Péter László okoskodó naplója

Nyílt tér – Kolozsvári bringások avagy négy helyett jobb a kettő?

2011-06-23T10:40:00.001+03:00

A kolozsvári közlekedés hírhedten problémás – bármerre megy az ember át kell haladnia a történelmi Belvároson, aminek középkori szerkezete képezi az útrendszert; az országban itt az egyik legmagasabb az egy főre jutó autók száma; a közlekedési kultúra pedig autópárti és többnyire intoleráns; a tömegközlekedésben pedig nincsen semmilyen konkurencia (a RATUC állami monopóliumot képez).

Azonban a közelmúltban mégis történtek optimizmusra okot adó fejlemények: a biciklivel közlekedők száma szemmel láthatóan megnövekedett, érzékelhetően trendy lett kerékpárral közlekedni (világos, nem mindenkinek). Ebben – úgy vélem – az áttörést a Critical Mass által tudatosan, kitartóan és makacsul kitaposott út mentén a Polgármesteri Hivatal által üzemeltetett ingyenes és a fiatalokat megcélzó kölcsönzőrendszer jelentette. Annak ellenére, hogy a kerékpárutak kaotikusan futnak, hektikusan kezdődnek és érnek véget, illetve a gyalogoson látszólag nehezebben barátkoznak meg a bringásokkal, mint az autóvezetők.

Örvendetes, hogy a biciklizők csoportja legitim elemévé vált a városi közlekedésnek– már senki sem tekinthet el tőlük, a fogalomban számolnak velük és (még) nem történt súlyosabb beleset sem, aminek áldozata biciklis lett volna.

A biciklis trendnek van néhány jól kirajzolódó sarokpontja, ami tanulságos lehet más városok számára is. Világos, hogy a fiatalokat kell megcélozni (fizikailag erősebbek, nyitottabbak, többet utaztak és tapaszaltak hasonlót, illetve sokuknak autóra még nincsen pénzük). A habituális biciklizők később majd nehezebben mondanak le a kerékpár használtáról, ha mégis autótulajdonosok lesznek. Továbbá, a tinédzserek számára szocializációs ágensként működnek, akiket „leutánozhatnak”. Aztán, a kölcsönző rendszer sikere nem csupán multiplikatív faktorként hat, hanem vonzó is: egyéni szinten a racionális költség-haszon kalkulus mindig pozitív – ingyen biztosít a gyaloglásnál gyorsabb közlekedést. Más szavakkal sok esetben „jobban megéri kölcsönözni”, mint például buszra, trolira várni. Akik pedig habituális biciklizők lettek (a korábbi ingyen tréningezők), azok közül (is) kerünek ki, akik később saját bringát vásárolnak majd.

Mindennek a környezeti pozitív hatása sem elhanyagolható.

Társadalmi problémák – Társadalmi tőke és a You Tube

2011-06-22T11:45:00.007+03:00

Mi a kapcsolat a You Tube, Petrozsény, a kapitalista nagytőke és egy aspiráns rendező között? Az amerikai patinás hetilap, a Newsweek másfél hónappal ezelőtt megjelentetett egy cikket, amiben a gazdasági válság által okozott problémák szerint a Top 10 Haldokló Városok listáját adták meg. Ebben a listában szerepelt Michigan állam nyugati részében lévő Grand Rapids is. A települést „Bútorvárosként” is nevezik, mert itt van a székhelye a legtöbb nagy amerikai bútorgyártónak, a népesség jó része pedig ebben az üzletágban foglalkoztatott. A város egyébként a második legnagyobb ebben az államban, az „Autóváros” Detroit után. (A hírhedt lista amerikai városokat tartalmazott). Tény, hogy egy ilyesféle topon nem feltételnül ildomos ott lenni... Így jött a tiltakozás, a térre menés is!

A hír hallatán a helyi lakosság valósággal fellázadt a kiadvány ellen: rekordidő alatt „összálltak”, megtárgyalták a teendőket, feladatokat osztogattak, majd ennek eredményeképpen egy tízperces videót készítettek, amiben a főszereplő maga a lakosság (a polgármestertől a pizzahordó legényig és a bátor tűzoltókig mindenki felvonul benne). Ők leleményesen láttatják, hogy Grand Rapids igenis él és virul! A video a You Tube-on nézettségi rekordott döntött, a Newsweek-nek pedig magyarázkodnia kellett.

A kisfilm önmagában is érdekes, hiszen szimbolikusan, játékos narratívában, magukat hús-vér emberként felvállaló főszereplőkként pergő módon prezentálják hétköznapjaikat. Nem fikcionált történet ez, hanem maga kőkemény élet! Pontosabban a harc az életért, a megmaradásért az üzleti térképen.

De sokkal érdekesebb viszont mindaz, ami a film mögött van, vagyis az a társadalmi realitás, ami lehetővé tette, hogy a tiltakozás e szimbolikus formája valósággá váljon. És mi van mögötte?

Elsősorban társadalmi tőke, olyan közös érték, amit ilyen határhelyzetekben „le lehet hívni”: kooperáció az emberek és a hatóságok között, akik e cél érdekében együtt tudtak működni és közösen belátták, hogy ellenkező esetben mindannyian veszítenek. A rossz hír, a stigma (Haldokló Város) nem csupán gátolja a beruházásokat, hanem el is űzheti a meglévő vállalkozásokat, tehát tovább rontja az amúgy sem fényes gazdasági kilátásokat. Hiszen az emberek önként szerepeket kellett a filmben vállalniuk, a városvezetésnek le kell zárni az utakat, a hatósági embereket e cél érdekében kellett mobilizálni (rendőrők, tűzoltók, bürokraták „szabadot” kaptak, hogy szerepeljenek vagy segédkezzenek a filmben), az üzelti szférát pedig meggyőzni, hogy mindez neki is érdeke. Másodsorban pedig anyagi tőke és szponzorok kellettek, hiszen e profi móka sok pénzbe került. Továbbá, korábbi hasonló kooperatív tapasztalat is kellett, mert egy ekkora skálán szervezett kollektív akció és cselekvés a semmiből nem tud csak úgy összejönni. A 2008-as Facebookon szervezett tömeges párnaháború spontán, netroot menti szervezése jó főpróbája volt a jelenlegi performansznak (ekkor húsz percig több ezer ember párnaháborúzott egy Facebookon meghírdetett csatában a város központjában, „csak úgy”). Végül pedig a know-how, ami látszólag profi szinten megvolt (a kisfilmet HD minőségben vették fel), illetve maga az ötlet, hogy a videomegosztón egyenesen az Élő Világnak üzennek.

De miért érdekes ez Romániában, Krisztus után több mint kétezer évvel? Hát elsősorban azért, mert amint a hazai keserű tapasztalat mútatja, egy ilyen recepthez nincsenek meg az összetevőink. El tudnánk képzelni, hogy Petrozsény, van Zalatna eképpen válaszolna, amikor bármilyen hatóság azt nyilatkozza, hogy a város tele van ál-betegnyudíjassal, szociálisan asszisztáltakkal vagy egyszerűen „pofátlanul nagy fizetésessel”, csupa lusta emberrel, aki nem akar másodállást vállalni, inkább az államot fejné?

A társadalmi és bizalmi tőke, az emberek közötti szolidaritás hiánya, a közösség töredezettsége miatt aligha. Ennek ellenére viszont a You Tube-on nézettségi rekordokat döntő kisfilm mégis bárkinek tanulságos lehet ebben a kilaposodott világban Gyergyótól Kashmirig, hiszen az ötlet adott, működik és hatásos. Egy újabb eszköz lehet a periférián élők kezében, amivel társadalmi problémákat tematizálni lehet.

Petrozsényi amatőr filmesek előnyben?

http://www.youtube.com/watch?v=ZPjjZCO67WI

Társadalmi problémák - Ki volt Bin Laden? Az Al-Kaida (Al-Qaeda) és szellemi vezetője

2011-05-02T08:46:00.009+03:00

Az Al-Kaida az újterrorizmus megtestesítője. Több mint húsz évvel ezelőtt, 1988. augusztus 11-én alapították az afganisztáni és pakisztáni határvonal közelében, Pashavarban egy szaúd-arábiai milliomos, az építész Usama ibn Ládin (Osama bin Laden) vezetésével. A magyarul bázist, illetve alapot jelentő Al-Kaida céljaként az alapítók (Ibn Ládin mellett Szajjid Imán al-Serif, másik nevén dr. Fadl és Ajman al-Zavahiri) a hitetlenek elleni átfogó harcot, az igaz hitgyakorláshoz való azonnali visszatérést és végső soron egy pán-arab kalifátus létrejöttét fogamazták meg. Ibn Ládin a szaúdi uralkodóházat korruptnak tekintette és a sárihoz (a Korán betű szerinti szabályzata) való mielőbbi visszatérést sürgette; fő ellenfélként (a Szovjetunió Afganisztánból való kiűzése után) Amerikát, végső soron a Nyugatot tekintette, amit az Első Öbölháború erősített meg benne. Ideológiai alapja az iszlám egyik radikális, a vahabita-szalafista változata (emellett természetesen szociális és politikai elemek is fellelhetők).

Az Al-Kaida a szovjetek elleni afganisztáni küzdelem közepette jött létre, ahol többek között szaúdi, jemeni, egyiptomi, türk, csecsen, pakisztáni és természetesen afgán önkéntes harcosok küzdöttek (őket hívták mudzsáhidoknak, helyenként mudzsahedineknek) az iszlám nevében. Az afgán háború során ibn Ládin kapcsolatokkal, pénzzel és logisztikával látta el őket; ekkor még nem volt kulcsfigura. Az afgán-pakisztáni határvonal hegyes vidékén egy átfogó tábor-rendszer épült ki, amerikai és pakisztáni segédlettel (ez a proxy-terrorizmus klasszikus szakaszának felel meg), ahol a kiképzés folyt.

Ez a tábor-rendszer hálózatszerű, relatív autonóm kiképzőközpontokkal, és erős vallási neveléssel járt a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI vezetésével működött. A szovjetek kivonulása után, és a kuvaiti amerikai offenzíva befejeztével az afgán arabok között egy nemzetközi jellegű, iszlamista szolidaritás, kollektív tudat alakul ki, aminek hamar új ellenség kellett. Valamivel később, az afganisztáni tálib rendszer megszilárdulása után az Al-Kaida, 1989-90-es otthoni tartózkodása, valamint a rövidebb szudáni intermezzo (1992-1996) után visszatér Afganisztánba, ahol a pakisztáni iszlamista madraszákban „tanult” tálibok jó szövetségesnek bizonyulnak a Bázis számára. A szervezet hatalma ebben az időszakban erősödik meg, elsősorban az arab államok azon képtelensége miatt, hogy a helyi szociális jellegű problémákat – szegénység, korrupció – nem akarták vagy nem tudták megoldani; erre a pán-arab radikális iszlám vallási ideológiájába öltözött Al-Kaida kínált egyfajta megoldást.

Másodsorban pedig, a háborúban megedzett iszlámistáknak (akik sokban különböztek egymástól, és akiket a hitetlen szovjetek és helyi marxista szolgáik elleni harc tartott össze) „munka” és „ellenség” kellett. Ezt kínálta fel ibn Ládin 1996-ban, Afganisztánban, a deobandi nézetű tálib rendszer árnyékában. A vallási deobandi alapú tálibok (a deobandi egy provinciális, népi-rurális szociális elemekkel vegyített indiai származású radikális muszlim reformmozgalom, ami a sáriá konzervatív olvasatát tekinti a mindennapok vezető elvének, világi és politikaellenes) jó szövetségesnek bizonyultak, így a radikális fegyveres dzsihadista (a minden hitetlenek elleni fegyveres harc, beleértve azokat a muszlimokat is, akik nem az Írás szerint élnek) mozgalom megerősödését lehetővé tették, tehát objektív és szubjektív elemek egyaránt facilitálták majdnem tíz évvel a létrejötte után. A korábban kiépített logisztika, kapcsolatrendszer és humán erőforrás révén a szervezet egy globális méretű dzsihadizmussá nőtte ki magát.

Az Al-Kaida azonban inkább autonóm elemek – terrorista cellák – közötti laza hálózat, mintsem egy bürokratikus és hierarchikus szervezet. A részek önállóan működnek, közös az alap, ami leginkább a kollektív tudatot, a közös ellenséget és a közös tradíciót jelenti. Formális szervezet ezért nemigen lehet, ibn Ládin elsősorban szellemi atyjukként és lehetséges finanszírozóként működik. Az afgán háborúban is önállóan működtek az autonóm sejtek, ezt a mintát alkalmazzák most is, csak más skálán, amit a modern kommunikációs eszközök tettek lehetővé. Ez adja az aszimmetria lényegét: nincsen egy lefejezhető de facto hatalmi központja! Inkább egy franchise, mint hagyományos szervezet!

Az Al-Kaida segítségével, illetve a nevében (és szektariánus ideológiájával összhangban, azzal azonosulva) több pusztító terrorista akcióra került sor, amelynek célpontjai egyre inkább az ártatlan civilek voltak, és amelyek a New York-i, madridi és londoni merényletekben tetőztek.

(Burke, 1997; MIPT 2006 Annual Report; US Dept. of State Office of the Coordinator for Counterterrorism Country Reports on Terrorism 2007 nyomán).

Fociológia – Ghenceában a helyzet változatlan

2011-03-14T11:57:00.004+02:00

Megint edzőcsre történt a Bukaresti Steaua labdarúgó egyesületnél – M. Lacatus ismét megvált a katonacsapattól, miután a múlt héten otthon kikaptak a brassóiaktól. Az események további folyását már ismerjük: a Ghenceában a helyzet változatlan. A stadiont elhagyó Gigi Becali a vereség után össztűzet zúdított a korábbi edzőre és a játékosok jó részére. Stigmatizált, címkézett, észt osztott. A (sport)tévé-stúdiókban alpári hangnemben becsmérelt mindenkit, sűrűn emlegetve, hogy ő itt a főnök, a pénzt ő adja, így mindég neki van igaza, az edző lényegében azért van, hogy értékes utasításait és meglátásait a gyakorlatban alkalmazza. Tehát logikus a végkövetleztetése: aki saját edzői feje után megy, annak „fel is út, meg le is út”.

Tény, hogy a Ghencea körüli ismételt események néhány lényeges dologra hívják fel a figyelmet – ezek nem csak a focira, hanem az egész hazai társadalomra is vonatkoznak. Ezek közül néhány.

Egyfelől, a probléma-megoldás mintája. A hazai társadalomra jellemző, hogy szereplők a felmerülő konfliktusokat és problémákat nem konszenzusosan, hanem mindinkább konfliktusosan oldják meg (a konfliktus-megoldása egy ötfokozatú skálán a konfliktus-konszenzus tengelyen történhet – lásd R. K. Merton). Egyik fél – jelen esetben a Becalié – akarata teljes mértékben felülírja a körülményeket és a másik fél esetleges ellenvéleményét, ellenérveit, cselekvéseinek eredeti szándékait. A tejes alávetettség nyomán az egyik fél – jelen esetben M. Lacatus – egyszerűen „megsemmisül”. A Steaua esetében úgy válik meg tőle, hogy fizikailag szóba sem áll vele, álláspontjára egyáltalán nem kíváncsi.

Miért probléma mindez? Mert ez a modell az alkalmazó-alkalmazott viszonyban is így működik. És az (ismételt) Becali-Lacatus esethez hasonlók arra valók, hogy az autoriter alkalmazók legitimálva, az éppen kirúgott alkalmazottak meg nullának érezzék magukat. (Ha Lacatussal meg lehet a világ színe előtt tenni, akkor „nekem” a „főnökkel” szemben milyen esélyeim lehetnek alapon).

Másfelől, a veszteség elfogadásádnak képtelensége. Tény, hogy a foci társasjáték: több szereplője van (csapatok), a meccsek kimenetele meg többesélyes (nyereség, veszteség, döntetlen). Statisztikai fogalmakat használva, a bajnokság több eseményből áll (sok meccs van a csapatok között), így aztán matematikai szükségszerűség, hogy a csapat veszíteni is fog. Azt elvárni, hogy a csapat mindég nyerjen, egyenértékű azzal, hogy a lehetetlen akarják az edzőtől (vagy a játákosoktól). Stochasztikusan valószínűtlen, hogy ugyanaz a csapat csak nyerjen. Mindez a társadalomra is érvények: több eltérő célokkal rendelkező nagycsoport van, mindegyik érdeke kellene érvényesüljön élőbb-utóbb, nem csupán az erősebbek akarata.

Aztán, az intézmény-személy összemosódása. A esetből jól látszik a tradicionalista, sőt szultanista uralom jegye: Steaua esetében a személy (Becali) azonos a csapattal és a klubbal. Semmilyen formális ellenvélemény nem lehetséges, ebben az abszolutista logikában a vezető akarata egyenértékű a jogi személy „akaratával”. Ez a felfogás belekényszeríti az edzőt is, hogy elfogadja, hogy ő is egyenértékű, azonos a csapattal, annak megszemélyesítése legyen. Miközben világos, hogy a pályán egy tizenegy elemes rendszer működik, ami tetejében több, mint az elemek egyszerű, algebrai összege - az edző csak korlátozott ellenőrzést gyakorol felette.

Weber óta tudjuk, hogy ez a részint tradicionális és részint érzelmi-affektív cselekvésekre épülő irracionális modell nem fér őssze a célracionális hatékonysággal – így a Steaua garantáltan arra van ítélve, hogy nem nyerheti meg a bajnokságot – mint ahogyan az utóbbi időben nem is nyerte meg.

Végül pedig, a szaktudás el nem ismerése. „Az edző azért van, hogy az én utasításaimat hűen kövesse” logika a legsúlyosabb következménye. A mindenkori szakvezetővel szembeni attitűd a társadalom többségének a tudással, szaktudással (és implicite a tanulással) szembeni nézeteit tükrözi vissza.

Más szavakkal: a pénz – tudás hamis szembeállítása, és a pénz öncélú kultusza, mindennel szembeni elsőbbsége nyilvánul meg általa.

Nyílt tér – A Világ szerelmesei, egyesüljetek!

2011-02-14T15:20:00.000+02:00

„Ma kötelező szerelmesnek lenni!” Akár így is értelmezhetjük azokat a társadalmi üzeneteket, amelyek a Szerelmesek Napját övezik egy jó ideje. „Egy újabb merkantil álünnep a nyakunkra, ami csak arra való, hogy egyesek profitot szerezzenek” – így szól az antioglobalistának is titulálható fanyalgás. „Vannak nekünk rendes ünnepeink is”, mondják a tradicionalisták. „Valami mégis lehet, ha ilyen vitákat kavar” – gondolhatja jogosan a „mezei polgár”...

Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések azonban jól rávilágítanak néhány dologra, ami nem annyira a Valentin Napra, hanem inkább a társadalom működésére vonatkoznak; a kimerítés igénye nélkül, nézzünk meg ezek közül néhányat.

A Valentin Naphoz való domináns viszonyulások jól érzékeltetik a társadalomban a tömeg-elit disktinkciót. A pro-Valentin „oldal” ebben a logikában a populáris-népi ízléssel jellemezhető kritikátlan tömegfogyasztó, aki örömmel „hagyja”, hogy a korporációs világ kereskedelmi egységei őt külsőleg vezéreljék, ünnepeltessék – értsd vásároltassák. A kontra-Valentinek vagy az „igazi ízlésre” vagy pedig a szubsztantívnak kikiáltott „ősi”, „hagyományos” valódi Bálint Napra/Dragobete-re hivatkozva különböződnek el a tömegtől. Valentin nappal való szembeszegülésük valójában a széles kritikátlan és arctalan tömegtől való elzárkózásuk apropója.

Aztán, a Valentin napi kavalkád kiválóan érzékelteti, hogy mára a szerelem kommodifálódott, tranzakcionálható árúvá vált. A mai napon a szerelemet meg lehet venni, ki lehet váltani, termékként – más árúk vásárlása és adományozása révén meg lehet szerezni.

Továbbá, a különböző Valentin Napi vásárlási nyeremények beszédesen rávílágítnak arra, hogy mit gondol a társadalom arról, hogy melyek a pillanatnyi szerelmesek ideáljai, végső vágyai. A Las Vegas-i álomútazás, a Velence-i gondolázás, a Párizsi Szajna parti séta képezik ebben az értékrendben a szerelmespárok vágyainak alfáját és omegáját. A szexi vörös fehérnemű és a csodás vacsora mellett – vagy mindezeket egyszerre... (oda a posztmateriális értékrend!).

Végül pedig, a Valentin Nap normativitása révén („kötelező szerelmesnek lenni”) minden évben újra és újra kiemeli (éppen ezért helyez erőteljes nyomást a magányosokra), hogy a párkapcsolat érték. A társadalom kultúrája az ilyen ünnepek révén (is) nyomatékosítja, hogy a biológiai és társadalmi reprodukció bekövetkezzen.

A Világ szerelmesei, egyesüljetek!

Társadalmi problémák – „Aki nem dolgozik, ne is egyék?!” avagy kamerásnak nem jár segély

2011-02-14T10:38:00.000+02:00

Gazdasági szakelemezők szerint pillanatnyilag az európai államháztartás(ok) súlyosabb válságban van(nak), mint a gazdaság(ok). Emiatt aztán ott csökkentik a kiadásokat, ahol csak lehet (kényszerből, szükségből vagy fantáziátlanságból). Ez így van Romániában is. A szociális kiadások különösen nagy terheket rónak a központi költégvetésre, amelyek források hiányában nem fentarthatóak – így ezek átszabása természetes következmény. Ez az igyekezet sokszor átgondolatlan és alkalmazhatatlan szabályozáshoz vezet. Például: akinek laptopja, videokamerája van, az többé nem kaphat szociális segélyt.

Az első látásra „helyes” eljárás azonban néhány alapvető kérdést vet fel, ami akár alkalmazhatatlanná teheti – de mindenképpen a további csalásokra ad alkalmat. Ezek közül szemlézzünk néhányat.

Egyrészt. A segélyezés logikája a jövedelemhez kötött. Ez mindég a havi, egy főre eső (evkivalenci skálával logaritmált) nettó, számban kifejezett és kézhez kapott hivatalos pénzmennyiséget jelenti. Mert ezt a legegyszerűbb kvantifikálni és megragadni (természetesen ott vannak a nem pénzbeli jövedelmek esetleges rendszerei, valamint a nem formális jövedelmek is, de ezeket „drágább” felderíteni – így objektív okokból ezeket a hatóságok eddig figyelmen kívül hagyták). A laptop, videokamera és hasonló társaik (a szabály több mindent felsorol, például falun a csirkék számát is, ami felett nem adnak segélyt) nem jövedelmek, hanem vagyontárgyak, amelyek nem minden esetben generálnak jövedelmet. Egy értékes festmény alatt (amit senki sem akar vagy nem tud megvenni) az ember még könnyen éhezhet...

Másrészt. A felsorolt vagyontárgyak jó része Az EU-ban érvényes decens életminőséget biztosító tárgyak közül valóak. Az információhoz és az Internethez való hozzáférés nem privilégium, nem valami extra, hanem alanyi jog. Arról nem beszélve, hogy laptop és laptop között ég és föld lehet. Ha egy tízéves lehurbolt, alig működő Pentium I-es gép és egy legújabb Macbook Air között a hatóság nem tesz különbséget, akkor világos hogy a jogszabály kiegészítésre szorul.

Végül pedig egy rendkívül fontos elem. A konkrét alkalmazás – jelen esetben: hogyan fogják „megmérni” (értsd leellenőrizni), hogy kinek mije van, pontosabban nincsen. Ha ezt valóban komolyan gondolja a törvényhozó, akkor a leellenőrzés dologi költsége minden egyes háztartás esetében olyan magas lehet, hogy lényegében senki semmit sem spórolt meg. Ha meg az ellenőrzést elhanyagolják, akkor az érdekeltek egyszerűen letagadják „amit kell” és minden úgy megy tovább, ahogy eddig is szokott.

Társadalmi problémák – A nemek harca és a tesztoszteron-kockázat

2011-02-02T19:00:00.000+02:00

Egyértelmű, hogy a köztudat egyik ismert „sztárja” az adrenalin, háttérbe szorítva egy másik „sztárocskát”, a tesztoszteront. Az extrém sportokat, az akciófilmeket, az energiaitalokat, a katasztrófa-turizmust gyakran mint „adrenalin-emelőket” reklámozzák. Azt sugallják, hogy a minőségi szabadidő egyenértékű a magasfokú adrenalinnal. Már-már mitikus vált a mellékvese által termelt epinefrin hormon és neutrotranszmitter (tudományos nevén reklámozni a Red Bull-t nem lenne túl jó ötlet).

A tesztoszteronról már jóval kevesebbet beszélnek, ha igen, akkor a szexualitás kapcsán. Azonban ennek a hormonnak a szerepe nem redukálódik a férfias nemi jegyek szabályozására, a nemi vágyra. Szerepet játszik az agresszív viselkedésben is. De köze van a nemek közötti arányhoz is. Nézzük meg hogyan.

Tény, hogy a társadalomban több a nő, mint a férfi. Bár több fiú születik mint lány, számbelileg (összben) a gyengébb nem mégis dominál (statisztikai értelemben, nem társadalmilag). Ennek több oka is van: a nők átlagban többet élnek, fizikailag erősebbek a férfiaknál (másképpen belehalnának a terhességbe), kisebb az elvárás velük szemben, így kevesebb stressz éri a nőket, miközben nagyobb a korspecifikus mortalitás a férfiak esetében. Itt jön be a képbe a fennebb emlegetett hormon.

A jelenséget a szociológus szakma tesztoszteron-kockázatnak nevezi. Mi ez?

Arról van szó, hogy több tizenéves fiú hal meg, mint lány. A növekedő mennyiségű tesztoszteron miatt a fiúk több és nagyobb kockázatokat vállalnak, mint a hasonló korú lányok. A fiúk egyszerűen több veszélyes cselekedetre „adják a fejüket”, sokszor szó szerint. Őket a tesztoszteron mellett a társadalmi szerep-elvárás is hajtja, hogy a lányoknak bizonyítsanak, nekik imponáljanak. Az olyan kockázatos tevékenységek, mint például a fáramászás, a mélyvízbe való ugrás, gyorsvezetés és a mindenféle „virtuskodás” pedig áldozatokat szed. Nézzük csak meg az autóbalesetben nemi és korösszetételét. Jó részük huszonéves legényke – csoportosan hullnak el az utakon (régebben a csatatéren). Ezek összességében akkora nagyságrendűek, hogy a nemek közötti arányokra is közvetlenül kihatnak.

(Ha egy kocsmában több lányt látunk, mint fiút, akkor ennek egyik oka a tesztoszteron-kockázat).

Társadalmi problémák – Facebook-lázadás? Egyiptom esete a fogalmakkal

2011-02-02T11:29:00.006+02:00

Az egyiptomi események uralják a globális médiák tartalmát. Ami a netizen és a netroot mozgalom kifejeződése, az elkeseredett Facebook-generáció média-lázadása. Hiszen a feliratok többsége angol nyelvű, nekünk tévénézőknek is közvetlenül üzennek. Érdekes azonban, ha megnézzük hogyan nevezik (címkézik) az eseményeket.

Leggyakrabban az uprising fogalmat használják, korábban a riot kifejezést, ami lázadást jelent (itt az angol nyelvű hírcsatornákra gondolok, mint a CNN, BBC News és a Sky News). Még véletlenül sem a revolt (engedetlenség, tömegfelháborodás) vagy a forradalom (revolution) kifejezést, amit viszont az Al Jazeera gyakran emleget (Egyiptomban be is tiltották). Van-e valami érdekes a megnevezés mögött?

Véleményünk szerint igen. Hiszen a Nyugat dilemmában van és ez a fogalmakban is kifejeződik. A nyugati hatalmak nem akarnak radikális váltást, hiszen elveszíthetnek egy hűséges és stratégiai szövetségest. Az arab világ egyik része a rendszer megváltozását látja kívánatosnak. A nyugati felkelés és a radikálisok által preferált forradalom két egymástól eltérő vízió mentén értelmezi a történéseket. A fogalmak pedig ezeket kiválóan illusztrálják. De mit is jelentenek ezek szociológiai szempontból? Erre vessünk egy gyors pillantást.

A nemkonvencionális tiltakozásnak különféle formái vanak. Ide tartozik a lázadás, a vele rokon a zendülés, a felkelés, a rebellió illetve a forradalom. Különbségek vannak azonban a jelölt realitás, illetve a követett célok tekintetében, úgyszintén azon társadalmi kontextusok között, amelyekben mindezek megnyilvánulnak. A zendülés rendszerint egy formálisan rögzített hierarchikus rend „egyenruhás” tagjainak (alacsonyabb beosztású katonatisztek, matrózok) erőszakos megnyilvánulásaira vonatkozik, akiknek engedetlensége a vezető személye ellen irányul; azt akarják tisztségéből eltávolítani. A zendülést rendszerint tudatos tervezés előzi meg. A felkelés kifejezés a rendi társadalomban az agrártevékenységekkel foglalkozó népesség feudális úr elleni vagy a munkát szabályozó intézmény ellen irányuló erőszakos megnyilvánulására érvényes fogalom. Manifesztálódását tekintve a zendülésnél intenzívebb, több személyt implikál, és kevésbé tervezett. Tipikus formái a parasztlázadások vagy rabszolgalázadások. Mindkét esetben a mezőgazdaságban foglalkoztatott népességről van szó (jobbágyok vagy rabszolgák), akik a fennálló munkaviszonyok ellen tiltakoznak, más eszköz hiánya révén erőszakosan. A zendülés és a felkelés is elsősorban tiltakozás.

A rebellió a felkelés erősebb formája, aminek nem csupán gazdasági jellege van, hanem szélesebb körű célokat követ: egyaránt feltételez politikai és társadalmi célokat, amelyeket tudatosabban, szervezettebben és apparátusok (például verbuvált paraszthadsereg a Münzer Tamás vagy Dózsa György esetében, vagy akár reguláris fegyveres hadserege az Amerikai Függetlenségi Háború legelső szakaszában) révén valamint formális(abb) vezetők segítségével igyekeznek elérni. A végső cél a társadalmi viszonyrendszer radikálisabb megváltoztatása. Több mint tiltakozás, mert valami érdekében is síkra száll. Szokás inszurgenciának is nevezni, ami incipiens forradalmat jelent. A forradalom az egész társadalmi berendezkedési forma teljes és gyökeres megváltoztatását célozza. A sorból a legintenzívebb; a forradalom implikálja a legtöbb szereplőt, egyértelműen transzformatív célja van. Habár ez is a városban történik (a fővárosban) nem is szokás a városi erőszak formái közé sorolni. Miben különbözik a felsorolt erőszakos formákhoz képest a lázadás (riot)?

Egyrészt, a lázadás kvázi-spontán, modern jelenség. Másrészt, tipikusan nagyvárosban nyilvánul meg, ahol az urbanizáció mintája és a társadalmi viszonyok igazságtalan volta miatt (a rabszolgaság öröksége, az intézményes szegregáció, a szegény népesség térbeli koncentrációja adott övezetekben, diszkrimináció és sztereotipizálás) a városi populáció számottevő része tartósan marginalizált és kirekesztett, „elnyomott”, bár a törvény szerint szabadok. Civil szereplőket implikál, akik meg vannak fosztva a tiltakozás más, legitim eszközeitől – egyszerűen a többség nem figyel rájuk, eltekint tőlük. A városi lázadásoknak nincsen kikristályosodott célja, többnyire kollektív érzelmi-affektív indulatok erőszakos kifejezései, amelyek címzettje az állam, annak szimbolikus megtestesítője, a tulajdon, ritkább esetben pedig egy másik közösség tagjai. Rendszerint specifikus társadalmi kategóriákat (városi szegények, etnikai-faji kisebbségek, éhezők, focidrukkerek, anti-globalisták), szűkebb korcsoporthoz tartozókat (fiatalabb, átlagban 35 év alattiakat) és túlnyomórészt férfiakat implikál.

Egyiptomban most valami ilyen történik: több mint lázadás, valamilyen sajátos felkelés, de azért nem forradalom. De az is könnyen meglehet, hogy a Facebook miatt valami új fogalmat kell kitalálni a helyes megnevezésre!

A közösségi hálózatok már a tudományos fogalmomtárra is kihatnak!

Társadalmi problémák – Terroristák és terrorizmus. Amivel továbbra is számolni kell

2011-01-31T17:28:00.001+02:00

A legutóbbi moszkvai Domogyedovó reptéren történt öngyilkos merénylet csak újabb bizonyítéka annak, hogy a terrorizmus veszélye továbbra is fennáll, a gazdasági válság ellenére (hiszen ilyenkor a szükséges anyagi források is apadnak). De miről is van szó, pontosabban mit kell terrorizmus alatt érteni? Vessünk a továbbiakban erre egy gyors pillantást.

A terrorizmust nem egyszerű meghatározni, mert ahhoz kell egy viszonyítási alap, egy mérce. Ez rendszerint a társadalmakban fennálló törvényes rend; ez szabályozza milyen intézmény milyen körülmények között alkalmazhat erőszakot az állampolgárok vagy más állam(ok) ellen. Más szavakkal, az erőszak alkalmazása állami monopólium (hadsereget, rendőrséget, titkosszolgálatokat, határőrséget, csendőrséget csak az állam tarthat fennt). Tehát a törvényes erőszak kizárólagos jog. Ezzel szemben áll az illegális erőszak, amit a társadalom egyes csoportjai alkalmaznak az állam, vagy más társadalmi csoportok ellen. Ez utóbbi jelenti a terrorizmus jelenségét (ha az állam alkalmaz illegálisan erőszakot, akkor azt terror-nak, vagy állami terror-nak nevezzük).

Az előbbiekben láttuk, hogy legegyszerűbben úgy határozhatnánk meg, mint bármiféle illegitim erőszak használata, bárki ellen. Egy taktika, egy harcmodor. Leggyakrabban: emberrablás (ennek legitim formája az őrizetbe helyezés), túszejtés (vs. letartóztatás), repülőeltérítés (vs. feltartóztatás), robbantás (hatástalanítás), gyilkosság (likvidálás). Összefoglalva: a terrorizmus nem egyéb, mint olyan politikai célból fenntartott illegális erőszakhasználat, mint gyilkosság, emberrablás és robbantás.

Sokszor nem is kell az erőszakot ténylegesen alkalmazni, elég ha azzal fenyegetőznek. Meghatározhatjuk úgy, mint politikai jellegű erőszakformát, ami a közösség egészének vagy egy részének az elrettentése és a figyelemének felkeltése céljából alkalmazott. Az amerikai hatóság, a United States of America State Code szerint a terrorizmus szubnacionális vagy illegális társadalmi csoport általi, nem harcoló (non-combatant) felek ellen tervszerűen elkövetett erőszak.

Az öngyilkos merénylők robbantásai arra emlékeztetnek minket, hogy ez a jelenség továbbra is a társadalmakra leselkedő veszélyek közül az egyik legsúlyosabb (a jelenlegi válság és a klímaváltozás mellett).

Társadalmi problémák – Az intézményes diszkrimináció az óvodában kezdődik?!

2011-01-23T11:22:00.016+02:00

„Eredeti” ötlettel állt elő ploiesti óvoda „találékony” vezetője: mivel az óvódások „beiskolázási” száma alacsonyabb az igénylések számához képest, feltételekhez kell kötni a „pályázók körét”. Magyarán, meg kell szűrni a családokat, akiknek gyerekét felveszik az oviba. Válság lévén, kéznél levő volt a legfontosabb felvételi kritérium: a szülők alkalmazotti státusa (értsd. a munkanélküli szülők gyerekeit nem veszik fel)! „Aki nem dolgozik, az ne is egyék” avagy a „munkanélküli gyermekének nem jár óvodatárs, boldoguljon a blokkok mögött, ahogy tud”... az egyik szülő amúgy is otthon van, foglalkozzon az vele! Egy további kritérium szerint azokat a gyermekek is pótlistára kerülnek, akiknek édesanyja gyermeknevelési szabadságon van (mivel ők is nagyobb eséllyel maradnak el az óvoda-költségek kifizetésével)

A dologban a legmeghökkentőbb az, hogy a „pedagógus” szerint ez teljesen rendjén van, hogy egy állami közintézmény teljesen jogosan diszkrimináljon, társadalmi háttér függvényében. Sőt, a Prahova megyei főtanfelügyelő az intézkedés helyességét emelte ki, hiszen amennyiben a család anyagi javai szűkösek, nem fogják tudni az óvodai étkeztetés díját kifizetni. „Beiratkozáskor amúgy is jövedelmi igazolást kell a szülőknek csatolni, ami bármikor szelekciós kritérium lehet. Akár kimondjuk, akár nem”

A társadalomban a legfontosabb mobilitási csatorna az oktatási rendszer. Képesítést és alkalmazható, piacon eladható tudást és képességeket szerezve az egyének felfele léphetnek a társadalmi ranglétrán (természetesen másképpen is, de ez a norma).

Az óvoda nem kötelező, azonban az intézményes szocializáció e formája – ahol a kisgyermek megtapasztalja más gyermekek társaságát, a családi kívüli világot, ahol készségeit fejlesztik – nagyon fontos; aki óvodába jár, későbbi iskolai karrierje során sikeresebb lesz azokhoz képest, akik nem jártak oviba. Pillanatnyilag a romániai állami óvodákkal komoly problémák vannak: kevés a hely, rossz a felszereltség. A magánóvodák pedig, ahol mindez megvolna, nagyon drágák. Tény ugyan, hogy az állami és magánóvodák között egyre nagyobb a minőségbeli különbség, a társadalmi gazdag-szegény törésvonal egyre markánsabban fejeződik ki aszerint, hogy ki milyen oviba jár (már aki egyáltalán járhat). Az a tény, hogy eleve egyre több gyerek marad ki az óvodai oktatási rendszerből önmagában komoly társadalmi probléma.

A szülők munkaerőpiaci helyzetéhez kötni egy gyerek óvodába járási jogát diszkriminatív - nem tolerálható magatartás. És mégis megtörténik. Sajnos ez az eset feltehetően nem egyedülálló jelenség. Amennyiben mégis az volna, akkor is arra hívja fel a figyelmet, hogy az óvodai diszkrimináció kérdése egy valós probléma.

Közvélemény és alanyai – Milliomosnak tiltakozni tilos?

2011-01-21T15:16:00.005+02:00

Pár napja egymagában, hátán Le Băsescuval! és Le Boc-al! feliratokkal tiltakozik Kolozsvár belvárosában egy idősebb hölgy, Alice Rotta. Bevallása szerint a civil kurázsi mellett, illetve a véleménye szerint kialakulóban lévő „diktatúra” ellen nyilvánul meg. Eddig semmi különös, hiszen a véleménynyilvánítás és tiltakozás szabadsága adott. Románia pedig szabad ország. A reakciók azonban mindenképpen figyelmet igyényelnek. Véleményem szerint a Rotta féle tiltakozás gerjesztette magatartások beszédesek és példaértékűek (ha jegyet kellene rá tanárként adnom, akkor elégtelent ajánlanék). A továbbiakban a tiltakozásra adott reakciókra fogok fókuszálni.

A nagyközönség bő része közömbös abban az értelemben, hogy jó részük tudomást sem vett a tiltakozásról vagy egyszerűen értetlenül áll a gesztussa szemben. Ez máshol is így van. Egy aktívabb kisebbség – amit a kommentekből lehet „kiolvasni” – ha a gesztussal nem is, de az üzenettel rokonszenvezik, hiszen – ugyebár válság van – valakiknek mégis felelősnek kell lennie ezért; az elnök és a miniszterelnök különösen – gondolják. Azonban vannak még olyan szereplők, akikenk tiszte-feladata tudomást szerezni az ilyesféle akciókról, és akinek a reakciója normatív (példaértékű) kellene legyen. Három ilyen főszereplő van: a politikum, a média és a civil szféra (ezek persze mind sokfélék, de a politikai rendszernek önálló részeit képezik, ezért általénosságban emlegetem).

A politikum az eddigiekben teljesen ignoráns a Rotta-ügy kapcsán (bár volna benne fantázia, különösen az ellenzéki pártok részéről a kérdést marketingesen tematizálni); a civilek is mással vannak a jelek szerint elfoglalva (de az is tény, hogy minden egyéni megnyilvánulással nem is lehet, és nem is kell foglalkozni). Ami számomra érdekesebb, az a médiában eddig látottak-hallottak voltak. Ugyanis azok bő többségse egyszerű technikát alkalmazott: a kigúnyolást, a nevetségesség tételt a „Milliomos ne tiltakozzon, adakozzon!” elv szerint. A „Nincsen jobb dolga az idős asszonynak”, „Menjen főzni” a híradások kommentjeit írja le (pontosabban azok nagyarányát jellemzi).

A demokráciában a tiltakozás bármilyen legális formája alanyi jog és semmiképpen sem anyagi helyzethez kötött (voltak dicstelen idők, amikor a választás joga – a cenzusjog – vagyoni pozíció függvénye volt, amikor csak a gazdagok szavazhattak, és nem volt helyes). Az „idős asszony” stigma arra való, hogy delegitimálja a tiltakozó személyét az idősebbekkel szembeni ellenérzésekre alapozva (az idős-inaktív-szenilis tengely mentén), illetve a női mivoltot hangúlyozva. Magyarán: csendes bolond, amúgy is nő, mit tudhat...

Nos, itt van a baj. A tiltakozás idejével, formájával, üzenetének konkrétságával, hatékonyságával és kalibrálásával racionális ellenérveket jogosan fel lehet hozni, de az aktus jelentőségét és a cselekvő jogát semmiképpen nem szabad kérdésessé tenni. A fejlett demokráciákban az eliteknek és a kommentáló értelmiségieknek (akik idehaza a tévéstúdiókban köznapi hangnemben felületes véleményeket hangoztatnak a racionális vita és érvelés helyett) kötelessége meghallgatni és komolyan venni a tiltakozó szándékát – akkor is ha az ártalmatlan és nem a prefektúra ablakait rongálja. Hiszen egy potenciális választóról van szó.

A tiltakozás szimbolikus jelentősége és szerepe nem kellene a tiltakozás intenzitásának és ártalmasságának függvénye legyen.

Társadalmi problémák – Túlnépesedés I. - 2011

2011-01-17T19:15:00.003+02:00

A gazdasági válság kérdése az utóbbi időben több egyéb fontos kérdést szorított háttérbe; legutóbb a klímaváltozás témában megrendezett és totális csőddel zárult Cancún Klímakonferenciát. Azonban a jelek szerint ebben az évben még lesz egy másik „sztár téma”: a népességnövekedés. Ugyanis az idén az emberiség megint átlép egy korábban irreálisnak tartott szimbolikus küszöböt. Az év végére átlépjük a hétmilliárdos határt. (Thomas Malthus számára a horror határa jóval lennebb volt). A növekedés tetemes része a városi lakók számát növeli, kiváltképpen a fejlődő világban – ahol máris nagy a népsűrűség és óriási a társadalmi nyomás az infrastruktúrán, a közösségi szolgáltatásokon.

Egy korábbi „váltás” 2008-ban történt. Ekkora a világ népességének több mint fele városlakóvá vált. Mára több mint 3,3 milliárd ember városinak mondható. Az előrejelzések szerint 2030-ra a világ akkori népességéből 5 milliárd ember fog városokban éli. Az ENSZ UNPF (United Nations Population Fund) becslése szerint a várható növekedés üteme Ázsiában és Afrikában a legnagyobb: 2000 és 2030 között az urbánus népesség száma megkétszereződik; így a világ népességének 60 százaléka lesz városlakó, összesen 4,91 milliárd ember, ami az 1950-es össznépesség majdnem kétszerese.

A Föld 1804-ben lépte át az egymilliárdos határt. A Huszadik Század első harmadának vége felé, 1927-re már megkétszereződött a népesség, túllépte a kétmilliárdot, de a hárommiliárdra már nem kellett sokat várni, mert 1960-ban ezen is túl volt az emberiség. Az igazi növekedés üteme csak ezután következett: 1974-ben négy, 1987-ben öt, 1999-ben már hat, idénre pedig hétmilliárdan leszünk. 2050-re (ha az ez exponenciális növekedési ütem marad), akkor meghaladjuk a kilencmilliárdot. A pesszimisták pedig tízmilliárd embert emlegetnek.

1960 óta durván 12-13 évente produkáljuk milliárdos nettó növekedést!

Ha ezt a napi rutin üteméhez arányítjuk, akkor a következő meghökkentő számokat kapjuk:

Naponta 228 262 emberrel vagyunk többen (nettóban, a halálozásokat levonva a születések számából), ami óránkénti 9511 embert jelent. Tehát másodpercenként 2,6 emberrel növekszik a Föld lakossága! Világos, hogy ez az ütem számos problémát vet fel. Erről egy későbbi bejegyzésben.

Számokért klikk ide: http://www.overpopulation.org vagy http://www.prb.org/

Fociológia – Cseferizmus. A kolozsvári CFR focicsapat mint társadalmi jelenség

2010-12-23T11:21:00.003+02:00

Az elmúlt öt-hat évben egy újszerű és minden szempontból figyelemre méltó társadalmi jelenség terebélyesedett ki Kolozsváron (hatásaiban pedig talán egész Erdélyben): a cseferizmus. Ez a CFR focicsapat köré szerveződött, és jóval több, mint foci. De mi is ez? Vessünk erre egy tömör pillantást.

Maga a csapat és pályafutása: a siker képzete. Ha pusztán a sport és az üzlet szempontjait tartjuk szem előtt, akkor nyugodtan kijelenthető (mert jól kvantifikálható), hogy a CFR sikerpályát futott be, hiszen a harmadosztálytól a Bajnokok Ligájáig tartó utat majdnem fénysebességgel tette meg. Ez két bajnoki győzelmet és kupagyőzelmeket előfeltételezett. A CFR a hazai labdarúgásban a siker szinonimája lett, de a sportszervezés üzleti módelljét is példaértékűvé tette. Valójában ezek képezik a cseferizmus kemény magját, és annak előfeltételeit.

A csapat mint szimbólum. A CFR által elért gyors sikerek Kolozsvárt feltették a világtérképre. Egyfelől, a külföldi focisták szerződtetése olyan hálózatokat mozgatott meg, amelyek befoka Kolozsvár lett (a befok hálózatelméleti fogalom: egy elemhez a környezetéből hozzá kötött, rá irányuló kapcsolatainak mértékét jelenti – durván). Másfelől pedig, a BL vendégszereplések révén a külföldi nagyközönség is tudomást vett városunkról, sokan ide is utaztak a meccsek alkalmával, akik közül vélhetően egyesek turistaként is visszatérnek (akár rokonaik, barátaik is). A cseferizmus azonban ennél jóval több, és a Kolozsváron az elmúlt években tetten érhető társadalmi folyamatokkal fonódott össze és ezekben terebélyesedett ki. Melyek ezek?

A középosztályosodás és a CFR. A csapat és a válság előtti gazdasági növekedés teremtette középosztályosodás folyamata spontánul és termszetszerűleg találtak egymásra és kapcsolódtak össze. A fiatalabb, képzettebb és aktív életkorú felfele mobilis rétegek a maguk karierrsikereit látták visszatűkrüződni a csapat felemelkedésében. Ez a frissen megjelent középréteg kollektív szinten talált példát és azonosulási lehetőséget focisapatban. Ez magyarázza a szurkolótábor hirtelen növekedését és ennek tipikus (Románia szerte majdnem szokatlan) minőségét, már ami a stadionban való viselkedést, megnyilvánulást illeti. (A válság előtt mindenképpen ez volt jellemző, pillanatnyilag ez a réteg zsugorodik).

A helyiség-kolozsváriság és a CFR. A sikeres csoportok esetében rendszerint a közvetlen, lokális kapcsolataik erősődnek meg, amelyek a helyi identitásokat alakítják. A CFR akarva-akaratlanul a helyi, civis-urbánus identitások hordozójaként jelent meg, az „elveszett polgári múlt” letéteményesét. Ezt az 1907 dátum folyamatosan jeleníti meg – mint egy felvállalandó tradíciót.

A „magyar” elem. Ez utóbbi a kolozsváriság egyik konkrét megnyilvánulása, ami a kisebbségi létet megélő magyarság egyes rétegeire jellemző. A médiában sokszor stigmaként megjelenő vonás Kolozsvár magyarságának bő része számára az etnikai identitás nyilvános térben való megélésének alkalma, társadalmi tere, lehetősége.

A KVSC összetétele, viselkedési mintája, etnikai kompozíciója az utóbbi három fő tényező kombinálódásának mentén bontakozott ki.

Összességében tehát kijelenthető, hogy a cseferizmus igazi társadalmi jelenség, ami a sportbeli sikerekre ráépülve a középosztályosodás, a helyi identitások megerősödése, a polgári kolozsváriság tradíciója mentén működik. A CFR ezeket erősíti, a CFR-t pedig ezek a folyamatok erősítik.

Fociológia – Hogy kerül a bakancs az ablakba? A CFR edzője és a svájci hatékonyság

2010-11-24T19:40:00.003+02:00

A várakozások alatt szerepelt a tegnap a kolozsvári CFR (a hazai kárörvendő és szenzációhajhász sajtó egyenesen leszereplésről beszél). Tény, hogy a legemlékezetesebb akció nem is pályához, hanem a vendégek kispadjához kötődik. Itt esett meg az a vitézi tett, amit a cinikusok akár bakancstesztnek is nevezhetnek: a vendégcsapat edzője hirtelen indulatában az oldalplexit kezdte ütlegelni, majd hirtelen taktikai váltás után egy idegenlégióst is megszégyenítő technikával másodjára sikeresen kirúgta az „üveget”. (Ha a lábbeligyártó cég okos, akkor ezt a performanszt feltétlenül beépíti terméke promóciójába is, hiszen az – mint láttuk – teljesen váratlan helyzetben sem hagyja cserben viselőjét). De mi is a baj ezzel a meggondolatlan tettel? Hiszen mindenki elveszítheti a fejét (és nem csak a forradalomban).

Először, Max Weber óta tudjuk, a hatékonyságot csakis célracionális cselekvések révén lehet biztosítani (optimális eszközhasználat, logikusan érvelhető magyarázatok és tanácsok, reálisan elérhető célok, a felhasználható információmennyiség maximalizálása, tudás). Az érzelmi-indulati cselekvések nem csupán irracionálisak, hanem hatékonytalanok is. Mért mondjuk mindezt? Mert a sport manapság tudomány, ahol nemigen van helye az ilyesféle irracionalitásoknak. Ugyanis az „ablaktörés” valójában szimptomatikus jele az önfegyelem akut hiányának, a focisták szemében szükséges és normatív megfontolásnak, magabiztosságnak, racionális helyzet-kezelésnek, ésszerű problémamegoldásnak, példamútatásnak, bátorításnak.

Ha ezen a szinten a „bakancsteszt” a „Mester” „nívóján” megtörténhet, akkor az csakis a kontárság és a makarenkói sportpedagógia és brutalitás révén... (El tudjunk képzelni teszem azt Bölöni Lászlót, amint Salvatore Ferragamo cipőben a plexit rugdossa? Ő persze nem ordít és ugrándozik, hanem tollal jegyez és megállapít, majd ésszerű és lehetséges megoldásokat magyaráz).

Másodszor, az edző példakép és minta kell legyen. A csapat hatékony működéséhez (magyarán, hogy megnyerje a meccsek jó részét), feltétlenül szükséges az erős kollektív tudat és organikus szolidaritás. Ezek nélkül nincsen hatékony munkamegosztás, nem lehet kooperáció a pályán, és koordinálatlan a játék. Mindez egyéni (értsd játékos) szinten frusztrációhoz vezet, ami hibás kört indít el: még rosszabb a munkamegosztás, még alacsonyabb a kooperáció, míg végül kaotikus nem lesz a játék – és még frusztráltabbak a játékosok! (Igen, a spirál meg kezdődik előlről és ablak épen nem marad).

A kollektív tudat és a szolidaritás nem alakul ki magától (bár sokan tévesen azt gondolják, ha a játékost jól megfizetik, az elég). Azt elsősorban az edzőnek kell kultiválni, erősíteni, alakítani, modellálni (az erre kiképzett szakemberek mellett). Esetünkben Cirtu... aki például szünetben alig akart bemenni az öltözőbe „lelket ölteni”, bíztatni a csapattagokat, és aki duzzogva sitett vissza a kispadra. Könnyen meglehet, a „Mester” a maga illetékességi körével sincsen tisztában ezekben az érzelmi-indulati állapotokban...

Végül, a CFR (és implicite bármeylik edzője) nemzetközi szinten elsősorban reklámhordozó: Kolozsvárról, az idevaló emberekről, a középosztályi szurkolókról, összességében az itteni világról üzennek valamit: jót vagy rosszat, a tulajdonképpeni játékon túl. Magyarán, mivel a CFR több mint focicsapat, edzőjének is több a feladata, mint a játékosokat edzeni – része van Kolozsvár regionális marketingjében, gyereket szocializációjában, még ha nem is tudatosan alakult ez ki. A tegnapi eset pedig nemigen vágott egybe a Fair Play és a Respect jegyében megszervezett UEFA BL társadalmi céljával, de az itteni érző és szívből szurkoló emberek igazi karakterével sem. És vélhetően a szponzorok elvárásaival sem, hiszen a mezen viselt cégnevek is asszociálódnak az ablakrúgással.

Kérdéses, hogy ezt az kaotikus érzelmi-indulati cselekvési mintát kell-e tovább vinni egy kiszámítható célracionális ellenében?

PS. Ez az első bejegyzés a most induló új, Fociológia elnevezesu rovat keretében. Ebben a focit társadalmi szempontból elemzem, hiszen az társadalmilag beágyazott jelenség. A labdarúgásra, mint profi sportágra vonatkozó szakismeretek tekintetetében Romanek Imre volt profi labdarúgó (pl. FTC) tanácsaira és észrevételeire, illetve Török Artúr aktív ifi focista segítségére támaszkodom – a BBTE Testnevelési Karon oktató kollégák mellett. Köszönöm!

Nyílt tér – WC Világnap, Karácsony, Valentin Nap és December 1. Négyféle ünnep?

2010-11-19T09:49:00.001+02:00

Ma van a WC Világnapja. Nem éppen klasszikus ünnep, de szerepe fontos. Ott, ahol az egészséges életkörülmények nem biztosítottak. Nyilván mindez a higiéniára hívja fel a figyelmet: évi kétmillió ember hal bele betegségbe emiatt, két és fél milliárd ember pedig nélkülözi a rendes vécézési körülményeket! De mi van a „Napok” mögött? A következőkben erre reflektálunk, az ünnepek prizmáján keresztül.

Az idő társadalmilag tagolt, különböző pillanatok, momentumok mást jelentenek, kell jelentsenek a társadalom, a kultúra tagjai számára. Az idő sohasem egynemű, nem folyamatos a jelentések szintjén. Vannak hétköznapok, amikor rutintevékenységeket kell végezni, és vannak az ünnepnapok, amikor kollektíven emlékezni szokás, másokkal együtt lenni, másokra kell gondolni. Képletesen fogalmazva: léteznek a vasárnapok.

Az ünnep tehát társadalmilag rendkívül fontos: arra való, hogy a közösség megerősítse, kifejezze identitását, válaszoljon arra a kérdésre, hogy valójában kik is vagyunk? És hogy ezt közösen másokkal megéljük, megtapasztaljuk – lényegében a kollektív tudatunk erősődik általa. Milyen ünnepek vannak, és hogy jön ide a WC Nap?

Először. A fenti logikában működő történelmi-állami ünnepek, amelyek a nemzetet erősítik, az állampolgári tagságot fűzik az államhoz. Ilyenek a Március 15. és Október 6. A magyarok miatt Romániában December 1. problémás, így szociológialag az ünnepválasztás „deficites”. Nálunk 1989 előtt pártünnepek voltak és a diktátorpárt, illetve a RKP-t, valójában a diktatúrát ünnepeltették. Azonban a társadalomban vannak más jellegű ünnepek is.

Másodszor. Léteznek és fontosak a vallási ünnepek, ezek a vallási hovatartozást, nézetrendszert fejeznek ki, de ezek is a közösséget erősítik. Fontosak, bár a szekularizáció miatt már nem mindenkinek és nem egyformán.

Harmadszor. Újabban - nálunk 15-20 éve, máshol a II. Világháború után - léteznek a kereskedelmi jellegű ünnepek, amelyek látszólag valami ünnepelnek, február 14, Valentin nap, a szeretetet, és a párkapcsolat ünnepe, de igazából ez és az ehhez hasonlók kitalalt ünnepek, és a fogyasztást szolgálják. Ezek is szaporodnak. Ne feledjük, a modern korszak hajnalán a kereskedelemnek fontos szerepe volt abban, ahogyan teszem azt ma Karácsonyt ünnepeljük. Az ajándékozás momentum újszerű jelenség. Először a felső osztályok tagjai ajándékoztak, aztán egyre többen engedhették meg maguknak.

Negyedszer. Aztán vannak azok az ünnepek, Napok, amelyek valamire fel akarják hívni a társadalom felelős tagjainak a figyelmét: Oregek napja, szegénység-ellenes nap, energia nap, a mai WC nap is ilyen. Ezek lehetnek Világnapok, vagy egy-egy ország saját napja, náluk immáron EU-s napok, ha így lehet mondani.

Mi az oka? Ez utóbbiaknak? A létező, szaporodó társadalmi problémák, amelyeket csak odafigyeléssel, közösen lehet megoldani: az állam, értsd a hatóság és a társadalom egyes tagjainak az összefogásával. Arra jók, hogy tematizáljanak problémákat, nehézségeket, hogy érzékennyé, fogékonnyá tegyék az embereket a probléma megoldása iránt. Ebben az NGO-k és a média szerepe nagy.

Összefoglalva: egyfelől az embereknek eredendően szükségük van az ünnepekre, hiszen a társadalom csak így működhet. Ha a társadalom bonyolultabbá válik, annál inkább, mert a nagy népességnövekedés miatt (is) egyre különbözőbbek vagyunk, valamivel össze kell bennünket globálisan is kötni, másfelől pedig egyre több a megoldandó probléma, amire csak így lehet a figyelmet felhívni, ílyetén lehet a problémát tematizálni.

Az jó kérdés, hogy mennyi az elég... mert meglehet, a "minden napra egy ünnep" logika révén éppen a dolog varázsa megy el...

Szabadidő. Érdekes filmek – Autobiografia lui Nicolae Ceausescu

2010-11-09T18:25:00.006+02:00

Vegyes érzelmeket generáló filmről van szó. Majd’ száznyolcvan percen át a volt diktátor szemével látjuk az 1965-1989 közötti történéseket és eseményeket. Ettől jogos a film címe: Ujica azokat a dokumentumfilm-részeket használta fel, amit a rendszer hivatalos operatőre készített a Ceausescu mindennapjait jelentő munkalátogatások, népgyűlések, diplomáciai találkozók vagy éppen szabadidős röplabdázások alkalmával. A filmet nézve a nézőnek alkalma nyílik arra, hogy „a hőn szeretett“ Kárpátok Géniusza szemével lássa (vissza) az „átkos időket“.

A film (ami nem szokványos dokumentumfilm, hiszen egyetlen felirat sincsen benne, ami az képeken látható személyek nevét, a filmezés idejét, az eseményt és a helyszínt jelölné) Gheorghe-Gheorghiu Dej komor hangvételű temetésével kezdődik, majd a diktátor „tündöklésének“ ikonikus momentumait mutatja be: a hatalomra-kerülést, az Alexander Dubcek bukaresti látogatását, Prágai Tavasz leverése utáni 1968-as népgyűlést, ahol Ceusescu elítéli a Varsói Szerződés Csehszlovákia elleni katonai akcióját, az anglial látogatás ünnepélyes momentumait (a diktátorpár Erzsébet királynővel kocsikázik a Buckingham Palace felé a Trafalgar Square felől a Victori Station-től), R. Nixon és G. Ford illetve J. Carter amerikai elnökökkel való találkozásokat láthatjuk...

Ujica zseniálisan mutaja be azt a pályát, amit diktátor a rövid tündöklését követően a bukás útján bejárt. A kínai látogatást követő hazai „kis kultúrális forradalom“ életbe ültetését, az észak-koreai fogantatású személyi kultusz kibontakozását, a Cantarea Romaniei rítusszerű elemeit, az ésszerűség és logika fokozatos eltűnését, a nyílvánvaló hazugságok kusza rendszerének normaszerűségét, az állampolgárok egyre sanyarúbb ábrázatait. Más szavakkal a keleti szultanista vonásokkal teletűzdelt totalitarista rendszer kiépülését és a nacionál-kommunizmus kibontakozását a rendező szemléletesen és fejlődésregényszerűen láttatja a nézővel, érdekes módon Ceusescu perspektívájából.

Az eredeti felvételek jó részét a korabeli híradókból, a kétórás tévéműsorokból nem ismerhette a nagyközönség: sok kép először került nyilvánosságra, többek között az a zártkörő politbüró megbeszélés is, amit látva mindenki számára világos lehet, hogy Ceausescu teljesen elszakadt a valóságtól, hogy egy általa elképzelt nem létező világban élt, hogy elméje lassan elborult. De azt is érzékelheti a néző, hogy senki erre nem hívta fel a figyelmét, hogy a zagyvaság határát súroló szónaklata végén csak helyeseltek és hajlongtak.

A filmet elejétől a végéig háromórát nézve az akkori időket megélő mozilátogató „megvilágosodik“: a rendszer vége és a főszereplő (Ceausescu) bukása logikus volt, mintegy sorsszerű, természetes egy természtellenes kísérlet (a romániai nacionál-kommunizmus) végeként. (Ezt 1989 előtt nem sokan hitték, csak remélték).

A film hiánypótló, mert a legújabb nemzedék jóformán semmit sem tud erről a rendszerről. Mindenkinek ajánlom, de nem árt előtte valamicskét tájékozódni, hogy tudjuk is mit látunk.

Nyílt tér – Nosztalgiahullám vagy a múlt mindég szép? A Decreteii, a Generation X és az Y Nemzedék esete a kommunizmussal

2010-11-08T10:35:00.005+02:00

Az elmúlt napokban hunyt el Adrian Paunescu, a „nemzet bárdja”. Ez a cím (még) nemhivatalos, de minden jel arra mutat, hogy de facto annak tekintik – azok legalábbis, akik komolyan vették az intő szót: „halottról vagy jót vagy semmit!”. (Az „udvari költő” szerep menetközben valahol elveszett. Vagy az udvar szépül meg?). Aztán, szintén nemrégiben mutatták be Andrei Ujica Autobiografia lui Nicolae Ceausescu című nagyon érdekes és szemléletes filmjét a hazai mozikban (aminek üzenetét a jelek szerint a második nyilvánosságban aktív és fiatal többség rosszul értelmezte).

A Paunescu-halál körül kialakult domináns médiadiskurzus és a film nyomán írott topik-kommentek ad-hoc tartalomelemzése nyomán megkockáztathatjuk kijelenteni: könnyen meglehet, Romániát is elkapja a kommunizmus utáni társadalmi nosztalgiahullám. Ami új jelenség lesz, hiszen a közelmúltat a Basescu-féle kommunizmust elítélő kurzus uralta – mindeddig.

Számottevő nosztalgiahullám Csehországban és a volt Kelet-Németország területén alakult ki, az ezredforduló környékén. Ennek egyik ikonikus terméke a Good bye Lenin című mókás film (a jelenség és az átmenet nem mindég volt az).

Romániában pillanatnyilag a válság megfelelő keretet biztosít egy hosszabban tartó, erősebb nosztalgiahullámnak, ami ha valóban tartós lesz, társadalmilag egy autoritérebb rendszer fele mozdíthatja el az arra amúgy is hajlamos országot. Milyen érvek szólnak emelett a hipotézis mellett?

Egyfelől, makro szinten, maga a válság, különösképpen a habermasi morális válság, amit a gazdasági folyamatosan mélyít. Itt elsősorban a társadalmi bizalom alacsony fokára, az elidegenedésre, a társadalom egyes rétegeinek dezintegrációjára, a fennálló rendbe vetett hit erodálódására, a motivációs rendszerek folyamatos gyengülésére gondolunk.

Aztán a jelenlegi elnök autoritárius ambíciói, aki a nosztalgiahullámból jót meríthet. Jelzésértékű, hogy elment részvételni, miközben a Tismaneanu jelentésben Paunescu név szerint szerepel! Nem ment ellen a népérzületnek, azt inkább személyes érdekből meglovagolja (az elnök soha sem nyilvánulhat meg magánemberként egy nyilvános eseményen).

Továbbá, a médiában pár napja már nem tabu a totalitarista múlt rendszer vélt „jó oldalait” „kiemelni”. Sem Cesusescut dícsérni (az alaphangot nemrégiben a B1 tévében szintén az elnök adta). És nem a volt nomenklaturisták, hanem olyan fiatalok által, akik ebben a zavaros, egyenesen anómiás helyzetben egyszerűen valamilyen fogódzót, témasztékot, irányt keresnek maguknak! Ceausescu latens társadalmi rehabilitációját tetszik-nem-tetszik az Ujica film (amit a döntő többség félreértelmez, tárgyi tudás akut hiányában, hiszen a film a társadalmi degradálódás kiváló története, és korántsem nosztalgikus) és a Paunescu esemény megerősít és egyben legitimál.

Végül pedig mikro, vagy egyéni szinten, a kommentek hevenyészett elemzése nyomán megállapíthatjuk, hogy a fenti sturukturális tényezők hatására jól tetten érhető egyfajta markáns nosztalgia, a múlt rendszer iránti apológia.

Egyelőre úgy véljük ez az durkheimi anómiás helyzetnek tudható be, de jó esély van arra is, hogy a noszalgia nagyhatású legyen. Kérdéses, hogy a véleményklíma mikor csap át politikai cselekvésbe.

Félő, hogy a felelős elitek egy lépéssel megint el vannak maradva... a nosztalgiahullám többségüknek egyáltalán nem kedvez, de látszólag erről nem vesznek tudomást. Ehelyett gyorsan sietnek beállni a kórusba, ahol majd csak egyeseknek lesz hely.

Kedves Olvasó: Önnek milyen emlék jut eszébe erről az időszakról? Írja meg nekünk. Köszönjük!

Közvélemény és alanyai – Egy szolgálati út vége? 70 nap éhségsztrájk után

2010-11-01T14:56:00.001+02:00

Ma abbahagyta az éhségsztrájkot Cristina Anghel tanítónő. Hetven napot tiltakozott, amivel a halál árnyékába sodorta magát. Nyilatkozatai szerint mindvégig remélte, hogy a hatalom nem marad érzéketlen tette iránt. A hétvégén azonban püspöki kérésre elállt a további éhségsztrájktól, mert az az életébe került volna.

Jogosan merül fel a kérdés: jó volt-e mindez valamire? Más szavakkal – ahogyan a szociológus fogalmaz – melyek azok a manifeszt és latens pozitív és negatív funkciók, amelyeket a tanítónő tette nyomán első látásra bizonytalanul azonosíthatunk? (A teljesség és a kimerítés igénye nélkül.)

A pozitív funkciók

A tanítónő tette azt jelzi, hogy az egyéni civil társadalmi aktivizmus a nagyközönség eltömegesedése ellenére mégis létezik. Akut esetekben képes markánsan megnyilvánulni. Vagyis, hogy (még mindég) vannak olyanok, akik nem csupán kiállnak a maguk jogos érdekei mellett, hanem felvállalják nagy társadalmi csoportok legitimnek érzékelt céjait is.

Aztán, a tiltakozás, mint szimbolikus politikai cselekvés és tett tematizált egy anómiás helyzetet. Nevezetesen, hogy egy érvényben lévő törvényt a hatóságok nem tartanak be, valamint, hogy a tanárok többsége, jelenleg akkora anyagi gondokkal küzd, amelyek ellehetelenítik társadalmi szerepük betöltésétől, és hogy ez mindenkire kihat előbb-utóbb. Továbbá, nem csupán tematizált, vagyis felvetett és nyilvánosságot teremtett egy kvázi tabu problémának (a tanárok általános helyzete a román társadalomban), hanem vélhetően pozitív érzelmi- és vélemény-klímát teremtett a tanárok, mint népes csoport „közös ügyének”. Más szavakkal jó „reklámhordozója” volt ennek a sajátos problémákkal küszködő foglalkozás-kategóriának, hiszen a tévében szerepelve folyamatos nyilvánosságot teremtett számukra. Nem mellékes az sem, hogy tiltakozásának befejezésével megerősített egy fontos társadalmi alapértéket: az élet tiszteletét, annak mindenekfeletti fontosságát. Rávilágított az egyház továbbra is fontos szerepére. Egyáltalán nem elhanyagolható, hogy püspöki sugallatra hagyta abba az éhségsztrájkot. Végül, láttatta, hogy a romániai civil társadalom és a társadalmi szolidartás komoly problémákkal küzd: széttöredezett, bizalmatlan, igazi érdekképviseletre egyszerűen képtelen, közönyös vagy legjobb esteben értetlen és éretlen.

Összességében megállapítható, hogy a hetven nap után a szimbolikus tiltakozásnak mégis van pozitív eredménye, még akkor is, ha a deklarált célt nem sikerült elérni.

A negatív funkciók

Az is kétségtelen, hogy tiltakozásnak megvannak az árnyoldalai is. Nem kell sokat okoskodni afelől, hogy egyéni szinten a tanítónő egészsége nagyon megromlott, nem kizárt, hogy maradandó nyomai lesznek, ami várható életkorára is kihat (sajnos statisztikai adatokból tudjuk, hogy az éhségsztrájkolók immunrendszere annyira leromlik, hogy korábban meghalnak az átlagnál). Bizonyára a hetven napnak megvan a lelki ára is, hiszen elsődleges célja beteljesületlen maradt.

A társadalmi szinten tetten érhető negatív funkciók már többet érintenek. Az eset (sajnos) metaforikusan rámutatott a hatalom mellőző, sok esetben arrogáns, értetelenkedő illetve cinikus felfogására és magatartására a tiltakozó személyére, de a tiltakozás aktusára, végső soron a kisember bajaira vonatkozóan. Az eset precendensértékű lehet abban a tekintetben, hogy a potenciális tiltakozókban azt a (reális) képzetet kelt(het)i, miszerint „semmit sem lehet”, „ez van, ezt kell szeretni", "hasznosabb a tájba belesimulni".

Továbbá, (negatív) etalon lehet a mindenkori hatalom számára a tiltakozásokra való reakció kalibrálásában. Magyarán, erősítheti a hatalom azon képzetét, miszerint a szimbolikus tiltakozás-formákat a „hetven nap mércéjével" „kell” értékelni, a Cristina Anghel esethez hasonlítva kezelni. Az „ehhez képest”-logika alkalmazásával például szó szerint „semmivé” válik egy-egy petíció aláírásának az értéke...

A hatalmi közöny növekedése reális kockázatot jelent a társadalmi problémákra való érzékenységre, a demokratikus konszenzus-kereső eljárások alkalmazására, végső soron a közérdekre és a demokratikus minimumra vontakozóan.

A hetven nap története minden esetre egy elég szomorú végső tanulsággal szolgál: társadalmunk pillanatnyilag nem pontosan érzékelt, de egy nagyon súlyos Habermas-i morális válságban, Bibó-i zsákutcában, kátyúban van. És újra elpuskázta az alkalmat, hogy szembenézzen magával és elinduljon a minimális konszenzus-keresés útján.

A „Nu stiu”-féle problémamegoldó paradigma mától „legitimebb”, mint hetven nappal ezelőtt volt!

Közvélemény és alanyai – I. Mihály. A „vezetők” és a „nép”

2010-10-25T14:30:00.008+03:00

Ma lesz I. Mihály 89 éves. A királyi család Svájcban ünnepel ugyan, azonban a hercegnő által vezetett alapítvány (FPM) ma este jótékonysági koncertet szervez a fiatal művészek támogatására. Az utóbbi időben azok is hallatják (egyelőre csendes) hangjukat, akik az ország jelenlegi helyzetére megoldásként figyelembe ajánlják a királyság intézményének esetleges visszaállítását. Mit kell(ene) szem előtt tartani, amikor a két berendezkedési formára reflektálunk (bejegyzésünk puszta intellektuális gyakorlat).

Támogatottság

Tény, hogy a rendelkezésre álló szociológiai adatok szerint román társadalom elenyésző része tekinthető monarchia-pártinak. Ők rendszeresen 6-8 százalákát tették ki a felnőtt hazai népességnek; mostani arányuk nem ismert, hiszen az újabb közvélemény-kutatások nem is igen kérdeznek erre rá. A rojalisták között az átlaghoz képest felülreprezentáltak voltak az idősek és a görög-katolikusok.

Továbbá, tény az is, hogy a köztársaság de facto és alkotmányosan létezik, bár a királyságot 1947 végén illegitim módon szüntették meg a kommunisták, és az elnöki intézményt pedig a diktátor (N. Ceausescu) hozta létre 1974-ben.

Kimagasló pozitív és negatív teljesítmények

Romániának négy királya és négy elnöke volt; I. Károly, I. Ferdinánd, II. Károly illetve I. Mihály, valamint Nicolae Ceausescu, Ion Iliescu, Emil Constantinescu és Traian Basescu.

Ezek közül kettő diktátor volt (bár nem összemérhető fajsúllyal; II. Károly királyi diktatúrája 1938-1940 között és N. Ceausescu totalitárius rendszere 1965-1989 között). Egyik viszonylag naív (E. Constantinescu), de döntő jelentőségű az ország külpolitikai orientációjában, egy volt-kommunista (I. Iliescu), végül egy pedig „játékos” és autoriter hajlamú.

Aztán, a négy király közül az egyik alatt megvalósult a modern Románia (I. Károly), a másik alatt a Nagy-Románia (I. Ferdinand), végül pedig a legutolsó király sikeresen a későbbi győztesek oldalára ”ugratta át” a II. Világháborúban az országot (I. Mihály). Mindhárom stratégiai jelentőségű Romániának, mint államnak - pozitív értelemben. II. Károly diktatúrát vezetett be 1938-ban, a krónikák szerint magánemberként nótorius nőcsábász volt.

A négy elnök közül N. Ceausescu egyértelműen ártott az országnak, I. Iliescu „levezényelte” a forradalmat, E. Constantinescu pro-Nyugat pályára állította Romániát, T. Basescu alatt pedig az fokozatosan elszigetelődött.

Ha a „good guy” versus „bad guy” felosztás mentén osztályozunk, akkor 3-1 a királyok javára (jófiúk kategória) és 1-1, de előny az elnököknek (a rosszfiúk kategóriában) eredményt kapjuk. I. Iliescu megítélése ellentmondásos, T. Basescu-é erősen rapszodikus, de tény, hogy pillanatnyilag nem a kifinomult demokratákhoz tartozik, inkább autokrata, aki deklaráltan a hagyományos és demokratikus intézményekkel szemben pozicionálja magát: a parlament, média inkább „ellenségnek” tekintett. Őket itt "se nem jó, se nem rossz" besorolás alá helyezzük, az egyszerűség kedvéért.

Legitimitás

A kérdésről csak demokratikus körülmények között érdemes beszélni; legitimitás alatt a fennálló rendbe vetett hitet értjük (nem azonos a törvényességgel, ami előfeltétele). Az alkotmányos monarhiában az államfő a tradícióból eredezteti legitimitását, ami azonban az állampolgárok (alattvalók) érdekeivel összhangban van. A köztársaságok esetében a legitimitást elsősorban a népszuverenitásból eredeztetik, amit a választások szentesítenek. Valójában mára ezek között de facto nincsen lényeges különbség, mert a demokratikus monarchiákban az államfők jelenleg pusztán szimbolikus szerepet töltenek be, a nemzetet jelképezik, valóságos hatalmuk nincsen.

Az is tény, hogy nemzetközi összehasonlításban a demokratikus monarchiákban a társadalmi bizalom mértéke, a társadalmi kohézió és szolidariotás foka magasabb, mint a köztársaságokban, és kevesebb a nyílt társadalmi konfliktus, de ez nem közvetlenül az államformának tudható be. Továbbá, az életszínvonal is magasabb az európai monarchiákban, mint a köztársaságokban, de az okcsoport itt is bonyolultabb, mintsem az államformát tekinthessük egyedüli magyarázó változónak.

Az autoriter vezetés kockázata

A demokratikus monarchiák kivétel nélkül parlamentáris demokráciák. Ez azt jelenti, hogy a tényleges hatalmat a parlament és a kormány gyakorolja. Az előbbi ellenőrzi a végrehajtó hatalmat; más szavakkal, a „sokak uralkodnak”.

Norvégia, Svédország, Dánia, Hollandia, Nagy Britannia, Luxemburg, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália, Japán folyamatosan nagyon jól teljesít a Demokrácia Index-en (Belgium rontott helyezésén).

Spanyolországban pedig a post-Franco átmenet éppen a királyság intézményének a visszaállítása miatt ment viszonylag problémamentesen.

A királyság, mint megoldás a demokratizáció során

Spanyolország esete egyedülálló. Portugáliában nem állították vissza a királyságot Salazar diktatúra után, Olaszország köztársasággá vált a Mussolini éra végétől, Közép-Kelet Európában sem lett "restauráció" a kommunizmus bukása után. Így semmilyen releváns összehasonlítási alapunk sincsen. Tehát nem tudjuk, Románia hol lenne most, ha királyság lennénk.

Azonban: Isten éltesse Felség!

Közvélemény és alanyai – Ignoranciából jeles avagy jobb később, mint soha? Hatvan nap kellett hozzá ...

2010-10-23T18:00:00.007+03:00

Tegnap az elnök tudomására jutott, hogy Cristina Anghel tanítónő hatvan napja éhségsztájkol egy érvényben lévő törvény maradéktalan betartásáért. A munkalátogatáson lévő elnök mindezt „véletlenül” tudta meg: tévériporterek noszogató kérdésére válaszolta, „ ... nem tudom” (eredetiben: „Nu stiu”), miközben folytatta bizonyára nagyon fontos útját. A kérdésre körülbelül négy másodpercet szánt.

Azt gondolom, hogy a fenti eseménysort az egyszerű állampolgár szempontjából a következőképpen (is) lehet interpretálni.

Ebben az interpretációs modellben, az egyenlet fő paraméterei:

„A” romániai állampolgár tényszerűen megállapítja, hogy: 1. egy érvényben lévő törvényt szisztematikusan nem alkalmaznak (amit a törvényhozás döntő többséggel fogadott el). 2. Azt is tényszerűen tudomásul veszi, hogy ha egyénileg valaki(k) – egyes tanügyi alkalmazottak – beperelik az államot, akkor a bíróság (érsd, formálisan ugyanaz az állam) nekik ad igazat. 3. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy a törvényt Romániában (az Alkotmányban deklarált jogegyenlőség dacára) differenciáltan érvényesítik, ő maga pedig, sok más kollégájához hasonlóan, de facto hátrányos helyzetben van. Végül, 4. aktív civilként úgy dönt, hogy ez ellen tiltakozni fog: éhségsztrájkba kezd, amit következetesen folytat és hatva napja nem eszik szilárd élelmiszert. Azon az alapon, hogy minden állampolgár egyenlő és a törvényt az állam igenis tartsa be – vagy változtassa meg.

„R” ország médiája relatál az esetről, a nagyközönség aktívabb, figyelő szegmense tudomást szerez a tiltakozásról.

„T” ideje óta a tiltakozó egészségügyi állapota romlik – ezt az orvosok állapítják meg -, többen kérik, hagyja már abba „mert ez az ország nem ér annyit”, de ő maga azt nyilatkozza, akcióját folytatja.

„R” ország vezetője minderről hatvan napig nem tudott sajnos semmit; véletlenül jutott tudomására, kérdés formájában, amire elhanyagolható időt szánt. Nem külföldön tárgyalt, teszem azt a gáz áráról, hanem valami sáros mezőn szemlézett. Azóta sem mondott egyebet. (Arra, hogy "R" ország szabadon választott "B" elnöke valótlanságot állított volna, én, mint állampolgár még gondolni sem merek).

Az egyenlet általános és formális kerete:

„R” formálisan demokrácia.

„R” ország mindenkori vezetői, az állampolgárok alapvető érdekeit és természetjogait védik – erre ünnepélyes keretek között felesküdtek. Ezen érdekek és jogok között az állampolgárok élete kiemelt jelentőségű. Az esküben erre ismételten kitérnek.

Az állam egy formális struktúra, egy erősen bonyolult intézményrendszer, azonban a vezetői (elnök-király, miniszterelnök, házelnök, a kormánypártok és más politikai pártok és mozgalmak vezetői) egyfelől megtestesítik a hatalmat és elszámoltathatók, másfelől pedig figyelnek (kellene) a társadalom pillanatnyi véleményeire, elvárásaira, érzelmeire. Más szavakkal, a demokráciában a hatalom kénytelen reagálni a társadalom tagjainak legitim módon kifejezett domináns véleményeire – alapszabály, mert másképpen nincsen legitimitás (a döntés jogszerűsége ellenére) és társadalmi bizalom.

Az éhségsztrájk legitim véleménykifejezési forma, egyike a legradikálisabbaknak – amire természetszerűleg a hatalom legérzékenyebben szokott odafigyelni – mert emberi életről van szó. (Megjegyzés: még a gyarmattartók is odafigyeltek az éhségsztrájkokra, mert okosan tudták, egy-egy éhségsztrájk csak jelzés, hogy mögött veszélyesen súlyos társadalmi feszültség-mennyiség van, ami magát a hatalmat söpörheti el, ha kirobban egy szikra nyomán. Minden elsőéves szociológus diák tudja, az éhségsztrájkoló halála igen erős szikra. Amit még a gyarmattartók is okosan el akartak kerülni).

Mit gondolhat egy egyszerű állampolgár?

A „Nu stiu” nem csupán az állam felelőtlenségét illusztrálja, hanem akut jele a hazai társadalom mély, habermasi értelemben vett morális válságának. Hiszen ez a magatartás független az éhségsztrájkoló céljaitól – a hatalom társadalomról (értsd rólunk) alkotott felfogását tükrözi! Igazából bármelyik törvényről lehetne szó, amire rá „szabad” vágni: pai „Nu stiu!”. Az elmaradt állampolgári reakció csak aláhúzza a társadalom morális válságának igazi mélységét: Nici noi nu stim, dar nici nu ne mai pasa.

Közvélemény és alanyai – Szimbólum születik – csak még nem tudjuk!

2010-10-19T00:01:00.006+03:00

Ötvenhetedik napja éhségsztrájkol Cristina Anghel tanítónő, aki (a tanügyi alkalmazottakra vonatkozó) törvény betartásáért tiltakozik. Ez pedig nagyon sok idő – különösképpen, ha éhségsztrájkról van szó. Könnyen meglehet, hogy tette életébe kerül, hiszen ma is azt nyilatkozta, kitart eredeti terve mellett: amíg a hatóságok be nem tartják az érvényben lévő, de sohasem alkalmazott törvényt (ami a hírhedt bérezésre vonatkozik), addig nem tágít. Mi mindebből a tanulság? Mit jelez és mire számíthatunk (anékül, hogy a joslás csapdájába essünk)? Első lépésben vegyük számba a fő társadalmi szereplők eddigi magatartását, majd az események lehetséges irányait.

A társadalmi szereplők eddigi magatartása

Tény, hogy a hatóságok eddig nemigen figyeltek oda tiltakozására. Sőt, a minap a vezető kormánypárt egyik csúcsvezetője (A. Videanu) cinikusan jegyezte meg, mi lenne, ha Romániában mindenki éhségsztrájkolna... ezt jelzésértékűnek lehet tekinteni a hatalom részéről. Nagy eséllyel a továbbiakban is ez az ignoráló magatartás fogja jellemezni a döntéshozók attitűdjét.

Aztán, bár a médiában szerepel Cristina Anghel, éhségsztrájkja mégsem központi hír – inkább a hatalom kritikájához kell, legitim érvként, kellékként. Az egyházak pedig egyelőre semmi érdemlegeset nem mondtak.

Az ellenzéki pártok (elsősorban a PNL és a PSD) szolidaritásukról biztosították Cristina Anghelt, de a szakszervezeti mozgalmakkal szembeni látszólagos távolságtartásukat igazolva, inkább várakozó álláspontra helyezkedtek.

Sztárok, vezető értelmiségiek, meghatározó sportolók markáns állásfoglalásáról nem tudok. Úgyszintén, a civil szféra sem tematizálta a tett jeletőségét, sem pro sem kontra.

Ebben a látszólag közömbös klímában csak a szakszervezetek tették magukévá a tiltakozó célját és a tiltakozást, mint közéleti cselekvést. Illetve – érdekes módon és dícsértesen – a Steaua focicsapat szurkolótáborát reprezentáló küldöttség látogatta meg vasárnap a tanítónőt, egészsége felől érdeklődve és aggódva.

Mit jelent(het) mindez

Egyfelől, hogy a hatalom vagy érzéketlen és teljesen közömbös még egy ilyen extrém tiltakozás esetében is, vagy pedig egyszerűen nem érti a helyzetet és nem látja be felelősségét, valamint a várható helyzet szimbolikus értékét.

Másfelől, a választók népes tábora sem gondol-érez másképpen. Eddig elmaradtak a tömeges szimpátia-cselekvések (levelek, virágok a kórházban, nyilvános állásfoglalások). Amelyek – egyébként – máshol majdnem azonnal jelentkeznek hasonló esetben. Talán ez is a társadalmi bizalom alacsony fokával, a szolidaritás hiánynak, valamint a tiltakozás kultúrájának és kezelési módozatainak deficitjére vezethető vissza. De meddig tarthat mindez?

Lehetséges változás a tragédia esetén

Világos, hogy ha a tiltakozás folytatódik, egy adott ponton – sajnos – Cristina Anghel eltávozik az élők sorából. Erre, mint nyilatkozza, már felkészült, és bele is nyugodott. Szerinte nincsen visszaút.

Esetleges halála (ami remélhetőleg mégsem következik be) gyökeres változást generálhat. Sokkszerűen hathat, feltámaszthatja a társadalmi felelősségérzetet: minden esély megvan arra, hogy szimbólummá váljék. A tanárok és tanítók közössége, valamint a szakszervezetek nagy eséllyel a helyettük és értük feláldozott mártírt fogják majd felismerni benne. A média hatására a társadalom szunnyadó lelkiismerete is „feltámad(hat)”, hiszen ha a tiltakozóval nem is, de az áldozattal már sokkal könnyebben lehet majd azonosulni. (Amint az Coposu halálával is történt – temetésére másfélmillió ember ment el, annak ellenére, hogy életében igazán sohasem tudott a többség vele azonosulni, látszólag nem is volt népszerű. Amint meghalt, a "kollektív tudat" és "lelkiismeret" azonnal "feltámadt" ). Cristina Angle személye – a kisember, aki szembement a hatalmasokkal és aki nem engedett igazából és halálával felülkerekedett rajtuk – szimbólummá, ikonná válhat, különösképpen, ha a társadalmi feszültségek nőnek és az életszínvonal továbbra is rohamosan csökken. Esetleges (senki által nem kívánt) halála érthető, érzékelhető és érzelmekkel átitatott legitimációs alapként szolgálhat majd azon társadalmi erők számára, akik a fennálló kormányzattal szemben radikalizálódnak. Halála fordolópontot képezhet a társadalmi tiltakozások ökonómiájában, szikraként működhet.

Más szavakkal, Cristina Anghel tanítónő szimbólummá válhat.

Éppen ezért kellene a jelenlegi kormánynak mindent megtenni, hogy megmentse Cristina Anghel, más szavakkal Románia egyik polgárának az életét. Amíg még van rá idő...

Nyílt tér – Elhagyatottan: New York kávéház/Continental szálloda

2010-10-15T18:07:00.005+03:00

Öt éve, hogy Kolozsvár közepén, a Főtéren az Egyetem és a Jókai utca sarkán álló reprezentatív épület üresen, dicstelenül és árván áll... A New York kávéházra, vagy másik (hivatalos) nevén a Continental (a „Konti”) szállodára gondolok. Kétségtelen: a város és tulajdonosának megbocsájthatatlan szégyene, hogy az 1894/1895 között, impozáns eklektikus stílusban épült szálloda lassan, de biztosan degradálódik, miközben senki semmit nem tesz ez ellen.

Majdnem biztos, hogy csak nagyon kevesen tudják, ez az epület volt az első villanyárammal kivilágított épület Kolozsváron; a krónikák szerint saját áramfejlesztője volt. Továbbá, a New York Kávéház sokáig fontos fóruma-intézménye volt az irodalmi életnek; számos építő jellegő értelmiségi vitának volt színhelye a város oszlopos gondolkodói és újságírói között. Ebben az épületben szállt meg egykoron Jókai Mór, itt kávézott (és jegyzetelt, töprengett) többek között Kuncz Aladár, Dsida Jenő, Gaál Gábor.

Manapság (okkal) sok szó esik a Főtérről, zászlótartókról, azonban a „Kontiról” sem kellene a civileknek megfeledkezniük. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ha ez az épület Párizsban lenne, esetleg Londonban, akkor diákok, értelmiségiek, helyiek közösen már régen megszerveztek volna egy figyelemfelkeltő, tematizáló squat-akciót.

Tény, hogy a New York Kávéház elég drága és méltatlan reklámfelület – újabban az ablakait (ami még megvan) plakátok ragasztására használják.

Régebben itt verseket írtak!

KÖSZÖNÖM! – A KREATÍV BLOGGER-DÍJAT

2010-10-03T16:51:00.007+03:00

Meglepetés

Köszönöm! Kreatív Blogger-díjat kaptam a minap. Egyenesen Kiss Olivértől, aki (tudvalevő) a hazai magyar médiának és a bloggoló közösségnek jó ideje oszlopos és meghatározó tagja. Így aztán kiemelten megtisztelve érzem magam.

Kiss Olivért itt kell olvasni: http://koliver.wordpress.com

Titkok

A szabály szerint most el kell árulnom néhány titkot magamról, szám szerint hetet (ezeket nem fontossági sorrendben adom közre).

1. Nagyon szeretem a pástétomot és a sajtot

2. Bosszant a Facebook

3. Jelenleg egy erdélyi exkluzív titkos társaság felállításán munkálkodom

4. Egyszer erős kisértést éreztem, hogy betörjem a szomszéd nappalijának az ablakait (nem ott, ahol most lakunk)

5. Korábban azt hittem, az Apple az csak egy alma

6. Szeretek lépésben lenni a technikával (de mindég lemaradok)

7. Abban (is) reménykedem, hogy egyszer egy IWC Schaffhausen Portuguese büszke viselője leszek

Az én díjazottaim

1. Czika Tihamér http://czikatihamer.ro/

2. Ivácson András Áron http://holtutcakhelye.blogspot.com/

3. Seer László http://www.laszlo-seer.info/

4. Borbáth Endre http://www.borbathendre.ro/

5. Blokkok http://blokkok.blogspot.com

6. „Akik lehetővé teszik, hogy bloggolhatunk”: Blogspot, Wordpress és Társaik

7. Ezen meg gondolkodom

Szabályok

1. A díjat meg kell köszönni

2. A logót ki kell tenni a blogomra

3. Be kell linkelnem, akitől kaptam 

4. Tovább kell adnom 7 embernek 

5. Be kell linkelnem őket

7. Megjegyzést kell hagyni náluk

8. El kell árulnom magamról 7 dolgot

Nyílt tér – Kolozsvár: útban a magyar helységnévtábla felé?

2010-09-20T13:15:00.003+03:00

Magyar nyelvű tartalom került fel a kolozsvári városháza hivatalos honlapjára. A hír normális esetben nem rendkívüli, hanem természetes kellene legyen. Még nem természetes, de talán a jó uton vagyunk. Remélhetőleg. Hosszas huzavona után, de mégis lett magyar honlap változat, főleg Csoma Botond tanácsos (és kollégái) jóvoltából. A „pontokból” a következő (technikailag könnyebben) teljesíthető a magyar Kolozsvár felirat lehetne, a város szélein.

A tényleges gyakorlati problémák elhárítására azonban itt-ott látszanak már az érvként is felhozható sima tények. Ezek közül csak néhány.

Elsőként. A városi nyelvi tájképben elszórtan megjelent a magyar nyelv: néhány kereskedelmi egység cégérén/ablakán ott van a magyar nyelvű felirat is (kávéház, benzinkút, könyvesbolt). Ugyan ez nem elterjedt norma (nem a bevett szokás), de semmilyen ellenreakciót nem váltott ki: nem festették le, nem tüntettek ellenük.

Másodikként. A Magyar Napok arra is jók voltak, hogy egyértelműen ledöntsenek egy tabut, egy mítoszt: hogy a román közösség radikalizálódik, ha a nyilvános térben szimbolikusan megjelenik a magyar identitás bármilyen formája. A többnapos KMN-k jelezik, hogy ennek a mítosznak semmiféle empirikus alapja nincsen. Ez a hamis érv többé a politikai alkufolyamatokban nem hozható fel, vagy ha igen, akkor könnyen dekonstruálható.

Harmadikként. A Kolozsvár tábla elhelyezése olcsó. Azon kifogás, hogy válság van, nincsen rá kellő mennyiségű pénz nem reális.

Negyedikként. Ha Kolozsvár valaha is pályázni akar a Európai Kultúrális Főváros címre, akkor (bár nem kötelező feltétel) a „táblán” is jelezni kellene a város multikulturalitását.

Az érveket folytatni lehet.

Csoma Botond beszámolója a honlap kérdéséről: http://botondcsoma.blogspot.com/2010/09/megtort-jeg.html

SZÁMVETÉS HELYETT – 10 000 KATTINTÁS ÉS 100 BEJEGYZÉS UTÁN

2010-09-19T10:21:00.003+03:00

Ez a napló másfél éve indult. A napokban érte el a 10 000 klikkelést, és a 100 bejegyzést. Melyek a legfontosabb tények?

Közönség. A jelek szerint körülötte kialakult egy exkluzív, igényes és értő közönség; ennek kétharmada hazai, majdem harmada magyarországi, a maradék pedig a világ többi részén él, leginkább az Egyesült Államokban.

Forrás. A google statisztikái szerint a hivatkozó webhelyek valamivel több mint kétharmada a google keresője volt, aztán az egologo. A facebook (várhatóan) a lista végén áll. A leggyakrabban használt keresőszavak közül néhány (gyakorisági sorrendben): lottónyertesek, hikikomori, társadalmi problémák, szegénység, Michael Jackson, szociológia, érdekes könyvek.

Szubjektív “értékelés”. Vannak rendszeres olvasók. A bombasztikus hangvételő és fogalomhasználatú, szakszavakat mellőző, sokszor káromkodó, képekkel gazdagon teletűzdelt és rövid bejegyzések hipertext blogpiacán egy szakmainak tekintett napló esetében ez figyelemre méltó. Ez persze kizárólag az olvasók érdeme.

Jövő. Bizonytalan, de erre vonatkozóan: hamarosan két önálló "rovatot” szándékszom indítani. Az egyik a Szabadidő rovatból nőtt ki, és Fociológia címszó alatt fut majd. A másik pedig a környezetvédelemmel lesz kapcsolatos. Megnevezése még kérdéses, akárcsak a formátuma.

Köszönettel!

Társadalmi problémák – Kilenc évvel 9/11 után

2010-09-17T17:20:00.001+03:00

A jelentések szerint ma délben öt személyt tartóztattak le Londonban, akik állítólag a Brit Szigetekre látogató XVI. Benedek pápa életére szándékoztak törni. Éppen kilenc évvel vagyunk a New York elleni terrortámadás után. Mi a helyzet ma a terrorizmussal? Jelent-e az számunkra veszélyt?

Bár a terrorizmust nehéz meghatározni, lényegében minden törvénytelen erőszak annak számít (törvényesen erőszakot csak államok alkalmazhatnak). Tehát nem más, mint illegális erőszak vagy azzal való fenyegetőzés emberi vagy más célpontok ellen.

Kétségtelen, hogy a 9/11 (NYC), 11/3 (Madrid), 7/7 (London) után a nyugati világban az utóbbi időben számottevő terrorista akció nem volt. Mára az terrorizmus (annak az a típusa, amit újterrorizmusnak nevez a szakirodalom) leginkább Irakra, Pakisztánra korlátozódik, de korántsem lett veszélytelen. Gondoljunk csak a két évvel ezelőtti Mumbay-i eseményekre. Az év első felében Moszkvában hajtottak végre robbantást. Bagdadban pedig majdnem naponta.

Összességében mégis úgy tűnk, hogy a terroristaelhárítás lett hatékonyabb és az Al Kaida gyengébb, de egy támadás még mindig lehetséges.

Mi ennek az ára? Egyfelől, paradox módon az iraki és az afganisztáni háború, ami lefoglalja a terrorista cellákat. Másfelől pedig a rengeteg kiadás, amiből az államok a biztonsági szektort finanszírozzák. A válság is javított a helyzeten, hiszen a magánfinaszírozók is gondokkal küzdenek, a robbantások meg sok pénzbe kerülnek. Aztán az emberi jogok – ez egy nehezen kvantifikálható költség. Ezt nevezzük biztonság-szabadság dilemmának.

Ez valójában arra az állapotra utal, hogy az állampolgárok, a terrorizmus keltette félelmi klímában a biztonság megerősítése érdekében belemennek a hatalom által kezdeményezett különféle kezdeményezésekbe, amelyek adott szabadságjogokat veszélyeztetnek: a levéltitok megsértése, a telefonbeszélgetések lehallgatása, bizonyos mozgási korlátozások, a letartóztatások könnyebb lehetősége tartozik többek között ide. A terrorizmus kérdésével a kormányok visszaélhetnek, vagyis erre a veszélyre hivatkozva sokszor olyan intézkedéseket hozhatnak, amellyel a maguk érdekeit szolgálják, az egyének feletti társadalmi kontroll mértékét jogtalanul és alaptalanul növelik, hosszú távon pedig a civilek érdekeit szem előtt tévesztik.

Ha ez bekövetkezik, a rosszak nyertek!

A londoni hir http://www.mediafax.ro/externe/cinci-persoane-arestate-la-londra-in-legatura-cu-o-potentiala-amenintare-la-adresa-papei-7284295/

Nyílt tér –Szamos-parti Athén: áram és víz néküli Kolozsvár (a Blick szerint)

2010-09-15T21:09:00.002+03:00

Beszédes „párharc” előzi meg a ma esti CFR – FC Basel BL nyitómerkőzését: a svájci Blick Kolozsvár prezentációjából az derül(t) ki, hogy városunkban luxus a víz és a villanyáram, illetve döglött kutyák hevernek az utcán. Erre meglehetősen indulatosan válaszolt a polgármester, még a meccsre sem megy el, tiltakozásképpen. (Amúgy korábban naivul azt hittem, a mieinket megy bíztatni, és nem a svájciakat csodálni).

A hírre a hazai reakció a szokásos módon alakult: túlreagálták a „hírt”, igazságtalannak és méltánytalannak titulálva, lényegében a „mi nem vagyunk ilyenek” és „kikérjük magunknak” sértődött attítűdöt hozva. Nos, valóban nem vagyunk a Harmadik Világban, de el kell ismerni, sajnos ilyen is van Kolozsváron. Bár nem ez a norma és nem az jellemzi a várost.

A Byron utcában nagyon szegények laknak, a Dallasban az emberek nyomorognak, a betonrengetegek is eltérnek Basel épületeitől, a pontosság sem svájci itt, az emberek jó része pedig karórát sem visel nálunkfele...

Az indulatok helyett/után talán helyénvaló(bb) lenne a helyi problémákat orvosolni (hogy ne a malíciózus svájciaknak kelljen elmékeztetni az elöljárókat arra, hogy a szegregáció és a nyomor sajnos Kolozsváron is jelen van), illetve a lapban megjelenteket kontextualizálni, árnyaltabban kezelni.

Ugyanis a Blick nem egy quality jellegű napilap – leginkább a Libertatea vagy a Cancan bulvárlapok svájci megfelelője, amit nem a vájtfülű értelmiség olvas (mármint a képeket nézegeti, mert sok betű abban sincsen). Aztán, jó tudni, hogy a Blick olvasókkal jó eséllyel egybeeső focirajongókat otthon (Svájcban) sem úgy tartják számon, mint akik a közvéleményt döntő módon meghatároznák, ahogy magát az újságot sem tekintik vezető napilapnak a véleményalakításban. Svájc egyébként rendszeresen segélyezi a hazai árvízkárosultakat, a falubontási terv idején testvérfalvakat választottak, az esetleges lebontások ellen nyilvánosan tiltakozva. A foci iránt a többség egyáltalán nem rajong; a hoki kivételével, egyetlen csapatjáték sem népszerű, a kompetitív klíma miatt inkább az egyéni sportokat részesítik előnyben (tenisz, biatlon).

Magyarán, a Blick olvasói nem azt a közönséget képezik, akik előtt a polgármesternek „védeni kellene” a Szamos-parti Athént. Őket Kolozsvárból legfenneb a sörárak érdeklik ... aki pedig idejött, úgyis mindent lát, ha akar.

Közvélemény és alanyai – Polihisztorok a képernyőn. Ipari mennyiségben...

2010-09-15T14:02:00.002+03:00

Polihisztorok lepték el a képernyőt – akik látszólag mindenhez értenek és minden téren van kiforrott véleményük. Ezt mindenképpen el is akarják nekünk mondani. Reggel, délben, este. Tatoiu, Cartianu, Octavian és társai.

A modern demokratikus társadalmakban a nyilvánosság többszereplős: a politikusok, a médiaszemélyiségek (befolyásos műsorvezetők, kommentátorok), a patronátusok illetve a civilek (a NGO-k) képviselői, a különféle érdekcsoportok reprezentánsai, a szakszervezetek emberei, valamint az értelmiség személyiségei, a szakértők és a közönség tagjai (a „nép”) együttesen alakítják (vagy kellene alakítsák) a közbeszédet, a konstruktív dialógust, a kritikai jellegű vitákat.

Itt ebben a mezőnyben mindenkinek két alapvető feltételnek kellene eleget tenni.

Egyfelől, alkalmazkodnuk (kellene) a dialógus és vita formális szabályaihoz (észérvek elsődlegessége, a vitapartner tisztelete, a személyesség mellőzése, az érzelmek háttérbe szorítása, a beszélés sorrendje, az időkeret elfogadása, valamint a konstruktív hozzáállás).

Másfelől pedig, a mondandót alátámasztó szakértelemnek és ismereteknek a birtoklása – logikus, hogy mindneki abban a témában szól hozzá a vitában, amihez valamelyest ért.

Miközben mindenki elfogadja a másik észérveit és perspektíváját. Vagyis azt, hogy eleve senkinek sincsen igaza, hanem érvelt véleménye van, ami az összképet árnyalja.

Azonban bárki, aki a hazai médiákat figyeli, könnyen megállapíthatja, hogy a fenti feltételek sokszor nem teljesülnek. A viták személyesek és nem célracionális, hanem érzelmi-affektív mederben zajlanak, illetve, hogy – ide akarok „kilyukadni” – egyesek (szerencséjükre?), mindenhez értenek.

Bármi van, őket elő lehet – egyenesen kell – kapni/hívni. A teljesség igénye nélkül, néhány a jelen pillanat polihisztorai közül (szegény Brassai Sámuel forghat a sírjában): Monica Tatoiu (gazdasági, politikai, egészségügyi, divat kérdésekben ajánlott, leginkább délután és kora este), Tudor Octavian (politika, közélet, sport, korrupció, a napszak bármelyik órájában), Mugur Ciuvica (bármifelé kérdés, ami a hatalom ellen irányul, kiváltképpen este), Grigore Cartianu (foci, forradalom, közélet, csak lapzárta után, álmatlanoknak), Bogdan Chireac (politika, annak bármilyen vonatkozása, inkább este, de rendkívüli események során akár a stúdióba is hajlandó beköltözni).

Közvélemény és alanyai – Klónok országa. Másolatok, replikák és szurrogátumok futószalagon és a képernyőn

2010-09-09T11:03:00.003+03:00

A média (különösképpen a bulvárjellegű) egyre gyakrabban talál fel neveket és megnevezéseket, amelyeket szereplőkre aggat: Latifundiarul din Pipera (azaz a Piperai Földesúr: Gigi Becali), Zeusz (Traian Băsescu), illetve Generalul (Tábornok: Anghel Iordănescu) olyan „nevek” közül valók, amelyekkel naponta találkozhatunk. Vessünk erre a jelenségre egy rövidebb kritikai pillantást.

A jelenség a média (egyre aggasztóbb) elbulvárosodásának egyértelmű jele, ami az elgiccsesedést kíséri, és az olcsó szórakoztatási szándékból adódik. De hol jelentkezik leginkább a „keresztelés”, és főleg, milyen jelzőket használ? Mit jelent mindez?

Egyfelől, a sportban, kiemelten a foci területén, hangsúlyosan pedig a sporthírekben és sportcsatornákon zajló beszélgetések során (amúgy a televízió elgiccsesedésének is ezek az elsődleges színterei). Másfelől az ún. show-biz-ben, ahol a hazai „álsztárokat” és médiaszereplőket találnak fel/ki. Végül pedig a politikában. Itt a politikusok egyértelmű címkézéséről van szó, ezért itt most erre nem térünk ki.

Három fő típusa van ezeknek a megnevezéseknek.

Az egyik típus, leginkább talán a labdarúgásra jellemző, amikor az illető „valakinek a másolata”, egy létező személy helyi megfelelője, „reinkarnált” változata vagy kópiája. Empirikus illusztrációként csak néhány közismert eset: Jardel de România (a román Jardel: Banel Nicolita, focista, Steaua Mario Jardel alapján); Maradona din Carpati (Kárpátok Maradonája: Gheorghe Hagi, volt focista, edző, vállalkozó, Armando Diego Maradona román változata); Lippi al Nostru (a Mi Lippink: Mihai Stoica, fociedző, az olasz Marcello Lippi edző másolata); Messi de Steaua (Steaua-s Messi: Florentin Matei, Steaua, Lionel Messi klónja); Xavi de Dinamo (Dinamo-s Xavi: Rafael Stanescu, Dinamo, Xavi Alonso után); Brad Pitt din Arbitraj (a Játékbezetők Brad Pittje: Alexandru Tudor, játékvezető, az amerikai színészre ütve). A sort nyilván folytathatnánk.

Ebben az esetben a kvalitást egy világszerte elismert figura helyi viszonyok között megnyilvánuló változata, a vele való hasonlóság képezi. De létezik adott helyre/országra jellemző tulajdonság hazai replikája is: a Kaiserul (Ionut Lupescu a FRF elnökhelyettese) vagy a Neamţul (Német: Dorinel Munteanu, fociedző), akik esetében a „németség” (értsd a sztereotip pontosság, akkurátusság, fegyelem, munkabírás) jelenik meg pozitív értékként. Hogy még érdekesebb legyen a dolog, ennek az ellenkezője is működik: a Corleone (Dumitru Dragomir a LPF elnöke, üzletember, volt politikus) vagy a Naşul (Keresztapa: Mircea Sandu, a FRF elnöke) az „olaszosnak” tartott korrupció, „smecherség” vagy tisztességtelenség szinonimájaként aggatott rájuk. Ebben a kategóriában megemlíthető a „médiasztár” Nikita is (Mihaela Ispas, a félanalfabéta és nyers stílusú örökös tévémeghívott, Luc Besson Nikita című film női főszereplője nyomán elkeresztelve).

A második típus esetében a „valakihez való tartozás”, a „valakinek a valakije”-ség adja a megnevezést. Az utóbbi időben orrvérzésig emlegetett figurák közül: Blonda lui Bote (Bote szőkéje: Bianca Dragusanu, Catalin Botezatu divattervező volt barátnője, az Antena1-en futó Un Show Capatos dísz-dekorja), vagy jellemzően a Blonda lui Iri (Iri szőkéje: Mariana Rosca, Irinel Columbeanu allítólagos volt szeretője). Itt a lényeg a valakivel való kapcsolat, az innen átragadó/fakadó tulajdonság a tranzitivitás elve szerint. Magyarán, azért lesz valakiből valaki, mert egy ismerthez tartozik (sokszor kellékként, tartozékként).

A harmadik hangsúlyos típus valamilyen kiemelt, önálló tulajdonság alapján képződik. Ez a legeredetibb, de ez is hamis, felületes. Például: a Simona Senzual (Érzéki Simona: Simona Cristina Suhoi, tévébemondó, énekesnő); Beyonce de Pitesti illetve Bomba Sexy vagy Sexoasa (Pitestii Beyonce, Sexbomba: Natalia Mateuţ, a Steauanál játszó Tănase volt barátnője); Sexy Brăileanca (Brailai Sexy: Florina Mihăila, prostituált). A Piticul Porno (Porno Törpe) vagy Mama Natura (Természet Anya) említésre is alig méltó figurák.

Azonban sohasem Atomfej Ioan, vagy Matematicus Andrei!

De mi a közös mindebben? A média azon elképzelése, miszerint a szereplők akkor hitelesek, ha klónok, másolatok, szurrogátumok és replikák (ha már az eredetiek másohol, másoknak megvannak), illetve az, hogy a fenti személyek örömmel elfogadják a rájuk aggatott neveket, hiszen jobb amúgy sincsen, amivel elénk állhatnának. Így lenne?

Nyílt tér – Vuittonizmus reloaded. A vuittonizmus és a sznobizmus közötti különbségről

2010-09-02T15:52:00.007+03:00

Adalékok a Vuittonizmus c. Transindex HKT írásomhoz. Felvetődött, hogy mi a kapcsolat (ha van) a vuittonizmus és sznobizmus illetve márkahűség közötti? Esetleg a vuittonizmus nem volna-e azonos a sznobizmussal, csak egyszerűen más megnevezés alatt használtam volna?

Nos, továbbra is úgy vélem, a vuittonizmus nem azonos a sznobizmussal, bár a jelenség kapcsán (első látásra mindenképpen) jogosan eszünkbe juthat a sznobizmus is. Mi tehát a különbség a kettő között? (Hogy ne legyen a vuittonizmus a sznobizmus egyszerű és átkeresztelt „spanyolviasza”).

A sznobizmus jelensége (mint annyi sok más jelenség) modern társadalmi termék: a rendi, premondern agrártársadalom felbomlása és az osztálytársadalom kialakulása következtében alakult ki. A feltörekvő (kis)polgárságra jellemző kísérlet, hogy az arisztokrata életmódot lemásolja és a mindennapok során alkalmazza (a világos korlátok és korlátozott lehetőségek közepette). A sznobizmus nem más, mint egy olyan kulturális viselkedési minta követési kísérlete, aminek alapértékeit nem értik, amivel nincsenek tisztába, de jónak tudják-hallották. Egyfajta feltörekvés, a nemesi ranggal nem rendelkezők számára. A kifejezés etimológiai jelentése tehát a frissen megnyílt társadalmi mobilitással, annak legfontosabb csatornájával, az iskoláztatással kapcsolatos (ami a rendi viszonyok között a „nép” számára majdnem lezárt volt). A sznob a sine nobile, nemesi rang nélküli kifejezésből jön, a nem arisztokrata-nemesi származású diákok a nagymúltú iskolák beíratkozási könyvébe való bekerülését (beíratkozásukat és főleg befogadásukat) jelentette.

A sznobizmus pedig, mint egy elvárt minta lemásolási kísérlete, erre való törekvés elsősorban magánjellegű, nem politikai természetű, legtöbb esetben kézenfekvő és középosztályi. Kis, privát közönség színe előtt történik. Kézenfekvő alatt azt értjük, hogy sokak számára ténylegesen kivitelezhető: páldául valaki színházba megy és ott alszik, festményt vesz de a szerzőjére sem emlékszik, nem is érdekli, zongorát vásárol, bár botfüle van, és oda megy nyaralni, ahol a legtöbben látják (például Neptunra és fel-le vonul a Főutcán). Magyarán, a sznobizmus a középosztálybeliek egy részének azon törekvését jelöli, akik a felsőbb osztályokat próbálják utánozni – nincsenek politikai céljaik, eredete a modern társadalomra jellemző viszonyokban rejlik.

Ezzel szemben a vuittonizmus, nyilvános jellegű, politikai természetű, restriktív (a sokak számára egyszerűen elérhetetlen, így benne sincsen a látószögükben), az uralkodó osztályra jellemző. Kiterjedt, nyilvános közönség színe előtt történik (a médiafogyasztók tömegei előtt). Továbbá, a posztmodern, globalizált társadalomra jellemző viszonyokban gyökerezik, ahol a multinacionális márkák, üzletláncok, államok feletti szimbólumok dominálnak. Végül, a vuittonisták számára nem létezik egy „lemásolandó minta”, ők maguk alakítanak ki egy „torz” mintát, politikai céljaiknak megfelelően – a politikai célok hangsúlyosak és elsődlegesek.

Összességében tehát fenntartom, hogy a vuittonizmus nem azonos a sznobizmussal. (A márkahűségről később).

A korábbi írás a Transindexen itt:

http://peter.transindex.ro/?new=1

Érdekes könyvek – Egy szubjektív tízes lista. Plusz egy. Könyvek, amelyeket bárkinek ajánlanék

2010-08-16T18:41:00.014+03:00

Bő tíz napja Magyari Tivadar arra kért, vegyek részt egy bloggerek által kezdeményezett „játékban”: állítsak össze egy olvasásra érdemes tízes könyvlistát. Az utóbbi tizenkét hónapban olvasott/újraolvasott könyvek közül végül az alábbi top keredett ki (szakkönyvek természetesen kizárva). Ábécé sorrendben adom ezeket közre.

Coetzee, John Maxwell (2007) Szégyen. Pécs: Art Nouveau Kiadó

Az elmúlt év legmeghatóbb könyve volt számomra. Már-már betegesen búsultam az oldalak fogyását (kiolvasom és megszűnik ez az élmény), párhuzamosan a könyv által gerjeszett indulatok növekedésével. Kemény történet egy rémisztő és perverz következményekkel járó társadalmi rendszer bukása utáni gyökeres átrendeződés közepette. A poszt-apartheidi korszakban a fekete-fehér kapcsolatról, az önkéntes emberi vezeklésről és lekiismeretről, a szabadon és kényszerből vállalt szégyenről beszél, de a helykeresésről és megbánásról szól. Garantáltan indulatokat és mély gondolatokat gerjeszt az értő olvasóban. (Regény)

Fiennes, Ranulph (2008) Fragile Earth. What’s Happening to Our Planet. London: Harper Collins

Valójában nem a klasszikus értelemben vett könyv, a narratíva beszédes, meghökkentő és elkeserítő képek-fotók mentén bomlik ki. A téma: a ember természetbe való beavatkozásának negatív következményei. Sok kép felejthetetlen. (Ismeretterjesztő)

Foer, Franklin (2004) How Soccer Explains the World. An (unlilely) Theory of Globalizatian. New York: Harper Collins

A globalizáció izgalmas és találékony értelmezése a foci, mint társadalmi jelenség prizmáján. Eredeti meglátások mentén világít arra, hogy a foci igazából nem (csak) sport, hanem annál sokkal több. (Ismeretterjesztő)

Golding, William (1977) A legyek ura. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó

Többszörösen elolvasott egyik kedvenc könyvem (a tavaly Salisbury-ben az író háza előtt döntöttem el, hogy amikor hazaérek újra elolvasom). Bár szokványos kalandregénynek tűnik, nem az: a társadalmi normák szerepének (kényszerítő erejének), a szabályok hiányának, a társadalmi és biológiai tényezők küzdelmének nagyszerű parabolája. Vitathatatlan: mindenkinek kötelező! (Regény)

Kósun, Takami (2010) Battle Royale. Budapest: Ulpius-Ház Könyvkiadó

Ez a könyv sem hagyja nyugodni az olvasót: nem a sok vér miatt, ami benne folyik, hanem a benne rejlő társadalomkritika miatt. Van rosszabb az iskolánál! – állítja a szerző mindjárt a legelején. Egy negatív utópiában vagyunk, ahol a mindenható hatalom évente megrendezi a Program-ot. Ez nem egyéb, mint egy véres „játék”: kisorsolt gimnazista diákoknak (akiket osztálykirándulás címen szállítanak egy elszigetelt helyre) kell egymást lekaszabolniuk rekordidő alatt, amíg egy ember nem marad. Ő lesz a győztes, aki oklevelet kap a mélyen és hőn szeretett nagyvezértől, magától az örökös elnöktől. Mindenki kap egy táskát (amiben különféle gyilkolóeszközök vannak, teljesen véletlenszerűen elosztva), a nyakára egy elektromos bilincset és indulhat az öldöklés. Mindez miért? Hogy a hatalom a népe előtt ismételten bizonyíthassa, neki mindent szabad, élet-halál ura, és a másikban soha nem kell megbízni, és végső soron nem ildomos, de nem is lehet a fennálló rend ellen fellázadni. (Regény)

(Ennek a tipikusan japán jellegű könyvnek megvan a filmes és az „amerikai változata” is, ugyanazzal a tanulsággal. Collins, Suzanne (2009) Az éhezők viadala. Budapest: Agave Könyvek. Ez is izgamas, egy trilógia első része.).

Remarque, Erich Maria (1962) Nyugaton a helyzet változatlan. Budapest: Európa Könyvkiadó

A mindenkori háborúellenes könyvek egyik ikonja. Az iskolapadból egy értelmetlen háborúba, annak mindenféle borzalmait végitapasztalva és megsemmisülve a végén – élők és holtak egyaránt. A lelkesedés, az öncsalás, a kiábrándulás, vereség és a szégyen folyama. Tömören ennyit a történetről, a megrázó lényeg a részletekben és a dialógusokban rejlik. Nem véletlen, hogy Remarque könyveit később a náci propaganda nyilvánosan máglyán elégette: a köny a háború bűneiről szól. (Regény)

Rigby, Ray (1978) A domb. Budapest: Európa Könyvkiadó

Egyfelől a hatalom öncélú demonstrációjának, az értelmetlenség általi embertelen büntetésmek a metafórája; másfelől pedig a szüszifoszi küzdelem és kitartás példája is. Egy észak-afrikai büntetőtáborban Wilson főtörzsőrmester a volt brit katonákkal kövekből dombot épített. A domb egy szimbólum, a foglyok megtörésének jelképe, de az fokozatosan a rendszerellenes lázadás, az emberi méltóság megőrzésének a tárgyává válik. (Regény)

Roberts, Paul (2004) Az olajkorszak vége. Egy bizonytalan világ kezdetén. Budapest: HVG Könyvek

Aktuális téma eredeti felvetésben. Robertson arra a kérdésre keresi a választ, mi lesz majd a világgal, ha elfogy a kőolaj. Érdemes utánnanézni. (Ismeretterjesztő)

Rybczynski, Witold (1987) Home. A Short History of an Idea. London: Penguin

Hálás vagyok, hogy februárban felfedeztük egy Berkeley-i könyvesbolt polcán. Érdekes és tanulságos de rendkívül olvasmányos társadalomtörténete az otthonoknak. Rybzcynski építész, de rutinos írói vénával ad válaszokat olyan kérdésekre (sokra), hogy mitől tűnnek ismerősnek Ralph Lauren divattervező új kollekciói, miért csak a nyugati kultúrában létezik a szék, mi miatt van, hogy a lakásbelsők többsége klasszikus kinézetelű és mi a szerepe a tehnológiának a otthonok folyamatos alakulásában. (Ismeretterjesztő)

Saramago, José (2004) Megvilágosodás. Budapest: Európa Könyvkiadó

Eredeti felvetés a szavazás aktusáról, a „Főváros” és „Vidék”, valójában a Hatalom és Társadalom viharos kapcsolatáról. A bonyodalmak az urnába dobott üres szavazólapoktól kezdődnek... (Regény)

Plusz egy könyv

Méhes György (2008) Kolozsvári milliomosok. Budapest: Ulpius-Ház Könyvkiadó

Kolozsvár iparosodásának egy lehetséges története családregénybe elrejtve. Nekem tetszett.

Szabadidő – Egy éve Michael Jackson nélkül

2010-06-26T12:41:00.001+03:00

Tavaly ezen a napon hunyt el Jacko, a megfejtetetlen kettős-tulajdonságú megasztár - a valóságost és a virtuálist ötvöző, „fekete is, fehér is”, „gyermek is, felnőtt is”, „férfi is, nem is” – Prince of Artifice, a Csel, a Lelemény és a Ravaszság Műszerésze, a minden varázslat magymestere. Megint vele tele a média... Nem is csoda! Miért?

A tömegmédia alakulásával párhuzamosan a klasszikus elitcsoportok (gazdasági, katonai és politikai elitek) mellett egy új, globális befolyású csoport jelent meg: a sztár elitek csoportja, akik valóságos szuperosztályt alkotnak - életformákat, viselkedési modelleket, aspirációkat, értékeket és cselekvési modelleket (kulturális mintákat) alakítanak. Közöttük – könnyen kitalálható – a zenészek fokozott figyelem középpontjában vannak. Egyes zenészek szó szerint jelen vannak egész generációk mindennapi életében: poszterek, telefon csengőhangok, videoklipek, MP3-k és DVD-k, koncertek, merchandise termékek formájában.

Szociológiai szempontból a jelenlét a kedvelt zenész és az egyén közötti kölcsönhatásban nyilvánul meg: az egyéni, személyes életút és a sztár karrierjének állomásai a média révén szorosan összefonódnak. Más szavakkal, az individuum által megélt fontos életesemények időbeni jelzői között olyan elemek (jelek/nyomok) vannak, amelyek a kedvelt muzsikussal kapcsolatosak, hozzá kötöttek. Magyarán, az „… én akkor felvételiztem, amikor itt nálunk volt a koncert” vagy „azon a nyáron lettem szerelmes, amikor az XY száma volt a sláger” típusú kijelentések (is) képezik az életút fordulópontjainak egyik indikátorát. A szakma ezt a hatást temporális nyom-nak tekinti, ami a memóriát strukturálja (logikus rendbe rendezi, az előtte-utána, itt-ott kritériumok szerint).

Mindez széles skálán megy végbe: a társadalom nagycsoportjainak, egész generációk tagjainak esetében hasonló időjelző elemek alakulnak ki, ugyanazon hatásoknak betudhatóan. Jackson negyvenéves karrierje során folyamatosan szerepelt a médiában, így majdnem mindenkire kihatott valahogyan. Akárcsak korábban például a The Beatles, Elvis vagy Pelé, újabban Madonna, U2 vagy Beckham, többek között.

Jackson halálával újra és nyomatékosítva hatott az egyénekre, végérvényesen lezárva egy személyes életszakaszt. Ez személyes önreflexiókat (is) kivált(ott), hiszen az elmúlás és az emlékezés filozófiai ténye szükségszerűen eredményezi az életutak spontán értékelését és átértékelését is. A évfordulók is erre valók. Nem csoda, hogy ma sokfelé Jackóba botlunk.

Szabadidő – Foci és politika. Az Észak Koreai-i játékosok, mint szénbányászok?

2010-06-25T15:10:00.002+03:00

Elgondolkodtató (rém)hírek terjengnek az Észak-Koreai-i fociacsapattal kapcsolatosan a Portugália ellen elszenvedett nagyarányú vereségük nyomán. Az a cseppet sem bíztató „jóslat” kapott lábra, hogy a csapattagokat és az edzőt odahaza bizony alaposan megbüntetik, mert vereségükkel folt esett az ország becsületén, egyenesen a hőn szeretett és mindentudó vezérük kifogástalan minőségű parádés mundérján. Ami nem maradhat következmény nélkül ... Mindezeket egy olyan volt edző nyilatkozta, aki jelenleg menekült. Tehát elvben tudja mit beszél, hiszen belső ember volt, amíg otthon élt.

Tény, hogy pillanatnyilag a Koreai Demokratikus Köztársaság (ez elmúlt ötven évben megtanultuk, ha az ország nevében benne van a demokratikus jelző, akkor az kizárólag ott érvényesül, sehol másutt) a világ legelzártabb és legelszigeteltebb országa. Egy ázsiai, szultanista típusú totális rendszer uralkodik a szó szoros értelmében a szerencsétlen nép nyakán. (Idehaza még Kim Ir Szen idején ez inspirációként szolgált Ceausescu Cantarea Romaniei-ére és a személyi kultusz promoválására, a kínai Kultúrális Forradalom mellett). Mindez a globalizáció, az internet és a mobil-eszközök határtalan világában!

Világos, hogy az embargókkal súlytott, amúgy is szegény és elmaradott ország vaskezű katonai vezetése számára a VB nem sport, hanem propaganda-eszköz. Ha nyer a csapat, akkor ország-világ előtt bizonyítani lehet, hogy a rendszer hatékony, sikeres, tehát legitim. Vagyis számára nem a játék a tét, hanem győzelemből táplálkozó legitimitás, a „felsőbbrendűség” demonstrálása. A VB-t odahaza nem is közvetítik (emlékeznek a 89 előtti időkre?), hiszen a helyszíni képek a „külső világról” nem azt a rettenetes helyzetet mutatnák, amelyeket a propagandagépezet sulykol. Naponta csupán negyedórás összefoglalót közvetítenek, elsősorban az ellenségek (értsd a nyugati csapatok) vereségeit szemlézve. Állítólag az egyenruhába bújtatott KDK-beli szurkolók is hamisak, valójában kínai állampolgárságú fizetett emberek... Hihető is, hiszen a kommunista ország határai gyakorlatilag lezártak, a hivatalos diplomatákon és a nomenklatúra tagjain kívül senkit sem engednek külföldre. (Aki tőlünk 1984-ben az EB-n a helyszínen szurkolt, csak nyugodtan szóljon!).

Így könnyen felmerül annak az esélye is, hogy vereség után természetszerűen következnek a retorziók, a megtorlások. A játékosok családtagjait pedig jó gestapós módszer szerint gyakorlatilag túszul tart(hat)ják, a menekülés elejét veendő...

A meccs jelentése tehát É.-Koreában teljesen más paradigmában jelenik meg (akárcsak az 1936-os Olimpia Berlinben, a náci vezetés számára, vagy az LA-i 1984-ben Ceausescu számára), mint Portugáliában. Ebben a tekintetben merül fel, hogy amikor C. Ronaldo gólt rúg, akkor valójában mi is történik az ellenfél kapusával: tapasztalatot nyer és következőkor jobban véd, vagy gyakorlatilag a kényszermunkára való ítéletet kézbesíti az aranylabdás játékos? Az arckifejezésekeből ítélve, az utóbbi elég valószínű ... A tizenegy focista Kim Dzsong Il agyában katona, akinek állami küldetése van. Ha az nem sikerül, jogos a büntetés...

Korábbi bejegyzéseimben amellett érveltem, hogy a foci, sokkal több, mint játék vagy üzlet. A 23 focista sorsa ennek jó megmondója lehet az elkövetkezőkben. Ha valaha is kiderül ez ...\

Riport, Eszak-Korea: http://index.hu/kulfold/2010/06/26/korea/

Szabadidő – VB, a macsó férfiak, a háziasszonyok és a társadalom működésének háromszögében

2010-06-15T12:44:00.000+03:00

Mire jó a VB? Hogy legyen amit a férfiak nézzenek és amiért a nők mérgelődjenek, mert nem látják a telenovellákat és a pletykaműsorokat - szól a hétköznapi és szexista válasz. Csak ennyi lenne? Kétségtelenül nem: valójában sokkal többről van szó, bár állítólag sok esetben ez sem elhanyagolható vonatkozás... Már a családi béke miatt sem.

Tény, hogy a Világbajnokság a hónap legfontosabb médiaeseménye: a tévécsatornák egésznapos lefedettséget nyújtanak, minden apró részlet eljut a nézőkig. Azonban mindennek megvan a szociológiailag könnyen megragadható haszna, funkciója. Más szavakkal, a VB-nek nagyon fontos szerepe van a társadalom olajozott működésében. Ezek közül nézzünk meg tömören egy párat (a kimerítés és a teljesség igénye nélkül, R. K. Merton fogalmi rendszerét alkalmazva, latens és manifeszt pozitív funkciókat megnevezve. A politikai funkciókról majd máskor).

A funkciókat durván két fő szinten kell keresni: makroszinten, vagyis az össztársadalom (a társadalmi rendszer egésze) szempontjából, illetve mikro, az egyén mindennapjainak (az életvilág) szintjén. Mindkettő nagyon fontos, egymással kapcsolatban is állnak.

Vegyük először a makro szintet.

A társadalmi szolidaritás megerősítése. Azokban a társadalmakban, akik csapattal képviseltetik magukat a viadalon, kimuthatóan növekszik a tagok közötti szolidaritás és belső kohézió. Döntő többségük azonosul a csapattal, mint nemzeti szimbólummal, a saját elképzelt közösségével, „A Nemzettel” – amire egyébként lássuk be, nem sok alkalom adódik „normálidőszakban”.

Kulturális sokszínűség és diverzitás promociója. Ha elfogadjuk azta premisszát, hogy a szurkolók és a focisták a „társadalom kicsiben”, akkor mindez jól fejezi ki az illető társadalom jellegét, kulturális mintáját, amit meg is erősít. A sokat emlegetett vuvuzella vagy a több etnikai csoportból származó játékost szerepeltető csapat a nézőkben a másság elfogadásában, a toleranciszint növelésében, a kulturális különbségek tudatosításában játszik szerepet.

A presztízs termelése. Már a jelenlét is fontos, hiszen az ország megjelenik a globális nyilvánosságban, eleve jó reklám. Néhány országról csak itt hallunk, egyébként azt sem tudnánk, hogy létezik. De ha tetejében még jól is teljesít a „nemzeti tizenegy”, akkor tekintélyes mennyiségű presztízstőke képződik, amit az ország – ha elég ügyes – a nemzetközi kapcsolatokban, az üzleti szférában okosan kiaknázhat.

A gazdasági funkciók. Egy-egy csapat VB-re való kijutása sokat lendít az illető ország gazdaságán is. Ha a VB-n szerepel a csapat, akkor kiemelkedően megugranak a tévé nézettségi rátái, tehát nőnek a médiabevételek, hasznot húznak a reklámozók, a cégek és végül az ott alkalmazottak. Kimutathatóan fellendül a turisztikai cégek forgalma, akik a szurkolók utaztatását bonyolítják a színhelyre. Hirtelen megnövekszik a focival és a csapattal kapcsolatos merchandise termékek (például trikók, labdák, zászlók, trombiták/) iránti kereslet, amiből az előállítóktól és kiskereskedőktől a fociszövetségig mindenki sokat profitál. A focisták és az impresszáriók is lefölözhetik a hasznot, ha a játékos jól szerepel. Aztán, nagyot növekszik a romlandó élelmiszerek fogyasztása: a sör, üditőitalok, ropik (nálunk a köpnivaló „szotyik”) forgalmából is számottevő a bevétel. Természetesen a szorakozóhelyek is a nyertesek közé tartoznak. (Egyáltalán nem véletlen, hogy a VB-k mindég nyáron vannak, pontosabban akkor, amikor Nyugaton nyár van, és az emberek szabadságra mehetnek, hiszen ez üzlet).

A diplomáciai lehetőségek kitágítása. A kiemelkedően jól teljesítő csapatok hírnevét a nemzetközi kapcsolatokba jól lehet konvertálni, felmutatva az közösen elért sikert – erre is való a sport.

A technikai újítások katalizálása. Itt elsősorban a televízió fejlesztésekre gondolunk. A HD és 3D közvetítések kialakítása, a legújabb generációs készülékek kifejlesztésének deadlineja a sportesemény előttre időzítettek (lásd például nálunk az RDS&RCS HD programcsomagjának lanszírozását).

De lássuk azt is, mi van a mikro szinten.

A társadalmi kapcsolatok és kötelékek megerősítése. Ez a egyik legfontosabb pozitív latens funkciója a vébének: közösségépítő szerepe van. A meccsnézés közös esemény – az igazi élmény a játék és eredmény másokkal való, közös megélése. A meccs valójában jó alkalom arra, hogy az egyének találkozzanak és a labdarúgás ürügyén kapcsolataikat megerősítsék, karban tartsák, továbbfejlesszék, újakat alakítsanak ki.

A társadalmi tagság megtapasztalása. Az individualizált és rohanó világunkban olyan alkalmakat teremt, amelyek kedvezően hatnak a közösségi érzés kultiválásában és fenntartásában. Vagy ahogyan a szociológusok fontoskodva mondják: a kollektív tudat és közösségi érzés konzerválásában tölt be fontos szerepet – mire nagy szükség van a társadalom működésében, hiszen alapját képezi a személyközi kooperációnak és bizalomnak, a konformitásnak.

A VB-nek tehát a közösségformáló funkciója a legfontosabb, a gazdasági szerep mellett. Jóval több, mint sportviadal! A modern társadalmak ceremoniális intézménye, egyik legfontosabb szimbolikus rítusa!

Szabadidő – Foci. Megkezdődött a Világbajnokság. Mi is ez valójában?

2010-06-12T12:15:00.000+03:00

Tegnaptól vébé, vagyis foci egész nap. Ha nem meccs, akkor kommentár! Médiában, buszmegállóban, otthon, munkahelyen ...

Kétségtelen, hogy a jelenkori világban a labdarúgás, népszerűbb nevén a foci, jelentős szerepet tölt be a mindennapok világában. A legnépszerűbb sport, a „sportok királya”, ahogyan a latin országokban mondani szokták, a férfiak kiemelt és örökös beszédtémája, a tévécsatornák kedvence, a gyerekek vágyainak színhelye, szórakozás, örömök és szomorúságok forrása, az egyik legjövedelmezőbb reklámhordozó – többek között. „A megfizethetetlen élmény”, ahogyan az egyik főszponzor fogalmaz.

Nem véletlen tehát, hogy az országos és mindenféle nemzetközi bajnokságok és kupaküzdelmek, a nemzeti válogatottak közötti hivatalos és barátságos mérkőzések, az Európa- és Világbajnokságok óriási érdeklődést generálnak a rajongók körében, amit a média részletesen és hosszasan le is fed. Beszédes, hogy az Olimpia mellett a kereszt-négyévente megrendezett EB és VB vonzza a televíziók számára a legnagyobb nézettséget – és természetesen rengeteg bevételt, pénzt. Az utóbbi években a nézettség és a bevételek egyaránt növekedtek. A foci tehát amellett, hogy hivatásos sport, igencsak jólmenő üzlet is: a kluboknak, a médiának, a játékosoknak, az impresszároknak és a fociszövetségeknek egyaránt.

A foci azonban jóval több ennél: nem csupán sport, és nem csupán üzlet: egy társadalmi jelenség, a modern társadalom egyik legfontosabb szimbóluma és rítusa.

A mai (poszt)modern társadalomban jól magyarázza (pontosabban rajta keresztül érthető meg) az ember mindennapi életét meghatározó kulturális normák és értékek (szolidaritás, kooperáció, versenyszellem, férfiuralom), vagy a társadalmi konfliktusok és szereplőik (nálunk például a főváros-vidék illetve a régi és új gazdasági elitek közötti ellentét; leginkább a Steaua-CFR tengely mentén).

A mára globálissá vált „játék” a háborút (A Belgrádi Vörös Csillag szurkolóiból verbuválták az Arkan-féle gyilkos szabadcsapatokat a délszláv háborúban), a magánéleti boldogságot és személyes életutat (az elhivatott szurkoló életét), a nemzeti karaktert (nálunk a latinitást), a társadalmi viszonyok történeti alakulását (lásd román-magyar vagy holland-német meccs), valamint a globalizációt (kozmopolita csapatok, amiben egyetelen helyi játékos sincsen, példál Arsenal), illetve a társadalmi erőszakot (szegény szurkolók versus gazdag tulajdonosok, például Gigi versus Steauas rajongók), a technikai újításokat (például HD vagy 3D közvetítést) egyaránt képes szemléletesen „láttatni” és magyarázni.

A jelenlegi VB a poszt-apartheidi Dél Afrika sikerének katalizárora és az ország teljes jogú nemzetközi státusának szimbóluma. Ne feledjük, az ország a faji megkülönböztetés ideje alatt mindenféle nemzetközi vetélkedésből ki volt zárva, gazdaságilag pedig embargó alatt volt. Aztán a VB az a fórum (a Olimpia és az EB mellett), ahol a klaszikus nemzetállamok (értsd országok) megnyilvánulhatnak egy olyan kontextusban, ahol valójában az államfeletti szervezetek (EU, NATO, WTO, IMF) és korporációk mozgatják a világot. (Tény, hogy a szervező FIFA is ilyen globális és igencsak nagyhatalmú korporáció).

Nem véletlen tehát, hogy a népszerűtlen intézkedéseket hozó és megtépázott államfők tömegesen vesznek majd részt a megnyító ünnepségen, némi bizalmat és népszerűséget vadászva.

Lényeges aspektus az is, hogy az idei VB rendkívül fontos „cirkuszt” biztosít a válság által elkínzott tömegek számára, a „kilépést” biztosítva a mindennapok idegtépő világából.

Közvélemény és alanyai – Tavaszi fuvallat: Kolozsvári városnapok májusban

2010-06-09T17:55:00.000+03:00

Tegnap ért véget az a „népszavazás”, ami alapján a városvezetés eldöntheti, hogy mikor legyenek a városnapok. A jelek szerint a bő többség a májusi periódusra szavazott – azt is mondhatni: győzött a ráció és a tavasz. Remélhetőleg jövőben már ekkor szervezik az első városnapokat.

A „szavazás” kimenetele egybeesett azzal a szándékkal, amit a kolozsvári magyarság a város brand közvitája során „kinyilvánított”. Azonban a „szavazás” maga többmindenre rámutatott, amire a közeljovőben tudatosabban oda kell(ene) figyelni mindannyiunknak.

Egyfelől, a további „vitás kérdések” esetében jó hivatkozási alap lehet, precendensértékkel hivatkozni kell rá. Mondhatni, a multikulturalitás promoválásában felhasználható eszköztár de facto kibővült a „bízzuk a népre” eljárással.

Másfelől, úgy tűnik – a dícséretes kezdeményezés ellenére, lásd Csoma Botond blogját -, hogy a kolozsvári magyar elitek esetében nehéz elmozdulni a szándék/vélemény felől a cselekvés irányába. Más szavakkal, intézményi erőket felvonultató kampány nemigen volt, bár az ilyesféle gyakorlatoknak nagyon fontos szimbolikus eredménye lehet: mobilizál, sikerélményt nyújt, közösségi szolidaritást szül, kedvezően old meg egy problémát. Tehát: egy kompetitív mezőnyben nem elég véleményt mondani (amint azok fórumokon el is hangzottak, többször), hanem valamilyen koordinált stratégia alapján a jövőben cselekedeni is szükséges – különösen, ha a tétek magasak.

Végül (a kimerítés igénye nélkül) a várható hivatalos eredemény azt is jelzi, hogy kulcskérdésekben a román és magyar közösség véleménye a valóságban közelebb van, mint az első látásra tűnik. Vagyis, fontos kérdésekben a helyi politikusoknak, véleményvezéreknek nem csupán a magyar, hanem a román közösség irányába is kell kommunikálni.

Társadalmi problémák – Konyec money! Finito! Nada!

2010-05-20T21:33:00.003+03:00

A jelek szerint kiürült az államkassza, így csökkennek az állami szektorban a bérek, a nyugdíjak és a segélyek. Emiatt az jócskán megnőtt az elszegényedés kockázata…

A tavaly 1,6 millió ember volt abszolút szegény, a Világbanki 4 PPP dollár/nap/fő szerint, ebből 43 százalék gyermek (eltartott kiskorú). Ez összesen a népesség 7,5 százaléka, hivatalosan. Az EUROSTAT 2008-as jelentése szerint minden ötödik ember szegény volt 2008-ban. Pillanatnyilag hivatalosan az átlagjövedelem 1700 RON, a minimális jövedelem (a legális) 600 RON – a valós nyilván alatta van, a medián – a leggyakrabban keresett jövedelem valahol az 1200 környékén. Kerekítve, természetesen és a csökkenés előtt.

Mi várható? Az abszolút szegénységi ráta drasztikusan növekedni fog, a jövedelem egyre nagyobb hányada megy majd el élelmiszerre, vagyis az életben maradásra. Hiszen a népesség jó harmada a szegénységi küszöb felett tömörül. Megnövekszik a munkanélküliség is, ami ok is és következmény is, és természetesen csökken a társadalmi bizalom mértéke. Vélhetően a kriminalitás is növekszik, csökken a gyermekvállalási kedv. A kivándorlás nem biztos, mert nemigen van hova. Mindenhol válság van éppen.

Mindennek fő oka „a válság”, a kezdeti pénzügyi, aztán a gazdasági, pillanatnyilag pedig az államháztartás válsága. Most inkább az államok vannak csődben, jobb helyen a gazdaság elkezdett így-úgy működni. Az államok nagymennyiségű pénzt pumpáltak a bankszektorba, emiatt hitelre volt szükségük, a népesség meg ezt fogja nyögni egy jó ideig. A pesszimista becslések szerint minden hazai állampolgár egy jobbacska alig használt nyugati autó árát kell „kispórolja”. Ha négytagú a család, négy autót! Emiatt vélhetően a közeljövőben egyre többen szakadnak majd ki a társadalom kötelékeiből. Ez egyébként az utóbbi húsz év harmadik elszegényedési hulláma. Pillanatnyilag a szociális ellátó rendszereknek a radikális átszabása folyik: a jóléti államnak egyszerűen vége. Egy univerzális elvekre épülő intézményes szociálpolitikai rendszert alakítanak át, szelektív elvekre épülő reziduális rendszerré. Mondhatni, a segélyezést liberalizálják, az állam kihátrál a segélyezésből. Helyette a magán és a civil szféra kellene lépjen, de kiderül, milyen sikerrel. Lényeg, hogy csak egyeseket, rövid ideig, a rászorultság bizonyításával támogatnak majd, kevesebb pénzbol.

Esély van arra is, hogy a belső társadalmi feszültségek megnövekedjenek, főleg hosszabb távon. Aztán politikumba vetett bizalom tovább csökken, amit a populizmus és esetleg a szélsőséges irányzatok iránti fogékonyság megnövekedése kísér.

Mi a teendő? Nem tudjuk, de egyén lehetőség szerint most jobban tartsa a kapcsolatot a rokonsággal, családdal, a gyermekeit járassa iskolába, ha teheti vállaljon másodállást, optimalizálja kiadásait, takarékoskodjon, és ha lehet, tegyen félre pénzt. A rossz időkre.

Közvélemény és alanyai – A Nagy Tiltakozás Napja

2010-05-19T10:52:00.003+03:00

Mára tervezik a szakszervezetek az elmúlt húsz év egyik legnagyobb szabású tiltakozó akcióját, a bukaresti Victoria Palota előtti téren, a Kormány székháza előtt. Az eseményt a tervezett 25 százalékos jövedelem-csökkentési terv váltotta ki, ami elsősorban a közalkalmazottakat érinti, de a „válságellenes intézkedések” az egész társadalomra jelentős hatással lesznek. A szervezők 60 000 tiltakozóra számítanak, többek között a hírhedt-híres bányászokra is, aki a kilencvenes évek elején több dicstelen tettet követtek el a fővárosban. Erre a hírre a média azonnal felkapta a fejét, újabb „bányászjárást” – mineriádákat – emlegetve. De mi van?

Egyfelől, a bányászakcióknak nincsen sok esélye. Akárcsak a beharangozott 60 000 résztvevőnek. Ugyanis ez a szám manapság erősen magas, az utóbbi pár évben kizárólag szabadidős tevékenységek (focimeccs, koncert) gyűjtöttek be ennyi embert.

Másfelől, a tiltakozás önmagában legitim vélemény-kifejezési forma, alkotmányos jog a demokratikus társadalomban, a szakszervezeteknek pedig a jelen helyzetben egyébként is ez a dolguk, tiltakozni és képviselni az általuk képviselt munkavállalók érdekeit, nyomást gyakorolni a döntéshozókra. A kontextus mindenki által jól ismert: az államháztartás akut válsága, a közkiadások drasztikus lefaragása, a választási kampányok által elodázott intézkedések (amelyek szükségesek, de fájdalmasak és látszólag felületesek is).

Aztán, égető szükség lett volna egy korrekt és mélyreható egyeztetésre a társadalmi partnerek, a szindikátusok, a kormányzat és a patronátusok között. Ez sajnos elmaradt, így az ilyetén való tiltakozás logikus, tényleges haszna azonban kétséges. Ugyanis ha a résztvevők száma jóval a beígért alatt marad, vagy netán erőszakos lesz, akkor jó esély van arra, hogy az állami munkavállalók akciója delegitimálódik, hitetlen lesz – ami egyértelműen a jelenlegi kormány érdeke.

Végül, néhány társadalmi tény, ami a mai napi eseményt keretezi és meghatározza. Ezek a következők: a végbemenet gazdasági szerkezetváltozás, amelynek során leszerelték a füstös ipart, a munkásosztály gyakorlatilag eltűnt, a bányászok nagyon kevesen vannak, szervezetlenek, töredezettek; a szindikátusokba helyezett társadalmi bizalom nagyon alacsony mértéke; a tiltakozók jó része fehérgalléros, az állami szektorban dolgozik (még), akik konformisták, a kanonikus, megengedett formában tiltakoznak – ők "az állam", így legrosszabb esetben is elszórt lehet a konfliktus, erőszak; a bányász figurája már csak emlék.

Mindezek mellett, a tiltakozásnak elsősorban szimbolikus üzenetértéke van, ami mindenképpen figyelemre méltó.

Társadalmi problémák – A Föld Napja. Klímaváltozás és zöld magatartás

2010-04-22T20:37:00.003+03:00

Ma van a Föld Napja. A társadalmak ezen a napon (remélhetőleg) „kötelességtudóan” felfigyelnek a természetre, a média is a hírek között szerepelteti az eseményt; de a köz érdekében nem ártana, ha mindennapos lenne a zöldebb magatartás. Égetően szükséges lenne egy paradigmaváltásra, mind az intézményi (össztársadalmi/makro), mind az individuális (egyéni/mikro) szinteken. Miben állhatnának ezek?

Egyfelől, az intézményi szinten a gazdasági és politikai szabályozások érvényesítésével lehetne „zöldebb világot teremteni”. A gazdasági egységeket társadalmi határköltségnek megfelelő értékben megadóztatni, az okozott károkkal egyenes arányban; közvetlen szabályozással élni minden egyes konkrét esetben; vagy tevékenység-specifikus kvóták drasztikusabb meghatározásával. A szabályozás szintén alapja lehet egy átfogó közpolitikának.

A nagy világgazdasági szereplők (olajcégek, gépgyártók, pénzintézetek és élelmiszeripari konszernek) előnyben kellene részesítsék a zöld technológiákat, hogy azok minél előbb bekerüljenek a tömegtermelésbe és a fogyasztókhoz. Ebben az irányban már történtek bizonytalan lépések a felfedezések, a prototípusok és kis szériás gyártás terén. A zöld technológia kutatása és fejlesztése jó ütemben indult el. Például egyre több hibrid (belső égeső és elektromos meghajtású motorok) autót gyártanak; máris megvásárolhatók, bár egyelőre az átlagosnál magasabb fogyasztói áron. A Toyota által gyártott Prius ikonikussá vált e téren. Aztán, a bio-üzemanyagokra való átállás megint egy lehetséges kiindulópont. A nagyvárosokban az alacsony fogyasztású világítótestek felszerelése, és az elektromos meghajtású tömegközlekedésre való átállás csökkentené a káros gázok kibocsátását, a városi levegő minőségének a javítását, akárcsak újabb parkok és erdőterületek létesítése a városközpontokban és az őket körülvevő gyűrűkben. Mindezeket népszerűsíteni kell, a gazdasági és a politikai intézményeket arra kell rábírni, hogy felismerjék az objektív állapotok negatív voltát, hogy elfogadják, magukévá tegyék a megoldást elősegítő szubjektív percepciókat. Ebben a sztárok, élsportolók, elismert szakemberek (mint a nagyközönség előtt legitim beszélők, autoritások) szerepe kiemelten fontos lehet.

Másfelől, az egyéni szintű viselkedések is rendkívül fontosak. Lényeg: a környezettudatosság. Ezek a lépések a sok kicsi sokra megy gyakorlatias elvét követik, és elsősorban az egyének rutinszerű cselekvéseiben nyilvánulnak meg. Felelősséget implikál, hiszen semmilyen kötelező és elszámoltatható érvénye nincs, azonban hozzájárulhat a klímaváltozás mérsékléséhez. Olyan tudatos viselkedést feltételez, ami takarékoskodik az energiával, kevesebbet használja az autót, ha igen, akkor másokkal közösen teszi, lakásában környezetbarát világítótesteket szerel fel. Jobban leszigeteli a házat, hazai és újrafelhasználható termékeket fogyaszt (máshonnan származó termék szállítása során káros gázok szabadulnak fel), stb. Ezt a magatartást az angol nyelven a TripleR (Reuse, Recycle és Reduce) - a 3R - azaz újrafelhasznál, reciklál, takarékoskodik típusú magatartás fémjelzi.

Sok múlik rajtunk!

Közvélemény és alanyai – Kolozsvári 11/13 pont. Áttörés? Kiegyezés?

2010-04-17T18:22:00.011+03:00

Pénteken találkoztak a kolozsvári helyi magyar elöljárók Apostu polgármesterrel a Tizenegy pont érdemi megtárgyalására. Az eredményt eddig mindenki optimistán értékelte. De beszélhetünk-e áttörésről? Ha igen, akkor milyen értelemben? Néhány reflexió a teljeség és a kimerítés igénye nélkül a pozitívumok és a kockázatok tekintetében.

A pozitívumok

Egyrészt, mind a kezdeményezés, mind pedig a találkozó maga már önmagában is nagyon fontos, pozitív fejlemény. A kezdeményezés egyértelmű jele annak, hogy a helyi politikai érdekképviselet elindult a proaktív, pragmatikus irányba. (A múltat idéző és kisebbségi neurózistól terhes paradigma mára már semmit sem ér, hiszen a funári időkre jellemző etnikai konfliktust felváltotta egy etnikai kompetíció, ami más eszközöket igényel).

Másrészt, a találkozó ténye pedig jelzi, hogy a városvezetés kénytelen-kelletlen elfogadja a de facto helyzetet, vagyis hogy a 60 000 adófizető magyar legitim kéréseket fogalmazhat meg. Ez mindenképpen áttörés, hiszen eddig ténylegesen ezt sohasem lett elismerve a formális hatóságok részéről. Vélhetően a másik tárgyaló fél is rájött arra, hogy a konszolidáció érdekében a „kiegyezés” sokkal előnyösebb, mint az anakronisztikus konfrontáció.

Végül pedig, a megegyezés tartalma: ezek mind rendkívül értékesek, és fontosak, ha megvalósulnak a tárgyalók akár „hősök” is lehetnek.

A kockázatok

A tizenegy pontból végül a jelek szerint tizenhárom lett, és elvben egyiket sem utasították vissza.

Nos, játékelméleti szempontból üzleti logikával élve, ez ellentmond annak a gyakorlatnak, miszerint „ami olyan szép, hogy már nem is lehet igaz, az valójában nem is igaz”. Ezt az idő majd kideríti, de tény, hogy minden tárgyaláson a közös nevezőt úgy lehet elérni, hogy mindkét fél valamit enged (ezért eleve többet kell mindég kérni). (Meglehet így is volt, és én nem értettem jól abból, amit a sajtóban olvastam). A „mindent viszünk” esetek rendkívül ritkák. (Ezen az elvi szinten, mert a gyakorlat az más regiszter).

Továbbá, fennáll annak a reális kockázata, hogy a városvezetés (értsd polgármester, mert a magyar tanácsosok szerves részét képezik a városvezetésnek) stratégiát váltott a kérdésben. Vagyis: nem tagadja a kérések jogosságát – ami már eleve nyereség a magyarok számára -, csak a folyamatos elodázás stratégiáját alkalmazza. Ugyanis, a megegyezésből hiányzik egy fontos elem (vagy nem került nyilvánosságra), ami minden szerződésben kapitális jelentőségű: a határidők. (Képzeljünk el egy olyan üzleti szerződést, amiből hiányzik a deadline és a szerződött összeg).

Végül, a behajthatóság, az elszámoltathatóság. A gentleman agreement remélhetőleg jó lesz (bár az inkább ott működik, ahol a felek legalább az Etonban jártak és a Boodle’s esetleg a Brook’s Club tagjai…), azonban a rögtönzött sajtótájékoztató helyett talán a későbbiekben egy szokványos/rendes sajtótájékoztató eszköz és érv lehetett volna az elszámoltatásnál. Hiszen a közönség tájékoztatása a megegyezés részletes konkrétumairól, valamint a transzparencia nyomásgyakorló eszköz. (Ha mindez a másik fél explicit kérésére történt, akkor a kockázatok alapja erősebb).

Mindent egybevetve, a pénteki események történelmiek lehetnek!

Közvélemény és alanyai – Basescu és a tízszázalékos küszöb esete. Fewer is the better?

2010-04-15T10:52:00.007+03:00

Basescu elnök tízszázalékosra akarja emelni a parlamenti küszöböt. Ez az RMDSZ végét jelentheti. Adott esetben a PNL-t marginalizálja. Azonban a demokráciára sincsen feltétlenül kedvező hatással, sőt. Széles társadalmi nagycsoportok érdekképviselet nélkül maradnak, kiemelten a magyar kisebbség. A kétpártrendszer erőszakos kiépítése további kockázatokat jelent: ha a két nagypárt egymással kiegyez, senki sem gyakorolhat felettük ellenőrzést. Kell ez Romániának, ami húsz éve lábalt ki egy totalitárius rendszerből és ahol a társadalom erősen fragmentált és heterogén?

Basescu víziója egy idejétmúlt modellt idéz: az egyszerű többségi demokráciamodellt (ennek aktualizált formáját egyébként a két legrégibb demokrácia alkalmazza: az USA és Nagy Britannia).

A demokráciában a többség és a kisebbség közötti viszonyról tehát két felfogás honos. Az egyik az egyszerű többségi, a másik pedig a pluralista modell. A többségi demokrácia modelljében a többségi – kisebbségi vélemények (és szavazatok) mennyiségi eloszlása koordinálja a kormányzati politikáját (cselekvéseit és döntéseit). A többségi vélemények jelentik a kormányzat legitimitásának a fő forrását (az állampolgároknak a legalitásba vetett hite mellett).

A pluralista demokráciának alaptétele, hogy mindég figyelembe kell venni a többségtől eltérő véleményeket is. Törvényesen garantálni kell a kisebbségi vélemények kinyilvánítási lehetőségét, illetve törekedni kell a kisebbségi érdekek és akaratok sikeres gyakorlatba ültetésére. Mindez konszenzuskereső mechanizmust feltételez: arra vonatkozik, hogy a társadalom szegmensei közötti konfliktusokat ne más konfliktusok gerjesztésével, hanem kompromisszumos formában oldják meg. A pluralizmus a társadalom természetes tagoltságát és a politikai hatalom ennek megfelelő megosztását fejezi ki, vagyis azt az állapotot, amelyben a hatalomnak és a befolyásnak számos alapja és forrása van.

A két modellben eltérő a statisztikai kisebbség (faji-etnikai csoportok, bevándorlók, szexuális kisebbségek) befolyása és szerepe. A többségi modell azt feltételezi, hogy a politikai döntéseket kizárólag a többség akarata artikulálja. Így a kisebbségi érdekeik érvényesítse problémás – egyszerűen azért, mert kevesebben vannak. A pluralista modell pedig amellett érvel, hogy a társadalom heterogén, sok kérdésben mindig megosztott, nem konvergens, tehát a többségi és kisebbségi vélemények közös pontjait kell megkeresni, és konszenzust kialakítani.

Ugyanis a demokrácia a weberi értelemben vett modern legális-racionális uralomnak megfelelő politikai rendszer. Politikai tagoltságot, többféle gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai értéket, valamint az alternatívák természetes és kiküszöbölhetetlen sokféleségét feltételezi. A demokráciában egyszerre több különböző érdek van jelen, ezek egymással versengenek és a hatalommegosztás intézményei révén szabályos időközönként – a szabad, általános és titkos választások során - részesülnek a hatalomból. A modern, egyre inkább participatív demokráciának feltétele tehát a pluralizmus, vagyis az egy időben és ugyanabban az államban egyszerre több, különböző (olykor egymásnak ellentmondó, de mindenképpen eltérő) politikai törekvés létezésének lehetősége és természetessége. Az érdekek, értékrendek, ideológiák, pártok, politikai és civil intézmények egymással versengő sokfélesége egyszerre kell jelen legyen – a törvényhozásban is!

A jelek szerint a jelenlegi elnöknek a legkisebb baja is nagyobb annál, hogy a demokráciát erősítse…

Szabadidő – Foci: El Clasico. Állam versus kisebbség

2010-04-11T18:25:00.004+03:00

Tegnap este volt az El Clasico, a spanyol focibajnokság legfontosabb tétmérkőzése a madridi Santiago Bernabeu stadionban. A tét nagy volt, hiszen a meccs előtt a két csapatnak egyenlő volt a pontszáma – így aztán természetes, hogy mindkét csapatnak győzni kellett (volna). De a Real – Barca több mint sport. Etnikai biznisz.

A mérkőzést ezennel is hatalmas érdeklődés előzte meg – de ez csak természetes két olyan csapat esetében, amelyek összértéke pillanatnyilag 982,5 millió euró, a Deloitte szerint. A Real az idén 300 millió eurót öltött játékosokra; a ket csapatban vannak a legnagyobb sztárfizetések. A tegnapi meccs egyébként 1,3 milliárd emberhez jutott el a tévé révé…

Kétségtelen, hogy ezek a hatalmas összegek nem „csupán” a sport kedvéért ekkorák. A Real – Barca másról is szól, sőt, elsősorban másról szól (az üzlet mellett). A két csapat valójában két eltérő jelentésű nagyon erős társadalmi szimbólum. A Real a központi spanyol királyi államot testesíti meg. A Barca pedig a katalán polgárosodás és modernizáció, a helyi kapitalista nagyipar és legfőképpen a katalán etnikai identitás legfontosabb intézménye. A spanyol polgárháború után Franco megszűntette a katalánok autonómiáját, a helyi nyelvet nem lehetett a nyilvános térben használni. Katalánnak lenni csak a Barca stadionjában lehetett, szurkolóként. Nem csoda tehát, hogy a csapat a katalán etnikai identitást jelentette (és jelenti most is) a diktatúra éveiben. A Real-Barca vagy Barca-Real mindannyiszor a központi állam és a helyi kisebbség szimbolikus harcát képezi.

Csak egy érdekes mozzanat: a Barca közösségi tulajdonban van (nincsen „patrona”, „részvényese”, „finaszírozója” – ha a hazai fogalmakat akarjuk használni), az úgynevezett socios-ok, magyarul a támogatók birtokában. És sok socios hamarabb beíratja újszülött fiát a socios-ok közé, mint azt megkereszteli!

Azt hiszem, ez világosan jelzi, hogy a foci elsősorban társadalmi jelenség, és csak aztán sport.

Ja. Az eredmény 2-0 volt. A kisebbség javára.

Deloitte Football Money League 2010

http://www.deloitte.com/view/en_GB/uk/industries/sportsbusinessgroup/6a5fb29b3f907210VgnVCM100000ba42f00aRCRD.htm

Közvélemény és alanyai – Magyarország választ

2010-04-10T21:49:00.000+03:00

A holnap magyarországi választásokra egy sajátos kampány után kerül sor: a küzdelmet kizárólag belpolitikai témák uralták, ami a válság kapcsán amúgy várható is volt. Ugyanakkor – ez érdekes aspektus – a politikai szereplők eleve nyertes (FIDESZ), „morális” nyertes (a Jobbik) és majdnem biztosan vesztes (MSZP) pozícióból kampányoltak. Ami minden valószínűség szerint önmagát beteljesítő jóslatként működik holnap. Ezt jól jelezte az a félig rejtett kérdés, hogy a FIDESZ szerez-e kétharmados többséget, vagy sem. Még megjegyzendő, hogy a határon túli magyarság kérdése alig jelent meg a vetélkedés során.

A várható eredmény erdélyi implikációi? Mindenekelőtt, egy valószínűsíthető PDL és a FIDESZ közeledés, ami adott esetben az RMDSZ kárára lehet, aztán sajnos a szélsőjobb térnyerése a hazai magyarság körében, amit a Jobbik parlamenti jelenléte legitimál majd.

Társadalmi problémák – Terroristák a moszkvai metróban. A Fekete Özvegyek akciója lenne?

2010-03-30T12:20:00.001+03:00

A tegnapi moszkvai metrórobbantás újabb bizonyítéka, hogy a terrorizmus kérdése továbbra is napirenden van. …38 halott, sok súlyosan sebesült, pánik a városban, a hatóság fogadkozik, a népesség pedig megfélemlített. A hivatalosságok a csecsen szakadárokat vádolják, a Fekete Özvegyeket emlegetik. Kik ők (ha mégis ők lennének az elkövetők).

A Fekete Özvegyek - oroszul sahidka – kifejezés a két csecsenföldi háború özvegyeire utal. Később egy helyi terrorista szervezet vette fel ezt a nevet, aki őket merényletek elkövetésére használta. A Fekete Özvegyek azok a háborúban megözvegyült muszlim nők, akik férjük halálával egyszerre vesztik el társadalmi presztízsüket és maradnak megélhetési lehetőségek nélkül. Azért követtek el robbantásokat a moszkvai metróban repülőgépeken és kórházban, hogy férjük halálát megbosszulják, illetve, hogy társadalmi presztízsüket visszaállítsák.

A főként 2000 és 2003 között tevékenykedők főként az orosz fővárosban hajtottak végre öngyilkos merényleteket, de állítólag a beszlani akcióban is részt vettek (2004. szeptemberében egy iskolát foglaltak el Beslanban, tanévkezdéskor). Számlájukra hozzávetőlegesen 150 áldozat írható (a beszláni mészárlástól eltekintve). Esetük különleges, jó példa arra, hogy valaki hogyan válhat terroristává megváltozott körülmények hatására. A muszlim vallásosok esetében ugyanis a nő társadalmi szerepe korlátozott, elsősorban a férjével való viszonyban tölt be szerepet. Minél tradicionálisabb a közösség, a nők társadalmi szerepvállalása annál kisebb. Anyagilag teljes mértékben a férjüktől függnek. A csecsen háborúk nyomán a hirtelen özveggyé vált nők jó része hamar a társadalom peremére szorult: anyagilag védtelenek lettek, férjük elvesztésével presztízsük lecsökkent. Az öngyilkos merénylet az anyagi gondok enyhítésének (ez az utódok számára fontos) és a presztízs visszaállításának eszközévé vált. Egyben az oroszok elleni bosszú eszköze is, akik a kellemetlen helyzetüket okozták. A mártíromság tehát egyszeriben olyan „kiút” lett, amit a radikálisok ki is használtak.

Társadalmi problémák – A Föld órája. Menteni, ami menthető?

2010-03-24T10:33:00.003+02:00

A hétvégén lesz a Föld órája. Lényege, hogy mindenki, aki felelősséget érez a természeti környezet iránt, egy óra erejéig kapcsolja le a villanyt. A WWF által négy éve koordinált akció célja, hogy felhívja a felelős tényezők és a nagyközönség figyelmét a klímaváltozás problémájára, illetve érzékeltesse, hogy az egyéni cselekvéseknek is van/lehet közvetlen haszna.

Kétségtelen, hogy mindennek szimbolikus üzenete van. Becslések szerint legalább egymilliárd háztartásban kellene eloltani a világítást ahhoz, hogy a kibocsájtott széndioxid csökkenés mérhető mennyiségű legyen.

De nem is ez az igazi célja az akciónak – ami mára valóságos világmozgalommá nőtte ki magát. A jelen pillanatban kapitális jelentőségű, hogy a kormányok a válságra hivatkozva ne vegyék le a napirendről a klímaváltozás kérdését. A decemberi koppenhágai kudarc (amit az eredmények szerint hiába neveztek Hopenhagen-nek többen), illetve az „klímaváltozás-ellenes tábor” relatív erősödése (lásd az IPCC elleni kritikákat/támadásokat) korántsem jelenti azt, hogy az objektív állapotok változtak volna: a kibocsájtott széndioxid mennyiségével párhuzamosan (illetve az idei tél ellenére) az elmúlt tíz év átlagos hőmérséklete továbbra is növekedőben van.

Tény, hogy eljött az ideje: a népesség okosabb legyen, mint a vezetők. A villanyoltás jelezheti, hogy konkrét lépésekre van szükség. Máskülönben könnyen meglehet, egyszer csak késő lesz.

http://www.earthhour.org/Homepage.aspx

http://www.earth-hour.ro/

Nyílt tér – Kolozsvár, Főtér. Fő a tér?

2010-03-22T12:13:00.004+02:00

Kolozsvár Főterének kérdése hol manifeszt, hol pedig latens módon jelen volt az elmúlt egy év nyilvánosságában. A tavaly április végi „körbedeszkázás”, aztán a novemberi „leleplezés/átadás”, majd legutóbb a januári „város-branding” események egyben a diskurzív folyamat legfontosabb állomásait is jelzik/jelezték.

Pillanatnyilag a kérdés nincsen napirenden – pedig igazán lehetne! Vagy kellene?! Miért? Leginkább azért, mert most ténylegesen színrelép(het)(ne) az igazi főszereplő is: az emberek.

A Főtér körüli vita természettörténete eddig főleg elméleti jellegű volt (leszámítva magát a térrendezést), de az átalakítás tényleges hatását csak hipotetikusan lehetett megfogalmazni. Sokan meg is tették: az „elvették tőlünk”, „immáron átadtuk”, „elvesztettük” passzív-pesszimista magatartástól, a „már nem is kell nekünk” és „nem fejezi ki kultúránk lényegét” aktív-elutasító beállítódásokig terjedő skálán.

Pillanatnyilag azonban a tavasz eljövetelével hamarosan ki fog derülni: kell-e igazán a kolozsvári magyaroknak a Főter? Ugyanis a képlet erősen egyszerű: minden tér azoké a társadalmi csoportoké, akik azt belakják, ott valamilyen módon megnyilvánulnak. Szociológiai közhely: a fizikai tér elsősorban társadalmi tér, ami az ott cselekvő egyének révén nyer értelmet és jelentést. Kiderül, kik építik azt immár mentálisan fel... (Természetesen Berger-Luckmannra utalok).

Szabadidő – Foci. Mutu a kémikus

2010-01-29T14:09:00.002+02:00

Ezúttal valóban nagy süketséget követett el a futballsztár: a jelek szerint fogyókúrások számára készült gyógyszert vett be, ami egy rutin doppingvizsgálat során mutattak ki a tegnap este. Extázis és agónia. Hiszen az idei év erősen jól ment neki, majdnem ipari mennyiségben rúgta (pontosabban ontotta) a gólokat. Most meg úgy tűnik, mindennek vége.

Kimondottan bosszankodtam az eseten: mégsem jött neki össze a „legkisebb szegény gyermek elnyeri a fele királyságot és a szép – és nyilván legkisebb, értsd legfiatalabb - királylány kezét” illetve a „főnixmadár újra feltámad” forgatókönyv. Ami mindég jól jön egy versenyre kihegyezett társadalomban.

Az eset persze tanulságos is. Egyfelől a metroszexualitás és a média által agresszíven promovált testkultusz hátulütője nyilvánult meg: nem számít az eszköz, mindenáron szépnek kell lenni, lehetőleg most (addig a két edzésig miért nem bírta ki?). Szilikonmell, botox, és társai… a következmények egyszer csak megjelennek. „Nincsen olyan, hogy ingyen ebéd!”

Másfelől pedig, rávilágít arra, hogy nem értünk mindenhez: jó az, ha kikérjük szakértők véleményét. Hihetetlen, hogy a dopping-korszakban valaki ekkora butaságot kövessen el, ezen a magaslaton.

Az eset azért szimptomatikus, mert jól illusztrálja a média jó része által kultivált éthoszt: mindent meg kell tenni, hogy jól mutass és pénzhez juss! De arról sajna nem szól a fáma, hogy olykor gondolkodni is kellene, vagy esetleg nálad okosabbakhoz forduljál tanácsért, mert nem értesz mindenhez.