Nyílt tér – Kolozsvári bringások avagy négy helyett jobb a kettő?

A kolozsvári közlekedés hírhedten problémás – bármerre megy az ember át kell haladnia a történelmi Belvároson, aminek középkori szerkezete képezi az útrendszert; az országban itt az egyik legmagasabb az egy főre jutó autók száma; a közlekedési kultúra pedig autópárti és többnyire intoleráns; a tömegközlekedésben pedig nincsen semmilyen konkurencia (a RATUC állami monopóliumot képez).

Azonban a közelmúltban mégis történtek optimizmusra okot adó fejlemények: a biciklivel közlekedők száma szemmel láthatóan megnövekedett, érzékelhetően trendy lett kerékpárral közlekedni (világos, nem mindenkinek). Ebben – úgy vélem – az áttörést a Critical Mass által tudatosan, kitartóan és makacsul kitaposott út mentén a Polgármesteri Hivatal által üzemeltetett ingyenes és a fiatalokat megcélzó kölcsönzőrendszer jelentette. Annak ellenére, hogy a kerékpárutak kaotikusan futnak, hektikusan kezdődnek és érnek véget, illetve a gyalogoson látszólag nehezebben barátkoznak meg a bringásokkal, mint az autóvezetők.

Örvendetes, hogy a biciklizők csoportja legitim elemévé vált a városi közlekedésnek– már senki sem tekinthet el tőlük, a fogalomban számolnak velük és (még) nem történt súlyosabb beleset sem, aminek áldozata biciklis lett volna.

A biciklis trendnek van néhány jól kirajzolódó sarokpontja, ami tanulságos lehet más városok számára is. Világos, hogy a fiatalokat kell megcélozni (fizikailag erősebbek, nyitottabbak, többet utaztak és tapaszaltak hasonlót, illetve sokuknak autóra még nincsen pénzük). A habituális biciklizők később majd nehezebben mondanak le a kerékpár használtáról, ha mégis autótulajdonosok lesznek. Továbbá, a tinédzserek számára szocializációs ágensként működnek, akiket „leutánozhatnak”. Aztán, a kölcsönző rendszer sikere nem csupán multiplikatív faktorként hat, hanem vonzó is: egyéni szinten a racionális költség-haszon kalkulus mindig pozitív – ingyen biztosít a gyaloglásnál gyorsabb közlekedést. Más szavakkal sok esetben „jobban megéri kölcsönözni”, mint például buszra, trolira várni. Akik pedig habituális biciklizők lettek (a korábbi ingyen tréningezők), azok közül (is) kerünek ki, akik később saját bringát vásárolnak majd.

Mindennek a környezeti pozitív hatása sem elhanyagolható.

Társadalmi problémák – Társadalmi tőke és a You Tube

Mi a kapcsolat a You Tube, Petrozsény, a kapitalista nagytőke és egy aspiráns rendező között? Az amerikai patinás hetilap, a Newsweek másfél hónappal ezelőtt megjelentetett egy cikket, amiben a gazdasági válság által okozott problémák szerint a Top 10 Haldokló Városok listáját adták meg. Ebben a listában szerepelt Michigan állam nyugati részében lévő Grand Rapids is. A települést „Bútorvárosként” is nevezik, mert itt van a székhelye a legtöbb nagy amerikai bútorgyártónak, a népesség jó része pedig ebben az üzletágban foglalkoztatott. A város egyébként a második legnagyobb ebben az államban, az „Autóváros” Detroit után. (A hírhedt lista amerikai városokat tartalmazott). Tény, hogy egy ilyesféle topon nem feltételnül ildomos ott lenni... Így jött a tiltakozás, a térre menés is!

A hír hallatán a helyi lakosság valósággal fellázadt a kiadvány ellen: rekordidő alatt „összálltak”, megtárgyalták a teendőket, feladatokat osztogattak, majd ennek eredményeképpen egy tízperces videót készítettek, amiben a főszereplő maga a lakosság (a polgármestertől a pizzahordó legényig és a bátor tűzoltókig mindenki felvonul benne). Ők leleményesen láttatják, hogy Grand Rapids igenis él és virul! A video a You Tube-on nézettségi rekordott döntött, a Newsweek-nek pedig magyarázkodnia kellett.

A kisfilm önmagában is érdekes, hiszen szimbolikusan, játékos narratívában, magukat hús-vér emberként felvállaló főszereplőkként pergő módon prezentálják hétköznapjaikat. Nem fikcionált történet ez, hanem maga kőkemény élet! Pontosabban a harc az életért, a megmaradásért az üzleti térképen.

De sokkal érdekesebb viszont mindaz, ami a film mögött van, vagyis az a társadalmi realitás, ami lehetővé tette, hogy a tiltakozás e szimbolikus formája valósággá váljon. És mi van mögötte?

Elsősorban társadalmi tőke, olyan közös érték, amit ilyen határhelyzetekben „le lehet hívni”: kooperáció az emberek és a hatóságok között, akik e cél érdekében együtt tudtak működni és közösen belátták, hogy ellenkező esetben mindannyian veszítenek. A rossz hír, a stigma (Haldokló Város) nem csupán gátolja a beruházásokat, hanem el is űzheti a meglévő vállalkozásokat, tehát tovább rontja az amúgy sem fényes gazdasági kilátásokat. Hiszen az emberek önként szerepeket kellett a filmben vállalniuk, a városvezetésnek le kell zárni az utakat, a hatósági embereket e cél érdekében kellett mobilizálni (rendőrők, tűzoltók, bürokraták „szabadot” kaptak, hogy szerepeljenek vagy segédkezzenek a filmben), az üzelti szférát pedig meggyőzni, hogy mindez neki is érdeke. Másodsorban pedig anyagi tőke és szponzorok kellettek, hiszen e profi móka sok pénzbe került. Továbbá, korábbi hasonló kooperatív tapasztalat is kellett, mert egy ekkora skálán szervezett kollektív akció és cselekvés a semmiből nem tud csak úgy összejönni. A 2008-as Facebookon szervezett tömeges párnaháború spontán, netroot menti szervezése jó főpróbája volt a jelenlegi performansznak (ekkor húsz percig több ezer ember párnaháborúzott egy Facebookon meghírdetett csatában a város központjában, „csak úgy”). Végül pedig a know-how, ami látszólag profi szinten megvolt (a kisfilmet HD minőségben vették fel), illetve maga az ötlet, hogy a videomegosztón egyenesen az Élő Világnak üzennek.

De miért érdekes ez Romániában, Krisztus után több mint kétezer évvel? Hát elsősorban azért, mert amint a hazai keserű tapasztalat mútatja, egy ilyen recepthez nincsenek meg az összetevőink. El tudnánk képzelni, hogy Petrozsény, van Zalatna eképpen válaszolna, amikor bármilyen hatóság azt nyilatkozza, hogy a város tele van ál-betegnyudíjassal, szociálisan asszisztáltakkal vagy egyszerűen „pofátlanul nagy fizetésessel”, csupa lusta emberrel, aki nem akar másodállást vállalni, inkább az államot fejné?

A társadalmi és bizalmi tőke, az emberek közötti szolidaritás hiánya, a közösség töredezettsége miatt aligha. Ennek ellenére viszont a You Tube-on nézettségi rekordokat döntő kisfilm mégis bárkinek tanulságos lehet ebben a kilaposodott világban Gyergyótól Kashmirig, hiszen az ötlet adott, működik és hatásos. Egy újabb eszköz lehet a periférián élők kezében, amivel társadalmi problémákat tematizálni lehet.

Petrozsényi amatőr filmesek előnyben?

http://www.youtube.com/watch?v=ZPjjZCO67WI

Társadalmi problémák - Ki volt Bin Laden? Az Al-Kaida (Al-Qaeda) és szellemi vezetője

Az Al-Kaida az újterrorizmus megtestesítője. Több mint húsz évvel ezelőtt, 1988. augusztus 11-én alapították az afganisztáni és pakisztáni határvonal közelében, Pashavarban egy szaúd-arábiai milliomos, az építész Usama ibn Ládin (Osama bin Laden) vezetésével. A magyarul bázist, illetve alapot jelentő Al-Kaida céljaként az alapítók (Ibn Ládin mellett Szajjid Imán al-Serif, másik nevén dr. Fadl és Ajman al-Zavahiri) a hitetlenek elleni átfogó harcot, az igaz hitgyakorláshoz való azonnali visszatérést és végső soron egy pán-arab kalifátus létrejöttét fogamazták meg. Ibn Ládin a szaúdi uralkodóházat korruptnak tekintette és a sárihoz (a Korán betű szerinti szabályzata) való mielőbbi visszatérést sürgette; fő ellenfélként (a Szovjetunió Afganisztánból való kiűzése után) Amerikát, végső soron a Nyugatot tekintette, amit az Első Öbölháború erősített meg benne. Ideológiai alapja az iszlám egyik radikális, a vahabita-szalafista változata (emellett természetesen szociális és politikai elemek is fellelhetők).

Az Al-Kaida a szovjetek elleni afganisztáni küzdelem közepette jött létre, ahol többek között szaúdi, jemeni, egyiptomi, türk, csecsen, pakisztáni és természetesen afgán önkéntes harcosok küzdöttek (őket hívták mudzsáhidoknak, helyenként mudzsahedineknek) az iszlám nevében. Az afgán háború során ibn Ládin kapcsolatokkal, pénzzel és logisztikával látta el őket; ekkor még nem volt kulcsfigura. Az afgán-pakisztáni határvonal hegyes vidékén egy átfogó tábor-rendszer épült ki, amerikai és pakisztáni segédlettel (ez a proxy-terrorizmus klasszikus szakaszának felel meg), ahol a kiképzés folyt.

Ez a tábor-rendszer hálózatszerű, relatív autonóm kiképzőközpontokkal, és erős vallási neveléssel járt a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI vezetésével működött. A szovjetek kivonulása után, és a kuvaiti amerikai offenzíva befejeztével az afgán arabok között egy nemzetközi jellegű, iszlamista szolidaritás, kollektív tudat alakul ki, aminek hamar új ellenség kellett. Valamivel később, az afganisztáni tálib rendszer megszilárdulása után az Al-Kaida, 1989-90-es otthoni tartózkodása, valamint a rövidebb szudáni intermezzo (1992-1996) után visszatér Afganisztánba, ahol a pakisztáni iszlamista madraszákban „tanult” tálibok jó szövetségesnek bizonyulnak a Bázis számára. A szervezet hatalma ebben az időszakban erősödik meg, elsősorban az arab államok azon képtelensége miatt, hogy a helyi szociális jellegű problémákat – szegénység, korrupció – nem akarták vagy nem tudták megoldani; erre a pán-arab radikális iszlám vallási ideológiájába öltözött Al-Kaida kínált egyfajta megoldást.

Másodsorban pedig, a háborúban megedzett iszlámistáknak (akik sokban különböztek egymástól, és akiket a hitetlen szovjetek és helyi marxista szolgáik elleni harc tartott össze) „munka” és „ellenség” kellett. Ezt kínálta fel ibn Ládin 1996-ban, Afganisztánban, a deobandi nézetű tálib rendszer árnyékában. A vallási deobandi alapú tálibok (a deobandi egy provinciális, népi-rurális szociális elemekkel vegyített indiai származású radikális muszlim reformmozgalom, ami a sáriá konzervatív olvasatát tekinti a mindennapok vezető elvének, világi és politikaellenes) jó szövetségesnek bizonyultak, így a radikális fegyveres dzsihadista (a minden hitetlenek elleni fegyveres harc, beleértve azokat a muszlimokat is, akik nem az Írás szerint élnek) mozgalom megerősödését lehetővé tették, tehát objektív és szubjektív elemek egyaránt facilitálták majdnem tíz évvel a létrejötte után. A korábban kiépített logisztika, kapcsolatrendszer és humán erőforrás révén a szervezet egy globális méretű dzsihadizmussá nőtte ki magát.

Az Al-Kaida azonban inkább autonóm elemek – terrorista cellák – közötti laza hálózat, mintsem egy bürokratikus és hierarchikus szervezet. A részek önállóan működnek, közös az alap, ami leginkább a kollektív tudatot, a közös ellenséget és a közös tradíciót jelenti. Formális szervezet ezért nemigen lehet, ibn Ládin elsősorban szellemi atyjukként és lehetséges finanszírozóként működik. Az afgán háborúban is önállóan működtek az autonóm sejtek, ezt a mintát alkalmazzák most is, csak más skálán, amit a modern kommunikációs eszközök tettek lehetővé. Ez adja az aszimmetria lényegét: nincsen egy lefejezhető de facto hatalmi központja! Inkább egy franchise, mint hagyományos szervezet!

Az Al-Kaida segítségével, illetve a nevében (és szektariánus ideológiájával összhangban, azzal azonosulva) több pusztító terrorista akcióra került sor, amelynek célpontjai egyre inkább az ártatlan civilek voltak, és amelyek a New York-i, madridi és londoni merényletekben tetőztek.

(Burke, 1997; MIPT 2006 Annual Report; US Dept. of State Office of the Coordinator for Counterterrorism Country Reports on Terrorism 2007 nyomán).

Fociológia – Ghenceában a helyzet változatlan

Megint edzőcsre történt a Bukaresti Steaua labdarúgó egyesületnél – M. Lacatus ismét megvált a katonacsapattól, miután a múlt héten otthon kikaptak a brassóiaktól. Az események további folyását már ismerjük: a Ghenceában a helyzet változatlan. A stadiont elhagyó Gigi Becali a vereség után össztűzet zúdított a korábbi edzőre és a játékosok jó részére. Stigmatizált, címkézett, észt osztott. A (sport)tévé-stúdiókban alpári hangnemben becsmérelt mindenkit, sűrűn emlegetve, hogy ő itt a főnök, a pénzt ő adja, így mindég neki van igaza, az edző lényegében azért van, hogy értékes utasításait és meglátásait a gyakorlatban alkalmazza. Tehát logikus a végkövetleztetése: aki saját edzői feje után megy, annak „fel is út, meg le is út”.

Tény, hogy a Ghencea körüli ismételt események néhány lényeges dologra hívják fel a figyelmet – ezek nem csak a focira, hanem az egész hazai társadalomra is vonatkoznak. Ezek közül néhány.

Egyfelől, a probléma-megoldás mintája. A hazai társadalomra jellemző, hogy szereplők a felmerülő konfliktusokat és problémákat nem konszenzusosan, hanem mindinkább konfliktusosan oldják meg (a konfliktus-megoldása egy ötfokozatú skálán a konfliktus-konszenzus tengelyen történhet – lásd R. K. Merton). Egyik fél – jelen esetben a Becalié – akarata teljes mértékben felülírja a körülményeket és a másik fél esetleges ellenvéleményét, ellenérveit, cselekvéseinek eredeti szándékait. A tejes alávetettség nyomán az egyik fél – jelen esetben M. Lacatus – egyszerűen „megsemmisül”. A Steaua esetében úgy válik meg tőle, hogy fizikailag szóba sem áll vele, álláspontjára egyáltalán nem kíváncsi.

Miért probléma mindez? Mert ez a modell az alkalmazó-alkalmazott viszonyban is így működik. És az (ismételt) Becali-Lacatus esethez hasonlók arra valók, hogy az autoriter alkalmazók legitimálva, az éppen kirúgott alkalmazottak meg nullának érezzék magukat. (Ha Lacatussal meg lehet a világ színe előtt tenni, akkor „nekem” a „főnökkel” szemben milyen esélyeim lehetnek alapon).

Másfelől, a veszteség elfogadásádnak képtelensége. Tény, hogy a foci társasjáték: több szereplője van (csapatok), a meccsek kimenetele meg többesélyes (nyereség, veszteség, döntetlen). Statisztikai fogalmakat használva, a bajnokság több eseményből áll (sok meccs van a csapatok között), így aztán matematikai szükségszerűség, hogy a csapat veszíteni is fog. Azt elvárni, hogy a csapat mindég nyerjen, egyenértékű azzal, hogy a lehetetlen akarják az edzőtől (vagy a játákosoktól). Stochasztikusan valószínűtlen, hogy ugyanaz a csapat csak nyerjen. Mindez a társadalomra is érvények: több eltérő célokkal rendelkező nagycsoport van, mindegyik érdeke kellene érvényesüljön élőbb-utóbb, nem csupán az erősebbek akarata.

Aztán, az intézmény-személy összemosódása. A esetből jól látszik a tradicionalista, sőt szultanista uralom jegye: Steaua esetében a személy (Becali) azonos a csapattal és a klubbal. Semmilyen formális ellenvélemény nem lehetséges, ebben az abszolutista logikában a vezető akarata egyenértékű a jogi személy „akaratával”. Ez a felfogás belekényszeríti az edzőt is, hogy elfogadja, hogy ő is egyenértékű, azonos a csapattal, annak megszemélyesítése legyen. Miközben világos, hogy a pályán egy tizenegy elemes rendszer működik, ami tetejében több, mint az elemek egyszerű, algebrai összege - az edző csak korlátozott ellenőrzést gyakorol felette.

Weber óta tudjuk, hogy ez a részint tradicionális és részint érzelmi-affektív cselekvésekre épülő irracionális modell nem fér őssze a célracionális hatékonysággal – így a Steaua garantáltan arra van ítélve, hogy nem nyerheti meg a bajnokságot – mint ahogyan az utóbbi időben nem is nyerte meg.

Végül pedig, a szaktudás el nem ismerése. „Az edző azért van, hogy az én utasításaimat hűen kövesse” logika a legsúlyosabb következménye. A mindenkori szakvezetővel szembeni attitűd a társadalom többségének a tudással, szaktudással (és implicite a tanulással) szembeni nézeteit tükrözi vissza.

Más szavakkal: a pénz – tudás hamis szembeállítása, és a pénz öncélú kultusza, mindennel szembeni elsőbbsége nyilvánul meg általa.

Nyílt tér – A Világ szerelmesei, egyesüljetek!

„Ma kötelező szerelmesnek lenni!” Akár így is értelmezhetjük azokat a társadalmi üzeneteket, amelyek a Szerelmesek Napját övezik egy jó ideje. „Egy újabb merkantil álünnep a nyakunkra, ami csak arra való, hogy egyesek profitot szerezzenek” – így szól az antioglobalistának is titulálható fanyalgás. „Vannak nekünk rendes ünnepeink is”, mondják a tradicionalisták. „Valami mégis lehet, ha ilyen vitákat kavar” – gondolhatja jogosan a „mezei polgár”...

Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések azonban jól rávilágítanak néhány dologra, ami nem annyira a Valentin Napra, hanem inkább a társadalom működésére vonatkoznak; a kimerítés igénye nélkül, nézzünk meg ezek közül néhányat.

A Valentin Naphoz való domináns viszonyulások jól érzékeltetik a társadalomban a tömeg-elit disktinkciót. A pro-Valentin „oldal” ebben a logikában a populáris-népi ízléssel jellemezhető kritikátlan tömegfogyasztó, aki örömmel „hagyja”, hogy a korporációs világ kereskedelmi egységei őt külsőleg vezéreljék, ünnepeltessék – értsd vásároltassák. A kontra-Valentinek vagy az „igazi ízlésre” vagy pedig a szubsztantívnak kikiáltott „ősi”, „hagyományos” valódi Bálint Napra/Dragobete-re hivatkozva különböződnek el a tömegtől. Valentin nappal való szembeszegülésük valójában a széles kritikátlan és arctalan tömegtől való elzárkózásuk apropója.

Aztán, a Valentin napi kavalkád kiválóan érzékelteti, hogy mára a szerelem kommodifálódott, tranzakcionálható árúvá vált. A mai napon a szerelemet meg lehet venni, ki lehet váltani, termékként – más árúk vásárlása és adományozása révén meg lehet szerezni.

Továbbá, a különböző Valentin Napi vásárlási nyeremények beszédesen rávílágítnak arra, hogy mit gondol a társadalom arról, hogy melyek a pillanatnyi szerelmesek ideáljai, végső vágyai. A Las Vegas-i álomútazás, a Velence-i gondolázás, a Párizsi Szajna parti séta képezik ebben az értékrendben a szerelmespárok vágyainak alfáját és omegáját. A szexi vörös fehérnemű és a csodás vacsora mellett – vagy mindezeket egyszerre... (oda a posztmateriális értékrend!).

Végül pedig, a Valentin Nap normativitása révén („kötelező szerelmesnek lenni”) minden évben újra és újra kiemeli (éppen ezért helyez erőteljes nyomást a magányosokra), hogy a párkapcsolat érték. A társadalom kultúrája az ilyen ünnepek révén (is) nyomatékosítja, hogy a biológiai és társadalmi reprodukció bekövetkezzen.

A Világ szerelmesei, egyesüljetek!

Társadalmi problémák – „Aki nem dolgozik, ne is egyék?!” avagy kamerásnak nem jár segély

Gazdasági szakelemezők szerint pillanatnyilag az európai államháztartás(ok) súlyosabb válságban van(nak), mint a gazdaság(ok). Emiatt aztán ott csökkentik a kiadásokat, ahol csak lehet (kényszerből, szükségből vagy fantáziátlanságból). Ez így van Romániában is. A szociális kiadások különösen nagy terheket rónak a központi költégvetésre, amelyek források hiányában nem fentarthatóak – így ezek átszabása természetes következmény. Ez az igyekezet sokszor átgondolatlan és alkalmazhatatlan szabályozáshoz vezet. Például: akinek laptopja, videokamerája van, az többé nem kaphat szociális segélyt.

Az első látásra „helyes” eljárás azonban néhány alapvető kérdést vet fel, ami akár alkalmazhatatlanná teheti – de mindenképpen a további csalásokra ad alkalmat. Ezek közül szemlézzünk néhányat.

Egyrészt. A segélyezés logikája a jövedelemhez kötött. Ez mindég a havi, egy főre eső (evkivalenci skálával logaritmált) nettó, számban kifejezett és kézhez kapott hivatalos pénzmennyiséget jelenti. Mert ezt a legegyszerűbb kvantifikálni és megragadni (természetesen ott vannak a nem pénzbeli jövedelmek esetleges rendszerei, valamint a nem formális jövedelmek is, de ezeket „drágább” felderíteni – így objektív okokból ezeket a hatóságok eddig figyelmen kívül hagyták). A laptop, videokamera és hasonló társaik (a szabály több mindent felsorol, például falun a csirkék számát is, ami felett nem adnak segélyt) nem jövedelmek, hanem vagyontárgyak, amelyek nem minden esetben generálnak jövedelmet. Egy értékes festmény alatt (amit senki sem akar vagy nem tud megvenni) az ember még könnyen éhezhet...

Másrészt. A felsorolt vagyontárgyak jó része Az EU-ban érvényes decens életminőséget biztosító tárgyak közül valóak. Az információhoz és az Internethez való hozzáférés nem privilégium, nem valami extra, hanem alanyi jog. Arról nem beszélve, hogy laptop és laptop között ég és föld lehet. Ha egy tízéves lehurbolt, alig működő Pentium I-es gép és egy legújabb Macbook Air között a hatóság nem tesz különbséget, akkor világos hogy a jogszabály kiegészítésre szorul.

Végül pedig egy rendkívül fontos elem. A konkrét alkalmazás – jelen esetben: hogyan fogják „megmérni” (értsd leellenőrizni), hogy kinek mije van, pontosabban nincsen. Ha ezt valóban komolyan gondolja a törvényhozó, akkor a leellenőrzés dologi költsége minden egyes háztartás esetében olyan magas lehet, hogy lényegében senki semmit sem spórolt meg. Ha meg az ellenőrzést elhanyagolják, akkor az érdekeltek egyszerűen letagadják „amit kell” és minden úgy megy tovább, ahogy eddig is szokott.

Társadalmi problémák – A nemek harca és a tesztoszteron-kockázat

Egyértelmű, hogy a köztudat egyik ismert „sztárja” az adrenalin, háttérbe szorítva egy másik „sztárocskát”, a tesztoszteront. Az extrém sportokat, az akciófilmeket, az energiaitalokat, a katasztrófa-turizmust gyakran mint „adrenalin-emelőket” reklámozzák. Azt sugallják, hogy a minőségi szabadidő egyenértékű a magasfokú adrenalinnal. Már-már mitikus vált a mellékvese által termelt epinefrin hormon és neutrotranszmitter (tudományos nevén reklámozni a Red Bull-t nem lenne túl jó ötlet).

A tesztoszteronról már jóval kevesebbet beszélnek, ha igen, akkor a szexualitás kapcsán. Azonban ennek a hormonnak a szerepe nem redukálódik a férfias nemi jegyek szabályozására, a nemi vágyra. Szerepet játszik az agresszív viselkedésben is. De köze van a nemek közötti arányhoz is. Nézzük meg hogyan.

Tény, hogy a társadalomban több a nő, mint a férfi. Bár több fiú születik mint lány, számbelileg (összben) a gyengébb nem mégis dominál (statisztikai értelemben, nem társadalmilag). Ennek több oka is van: a nők átlagban többet élnek, fizikailag erősebbek a férfiaknál (másképpen belehalnának a terhességbe), kisebb az elvárás velük szemben, így kevesebb stressz éri a nőket, miközben nagyobb a korspecifikus mortalitás a férfiak esetében. Itt jön be a képbe a fennebb emlegetett hormon.

A jelenséget a szociológus szakma tesztoszteron-kockázatnak nevezi. Mi ez?

Arról van szó, hogy több tizenéves fiú hal meg, mint lány. A növekedő mennyiségű tesztoszteron miatt a fiúk több és nagyobb kockázatokat vállalnak, mint a hasonló korú lányok. A fiúk egyszerűen több veszélyes cselekedetre „adják a fejüket”, sokszor szó szerint. Őket a tesztoszteron mellett a társadalmi szerep-elvárás is hajtja, hogy a lányoknak bizonyítsanak, nekik imponáljanak. Az olyan kockázatos tevékenységek, mint például a fáramászás, a mélyvízbe való ugrás, gyorsvezetés és a mindenféle „virtuskodás” pedig áldozatokat szed. Nézzük csak meg az autóbalesetben nemi és korösszetételét. Jó részük huszonéves legényke – csoportosan hullnak el az utakon (régebben a csatatéren). Ezek összességében akkora nagyságrendűek, hogy a nemek közötti arányokra is közvetlenül kihatnak.

(Ha egy kocsmában több lányt látunk, mint fiút, akkor ennek egyik oka a tesztoszteron-kockázat).

Társadalmi problémák – Facebook-lázadás? Egyiptom esete a fogalmakkal

Az egyiptomi események uralják a globális médiák tartalmát. Ami a netizen és a netroot mozgalom kifejeződése, az elkeseredett Facebook-generáció média-lázadása. Hiszen a feliratok többsége angol nyelvű, nekünk tévénézőknek is közvetlenül üzennek. Érdekes azonban, ha megnézzük hogyan nevezik (címkézik) az eseményeket.

Leggyakrabban az uprising fogalmat használják, korábban a riot kifejezést, ami lázadást jelent (itt az angol nyelvű hírcsatornákra gondolok, mint a CNN, BBC News és a Sky News). Még véletlenül sem a revolt (engedetlenség, tömegfelháborodás) vagy a forradalom (revolution) kifejezést, amit viszont az Al Jazeera gyakran emleget (Egyiptomban be is tiltották). Van-e valami érdekes a megnevezés mögött?

Véleményünk szerint igen. Hiszen a Nyugat dilemmában van és ez a fogalmakban is kifejeződik. A nyugati hatalmak nem akarnak radikális váltást, hiszen elveszíthetnek egy hűséges és stratégiai szövetségest. Az arab világ egyik része a rendszer megváltozását látja kívánatosnak. A nyugati felkelés és a radikálisok által preferált forradalom két egymástól eltérő vízió mentén értelmezi a történéseket. A fogalmak pedig ezeket kiválóan illusztrálják. De mit is jelentenek ezek szociológiai szempontból? Erre vessünk egy gyors pillantást.

A nemkonvencionális tiltakozásnak különféle formái vanak. Ide tartozik a lázadás, a vele rokon a zendülés, a felkelés, a rebellió illetve a forradalom. Különbségek vannak azonban a jelölt realitás, illetve a követett célok tekintetében, úgyszintén azon társadalmi kontextusok között, amelyekben mindezek megnyilvánulnak. A zendülés rendszerint egy formálisan rögzített hierarchikus rend „egyenruhás” tagjainak (alacsonyabb beosztású katonatisztek, matrózok) erőszakos megnyilvánulásaira vonatkozik, akiknek engedetlensége a vezető személye ellen irányul; azt akarják tisztségéből eltávolítani. A zendülést rendszerint tudatos tervezés előzi meg. A felkelés kifejezés a rendi társadalomban az agrártevékenységekkel foglalkozó népesség feudális úr elleni vagy a munkát szabályozó intézmény ellen irányuló erőszakos megnyilvánulására érvényes fogalom. Manifesztálódását tekintve a zendülésnél intenzívebb, több személyt implikál, és kevésbé tervezett. Tipikus formái a parasztlázadások vagy rabszolgalázadások. Mindkét esetben a mezőgazdaságban foglalkoztatott népességről van szó (jobbágyok vagy rabszolgák), akik a fennálló munkaviszonyok ellen tiltakoznak, más eszköz hiánya révén erőszakosan. A zendülés és a felkelés is elsősorban tiltakozás.

A rebellió a felkelés erősebb formája, aminek nem csupán gazdasági jellege van, hanem szélesebb körű célokat követ: egyaránt feltételez politikai és társadalmi célokat, amelyeket tudatosabban, szervezettebben és apparátusok (például verbuvált paraszthadsereg a Münzer Tamás vagy Dózsa György esetében, vagy akár reguláris fegyveres hadserege az Amerikai Függetlenségi Háború legelső szakaszában) révén valamint formális(abb) vezetők segítségével igyekeznek elérni. A végső cél a társadalmi viszonyrendszer radikálisabb megváltoztatása. Több mint tiltakozás, mert valami érdekében is síkra száll. Szokás inszurgenciának is nevezni, ami incipiens forradalmat jelent. A forradalom az egész társadalmi berendezkedési forma teljes és gyökeres megváltoztatását célozza. A sorból a legintenzívebb; a forradalom implikálja a legtöbb szereplőt, egyértelműen transzformatív célja van. Habár ez is a városban történik (a fővárosban) nem is szokás a városi erőszak formái közé sorolni. Miben különbözik a felsorolt erőszakos formákhoz képest a lázadás (riot)?

Egyrészt, a lázadás kvázi-spontán, modern jelenség. Másrészt, tipikusan nagyvárosban nyilvánul meg, ahol az urbanizáció mintája és a társadalmi viszonyok igazságtalan volta miatt (a rabszolgaság öröksége, az intézményes szegregáció, a szegény népesség térbeli koncentrációja adott övezetekben, diszkrimináció és sztereotipizálás) a városi populáció számottevő része tartósan marginalizált és kirekesztett, „elnyomott”, bár a törvény szerint szabadok. Civil szereplőket implikál, akik meg vannak fosztva a tiltakozás más, legitim eszközeitől – egyszerűen a többség nem figyel rájuk, eltekint tőlük. A városi lázadásoknak nincsen kikristályosodott célja, többnyire kollektív érzelmi-affektív indulatok erőszakos kifejezései, amelyek címzettje az állam, annak szimbolikus megtestesítője, a tulajdon, ritkább esetben pedig egy másik közösség tagjai. Rendszerint specifikus társadalmi kategóriákat (városi szegények, etnikai-faji kisebbségek, éhezők, focidrukkerek, anti-globalisták), szűkebb korcsoporthoz tartozókat (fiatalabb, átlagban 35 év alattiakat) és túlnyomórészt férfiakat implikál.

Egyiptomban most valami ilyen történik: több mint lázadás, valamilyen sajátos felkelés, de azért nem forradalom. De az is könnyen meglehet, hogy a Facebook miatt valami új fogalmat kell kitalálni a helyes megnevezésre!

A közösségi hálózatok már a tudományos fogalmomtárra is kihatnak!

Társadalmi problémák – Terroristák és terrorizmus. Amivel továbbra is számolni kell

A legutóbbi moszkvai Domogyedovó reptéren történt öngyilkos merénylet csak újabb bizonyítéka annak, hogy a terrorizmus veszélye továbbra is fennáll, a gazdasági válság ellenére (hiszen ilyenkor a szükséges anyagi források is apadnak). De miről is van szó, pontosabban mit kell terrorizmus alatt érteni? Vessünk a továbbiakban erre egy gyors pillantást.

A terrorizmust nem egyszerű meghatározni, mert ahhoz kell egy viszonyítási alap, egy mérce. Ez rendszerint a társadalmakban fennálló törvényes rend; ez szabályozza milyen intézmény milyen körülmények között alkalmazhat erőszakot az állampolgárok vagy más állam(ok) ellen. Más szavakkal, az erőszak alkalmazása állami monopólium (hadsereget, rendőrséget, titkosszolgálatokat, határőrséget, csendőrséget csak az állam tarthat fennt). Tehát a törvényes erőszak kizárólagos jog. Ezzel szemben áll az illegális erőszak, amit a társadalom egyes csoportjai alkalmaznak az állam, vagy más társadalmi csoportok ellen. Ez utóbbi jelenti a terrorizmus jelenségét (ha az állam alkalmaz illegálisan erőszakot, akkor azt terror-nak, vagy állami terror-nak nevezzük).

Az előbbiekben láttuk, hogy legegyszerűbben úgy határozhatnánk meg, mint bármiféle illegitim erőszak használata, bárki ellen. Egy taktika, egy harcmodor. Leggyakrabban: emberrablás (ennek legitim formája az őrizetbe helyezés), túszejtés (vs. letartóztatás), repülőeltérítés (vs. feltartóztatás), robbantás (hatástalanítás), gyilkosság (likvidálás). Összefoglalva: a terrorizmus nem egyéb, mint olyan politikai célból fenntartott illegális erőszakhasználat, mint gyilkosság, emberrablás és robbantás.

Sokszor nem is kell az erőszakot ténylegesen alkalmazni, elég ha azzal fenyegetőznek. Meghatározhatjuk úgy, mint politikai jellegű erőszakformát, ami a közösség egészének vagy egy részének az elrettentése és a figyelemének felkeltése céljából alkalmazott. Az amerikai hatóság, a United States of America State Code szerint a terrorizmus szubnacionális vagy illegális társadalmi csoport általi, nem harcoló (non-combatant) felek ellen tervszerűen elkövetett erőszak.

Az öngyilkos merénylők robbantásai arra emlékeztetnek minket, hogy ez a jelenség továbbra is a társadalmakra leselkedő veszélyek közül az egyik legsúlyosabb (a jelenlegi válság és a klímaváltozás mellett).

Társadalmi problémák – Az intézményes diszkrimináció az óvodában kezdődik?!

„Eredeti” ötlettel állt elő ploiesti óvoda „találékony” vezetője: mivel az óvódások „beiskolázási” száma alacsonyabb az igénylések számához képest, feltételekhez kell kötni a „pályázók körét”. Magyarán, meg kell szűrni a családokat, akiknek gyerekét felveszik az oviba. Válság lévén, kéznél levő volt a legfontosabb felvételi kritérium: a szülők alkalmazotti státusa (értsd. a munkanélküli szülők gyerekeit nem veszik fel)! „Aki nem dolgozik, az ne is egyék” avagy a „munkanélküli gyermekének nem jár óvodatárs, boldoguljon a blokkok mögött, ahogy tud”... az egyik szülő amúgy is otthon van, foglalkozzon az vele! Egy további kritérium szerint azokat a gyermekek is pótlistára kerülnek, akiknek édesanyja gyermeknevelési szabadságon van (mivel ők is nagyobb eséllyel maradnak el az óvoda-költségek kifizetésével)

A dologban a legmeghökkentőbb az, hogy a „pedagógus” szerint ez teljesen rendjén van, hogy egy állami közintézmény teljesen jogosan diszkrimináljon, társadalmi háttér függvényében. Sőt, a Prahova megyei főtanfelügyelő az intézkedés helyességét emelte ki, hiszen amennyiben a család anyagi javai szűkösek, nem fogják tudni az óvodai étkeztetés díját kifizetni. „Beiratkozáskor amúgy is jövedelmi igazolást kell a szülőknek csatolni, ami bármikor szelekciós kritérium lehet. Akár kimondjuk, akár nem”

A társadalomban a legfontosabb mobilitási csatorna az oktatási rendszer. Képesítést és alkalmazható, piacon eladható tudást és képességeket szerezve az egyének felfele léphetnek a társadalmi ranglétrán (természetesen másképpen is, de ez a norma).

Az óvoda nem kötelező, azonban az intézményes szocializáció e formája – ahol a kisgyermek megtapasztalja más gyermekek társaságát, a családi kívüli világot, ahol készségeit fejlesztik – nagyon fontos; aki óvodába jár, későbbi iskolai karrierje során sikeresebb lesz azokhoz képest, akik nem jártak oviba. Pillanatnyilag a romániai állami óvodákkal komoly problémák vannak: kevés a hely, rossz a felszereltség. A magánóvodák pedig, ahol mindez megvolna, nagyon drágák. Tény ugyan, hogy az állami és magánóvodák között egyre nagyobb a minőségbeli különbség, a társadalmi gazdag-szegény törésvonal egyre markánsabban fejeződik ki aszerint, hogy ki milyen oviba jár (már aki egyáltalán járhat). Az a tény, hogy eleve egyre több gyerek marad ki az óvodai oktatási rendszerből önmagában komoly társadalmi probléma.

A szülők munkaerőpiaci helyzetéhez kötni egy gyerek óvodába járási jogát diszkriminatív - nem tolerálható magatartás. És mégis megtörténik. Sajnos ez az eset feltehetően nem egyedülálló jelenség. Amennyiben mégis az volna, akkor is arra hívja fel a figyelmet, hogy az óvodai diszkrimináció kérdése egy valós probléma.

Közvélemény és alanyai – Milliomosnak tiltakozni tilos?

Pár napja egymagában, hátán Le Băsescuval! és Le Boc-al! feliratokkal tiltakozik Kolozsvár belvárosában egy idősebb hölgy, Alice Rotta. Bevallása szerint a civil kurázsi mellett, illetve a véleménye szerint kialakulóban lévő „diktatúra” ellen nyilvánul meg. Eddig semmi különös, hiszen a véleménynyilvánítás és tiltakozás szabadsága adott. Románia pedig szabad ország. A reakciók azonban mindenképpen figyelmet igyényelnek. Véleményem szerint a Rotta féle tiltakozás gerjesztette magatartások beszédesek és példaértékűek (ha jegyet kellene rá tanárként adnom, akkor elégtelent ajánlanék). A továbbiakban a tiltakozásra adott reakciókra fogok fókuszálni.

A nagyközönség bő része közömbös abban az értelemben, hogy jó részük tudomást sem vett a tiltakozásról vagy egyszerűen értetlenül áll a gesztussa szemben. Ez máshol is így van. Egy aktívabb kisebbség – amit a kommentekből lehet „kiolvasni” – ha a gesztussal nem is, de az üzenettel rokonszenvezik, hiszen – ugyebár válság van – valakiknek mégis felelősnek kell lennie ezért; az elnök és a miniszterelnök különösen – gondolják. Azonban vannak még olyan szereplők, akikenk tiszte-feladata tudomást szerezni az ilyesféle akciókról, és akinek a reakciója normatív (példaértékű) kellene legyen. Három ilyen főszereplő van: a politikum, a média és a civil szféra (ezek persze mind sokfélék, de a politikai rendszernek önálló részeit képezik, ezért általénosságban emlegetem).

A politikum az eddigiekben teljesen ignoráns a Rotta-ügy kapcsán (bár volna benne fantázia, különösen az ellenzéki pártok részéről a kérdést marketingesen tematizálni); a civilek is mással vannak a jelek szerint elfoglalva (de az is tény, hogy minden egyéni megnyilvánulással nem is lehet, és nem is kell foglalkozni). Ami számomra érdekesebb, az a médiában eddig látottak-hallottak voltak. Ugyanis azok bő többségse egyszerű technikát alkalmazott: a kigúnyolást, a nevetségesség tételt a „Milliomos ne tiltakozzon, adakozzon!” elv szerint. A „Nincsen jobb dolga az idős asszonynak”, „Menjen főzni” a híradások kommentjeit írja le (pontosabban azok nagyarányát jellemzi).

A demokráciában a tiltakozás bármilyen legális formája alanyi jog és semmiképpen sem anyagi helyzethez kötött (voltak dicstelen idők, amikor a választás joga – a cenzusjog – vagyoni pozíció függvénye volt, amikor csak a gazdagok szavazhattak, és nem volt helyes). Az „idős asszony” stigma arra való, hogy delegitimálja a tiltakozó személyét az idősebbekkel szembeni ellenérzésekre alapozva (az idős-inaktív-szenilis tengely mentén), illetve a női mivoltot hangúlyozva. Magyarán: csendes bolond, amúgy is nő, mit tudhat...

Nos, itt van a baj. A tiltakozás idejével, formájával, üzenetének konkrétságával, hatékonyságával és kalibrálásával racionális ellenérveket jogosan fel lehet hozni, de az aktus jelentőségét és a cselekvő jogát semmiképpen nem szabad kérdésessé tenni. A fejlett demokráciákban az eliteknek és a kommentáló értelmiségieknek (akik idehaza a tévéstúdiókban köznapi hangnemben felületes véleményeket hangoztatnak a racionális vita és érvelés helyett) kötelessége meghallgatni és komolyan venni a tiltakozó szándékát – akkor is ha az ártalmatlan és nem a prefektúra ablakait rongálja. Hiszen egy potenciális választóról van szó.

A tiltakozás szimbolikus jelentősége és szerepe nem kellene a tiltakozás intenzitásának és ártalmasságának függvénye legyen.

Társadalmi problémák – Túlnépesedés I. - 2011

A gazdasági válság kérdése az utóbbi időben több egyéb fontos kérdést szorított háttérbe; legutóbb a klímaváltozás témában megrendezett és totális csőddel zárult Cancún Klímakonferenciát. Azonban a jelek szerint ebben az évben még lesz egy másik „sztár téma”: a népességnövekedés. Ugyanis az idén az emberiség megint átlép egy korábban irreálisnak tartott szimbolikus küszöböt. Az év végére átlépjük a hétmilliárdos határt. (Thomas Malthus számára a horror határa jóval lennebb volt). A növekedés tetemes része a városi lakók számát növeli, kiváltképpen a fejlődő világban – ahol máris nagy a népsűrűség és óriási a társadalmi nyomás az infrastruktúrán, a közösségi szolgáltatásokon.

Egy korábbi „váltás” 2008-ban történt. Ekkora a világ népességének több mint fele városlakóvá vált. Mára több mint 3,3 milliárd ember városinak mondható. Az előrejelzések szerint 2030-ra a világ akkori népességéből 5 milliárd ember fog városokban éli. Az ENSZ UNPF (United Nations Population Fund) becslése szerint a várható növekedés üteme Ázsiában és Afrikában a legnagyobb: 2000 és 2030 között az urbánus népesség száma megkétszereződik; így a világ népességének 60 százaléka lesz városlakó, összesen 4,91 milliárd ember, ami az 1950-es össznépesség majdnem kétszerese.

A Föld 1804-ben lépte át az egymilliárdos határt. A Huszadik Század első harmadának vége felé, 1927-re már megkétszereződött a népesség, túllépte a kétmilliárdot, de a hárommiliárdra már nem kellett sokat várni, mert 1960-ban ezen is túl volt az emberiség. Az igazi növekedés üteme csak ezután következett: 1974-ben négy, 1987-ben öt, 1999-ben már hat, idénre pedig hétmilliárdan leszünk. 2050-re (ha az ez exponenciális növekedési ütem marad), akkor meghaladjuk a kilencmilliárdot. A pesszimisták pedig tízmilliárd embert emlegetnek.

1960 óta durván 12-13 évente produkáljuk milliárdos nettó növekedést!

Ha ezt a napi rutin üteméhez arányítjuk, akkor a következő meghökkentő számokat kapjuk:

Naponta 228 262 emberrel vagyunk többen (nettóban, a halálozásokat levonva a születések számából), ami óránkénti 9511 embert jelent. Tehát másodpercenként 2,6 emberrel növekszik a Föld lakossága! Világos, hogy ez az ütem számos problémát vet fel. Erről egy későbbi bejegyzésben.

Számokért klikk ide: http://www.overpopulation.org vagy http://www.prb.org/