokba adni”, domesztikálni.