Nyílt tér – Kolozsvár: útban a magyar helységnévtábla felé?

Magyar nyelvű tartalom került fel a kolozsvári városháza hivatalos honlapjára. A hír normális esetben nem rendkívüli, hanem természetes kellene legyen. Még nem természetes, de talán a jó uton vagyunk. Remélhetőleg. Hosszas huzavona után, de mégis lett magyar honlap változat, főleg Csoma Botond tanácsos (és kollégái) jóvoltából. A „pontokból” a következő (technikailag könnyebben) teljesíthető a magyar Kolozsvár felirat lehetne, a város szélein.

A tényleges gyakorlati problémák elhárítására azonban itt-ott látszanak már az érvként is felhozható sima tények. Ezek közül csak néhány.

Elsőként. A városi nyelvi tájképben elszórtan megjelent a magyar nyelv: néhány kereskedelmi egység cégérén/ablakán ott van a magyar nyelvű felirat is (kávéház, benzinkút, könyvesbolt). Ugyan ez nem elterjedt norma (nem a bevett szokás), de semmilyen ellenreakciót nem váltott ki: nem festették le, nem tüntettek ellenük.

Másodikként. A Magyar Napok arra is jók voltak, hogy egyértelműen ledöntsenek egy tabut, egy mítoszt: hogy a román közösség radikalizálódik, ha a nyilvános térben szimbolikusan megjelenik a magyar identitás bármilyen formája. A többnapos KMN-k jelezik, hogy ennek a mítosznak semmiféle empirikus alapja nincsen. Ez a hamis érv többé a politikai alkufolyamatokban nem hozható fel, vagy ha igen, akkor könnyen dekonstruálható.

Harmadikként. A Kolozsvár tábla elhelyezése olcsó. Azon kifogás, hogy válság van, nincsen rá kellő mennyiségű pénz nem reális.

Negyedikként. Ha Kolozsvár valaha is pályázni akar a Európai Kultúrális Főváros címre, akkor (bár nem kötelező feltétel) a „táblán” is jelezni kellene a város multikulturalitását.

Az érveket folytatni lehet.

Csoma Botond beszámolója a honlap kérdéséről: http://botondcsoma.blogspot.com/2010/09/megtort-jeg.html

SZÁMVETÉS HELYETT – 10 000 KATTINTÁS ÉS 100 BEJEGYZÉS UTÁN

Ez a napló másfél éve indult. A napokban érte el a 10 000 klikkelést, és a 100 bejegyzést. Melyek a legfontosabb tények?

Közönség. A jelek szerint körülötte kialakult egy exkluzív, igényes és értő közönség; ennek kétharmada hazai, majdem harmada magyarországi, a maradék pedig a világ többi részén él, leginkább az Egyesült Államokban.

Forrás. A google statisztikái szerint a hivatkozó webhelyek valamivel több mint kétharmada a google keresője volt, aztán az egologo. A facebook (várhatóan) a lista végén áll. A leggyakrabban használt keresőszavak közül néhány (gyakorisági sorrendben): lottónyertesek, hikikomori, társadalmi problémák, szegénység, Michael Jackson, szociológia, érdekes könyvek.

Szubjektív “értékelés”. Vannak rendszeres olvasók. A bombasztikus hangvételő és fogalomhasználatú, szakszavakat mellőző, sokszor káromkodó, képekkel gazdagon teletűzdelt és rövid bejegyzések hipertext blogpiacán egy szakmainak tekintett napló esetében ez figyelemre méltó. Ez persze kizárólag az olvasók érdeme.

Jövő. Bizonytalan, de erre vonatkozóan: hamarosan két önálló "rovatot” szándékszom indítani. Az egyik a Szabadidő rovatból nőtt ki, és Fociológia címszó alatt fut majd. A másik pedig a környezetvédelemmel lesz kapcsolatos. Megnevezése még kérdéses, akárcsak a formátuma.

Köszönettel!

Társadalmi problémák – Kilenc évvel 9/11 után

A jelentések szerint ma délben öt személyt tartóztattak le Londonban, akik állítólag a Brit Szigetekre látogató XVI. Benedek pápa életére szándékoztak törni. Éppen kilenc évvel vagyunk a New York elleni terrortámadás után. Mi a helyzet ma a terrorizmussal? Jelent-e az számunkra veszélyt?

Bár a terrorizmust nehéz meghatározni, lényegében minden törvénytelen erőszak annak számít (törvényesen erőszakot csak államok alkalmazhatnak). Tehát nem más, mint illegális erőszak vagy azzal való fenyegetőzés emberi vagy más célpontok ellen.

Kétségtelen, hogy a 9/11 (NYC), 11/3 (Madrid), 7/7 (London) után a nyugati világban az utóbbi időben számottevő terrorista akció nem volt. Mára az terrorizmus (annak az a típusa, amit újterrorizmusnak nevez a szakirodalom) leginkább Irakra, Pakisztánra korlátozódik, de korántsem lett veszélytelen. Gondoljunk csak a két évvel ezelőtti Mumbay-i eseményekre. Az év első felében Moszkvában hajtottak végre robbantást. Bagdadban pedig majdnem naponta.

Összességében mégis úgy tűnk, hogy a terroristaelhárítás lett hatékonyabb és az Al Kaida gyengébb, de egy támadás még mindig lehetséges.

Mi ennek az ára? Egyfelől, paradox módon az iraki és az afganisztáni háború, ami lefoglalja a terrorista cellákat. Másfelől pedig a rengeteg kiadás, amiből az államok a biztonsági szektort finanszírozzák. A válság is javított a helyzeten, hiszen a magánfinaszírozók is gondokkal küzdenek, a robbantások meg sok pénzbe kerülnek. Aztán az emberi jogok – ez egy nehezen kvantifikálható költség. Ezt nevezzük biztonság-szabadság dilemmának.

Ez valójában arra az állapotra utal, hogy az állampolgárok, a terrorizmus keltette félelmi klímában a biztonság megerősítése érdekében belemennek a hatalom által kezdeményezett különféle kezdeményezésekbe, amelyek adott szabadságjogokat veszélyeztetnek: a levéltitok megsértése, a telefonbeszélgetések lehallgatása, bizonyos mozgási korlátozások, a letartóztatások könnyebb lehetősége tartozik többek között ide. A terrorizmus kérdésével a kormányok visszaélhetnek, vagyis erre a veszélyre hivatkozva sokszor olyan intézkedéseket hozhatnak, amellyel a maguk érdekeit szolgálják, az egyének feletti társadalmi kontroll mértékét jogtalanul és alaptalanul növelik, hosszú távon pedig a civilek érdekeit szem előtt tévesztik.

Ha ez bekövetkezik, a rosszak nyertek!

A londoni hir http://www.mediafax.ro/externe/cinci-persoane-arestate-la-londra-in-legatura-cu-o-potentiala-amenintare-la-adresa-papei-7284295/

Nyílt tér –Szamos-parti Athén: áram és víz néküli Kolozsvár (a Blick szerint)

Beszédes „párharc” előzi meg a ma esti CFR – FC Basel BL nyitómerkőzését: a svájci Blick Kolozsvár prezentációjából az derül(t) ki, hogy városunkban luxus a víz és a villanyáram, illetve döglött kutyák hevernek az utcán. Erre meglehetősen indulatosan válaszolt a polgármester, még a meccsre sem megy el, tiltakozásképpen. (Amúgy korábban naivul azt hittem, a mieinket megy bíztatni, és nem a svájciakat csodálni).

A hírre a hazai reakció a szokásos módon alakult: túlreagálták a „hírt”, igazságtalannak és méltánytalannak titulálva, lényegében a „mi nem vagyunk ilyenek” és „kikérjük magunknak” sértődött attítűdöt hozva. Nos, valóban nem vagyunk a Harmadik Világban, de el kell ismerni, sajnos ilyen is van Kolozsváron. Bár nem ez a norma és nem az jellemzi a várost.

A Byron utcában nagyon szegények laknak, a Dallasban az emberek nyomorognak, a betonrengetegek is eltérnek Basel épületeitől, a pontosság sem svájci itt, az emberek jó része pedig karórát sem visel nálunkfele...

Az indulatok helyett/után talán helyénvaló(bb) lenne a helyi problémákat orvosolni (hogy ne a malíciózus svájciaknak kelljen elmékeztetni az elöljárókat arra, hogy a szegregáció és a nyomor sajnos Kolozsváron is jelen van), illetve a lapban megjelenteket kontextualizálni, árnyaltabban kezelni.

Ugyanis a Blick nem egy quality jellegű napilap – leginkább a Libertatea vagy a Cancan bulvárlapok svájci megfelelője, amit nem a vájtfülű értelmiség olvas (mármint a képeket nézegeti, mert sok betű abban sincsen). Aztán, jó tudni, hogy a Blick olvasókkal jó eséllyel egybeeső focirajongókat otthon (Svájcban) sem úgy tartják számon, mint akik a közvéleményt döntő módon meghatároznák, ahogy magát az újságot sem tekintik vezető napilapnak a véleményalakításban. Svájc egyébként rendszeresen segélyezi a hazai árvízkárosultakat, a falubontási terv idején testvérfalvakat választottak, az esetleges lebontások ellen nyilvánosan tiltakozva. A foci iránt a többség egyáltalán nem rajong; a hoki kivételével, egyetlen csapatjáték sem népszerű, a kompetitív klíma miatt inkább az egyéni sportokat részesítik előnyben (tenisz, biatlon).

Magyarán, a Blick olvasói nem azt a közönséget képezik, akik előtt a polgármesternek „védeni kellene” a Szamos-parti Athént. Őket Kolozsvárból legfenneb a sörárak érdeklik ... aki pedig idejött, úgyis mindent lát, ha akar.

Közvélemény és alanyai – Polihisztorok a képernyőn. Ipari mennyiségben...

Polihisztorok lepték el a képernyőt – akik látszólag mindenhez értenek és minden téren van kiforrott véleményük. Ezt mindenképpen el is akarják nekünk mondani. Reggel, délben, este. Tatoiu, Cartianu, Octavian és társai.

A modern demokratikus társadalmakban a nyilvánosság többszereplős: a politikusok, a médiaszemélyiségek (befolyásos műsorvezetők, kommentátorok), a patronátusok illetve a civilek (a NGO-k) képviselői, a különféle érdekcsoportok reprezentánsai, a szakszervezetek emberei, valamint az értelmiség személyiségei, a szakértők és a közönség tagjai (a „nép”) együttesen alakítják (vagy kellene alakítsák) a közbeszédet, a konstruktív dialógust, a kritikai jellegű vitákat.

Itt ebben a mezőnyben mindenkinek két alapvető feltételnek kellene eleget tenni.

Egyfelől, alkalmazkodnuk (kellene) a dialógus és vita formális szabályaihoz (észérvek elsődlegessége, a vitapartner tisztelete, a személyesség mellőzése, az érzelmek háttérbe szorítása, a beszélés sorrendje, az időkeret elfogadása, valamint a konstruktív hozzáállás).

Másfelől pedig, a mondandót alátámasztó szakértelemnek és ismereteknek a birtoklása – logikus, hogy mindneki abban a témában szól hozzá a vitában, amihez valamelyest ért.

Miközben mindenki elfogadja a másik észérveit és perspektíváját. Vagyis azt, hogy eleve senkinek sincsen igaza, hanem érvelt véleménye van, ami az összképet árnyalja.

Azonban bárki, aki a hazai médiákat figyeli, könnyen megállapíthatja, hogy a fenti feltételek sokszor nem teljesülnek. A viták személyesek és nem célracionális, hanem érzelmi-affektív mederben zajlanak, illetve, hogy – ide akarok „kilyukadni” – egyesek (szerencséjükre?), mindenhez értenek.

Bármi van, őket elő lehet – egyenesen kell – kapni/hívni. A teljesség igénye nélkül, néhány a jelen pillanat polihisztorai közül (szegény Brassai Sámuel forghat a sírjában): Monica Tatoiu (gazdasági, politikai, egészségügyi, divat kérdésekben ajánlott, leginkább délután és kora este), Tudor Octavian (politika, közélet, sport, korrupció, a napszak bármelyik órájában), Mugur Ciuvica (bármifelé kérdés, ami a hatalom ellen irányul, kiváltképpen este), Grigore Cartianu (foci, forradalom, közélet, csak lapzárta után, álmatlanoknak), Bogdan Chireac (politika, annak bármilyen vonatkozása, inkább este, de rendkívüli események során akár a stúdióba is hajlandó beköltözni).

Közvélemény és alanyai – Klónok országa. Másolatok, replikák és szurrogátumok futószalagon és a képernyőn

A média (különösképpen a bulvárjellegű) egyre gyakrabban talál fel neveket és megnevezéseket, amelyeket szereplőkre aggat: Latifundiarul din Pipera (azaz a Piperai Földesúr: Gigi Becali), Zeusz (Traian Băsescu), illetve Generalul (Tábornok: Anghel Iordănescu) olyan „nevek” közül valók, amelyekkel naponta találkozhatunk. Vessünk erre a jelenségre egy rövidebb kritikai pillantást.

A jelenség a média (egyre aggasztóbb) elbulvárosodásának egyértelmű jele, ami az elgiccsesedést kíséri, és az olcsó szórakoztatási szándékból adódik. De hol jelentkezik leginkább a „keresztelés”, és főleg, milyen jelzőket használ? Mit jelent mindez?

Egyfelől, a sportban, kiemelten a foci területén, hangsúlyosan pedig a sporthírekben és sportcsatornákon zajló beszélgetések során (amúgy a televízió elgiccsesedésének is ezek az elsődleges színterei). Másfelől az ún. show-biz-ben, ahol a hazai „álsztárokat” és médiaszereplőket találnak fel/ki. Végül pedig a politikában. Itt a politikusok egyértelmű címkézéséről van szó, ezért itt most erre nem térünk ki.

Három fő típusa van ezeknek a megnevezéseknek.

Az egyik típus, leginkább talán a labdarúgásra jellemző, amikor az illető „valakinek a másolata”, egy létező személy helyi megfelelője, „reinkarnált” változata vagy kópiája. Empirikus illusztrációként csak néhány közismert eset: Jardel de România (a román Jardel: Banel Nicolita, focista, Steaua Mario Jardel alapján); Maradona din Carpati (Kárpátok Maradonája: Gheorghe Hagi, volt focista, edző, vállalkozó, Armando Diego Maradona román változata); Lippi al Nostru (a Mi Lippink: Mihai Stoica, fociedző, az olasz Marcello Lippi edző másolata); Messi de Steaua (Steaua-s Messi: Florentin Matei, Steaua, Lionel Messi klónja); Xavi de Dinamo (Dinamo-s Xavi: Rafael Stanescu, Dinamo, Xavi Alonso után); Brad Pitt din Arbitraj (a Játékbezetők Brad Pittje: Alexandru Tudor, játékvezető, az amerikai színészre ütve). A sort nyilván folytathatnánk.

Ebben az esetben a kvalitást egy világszerte elismert figura helyi viszonyok között megnyilvánuló változata, a vele való hasonlóság képezi. De létezik adott helyre/országra jellemző tulajdonság hazai replikája is: a Kaiserul (Ionut Lupescu a FRF elnökhelyettese) vagy a Neamţul (Német: Dorinel Munteanu, fociedző), akik esetében a „németség” (értsd a sztereotip pontosság, akkurátusság, fegyelem, munkabírás) jelenik meg pozitív értékként. Hogy még érdekesebb legyen a dolog, ennek az ellenkezője is működik: a Corleone (Dumitru Dragomir a LPF elnöke, üzletember, volt politikus) vagy a Naşul (Keresztapa: Mircea Sandu, a FRF elnöke) az „olaszosnak” tartott korrupció, „smecherség” vagy tisztességtelenség szinonimájaként aggatott rájuk. Ebben a kategóriában megemlíthető a „médiasztár” Nikita is (Mihaela Ispas, a félanalfabéta és nyers stílusú örökös tévémeghívott, Luc Besson Nikita című film női főszereplője nyomán elkeresztelve).

A második típus esetében a „valakihez való tartozás”, a „valakinek a valakije”-ség adja a megnevezést. Az utóbbi időben orrvérzésig emlegetett figurák közül: Blonda lui Bote (Bote szőkéje: Bianca Dragusanu, Catalin Botezatu divattervező volt barátnője, az Antena1-en futó Un Show Capatos dísz-dekorja), vagy jellemzően a Blonda lui Iri (Iri szőkéje: Mariana Rosca, Irinel Columbeanu allítólagos volt szeretője). Itt a lényeg a valakivel való kapcsolat, az innen átragadó/fakadó tulajdonság a tranzitivitás elve szerint. Magyarán, azért lesz valakiből valaki, mert egy ismerthez tartozik (sokszor kellékként, tartozékként).

A harmadik hangsúlyos típus valamilyen kiemelt, önálló tulajdonság alapján képződik. Ez a legeredetibb, de ez is hamis, felületes. Például: a Simona Senzual (Érzéki Simona: Simona Cristina Suhoi, tévébemondó, énekesnő); Beyonce de Pitesti illetve Bomba Sexy vagy Sexoasa (Pitestii Beyonce, Sexbomba: Natalia Mateuţ, a Steauanál játszó Tănase volt barátnője); Sexy Brăileanca (Brailai Sexy: Florina Mihăila, prostituált). A Piticul Porno (Porno Törpe) vagy Mama Natura (Természet Anya) említésre is alig méltó figurák.

Azonban sohasem Atomfej Ioan, vagy Matematicus Andrei!

De mi a közös mindebben? A média azon elképzelése, miszerint a szereplők akkor hitelesek, ha klónok, másolatok, szurrogátumok és replikák (ha már az eredetiek másohol, másoknak megvannak), illetve az, hogy a fenti személyek örömmel elfogadják a rájuk aggatott neveket, hiszen jobb amúgy sincsen, amivel elénk állhatnának. Így lenne?

Nyílt tér – Vuittonizmus reloaded. A vuittonizmus és a sznobizmus közötti különbségről

Adalékok a Vuittonizmus c. Transindex HKT írásomhoz. Felvetődött, hogy mi a kapcsolat (ha van) a vuittonizmus és sznobizmus illetve márkahűség közötti? Esetleg a vuittonizmus nem volna-e azonos a sznobizmussal, csak egyszerűen más megnevezés alatt használtam volna?

Nos, továbbra is úgy vélem, a vuittonizmus nem azonos a sznobizmussal, bár a jelenség kapcsán (első látásra mindenképpen) jogosan eszünkbe juthat a sznobizmus is. Mi tehát a különbség a kettő között? (Hogy ne legyen a vuittonizmus a sznobizmus egyszerű és átkeresztelt „spanyolviasza”).

A sznobizmus jelensége (mint annyi sok más jelenség) modern társadalmi termék: a rendi, premondern agrártársadalom felbomlása és az osztálytársadalom kialakulása következtében alakult ki. A feltörekvő (kis)polgárságra jellemző kísérlet, hogy az arisztokrata életmódot lemásolja és a mindennapok során alkalmazza (a világos korlátok és korlátozott lehetőségek közepette). A sznobizmus nem más, mint egy olyan kulturális viselkedési minta követési kísérlete, aminek alapértékeit nem értik, amivel nincsenek tisztába, de jónak tudják-hallották. Egyfajta feltörekvés, a nemesi ranggal nem rendelkezők számára. A kifejezés etimológiai jelentése tehát a frissen megnyílt társadalmi mobilitással, annak legfontosabb csatornájával, az iskoláztatással kapcsolatos (ami a rendi viszonyok között a „nép” számára majdnem lezárt volt). A sznob a sine nobile, nemesi rang nélküli kifejezésből jön, a nem arisztokrata-nemesi származású diákok a nagymúltú iskolák beíratkozási könyvébe való bekerülését (beíratkozásukat és főleg befogadásukat) jelentette.

A sznobizmus pedig, mint egy elvárt minta lemásolási kísérlete, erre való törekvés elsősorban magánjellegű, nem politikai természetű, legtöbb esetben kézenfekvő és középosztályi. Kis, privát közönség színe előtt történik. Kézenfekvő alatt azt értjük, hogy sokak számára ténylegesen kivitelezhető: páldául valaki színházba megy és ott alszik, festményt vesz de a szerzőjére sem emlékszik, nem is érdekli, zongorát vásárol, bár botfüle van, és oda megy nyaralni, ahol a legtöbben látják (például Neptunra és fel-le vonul a Főutcán). Magyarán, a sznobizmus a középosztálybeliek egy részének azon törekvését jelöli, akik a felsőbb osztályokat próbálják utánozni – nincsenek politikai céljaik, eredete a modern társadalomra jellemző viszonyokban rejlik.

Ezzel szemben a vuittonizmus, nyilvános jellegű, politikai természetű, restriktív (a sokak számára egyszerűen elérhetetlen, így benne sincsen a látószögükben), az uralkodó osztályra jellemző. Kiterjedt, nyilvános közönség színe előtt történik (a médiafogyasztók tömegei előtt). Továbbá, a posztmodern, globalizált társadalomra jellemző viszonyokban gyökerezik, ahol a multinacionális márkák, üzletláncok, államok feletti szimbólumok dominálnak. Végül, a vuittonisták számára nem létezik egy „lemásolandó minta”, ők maguk alakítanak ki egy „torz” mintát, politikai céljaiknak megfelelően – a politikai célok hangsúlyosak és elsődlegesek.

Összességében tehát fenntartom, hogy a vuittonizmus nem azonos a sznobizmussal. (A márkahűségről később).

A korábbi írás a Transindexen itt:

http://peter.transindex.ro/?new=1