2020. november 25., szerda

Armando Diego Maradona - Kreativitás és szabadság

Az argentin  lokális futball hibrid; a brit futball játékmintájával, a tipikusnak tekintett brit játékstílussal (hatékonysággal, munkamegosztással, fegyelemmel, gépiességgel) szemben definiálódott. A futball Argentínába is a britek révén terjedt el, így főként kezdetben az angolsággal kapcsolódott össze. A nemzet feltalálása során ez a keletkezéstörténet nem volt alkalmas a közös, mitikus illeszkedési pontok kialakítására, így a múlt század tízes éveinek második felében a „újraírták” a futball „történetét”: csapatok angol elnevezését spanyol nevekre változtatták, a szabályokat is spanyol nyelven kezdték megnevezni. A spanyol és olasz maszkulin jegyekkel, jellemvonások kidomborításával hozták létre a kreol, tipikusan argentinnak tekintett focit, mint sajátos lokális hibridet. A criollo stílus a brit fegyelmezett munkamegosztásra alapuló stílussal szemben a kifinomult testmozgásra, a látványra, a közönséget elkápráztató látványos megoldásokra épített. Ebben a logikában a maszkulintás – mint kreol hibrid – a nyugtalan, indvidualista, tehetséges és agilis egyéni jegyeket viseli magán, amiben az elegancia központi jelentőségű. A cselezés kultusza (cult of dribbling) (Archetti, 1999:56-65) fejezi ki a két fő argentin maszkulin erényt: a kreativitást és a szabadságot.

A brit játékstílus gépies, racionális munkamegosztásra és feladatok egyszerű végrehajtására épülő logikájával szemben a kreol foci stílusa életteli, kreatív, váratlan megoldások mentén szép, lélekhez szóló. A játékos mozgása virtuóz, akárcsak a hegedű- vagy zongoraművész meglepésekkel teletűzdelt előadása (uo.). A brit–kreol stílusok (és az angol, argentin férfiak) közötti különbségek értékeltetésére azt is mondhatnánk, hogy a britek focija (és társadalma) az instrumentális racionalitásra, az argentinok játéka (és nemzeti közössége) a kommunikatív racionalitásra épül (lásd Habermas, 1995). Más szavakkal, amíg a britek stílusa a munkára, addig az argentin férfiak kreol játékstílusa a színházi előadásra emlékeztet. Mindennek társadalomtörténeti meghatározottsága van. Az angol férfiak a labdajátékot az iskolában, szigorú és merev felügyelet mellett, tanárok és edzők felügyelete mellett sajátították el, a kötelező tananyag részeként. Ebbe a kapcsolatba automatikusan bele van kódolva a hatalmi és egyenlőtlen társadalmi viszony. 


Az argentin gyermekek – a jövendőbeli férfiak – a futballt a grundon (potrero), iskolán kívül, önkéntesen és a társakkal közösen fedezték fel, amiben ezáltal örömüket is lelték. A grund szűkössége és a gyermekek nagy száma miatt gólt csak a többiek sorozatszerű kicselezése révén lehetett szerezni: olyan kvalitások kellettek, aminek birtokában a játékos képes volt megtartani a labdát, megakadályozni, hogy a többiek azt tőle el ne vegyék. Így ez vált olyan nemzeti maszkulin erénnyé, ami az argentin férfit definiálja: aki az életben is, találékonyságára, lavírozó készségére számíthat, ha boldogulni akar. Ebben a criollo stílusban az eredményességet felülírja a játék szépsége – ez a lokális maszkulin filozófia lényege, a potrero-ideológia központi magja (Archetti, 1999:173).


Ebből a szempontból kifejező az Emir Kusturica (2008) Maradona by Kusturica című életrajzi jellegű dokumentumfilmjének az jelenete, amelyben otthon, Maradona néhány helyi férfi társaságában egy „régi” focimeccset néz, ami egy tévékészüléken megy. Adott pillanatban a játékos egyik látványos csele kapcsán mindannyian elbűvölve és őszinte elismeréssel kiáltanak fel; látszik, hogy szívből értékelik a Nevenincs játékos bravúrját, csodálják kreatív megoldását, amivel félrevezette az ellenfelét. Ezzel egy pillanatra a nézők és a játékos közötti virtuális kapcsolat egyenlő, akárcsak a grundon is lehetnének, ahol kötelezően gratulálniuk kellene a látványos megoldást alkalmazó ellenfelüknek. De ne feledjük: a tévénézők között ott van Maradona, a világ talán legjobb játékosa is! Ebből is látszik hogy a potrero-ideológiában (a helyi kreol futball felfogásában) a „szépség” sokkal fontosabb, mint maga az eredmény – a szóban forgó játékos nem gólt lőtt, hanem cselezett...


Az argentin férfi és futball archetipikus figurája a pibe (Archetti, 1999:181), az öröké szabad férfi, a nép igazi fia (pibe del oro). A pibe a gyermek képét idézi (child és nem a son), aki önerőből jut el a társadalmi megbecsüléshez, játékosként tökéletes, képes szorult helyzetekből is feltámadni, elszánt, de elegáns és kreatív – azonban legbelül mindig gyermek marad, őszinte és legfőképpen szabad... Ehhez a figurához Maradona áll((t) a legközelebb!


In Péter, László. (2016) A labdarúgás szociológiája, Presa Universitara Clujeana, p. 79-80