(Eredeti címe: Running with the Firm, 2013)
Érdekes és lebilincselő riport-regénnyel jelentkezett a rendőrből színésznek és írónak állt James Bannon. A beépített huligán című nemrégiben magyarul megjelent könyve jó eséllyel pályázik a leggyakrabban idézett “focikönyvek” sorába, amit jelenleg Nick Hornby Fociláz című önéletrajzi jellegű műve (még) toronymagasan vezet.
Jó tollú szerzőnk nem szakkönyvet írt, egyszerűen igyekezett minél valósághűbben leírni azt, amit a hírhedt londoni Millwall futballklub Bushwackers elnevezésű huligán-csoportosulásának kényszerű tagjaként megélt és megtapasztalt. Feszültségből és veszélyes akciókból pedig nem volt hiány… A 335 oldalon futó lineáris történet látszólag egyszerű: a nyolcvanas évek végén, a tatcherizmus és a gazdasági szerkezetváltozás kontextusában a fiatal, de annál bevállalósabb rendőr rizikós megbízatást kap feletteseitől: be kell épülnie a világ egyik legfanatikusabb és a legfélelmetesebbnek tekintett szurkolói bandájába, hogy őket kifürkészve a rendőrség megfékezhesse az akkoriban igencsak széles körben elharapódzott szurkolói erőszak jelenségét. Ő meg belevág, pedig legkisebb fogalma sincsen, hogy mi vár rá és hogy egyáltalán megússza-e élve. Erre persze csak a “terepmunka” megkezdése után kezd egyre gyakrabban gondolni, de nem adja fel, sőt ellenkezőleg, egyre inkább belejön huligán szerepébe.
Bannon könyvének több olvasata is lehet. Egyfelől, tekinthetjük az ambiciózus rendőr személyes sztorijának, hiszen ő végső soron mindenki másnál sikeresebben teljesítette a rábízott feladatot. A világvárosi környezetben ténykedő késői modern Jelky Andrásunk futballhoz kapcsolódó és kocsmák, stadionok környékén zajló kalandtörténetei önmagukban is érdekesek, akárcsak azok a figurák, akikkel közvetlen kapcsolatba, sokszor szó szerint test- és ököl-közelbe kerül. Itt a Millwall-os kemény magra, a rivális huligánbandák vezéreire vagy az erőszakos rendőrökre és a szükségszerűen színrelépő femme fatale-re egyaránt gondolhatunk, akik körül a nagyszerűen prezentált tömegverekedések folynak.
Másfelől pedig - ez az olvasat sokkal érdekesebb - tekinthetjük egy olyan “sűrű leírásnak” és/vagy antropológiai “terepnaplónak”, amely mély betekintést enged egy olyan jelenség bugyraiba, amit testközelből csak nagyon keveseknek sikerült vizsgálni-kutatni. A könyvnek ez a szála lenyűgöző: naturalista részletességgel mutatja be ennek az erőszakos szubkultúrának természetét, értékeit, hierarchiáját, tipikus cselekvés-mintáit és működési logikáját, nyelvi kódrendszerét, erőszakhoz való viszonyát, skacos attitűdjeit, szolidaritásformáit. A szobafestőnek álcázott fedett rendőr beépülési folyamata kiválóan illusztrálja a drukkerek rekrutációs mechanizmusát, a fokozatos beavatás átmeneti rítusait és próbáit, de a szurkolók érző-érzelmes, emberi, nemes oldalát is. A Bannon könyv egy nagyon értékes insider szempontú empirikus anyag; a volt “zsernyák” nem teoretizál, hanem nagyon bölcsen csak láttatja ezt a mára ebben a formában letűnt, sokak számára csak a médiából ismert jelenséget: a nyers futball-huliganizmust.
Továbbá, tekinthetjük módszertani segédanyagnak is - mondjuk W. F. Whyte (1943) “utcasarki társadalma”, H. J. Gans (1962) “urban jungle”-je mellett - amiben élesben érhető tetten a terepkutatók által megtapasztalt going native folyamat etikai problémája. Bannon nem önként lesz szurkoló, hanem a londoni rendőrség bízza meg ezzel a nemes feladattal. (Whyte és Gans önként, tudományos ambíciók által fűtve költözik be a bostoni North End-re illetve West Side-ra). A “bennszülött” státus Jim számára életbevágó: ha kiderül, hogy rendőr, egyszerűen felkoncolják (ő maga egyszer szemtanúja egy ilyen szerencsétlen esetnek, de nem léphetett közbe). Megbízható kell legyen, ezért ő maga kénytelen “demonstratív célzatú” huligán hőstetteket megvalósítani. Ez az elmerülési folyamat nagyon érdekes, mert hamarosan hírnévre tesz szert, a “fejesek” maguk közé fogadják, a huligán sorkatonák pedig sok esetben tőle várnak utasításokat, a vendégszurkolók ellen több ízben vezet erőszakos rohamot. Ez - szükségszerűen - vezet egy terepkutatók számára ismerős erős belső feszültséghez, a “külső” (rendőr) és “belső (egyre elkötelezettebb huligán) közötti súlyos morális konfliktushoz: akiket börtönbe kellene juttasson, azok közeli barátai lesznek, akik sokszor mutatják meg igazi és őszinte emberi arcukat. A másik módszertani probléma, ami jól kiviláglik a futballhuligán könyvből az a kutató hatása a kutatott jelenségre: az olvasó számára teljesen világos, hogy a Millwall-i huliganizmus átalakult Bannon beépülésével. Az akciókban teljesen résztvevő rendőr nem megfigyelte, hanem hathatósan alakította a szurkolói erőszakot - szervezett, rohamot vezetett, más csapatok drukkereivel verekedett. Mondhatni, generálta az erőszakot, hiszen ellenkező esetben felfedik valódi kilétét. Ez módszertani dilemma a javából.
Végül, a Bannon által készített beszámolóból is jól látszik, hogy a huliganizmus problémáját a nyolcvanas években a média és a politikum felnagyította, a közéletet egy morális pánik jellemezte, aminek perverz hatása volt a szurkolói erőszakra: a drukkereket az esetek többségében maguk a rendfenntartók hergelték, provokálták vagy egészen egyszerűen szakszerűtlenül kezeltek feszült helyzeteket, amik szurkolói erőszakot, tömegverekedéseket, tulajdon ellen elkövetett rongálásokat eredményezett. E tekintetben akár vicces is lehet, hogy Bannon a rendőrségnek készített napi jelentéseinek jó részében az egyenruhás kollégái által elkövetett túlkapásokról számolt be… De tény, hogy a rendőrség szerepének felismerése az erőszak eszkaladációjában vezetett oda, hogy ma a stadionokban civil stewardok ügyelik fel a rendet.
A beépített huligán egy jó könyv, a labdarúgás jelensége iránt érdeklődők számára kötelező, de kiemelten ajánlott a terepmunka művelői számára is.
