2009. november 2., hétfő

Közvélemény és alanyai – Basescu és a Hayssam-kockázat

Véget ért az elnökválasztási kampány első hete. Ennek egyik „hírbombája” a Gardianul napilap által felröppentett gyanú volt, miszerint a versenyben lévő jelenlegi elnöknek köze volna a „hazai fő terrorista”, Omar Hayssam futásához. A Jurnalul National olyan szövegrészeket publikált Hayssam és egy elnöki tanácsos közötti beszélgetésből, amiben utalások szintjén Basescu elnök ismételten felmerült. Világos, hogy a sajtó napokig tárgyalta az ügyet, egyesek pedig a Professzor megnevezés alatt minden kétséget kizáróan Basescut értették.

Két mozzanat érdekes ebben az ügyben. Az egyik az elnökjelöltek relatív passzív magatartása az ügy kapcsán. A Hayssam-ügy valahogyan marginális téma maradt, a jelenlegi ellenjelöltek közül egyiknek sem sikerült igazán azt tematizálni, az egyszerű választópolgárok nyelvére lefordítani (legalábbis egyelőre). Bár sok előnnyel járt volna számukra. Várható azonban, hogy a sajtó továbbra is napirenden tartja, különösképpen, ha újabb dokumentumok kerülnek napvilágra (amire megvan az esély, ahogy a küzdelem pillanatnyi állása tart).

A másik mozzanat az elnök magatartása. Basescu egy újságírói kérdésre azt válaszolta, hogy „ez nem kampánytéma”. Más szavakkal, nem kommentálta, olyan valaminek állította be, mintha számára teljesen érdektelen lenne. Ez az attitűd jelenleg magabiztosságot sugall, azonban hosszabb távon visszaüthet. Különösen, ha újabb és egyértelmű dokumentumok jelennek meg, amit a választók egy része „elhisz” – a média azon van, hogy a választók ezt meg is tegyék. Miről van szó? Egyszerűen arról, hogy ez a magatartás visszaüthet, ha a hitelt adók száma meghalad egy kritikus küszöböt.

A politikai marketing ezt Dukakis-effektusnak nevezi. Az egyenlet elemei a következők: egy jelöltet negatív vádakkal illetik; az nem hárítja el, nem reagál rá; a téma továbbra is napirenden van; növekszik azoknak a száma, akik reakcióra várnak illetve azoké, akik hitelt adnak a vádaknak. Ennek eredménye: a jelölt hitelének romlása. A jelenség megnevezése konkrét esetet jelöl.

1988-ban Michael Dukakis (demokrata) és a George Bush (republikánus) mérkőzött meg az elnöki tisztségért. Dukakis korábban kormányzó volt Massachusetts-ben, és támogatott egy intézkedést, aminek értelmében erőszakot elkövető elítélteket engedtek szabadon hétvégére. Az egyik elítélt (Willie Horton) a szabad hétvégén gyilkosságot követett el. Bush kampánymenedzserei Dukakist egy tévé-klipben úgy mutatták be, mint a bűnözök protektora. Ez volt a híres The Willie Horton klip, a negatív reklám-kampány tiszta típusa. Duakisék erre nem reagáltak, és mire észbe kaptak (reakció hiányában egyre többen gondoltak rá úgy, mint aki a történtekért felelős) jelöljük fontos pontokat vesztett, hiszen a késői reakció mentegetőzésnek hatott. Azóta a politikai kommunikáció egyik törvényévé vált, hogy a vádakra mindég válaszolni kell (és időben).

Abban az esetben, ha a Hayssam-ügy tovább fejlődik, könnyen meglehet, hogy az elnök megbánja, miért nem foglalt korábban állást.

2009. október 27., kedd

Közvélemény és alanyai – Politika és „erkölcs”

Az utóbbi hetek politikai eseményei nyomán a médiában egyre gyakrabban hangzik el az erkölcstelenség gondolata: a politikusok csak a maguk érdekeit követik, hazudnak, elfeledkeztek a népről…

Tény, hogy a politikai napirend és a népesség égető problémái egyre inkább távolodnak egymástól; a politikai (adminisztratív) társadalmi alrendszer és a kisemberek alkotta szociális alrendszer között egyre nagyobb a törés és súlyosabb a morális válság. Amit a gazdasági helyzet napról napra mélyít. Azonban a politika valóban „erkölcstelen” és „piszkos”, „nem rendes embernek való” tevékenység volna?

Max Weber A politika mint hivatás című könyvében amellett érvel, hogy a politikusok tevékenységét nem lehet a köztudatban használatos etikai kritériumok szerint megítélni. Ő azt állítja, hogy a politika is lehet erkölcsös, de másfajta mércével kell azt mérni.

A szociológus szerint kétfajta politikus van. Az egyik az, aki a politikából él, vagyis a politizálás a megélhetését szolgálja. A másik pedig, aki a politikáért él, akinek biztos anyag egzisztenciája van (ez utóbbi előfeltétele a politikusi mivoltnak) és a politikát hivatásszerűen, meggyőződésből, az általa vallott „ügy” szolgálatában végzi. Weber a lutheri értelemben vett hivatás léte vagy hiánya mentén kategorizál. Igazi politikus – véli – csak az lehet, aki hivatásból, és nem anyagi haszonszerzésből politizál. Világos, hogy az utóbbi tevékenysége az „erkölcsös”. Ezzel lényegében Weber egy értékkomponenst visz be az egyenletbe: a jó politikus egy általa értékesnek vallott ügy érdekében politizál. Az ügy mindég egy közösségi cél kell legyen; tehát az egyik szempont az értékracionális cselekvés.

Weber még egy szempontot visz be a politikusi tevékenység megítélésébe: a hatékonyságot. Nem elég hivatásszerűen követni a célt, hanem azt meg is kell valahogyan valósítani. Más szavakkal a jó politikus a cél elérését biztosító eszközt is meg kell találja. Itt a hangsúly az instrumentális racionalitáson van, a hatékony eszközválasztáson. Weber itt is kétféle politikust azonosít: az egyik, akit érzületetika vezérel, a másikat pedig a hatékonyság-etika. Az első típus a célhoz érzelmileg viszonyul, tűzön-vízen és mereven kitart a maga „igaza mellett”, semmilyen körülmények között nem hajlandó kompromisszumra, semmit sem enged belőle… A másik típus mindég felismeri, hogy melyek a pillanatnyilag alkalmazható eszközök, jól lavíroz a lehetőségek között, kompromisszumra is hajlandó azért, hogy a célhoz közelebb kerüljön. Weber ez utóbbit tartja a jó politikus második feltételének; ez a célracionális komponens.

A politikusokat tehát a választó két szempont szerint ítélheti meg: a hivatás és a hatékonyság szerint. Ha ezek megvannak, akkor a politikus viselkedése „erkölcsös”.

2009. október 6., kedd

Társadalmi problémák – Drogfogyasztás: értelem és érzelem. I. rész.

Az elmúlt héten sokat beszéltem erről a kérdésről: rádióban, újságban, tévében foglaltam össze azokat a fő gondolatokat, amelyeket a szociológia, mint tudományág erről a kérdésről „mond(ott)”. Mindennek apropójat természetesen az Elnöki Hivatal Társadalmi és Demográfiai Kockázatokat Elemző Bizottság Kockázatok és társadalmi méltánytalanságok című dokumentuma adta.

A dokumentumban a szerzők felvetették annak lehetőségét, hogy a drogfogyasztást dekriminalizálják. Sajtó azonnal napirendre tűzte a kérdést (a prostitúció mellett), de a drogfogyasztás legalizálását értette alatta – egyébként hibásan. Egyes beszélők, fórumok és társadalmi csoportok inkább érzelemvezérelten közelítettek a kérdéshez, mintsem egy racionális modellben.

Mivel a drogok kérdése egy „érdekes tematika”, úgy gondolom, megér két bejegyzést. Ebben a bejegyzésben a drogok általános kérdésére fókuszálok, a következőben pedig a javaslatot magát veszem górcső alá. Nézzük meg, hogyan érdemes a kérdést megközelíteni.

A fogalmi megnevezés és jelentéskör. Már a megnevezés is figyelemre méltó: a köznapi tudat drog megnevezés alatt az éppen illegális tudatmódosító, hangulatjavító és dependenciát okozó anyagokat ért. Hasist, marihuánát, ópiumot, heroint, és egyebeket – természeteseket és mesterségeseket egyaránt. A drogok köre azonban ennél jóval tágabb: nem csupán illegális anyagok tartoznak ide, hanem a legálisak is. Az alkohol, cigaretta (nikotin), tea (tein), kávé (koffeint) és mindenféle gyógyszerek, szerek (például festék, stb.). Tehát, a drogok köre jóval tágabb. Összemérhető negatív hatással.

Ezekben az anyagokban az a közös, hogy mindenik egyéni szintű (egészségügyi, családi, személyes-depressziós), és társadalmi szintű (agresszió, konfliktus, munkanélküliség, válás, szegénység, korai elhalálozási ráták, egészségügyi adóterhek) nehézségeket, problémákat okoz – természetesen a dependencia mellett.

A drog jogi státusa. A drogok státusa kétféle: legális vagy illegális. Fontos megjegyezni, hogy a legális drogok köre viszonylag tág; káros hatásuk ellenére mindég lesznek olyan szerek, amelyek bajokat okoznak ugyan, de legálisak lesznek. Hogy miért? Csak egy szemléletes példával kell élnünk: Angliában a Nagy Francia Forradalom idején, a forradalmi láz megfékezése érdekeben az akkori elitek lecsökkentették a gin árát, támogatták a kocsmák alapítását, jelentős adókedvezményeket élveztek a fogadók – a „forradalmi kedv” sikeres csillapítása érdekében… Tény, hogy a drog a társadalmi kontroll és kizsákmányolás egyik hatékony eszköze – mondják a konfliktualisták.

A relatív jelleg. Adott anyag jogi státusa is relatív térben és időben. Egyes társadalmakban az alkohol tiltott, megint más kultúrákban a marihuána fogyasztása egyenesen javallott, a vallási processziók alkalmával (így sokkal egyszerűbb a transzcendens entitással közvetlen kapcsolatba kerülni). Vagy, az USA-ban a Prohibíció idején éppen az alkohol volt tiltott drog. Lényeg, hogy a legális-illegális határ meghúzása mindég az adott kulturális minta és társadalmi környezet kölcsönhatásának a függvénye. Ami változó.

A drogok hatása. A drogfogyasztás kérdése a szociológia meglátásában egy szerepszintű társadalmi probléma. Ez alatt két dolgot kell érteni. Egyfelől, a drogok fogyasztása – legyen az legális vagy sem – dependenciát okoz, ami megnehezíti a társadalmi szerepjátszást. A drogfogyasztó deficitesen tölti be például családapa, munkavállaló, autóvezető vagy a jó és megbízható szomszéd szerepét. Amit egyébként a társadalom elvár tőle.

Másfelől pedig, a drogfogyasztás oka (vagyis az emberek miért fogyasztanak drogokat, akár füvet otthon vagy éppenséggel sört a sarki kocsmába) is társadalmi. A drogfogyasztás szorosan korrelál (statisztikailag együtt jár) a társadalmi kudarcokkal. A társadalom által okozott nehézségek (sokkok, egyéni belső feszültségek, kudarcok) egy részére az egyének drogfogyasztással reagálnak: „bánatukat borba ölik”, vagy illegális és keményebb drogokat használnak, ami hibás kört indít el. Ez még inkább ellehetleníti a megfelelő társadalmi szerepjátszást, ami serkenti a még több drog fogyasztását… ez a spirál sok esetben fatális következményekkel jár, ha a társadalom nem lép közbe.

A társadalmi kontextus és normatív rendszer. A társadalmi problémák medikalizációja. Ez egy nagyon fontos vonatkozás, ami egyeseket a drogfogyasztás fele „taszít”. A jelenkori nyugati társadalom kulturális normája drogpárti. Valljuk be: pro-drog társadalom vagyunk. Ezalatt azt kell érteni, hogy a társadalom számos módon arra készteti a tagjait, hogy drogokat fogyasszanak. Miről van szó? A társadalom működése során számos nyomást gyakorol a tagjaira: elvárja tőlük, hogy sikeresek legyenek (minden áron), álljanak helyt az erőforrásokért való versenyben (miközben világos, egyeseknek nem fog sikerülni), a munkahelyen lépjenek előre a ranglétrán (miközben az elérhető tisztségek száma korlátozott), legyenek fittek és szépek (miközben természetes folyamat, hogy az ember öregszik) – a sort folytathatnánk. Ezek az elvárások egyénre számos negatív hatással vannak: stresszt, szorongást, idegességet, frusztráltságot okoznak, súlyosabb esetben személyes válságot. Hiszen mindenki nem lehet sikeres, de azt mindenkitől elvárják. Nos, az a fontos, hogy személyes válságok többségének oka társadalmi természetű: a piaci verseny, a társadalmilag érvényes szépségideál, a kulturális célok rendszere okozza. És mit „ajánl” a társadalom „megoldásként”? Medikális kezelést: (természetes) alapú antidepresszánsokat, nyugtatókat, pszichológiai kezelést, kémiailag tesztelt „csodakrémet”, alkoholt… vagyis legális drogokat.

Magyarán, a társadalom okozta bajokra, medikális megoldást javasol. Pedig inkább a zsarnok főnök kellene magatartásán változtasson, a társadalom kellene elfogadja, hogy nem mindenki neki nézhet úgy, mint Naomi Campbell…

Csak nézzük meg a filmek közötti reklámokat! Sokat dolgozik és ráncosodik? Vegyen ebből a krémből, Andie MacDowell esetében csodálatosan működött! Állandóan a nyakában liheg az ostoba főnöke? Fogyasszon csak barátaival Carsberget, elmúlik a baja! A stressz miatt rossz az emésztése? Ott van a Nurofen Plusz! Elment a kedve a sok kudarctól? Menjen tovább és fogyasszon Johnnie Walkert!

Ebben a pro-drog társadalomban egyesek továbbmennek, az illegális drogok irányába. De erről és a javaslatról később.

Társadalmi problémák – Lakáskérdés. Járulékos következmények: parkolás.

A lakáskérdés feszegető korábbi három bejegyzésemben amellett érveltem, hogy a kommunista modernizációs projekt urbanizációs gyakorlata jelentősen meghatározta a jelenkori romániai lakáskérdést. A masszív blokképítések öröksége számos lakhatással kapcsolatos társadalmi probléma oka: magas népsűrűség, a lakásprivatizáció, a kooperációs-deficit, tulajdonlás kultúrája, a szegénység és szegregáció csapdája valamint a jelenkori lakáshiány újabb blokkok általi megoldásának filozófiája. A „nehéz örökség” természetesen ezzel nem merül ki: az egyik éppen most bontakozik ki, éri el a kritikus küszöböt. És ez nem más, mint a parkolás kérdésköre.

Tény, hogy a blokknegyedek kommunista tervezőasztalon készültek. Az akkori rendszer az (erőltetett) urbanizációt kizárólag mennyiségi természetűként kezelte: a több városlakó, és több blokk egyenértékű volt a városiasodás magasabb fokával. Ugyanakkor ezek a tervek egyáltalán nem számoltak az idővel, mint változóval (jellemzővel, aminek értéke módosulhat) – ezek a tervek és a ráépülő városnegyedek atemporálisak voltak: egyáltalán nem kalkuláltak azzal az eshetőséggel, hogy az ott lakók életmódja megváltozhat, új igények és szükségletek léphetnek színre, hogy a negyedek (egyszer) újabb funkciókat is ki kell szolgáljanak. (Persze az akkori rendszer sokat tett azért, hogy a dolgok ne változzanak, különösen ne a kárára).

Itt most egyetlen dimenziót emelnék ki: az autóval való ellátottság növekedését, és a parkolást.

A kommunista blokk negyedek jelenleg a parkolás szempontjából teljesen diszfunkcionálisak. Harminc-negyven éve úgy gondolták, csak a kiváltságosoknak lesz autója, és azok kevesen lesznek. Így aztán a parkolás kérdését teljesen figyelmen kívül hagyták: erre szánt terek egyszerűen nem léteznek.

A helyzet időközben radikálisan megváltozott. A rendszerváltás után a blokklakók közül egyre többen vásároltak autót. Az autószám növekedéséből fakadó pakolási problémát az autótulajdonosak a korábban megjelent megoldást alkalmazták, immár valamivel szélesebb skálán. A blokkok közötti „senki földjén” (szabad és könnyen megközelíthető helyeken) kollektív összefogással garázsokat építettek. Ezek a pionírok menetközben ezt az egyébként illegális lépést a hatóságokkal karöltve legalizálták: az önkormányzat a de facto helyzetből kiindulva jövedelmi lehetőséget látott az egyébként köztéren épített garázsok adóztatásából. Ez ideig-óráig elodázta a problémát.

Az elmúlt évek gazdasági növekedésének egyik eredménye volt az autók számának soha nem látott növekedése: a Logan színrelépése és a lízinglehetőségek a „romániai álom” egyik lényegi elemének a megvalósíthatóságával is járt: egyre többen váltak boldog autótulajdonossá. Ebben a szakaszban a parkolás kérdése az érdekeltek számára már sürgősen megoldandó helyzetet teremtett: ezeket az autókat valahol tárolni kellett. Ebben a szakaszban a mikroközösség még tudott valamit kezdeni: nekilátott szisztematikusan felszámolni a még létező zöldövezeteket, a blokkok közötti tereket parkolókká átalakítani. Legtöbbször a tradíció elvét alkalmazták: minél régebbi volt egy lakos, annál nagyobb esélye volt, hogy egy imigyen kialakított „házilag előállított” parkoló gazdája lehessen. Ezeket a magánparkolókat a hivatal utólag megint kénytelen volt legálisan is elismerni, bár maga a helyfoglalás kvázi-illegális volt. Amúgy ezek a parkolóhely-kialakítások nagyon széles skálán mozogtak, annak függvényében, hogy a blokknak és a lakosoknak milyen volt a státusa és társadalmi pozíciója, valamint a környéken mekkora volt a népsűrűség.

A harmadik szakaszban, amikor a regisztrációs adót ideiglenesen eltörölték, a személygépkocsik száma exponenciálisan megugrott. Ekkor már csak az úttesten lehetett parkolni: a főbb utak így estére alvó parkolókká váltak. A mellékutcákban a hatóság megint a régen bevált módszert alkalmazta: berajzolta parkolóknak, adó ellenében.

De a főutakon ezt már nem lehetett alkalmazni. Az autók számának növekedése és a parkolás a közlekedést a robbanásig akadályozta. (A kolozsvári közlekedésről lásd egyik legelső bejegyzést). Ezt megoldandó, az negyedekben egyre több helyen tiltják meg a parkolást az utak szélén, elszállítás terhe alatt.

Mindez – természetesen – visszahat a parkolásra is: sok helyen egyszerűen nincsen ahová parkolni, és az eddig alkalmazott közösségi megoldások hely hiányában már nem operábilisak. Estére megszokott látvány lett a szó szerint hegyén-hátán, régen kietlenné vált zöldövezeten, járdán, talpalatnyi helyen parkoló autók látványa. Jelenleg egy szociáldarwinista harc zajlik az autósok között, valamint az autósok és a gyalogosok között.

Bár nem így tekintünk rá, de ez is a kommunista urbanizációnak tudható be…

2009. október 2., péntek

Közvélemény és alanyai - Az elnök útjai kifürkészhetetlenek? Basescu újabb ötlete

A múlt héten újabb ötlettel rukkolt elő a hivatalban lévő elnök. A cinikusok azt is mondhatnák, előállt egy „olcsó megoldással”: az időszak költségsporló hangulatával összhangban azt szeretné megkérdezni a néptől, csapják-e el a törvényhozók jó felét? A javasolt népszavazásról van szó, amit Basescu elnök az elnökválasztás napjára szeretne kiíratni. Talán nem is véletlenül…

Kétségtelen, hogy ha sikerül a tervet keresztülvinnie, akkor a népszavazás növelheti az újraválasztási esélyeit. De felmerül a kérdés: ami jó neki, az egyben a demokráciának, tehát közvetetten a népességnek is jó?

A parlament képezi a demokrácia központi intézményét. A modern társadalomban a hatalom (döntéshozók) hatalomgyakorlásához szükséges legitimitását a népből meríti. A legitimitás arra vonatkozik, hogy a vezetettek beleegyeznek abba, hogy mások az ők nevükben a társadalom vezetéséhez elengedhetetlen döntéseket meghozzák, gyakorlatba ültessék, és kötelező érvényűvé tegyék. Ennek legfontosabb eszköze a választás: a modern demokráciák képviseleti elven működnek, a nép választással delegálja a hatalmat, más szavakkal ruház fel egyeseket a döntéshozásra. Lényeg a „sokak uralma”, mert ezzel elejét lehet venni a hatalom túlzott koncentrálódásának. Szintén ezt a célt szolgálja a hatalmi ágak (törvényhozás – parlament -, végrehajtás – kormány és elnöki hivatal -, igazságszolgáltatás) intézményes szétválasztása és kölcsönös ellenőrzése. Kulcskérdés tehát, hogy ezek az intézmények egymást hatékonyan kontrollálják.

Az elnök javaslata – amellett, hogy egyértelmű választási célokat szolgál – a parlament szerepének korlátozását célozza, a „kevesebb törvényhozó, kisebb kontroll” el alapján; ez pedig az autoriterebb vezetés kockázatát rejti magába (ami összeillik egyébként a játékos-elnök filozófiával).

A kezdeményezés kétségtelenül (és veszélyesen) népszerű, hiszen az elmúlt húsz évben a lakosság szemében a parlament testesítette meg az új rendszer minden diszfunkcióját, és a piacgazdaság által teremtett negatív következmények végső okát. A Barométer közvélemény-kutatások összes eredménye szerint a parlament folyamatosan a legkevesebb bizalmi indexeket produkálta. A skála másik végén a katonaság, az egyház és az elnöki hivatal áll. Amelyekről nem az mondható el, hogy demokratikusak.

A parlament működésére vonatkozó információk hiányában (értsd, az igazi munka a szakbizottságokban folyik, a plénum rendszerint legitimációs célokat szolgál, stb.) a választók az olykor sokszor alvó képviselők, a hiányzások láttán az intézményt a korrupció megtestesítőjeként érzékelik. Az elnök felvetése erre alapoz, ugyanakkor a kérdést – hamisan – mennyiségi természetűként veti fel: kevesebb képviselő, kevesebb pénz, és kevesebb korrupció.

Az igazi tétje azonban a kontroll hangsúlyának elmozdítása a „kevesek” irányába. Ami a romániai félelnöki politikai berendezkedés jelenlegi formájában is immanensen benne rejti a hatalmi túlkapások lehetőségét.

Mindezek a kockázatok a kommunizmus „hagyatékának” köszönhetően reális kihívást jelenthetnek a demokráciára nézve.

2009. október 1., csütörtök

Nyílt tér – Bolhák piaca, piacok bolhái

A városszociológia egyik fő klasszikus iskolája szerint a város és annak tere, terepe a személytelenség, az atomizáció, az idegenség, és az elidegenedés helye. Más szavakkal a város, mit társadalmi tér a társadalmi kapcsolatok ellen hat, az egyéneket egymástól szétválasztja, a köztük lévő organikus kapcsolatok kialakulását pedig meggátolja. Ebben a logikában a város nagyjából egy vesztőhelyhez hasonlít leginkább, ahol a személytelen és kíméletlen verseny zajlik. Mindezeket azzal támasztják alá, hogy a közeli szomszédok alig ismerik egymást, az utcán megsérült emberen senki sem segít, a buszban az emberen nem elegyednek egymással szóba. Az udvarias figyelmetlenségről beszélünk.

A tegnap a kolozsvári AltArt műhely Viitorul probabil/Lehetséges jövő név alatt folytatta a városi terek belakásának művészi-szociológiai projektjét; ennek lényegi célja felhívni a kisemberek figyelmét arra, hogy a köztér nem csupán a helyváltoztatás közege, hanem a társadalmi és közösségi kapcsolatoké is.

Vannak-e a városban olyan terek, amelyek az emberi kapcsolatok spontán kialakulását szolgálják? Ahol az emberek „csak úgy” szóba állnak egymással? Természetesen vannak, ezek közül pedig kiemelkedő jelentőségű a Kolozsváron nagy hagyománnyal rendelkező ócskapiac, népszerűbb és a köznyelvbe beágyazott nevén, az Ószer.

Az Ószer – ami lassan egy szabad ég alatti régiségkereskedés lesz – tipikusan ilyen hely a mai Kolozsváron. A színtér, a helyzet, a szereplők tipikus viselkedése együttesen ebből az érdekes terepből tipikus szociopetális teret hoz létre. A proxemikának nevezett szakantropológiai ág (Lásd E. T. Hall Rejtett dimenziók című olvasmányos könyvét) megállapításai szerint a fizikai tér mindég társadalmi teret képez, hiszen azt emberek használják. Az emberek térben élnek, azt kulturális jelentésekkel ruházzák fel, ismeretek, tapasztalatok, érzelmek és szimbólumok tapadnak hozzá. Más szavakkal a tér mindég jelentéseket hordoz, ezzel társadalmivá válva.

Kétféle társadalmi tér van: amelyik facilitálja, katalizálja, generálja a társadalmi kapcsolatokat, interakciókat, illetve amelyik ennek ellenében hat. Vagyis szociopetális és szociofugális társadalmi terekről beszélünk.

Az Ószer egészében az „idegenek” közötti kapcsolatok irányába hat: a kötelező alkudozás, a sokszor ismeretlen termékekről szerzendő információk a potenciális vásárlók csevegését, közös okoskodást, az ár kollektív mérlegelését vonja maga után. Érdekes módon mindezt spontánul, mintegy igazolva a Hall-i tézist, miszerint a tér berendezése, az objektumok jellege, a tipikus cselekvések „összehozhatják” az embereket. Mi kell ehhez: az embereket be kell vinni az ilyenféle terekbe. Természetesen a városi tervezők tudatosan oda kellene figyeljenek, hogy az épületek közötti tér lehetőség szerint szociopetális legyen.

És most vissza az AltArt-hoz. A kezdeményezés és folyamat éppen ezért dicséretes: hiszen adott városi helyeket társadalmi terekké kíván változtatni, más szavakkal az embereket akarja „oda bevinni”, nekik „birtokba adni”, domesztikálni.

2009. szeptember 30., szerda

Közvélemény és alanyai – Információ és etikai vonatkozások

A tegnap este egy újságcikkre hívták fel a figyelmem (Pásztor Gyöngyi jelezte a „helyzetet”). Az „eset” dióhéjban: a kibontakozóban lévő kormányválság kapcsán „szemfüles”, de inkább smecher újságírók kormánypárti polgármestereket kérdeztek meg arról, mi a véleményük a szociáldemokraták kormányban maradásáról, illetve onnan való távozásukról.

Kényes téma lévén az újságírók számítottak arra, hogy az alanyok nem akarnak majd válaszolni, vagy a hivatalos álláspontot mondják vissza (ez a szociológusok dezirabilitásnak nevezik), megengedhetetlen trükkhöz folyamodtak. Kérdezőbiztosoknak adták ki magukat, azt mondták szociológiai felmérést végeznek, és kérdőívet szándékoznak a kérdésben lekérdezni – a polgármesterek pedig, választókorú állampolgárok lévén – beleestek a véletlen mintába. Aztán, mint akik jól végezték a dolgukat, a cikkben megadták az alanyok válaszait, illetve a nevüket is.

Ez a szakma kánonja szerint minősíthetetlen. A kutatások első egy egyik legfontosabb jellemzője, hogy a válaszadás önkéntes, névtelen, illetve hogy az adatokat bizalmasan kezelik. Részletes deontológiai normarendszer szól arról, hogy a kutatási adatokat hogyan kell megszerezni illetve azokat később értelmezni, közölni (ESOMAR szabványok). Kérdezőbiztosok a válaszadók nevét soha és semmilyen körülmények között nem kérdezhetik, azt nem tárolhatják és nem is hivatkozhatnak rá. De nem is kell. Ugyanis nem a konkrét egynek véleményei érdeklik a kutatókat (János Pista véleménye), hanem a csoport szintjére adott valószínűségi és megbízhatósági szinten kiáltalánosítható tipikus vélemény-áramlatok (a János Pistához hasonlók, illetve a tőlük eltérő csoportra jellemző vélemények) – ebből a szempontból a válaszadók nevei irrelevánsak.

A „mi újságíróink” vagy hiányoztak az etikai kérdéseket tárgyaló előadásról, vagy az egyetem közelében sem jártak. Tettük nem csak maguknak, hanem a szakmának is árt.

2009. szeptember 23., szerda

Nyílt tér – Nem a ruha teszi az embert? Öltözködés és habitus

„Nem a ruha teszi az embert!” – nagyon gyakran halljuk ezt a közmondást. Van benne igazság, kétségtelenül, azonban az ember és a ruha közötti viszony is érdekes. Nemrégiben egy divattervező mesélte, hogy Romániába járva furcsa érzése támadt az emberek láttán. Pontosabban azt állította, hogy azok az emberek, akiket az utcán, irodákban és a boltokban látott „eltévesztették” az egyensúlyt az öltözetük és a helyszínek között. Szerinte (kicsit általánosítva) a hazai emberek alul- illetve túlöltözöttek (under- and overdressed). Mondanivalójának lényege, hogy a romániaiak többsége nem alkalomhoz illően öltözködik: túl sok a sportosan-lazán illetve a túl elegánsan ruházkodott. Közöttük pedig egy szakadék van, nemigen van átmenet.

Tény az, hogy a társadalomban a ruházkodást a kultúra szorosan meghatározza. A társadalmi pozíció, a munkamegosztásban betöltött szerep, a státus és az öltözködés között szoros kapcsolat van: az, hogy ki, mit, és mikor vesz magára, az réteg és osztály-specifikus. Létezik egy olyan, amit a szociológusok társadalmilag helyes öltözködésnek neveznek. Ez nem más, mint az a kulturális minta, ami szabályozza, hogy az adott hovatartozási csoport tagjai különböző alkalmakkor milyen öltözéket kell viselniük. A rendi társadalommal szemben, ahol a rendek tagjai nagyon szigorú előírásoknak kellett megfeleljenek, ellenkező esetben súlyos szankciókban részesültek, a modern társadalomban a „ruhaválasztás” jogilag szabad, de az ízlések a szocializáció során alakulnak ki, és csoportonként nagyon eltérőek.

Azonban nem csupán a réteghelyzet és az ízlés, tehát a viselt ruhák között van egy szoros kapcsolat, hanem érdekes módon, a viselt ruha és a viselőjének viselkedése között is. Mivel az egyének társadalmi szerepeket töltenek be a mindennapokban, a szerep (cselekvés) és a specifikus viselet között is dialektikus a viszony. Kísérletek bizonyították, hogy ugyanazt a tevékenységet, eltérő ruházatban az egyének eltérő teljesítménnyel illetve elszántsággal végezték el. Más szavakkal, például egy „komoly” (odafigyelést és intellektust igénylő) feladatot sportos szabadidőruhában rosszabbul végeztek el, mint klasszikus vászonruhában.

Az öltözet szociológiai értelemben státusjelző, de nem csupán kifejezi azt, hanem bizonyos mértékben a cselekvéseken keresztül azt meg is erősíti, kontúrozza, kalibrálja is. Erre a mozzanatra utal Bourdieu, amikor kijelenti, hogy az öltözék egyben beruházás, gazdasági és társadalmi értelemben; hiszen a habitus szerves része. A habitus ismeretek, prediszpozíciók és cselekvések rendszere, ami az egyének általános megnyilvánulásaira vonatkozik (érdeklődés, testtartás, nyelvhasználat, öltözködés, cselekvés).

A viselet-pozíció-viselkedés közötti dialektikus kapcsolat legjobb példája talán az iskolai egyenruha problematikája. Egyáltalán nem véletlen, hogy az elitiskolákban a diákok egyenruhát viselnek (azon jelzéseket, szimbólumokat). Hiszen az egyszerre tükrözi vissza társadalmi hovatartozásukat, tanárral szembeni diákstátusukat, valamint kollektív identitásukat.

A hazai ruházkodási modellek a designer meglátásában mintha nem venne tudomást a viselet-pozíció-viselkedés összefüggésről; szerinte túl sokan mennek sportosan felelős munkahelyekre, ahol sem őket nem veszik komolyan, sem ők a maguk munkáját emiatt (diszfunkcionális viselet-viselkedés kapcsolat), illetve túl sokat vesznek kisestélyit a mallba sétifikálni (problémás helyszín-viselet kapcsolat). De nem ritka, amikor az emberek hanyagul öltöznek (nem megfelelő pozíció-viselelet kapcsolat).

Tény, hogy az ember és ruha között szorosabb a kapcsolat, mint ami a köztudatban erről él.

2009. szeptember 22., kedd

Társadalmi problémák – Lakáskérdés: a megoldás-keresések keretei

Ezt a bejegyzést is az ISA (Nemzetközi Szociológiai Társaság) által szervezett ISA 2009 RC43 Housing Assets, Housing People konferencia hívta életre. Nem más, mint a plénum előadásai és a szakszekciókban meghallgatott előadásokból leszűrt „tanulság” illetve a hazai helyzet szintetikus elemzése.

Korábbi bejezéseimben a lakástulajdonlás-kultúráját, és a kommunista örökség következményeit rajzoltam meg. Ezt a gondolatsort a romániai lakás-probléma eddig alkalmazott megoldások fő alapelveit rajzolom meg, majd összegzem azokat a víziókat, amelyek a gazdasági válság által teremtett helyzetben az új megoldásokat fogják vezérelni.

A romániai gyakorlat, a válság előtt. Ha egy társadalmi feltétel problémának minősül, akkor azt valahogyan meg is kell oldani. Ez a lakásprobléma esetében is így van; a társadalom (vagy annak egy része, aki a rendezésben közvetlenül érdekelt) előbb vagy utóbb valamiféle megoldást kell találjon. A lakás-kérdés része egy tágabb kérdéskörnek, nevezetesen a városfejlesztésnek. A bármilyen városfejlesztés logikája, hogy a lehetőségekkel (anyagi és humán erőforrásokkal, pénzügyi kerettel, tudáskészlettel) és a korlátokkal (fizikai és társadalmi környezet, kulturális feltételek és normák, jogi keret) összehangoltan érjék el a kívánt célt. Esetünkben a lakás-kérdés megoldására a hazai gyakorlat két célt tűzött ki: lakások építése és azok magánkézbe való juttatása, többnyire kölcsönök révén.

Minden megoldást három fő paraméter szerint lehet elemezni. Ezek a következők: a társadalmi helyzet, a szereplők és a szereplők cselekvései. A megoldás akkor hatékony, ha az összhangban van a pontosan meghatározott céllal, a három előző tényező egymást erősíti, illetve figyelembe veszi a lehetőségeket és a korlátokat. (Korábbi bejegyzésünkben jeleztük, hogy a romániai megoldás paradigmatikusan nem szakított a kommunista logikával. Ez alatt azt értettük, hogy a megoldás végterméke javarészt blokk volt. Akárcsak ma).

A társadalmi helyzet. Erre vonatkozóan elmondható, hogy az elmúlt évek folyamatos gazdasági növekedése illetve a globális szinten domináns deregularizációs (jogi és földrajzi korlátokat leépítő) neoliberális kurzus döntő módon keretezte a hazai lakáspolitikát. Szigorú értelemben nem is beszélhettünk lakáspolitikáról, hiszen kizárólag a piac intézménye szabályozta azt (az ANL projekt inkább kivétenek számított). Mindezek mögött az a logika állt, hogy a gazdasági gyarapodás magától megoldja a lakásgondokat, különösebb közpolitika nem is szükséges.

A szereplők és a cselekvések, viszonyrendszer. Itt három szereplőt kell megnevezni, mindenfele ők szabják a lakáspolitikát (a szó policy értelemben). Ezek az ingatlan befektetők (plusz az ingatlanügynökségek, illetve a járulékos iparágak), az állami adminisztráció illetve a közösség. Romániában a lakáskérdés megoldásában a három játékos közül számottevő – pontosabban döntő – szerep csak a piaci szereplőknek jutott: a befektetők alakították a kínálat jellegét, annak volumenét, illetve az árakat (ez utóbbi alakításában az ingatlanügynökségek is hathatósan szerepet játszottak). A bankok is ide tartoznak, akik lakáskölcsönöket folyósították, sok esetben a lakások árát és a kölcsönzők anyagi lehetőségeit felülértékelve.

Az adminisztráció alig (lásd az ANL), vagy csekély mértékű szabályozással „szólt bele” a folyamatokba, az esetleges normasértések esetében erőtlenül reagálva. Mindenképpen kiemelendő a kezdeményező szerep hiánya, valamint az versenyszférának való alárendeltség. (Ez utóbbira tipikus a köz-magán partnerség keretére a Popoviciu–eset, ami ikonikus a rejtett privatizációra vonatkozóan).

A harmadik szereplő a közösség, a lakosok. Romániában a privát szféra által alakított lakáspolitikában majdnem semmilyen szerepet nem játszottak. A lakásvásárlóknak semmilyen érdekszervezetük nincsen, sokszor rosszul informáltak; a lakószövetségek pedig erőtlenek, kooperációs deficittel küzdenek, nyilvános érdekérvényesítő képességül elhanyagolható. Ez a harmadik szereplő az előző kettővel szemben teljes mértékben alárendelt viszonyban van.

Összességében az mondható el, hogy Romániában a lakáspolitika a szó klasszikus, szociálpolitikai és közpolitikai értelemben nem is létezett, a szabad piacnak teljesen alárendelve, kizárólag egyéni megoldások summájaként (algebrai összegeként) létezett. A válság kirobbanásáig tehát egy társadalmi problémára kizárólag egyéni szintű megoldások léteztek. Ami a társadalom működése szempontjából abszurdum, mert társadalmi problémákra társadalmi megoldásokat kell találni, hiszen a probléma éppen attól társadalmi, hogy a helyzetet nem az egyének okozzák, hanem a társadalom maga.

A poszt-válság víziói. A válság a fenti állapotokat tarthatatlanná tette. Ezt mi sem példázza jobban, mint a Prima Casa elnevezési program. És akkor melyek azok a trendek, megoldási alternatívák, amelyek a bankárok, politikusok, szociológusok, várostervezők és – fejlesztők által dominált ISA Housing konferencia végkövetkeztetései sűrítenek?

Egyfelől, a deregularizáció (a szabályozás lazítása, a szabadpiac mindenható szerepe) tudatos és kormányzati visszaszorítása, a regularizáció gyakorlata, ami szigorú kontrollt gyakorol majd a hitelezésre. Ez azt is jelenti, hogy a nyugati társadalmaknak fel kell adniuk azt az ábrándot, hogy a kérdést a bankokra és az befektetőkre bízva a piac révén meg lehet oldani. El kell fogadni azt, hogy egyesek sohasem lesznek képesek lakást vásárolni maguknak, semmilyen hitelkonstrukcióban, így a társadalom az eddiginél komolyabb szerepet kell vállaljon az ők megsegítésében. Aztán, a subprime pénzpiac teljes ellenőrzés alá vonása, a bankok kockázatainak csökkentése – ez magyarul a hitelezései feltételek szigorítását jelenti. Továbbá, az állam és a helyi önkormányzatok szerepvállalása a lakásépítésben. Az államnak, mint kapitalista vállalkozónak be kell lépni az ingatlanpiacra konkurenciát teremtve a magánszektornak, ami a remények szerint differenciált és több elérhető árfekvésű lakást eredményez. Végül pedig, a konferencia vezető előadónak többsége úgy vélte, a közösség aktív partnere kell legyen a magánszektornak és az önkormányzatoknak – végeredményben egy proaktív és három relatív egyenlő pilléren álló rendszert kell kiépíteni és erre alapozni a lakáspolitikát.

Ez alól Románia sem lehet kivétel.

Társadalmi problémák – Lakáskérdés: a kommunista örökség

Folytatom az ISA (Nemzetközi Szociológiai Társaság) által szervezett ISA 2009 RC43 Housing Assets, Housing People elnevezésű nemzetközi konferencia és tanácskozás „ihlette” gondolatsort. Ezennel a romániai kommunista időszak örökségének következményeit szemlézem.

Korábbi bejezésemben a lakástulajdonlás-kultúráját, mint egy sajátos következményt mutattam be. Most szintetikusan foglalom össze a hazai lakás-probléma azon vonatkozásait, amelyet az előző rendszer erőltetett iparosítási és urbanizációs politikája teremtett (ismételten, ennek tudományos alapja a Pásztor Gyöngyivel közösen írt és bemutatott tanulmány).

A romániai előző rendszer több szempontból volt sajátos: szovjetellenes, nacionál-kommunista és kisebbségellenes ideológia-vezérelt volt, totális diktatúrát épített ki, erőszakos modernizációs projektet ültetett gyakorlatba – többek között. Az utóbbi jellemvonás máig markánsan határozza meg a jelenlegi lakás-kérdés általános paramétereit. Ezek a következők: a blokkok, mint a lakhatás fő tere, a blokk-negyedek állapotának a latens problémái, a kooperációs-deficit, a megoldás paradigmája, valamint az elszegényedés és szegregálódás kérdésköre. Vegyük ezeket tömören górcső alá.

A blokkok, mint a lakhatás terei. Tény, hogy az előző rendszer urbanizációs politikája mára meghatározza a lakhatás körülményeit: a városi népesség hetven százaléka blokklakó, és a reálisan elérhető-megvásárolható lakásállomány is blokkokból áll. A városi látképet elsősorban a blokkrengeteg határozza meg. A magas népsűrűségű panellakások népessége heterogén, és bár a blokkok között jelentős mértékű különbségek vannak, a társadalom különféle rétegei is blokklakók. Nagy az esélye annak, hogy blokkban éljen az egyetemi tanár, a parki kapus és az élsportoló is – a példa kedvéért. Mindez sok esetben státusinkonzisztenciát eredményez: adott társadalmi státuscsoportok a lakhatás körülményeiben nem érzik, hogy a társadalom visszaigazolja társadalmi szerepüket. Magyarán, a középosztály egy része úgy véli, lakókörülményei elmaradnak attól, amit „megérdemelnének”.

A blokk-negyedek állapotának a latens problémái. Ezt tartjuk a legsúlyosabbnak. A blokkokat a kommunista rendszerben, több hullámban és minőségben építették fel. A panel-negyedekben egyaránt vannak első-, másod – és harmadosztályú blokklakások. Ezek jó része lassan kimegy a garanciából, minőségük leromlóban van (a hőszigetelés csak egy problémát old meg, többet meg egyszerűen elfed). Az egy főre eső lakófelület jóval az EU-s átlag alatt van, a népsűrűség aránya magas. Magyarán, az EU-s standardokat véve alapul, a lakások- és a lakhatás minősége alacsonynak mondható. Továbbá, a lakások állagénak minőségi romlása a közelebbi jövőben relatív egyszerre és tömegesen jelenik majd meg, amit orvosolni kell(ene). A blokkok építési logikája azonban a kollektív és központosított adminisztrációs logikát követett, ami jelenleg nem követhető. Korábban az állam felvállalta, hogy a karbantartás feladata az övé, ma meg nem, hiszen lakások magántulajdonban vannak, a felelősség felaprózódott (egy kicserélendő tetőért ma, mondjuk, 40 családnak kell majd gondoskodni, ebből egy rész pedig fizetésképtelen lehet, stb.). Latens probléma, mert nem teljesen felismert, tudatosított, így a társadalom megoldásokkal sem készül. Ehhez kapcsolódik egy másik jelentős probléma, a kooperációs-deficit.

A kooperációs-deficit. Kutatásokból tudjuk, hogy blokkokban a háztartások között a kapcsolatok rendszere meglazult. A kommunizmus alatti erős kötések átalakultak, a gyors individualizáció következtében. Sok esetben a szomszédok nem is ismerik egymást; az egyenlőtlenségek kialakulásával, amit a lakás-egyenlőtlenségek lassabban követtek, eltérő társadalmi hovatartozású családok élnek még fizikai közelségben, de gyakori és intenzív társadalmi kapcsolatok, interakciók nélkül. Emiatt a közös érdekérvényesítés is problémás, hiszen az érdekek sem azonosak. Például, a blokkban a lépcsőház jobb módú lakói abban érdekeltek, hogy kicseréljék egy szebbre és biztonságosabbra a bejárati ajtót, kaputelefont szereljenek fel, és profi adminisztrátort alkalmazzanak, míg az éppen munkájukat elvesztett családok abban érdekeltek, hogy legalább a közköltséget ki tudják fizetni, nemhogy újabb kiadásokat vállaljanak fel. A hőszigetelési program sikertelensége ezt igazolja. Ahol szigetelnek az inkább a kivétel, mintsem a norma: 2007-ben 14, 2008-ban pedig 111 tömbházat sikerült leszigetelni. 2006-ig például 5000 lakószövetség jelezte erre vonatkozó szándékát, azonban csupán 693 dosszié került elbírálásra, ebből 372 volt elfogadható – a 80 632 blokkból (minisztériumi adatok). Az adminisztrátorokkal folytatott interjúkból kiderült, hogy a lakók egymással nem tudtak megegyezni a kötelező önrész pénzügyi vonatkozásairól, bár az összeg nem túl nagy.

A megoldás paradigmája. A kommunista örökség a jelenlegi lakás-problémák megoldásának fő paramétereit is máig meghatározza. A világválság előtti években (leginkább 2003-2008 között) az ingatlanbefektetők a magas kereslet közepette lakásépítési beruházásokat eszközöltek (a korábban kifejtett lakástulajdonlás-kultúra ezt kifejezetten támogatta). Azonban ezek is – spontánul – a korábbi paradigmában maradtak. Az újonnan felépített lakóházak jó része ugyanolyan szerkezetű blokk, sok esetben már meglévő blokk-negyed szabad helyére bezsúfolva. Azok a lakás-szempontok, amelyek a nyugati lakóövezeteket strukturálják, teljesen figyelmen kívül maradtak: a zöldövezet, a (zaj)szenyezettség mértéke, a sűrűség mutatói, a telek kiterjedése, zsúfoltság mértéke olyan szempontok, amikkel sem az építő sem pedig a vásárló nem számolt. Magyarán, az új lakóházak is csak blokkok, sok esetben rosszabb kivitelezésben és kisebb átlagos lakófelülettel. A lakópark intézménye alig ismert, a lakhatás minőségi növelését szolgáló facilitások luxusszámba mennek (mindezeket ingatlantermékeket kínáló honlapok tartalomelemzése nyomán állítjuk). Az új lakások jelentős része tehát kapitalizmusban épített, de kommunista jellegű blokkok.

Ide tart még, az épített lakások státusa: ezeket mind eladásra szánták. Sem az állam, az önkormányzat, sem pedig az ingatlanfejlesztők nem léptek ki a lakástulajdonlás-kultúrája adta keretekből: sem szociális, sem magánkínálatú bárlakás-rendszer nem létezik. Angliában például az ötvenszázalékos magánkézben lévő lakásállomány mellett hozzávetőlegesen 30 százalékban szociális, 20 százalékban pedig magánkínálatú bérlakás-rendszer működik. Olyan „szocialista” országban például, mint Svájc, a lakások 34 százaléka van magántulajdonban – ezek tulajdonosai között felülreprezentáltak az idősebbek. A lakástulajdonlás egyes rétegek esetében egyenesen gát, a szakmai-professzionális fejlődésben: hiszen a fiatalabb szakértelmiségiek egyik piaci értéke (a szaktudásuk mellett) a térbeli mobilitásra való hajlandóság: egy multi alkalmazásában álló szakembert például az anyacég bármelyik fiókjában előléptethetik, ami egyben azt is jelenti hogy más országba költözik ár évig. A 25 éves lejáratú kölcsön csapda is lehet: ezzel helyhez kötötté válik, ami kizárhatja az előléptetéssel járó magasabb fizetést, a cégben fokozatosan háttérbe szorulhat, ami hosszabb távon akár a kölcsön részleteinek a visszafizetését is kockáztathatja. (Lakást persze kiadhatja, stb. de a lényeg az, hogy a hazai lakás-rendszer erősen egyoldalú, és egy sor objektív feltétellel nem számol).

Elszegényedés és szegregálódás. Erről a következményről nem kell részletesen beszélni. A lakáshiány Romániában az egyik fő oka a szegénységnek. A blokkok állagának leromlása, a jobb módúak jövőbeli kivándorlása blokk negyedekből, annak kockázatát rejti magába, hogy a társadalom két fő lakásosztályra szakadjon szét.

Társadalmi problémák – Lakáskérdés: A tulajdonlás kultúrája

Az elmúlt időszakban az ISA (Nemzetközi Szociológiai Társaság) által szervezett ISA 2009 RC43 Housing Assets, Housing People elnevezésű nemzetközi konferencián és tanácskozáson vettem másodmagammal (Pásztor Gyöngyivel) részt Glasgowban, ahol a gazdasági krízis közepette a lakás-tematika került részletes megvitatásra. Az alábbi bejegyzéseket is ezen esemény „ihlette”, a Gyöngyivel közösen irt és bemutatott szociológiai szaktanulmány mellett.

Jelenleg Romániában az egyik legégetőbb probléma a lakás: a lakások hiánya illetve a saját lakáshoz való hozzáférés nehézsége. Országunk e tekintetben érdekes helyzetben van: a lakásállomány 95 százaléka magántulajdonban van, a városi lakosság (az össznépesség valamivel több, mint fele, hozzávetőlegesen 11 millió ember) hetven százaléka pedig a kommunista időkben épített blokkokban (panelekben) lakik. A történet már azért is érdekes, mert az előző rendszer urbanizációs gyakorlata ma is erőteljesen érezteti hatását a jelenlegi lakás-kérdés értelmezésében és megoldási kísérleteiben. Nézzük meg, miben állt az a gyakorlat, és milyen érezhető hatásai vannak. Most egy hatást fejtek ki részletesebben (a többire később reflektálnék).

Urbanizációs gyakorlat a kommunizmusban. A kommunista modernizáció projekt az ország korszerűsítését az „Új Ember” kialakításában látta. Ennek volt az eszköze az erőltetett iparosításban és a gyors urbanizáció. Az iparosítás elsősorban a nehézipar (különösképpen az kitermelőipar, gépgyártás, petrokémia) köré épült, amelyeket a városokban koncentráltak. A városiasítás a valóságban a (volt) falusi agrárnépesség városba költöztetésével volt egyenértékű, akiket a rendszer az újonnan épített tömbházakba (blokkokba) helyezett el. Az ország modernizáció egy álmodernizáció volt, hiszen erőszakosan, felülről lefelé vezérelten, a piac hiányában és a városi életmódminták elsajátítása nélkül, központosított tervezéssel történt. Mindezt pedig egy kifejezetten nacionalista és szovjetellenes mezbe öltöztetve, a népességet tudatosan homogenizálva.

Pillanatnyi következmény. A jelenlegi lakáskérdés ennek az örökségnek az egyenes következménye. A rendszerváltás után az állami lakásállományt gyorsan privatizálták: a lakók jutányosan megvásárolhatták azokat, mintegy ajándékként kapták meg (ennek szerteágazó szakirodalma van). Ezzel az állam a karbantartás felelőságát is átadta az újdonsült tulajdonosoknak, Európa szerte is példátlan helyzetet teremtve: Románia Albániával és Bulgáriával az a három ország, ahol a lakásállomány majdnem teljes egészében magántulajdonban van. „Nyugaton” ez az arány ötven és hetven százalék között van… Magyarán, majdnem mindenki tulajdonos – akinek döntő többsége nem a szabadpiacon vette lakását, és akik ma sem lennének képesek azt megvásárolni –, vagy annak „készül”. Ugyanis, a lakástulajdonlásnak társadalmi okai vannak: a társadalom többsége részéről egy nyomás nehezedik az népesség kis, de egyre növekvő hányadára, akik között túlreprezentáltak a fiatalok, különösképpen az alacsonyabb jövedelműek. Szociológusok mondják, egyféle lakástulajdonlás-kultúra alakult ki, aminek lényege, hogy társadalmi normává – értsd kötelező céllá – vált az, hogy mindenki lakást vásároljon magának, ellenkező esetben stigmatizálhatják: mint sikertelent, aki nem képes ennek az elemi célnak sem eleget tenni. Ez a nyomás annak tudható be, hogy a többség valóban tulajdonos. Azonban ez a kulturális minta nem vesz tudomást arról, hogy a tulajdonosok többsége ajándékba kapta a lakását.

Továbbá, szociológiai tény, hogy egyesek soha nem válhatnak lakástulajdonosokká – objektív, tőlük független és társadalmi okok miatt. (A jelenlegi fiatal középosztálybeliek, a jövőben megvalósíthatják majd ezt a mintát, annak ellenére, hogy pillanatnyilag kilátástalannak tűnhet ez). A szegényebbek, az alacsonyan képzettek, a bevándorlók, vagyis mindazok, akik az átlagjövedelem alatt keresnek szociális lakásokban laknak szerte a világban. Ők egyszerűen nem jutnak saját lakáshoz, mert nem tesznek eleget a feltételeknek. (A jelenlegi ingatlanválság egyik oka, hogy az ún. suprime market kölcsönökkel ezt a réteget arra sarkallta, hogy ingatlankölcsönöket vegyen fel, amiről hamar kiderült, hogy nem tudják visszafizetni, s ezzel elindult a lavina. Ők maguk pedig még rosszabb helyzetbe kerültek: korábban csak lakásnélküliek voltak, jelenleg pedig sok évre beadósodott lakásnélküliek).

A hazai lakástulajdonlás-kultúrája ettől eltekint: kötelezően ír elő mindenkinek valami olyant, aminek egyesek (hiába igyekeznek) nem tudnak eleget tenni. A minta központi eleme – a tulajdon – mellett fontos összetevő a stigmatizálás, valamint a felvállalható anyagi, humán, időbeni és lelki terhet mennyisége, valamint az optimális költség-haszon arány szempontok mellékes szerepe. Mondhatni, az eszköz – a lakás – céllá válik. A lakás státusa ebben a mintában (bérelt vagy tulajdonolt) végtelenül fontosabb, mint annak minősége.

Jó kérdés, hogy a társadalom érdekében ez a minta fenntartható-e.

Statisztika: http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/archive,PArchiveArticleSelectedScreen.vm/id/285/year/2007/month/11/day/5/web/0/quick/0/mainarticle/true;jsessionid=F0F4657AE36C55C3EBFFBE0A30EC3FA3

2009. augusztus 25., kedd

Közvélemény és alanyai - Hamarosan elnökválasztási rajt. Az alaphelyzet

Lassan körvonalazódik a romániai elnökválasztás lehetséges időpontja: a kormánypártok szerint az első fordulóra valószínűleg november 22.-én kerülhet sor. Mit jelent ez? Elsősorban azt, hogy ennek az információnak a tudatában véglegesíteni lehet a kampány-terveket, annak időbeosztását.

Hogyan állunk pillanatnyilag? Vessünk erre egy tömör pillantást és nevezzük meg a jelenlegi egyenlet kiinduló változóit. Ezek a tulajdonképpeni kampány(ok) kiinduló paraméterei, amelyek annak keretét és formáját meghatározzák. Ezek a következők: a társadalom általános gazdasági-politikai helyzete valamint a vélemény-klíma állapota, a politikai piac struktúrája és a legfontosabb versenytársak, a potenciálisan tematizálható társadalmi problémák (ezek rangsora, súlyossága, az érintett társadalmi szegmensek, ezek jellemvonásai és kiterjedése, elérhetősége), valamint a lehetséges kampány-stratégiák és taktikák (illetve a konkrét technikák). Nézzük meg ezeket külön-külön (most az első hármat, az utóbbira részletesen egy későbbi alkalommal visszatérek).

Az általános gazdasági-politikai helyzet és a vélemény-klíma. Ez rendkívül fontos, hiszen a kampányt ez keretezi és kontextualizálja: a lehetséges témákat, a fő viszonyítási pontokat, az akadályokat és lehetőségeket határozza meg. Kétségtelen, hogy jelenleg a helyzetet a gazdasági válság és annak negatív következményei jellemzi. A vélemény-klíma is ennek a folyománya. A vélemény-klíma egyébként az érzelmi-tudati beállítódások társadalmi rendszerére vonatkozik. Itt három fő szereplő által alakított klíma fontos. A népesség, akire a szociológiai kutatások szerint mindinkább egyféle (lét)bizonytalanság érzet és a politikummal szemben fokozódó bizalmatlanság jellemző. A versenyszféra, az üzleti világ, ami a kormány jelenlegi fiskális politikája miatt a hatalomhoz egyre inkább kritikusan viszonyul (leszámítva a klienteláris alapon működő kisebb részét). Végül pedig, a közszféra, vagyis az adminisztratív állami apparátus. A közkiadások lefaragása miatt az valószínűsíthető, hogy ennek egy konzisztens hányada osztja az össznépességre jellemző érzelmeket. A bizonytalanság köré épülő vélemény-klímát a média jelentős része fenntartja, sőt kultiválja.

A politikai piac szerkezete és a versenytársak. A helyi politikai piac első látásra kétosztatú és erősen egyensúlytalan: az egyik oldalon a hozzávetőlegesen hetven százalékos parlamenti többséggel rendelkező két nagyobb párt, a szociáldemokraták és a liberális-demokraták vannak, a másikon pedig a két kisebb párt, a liberálisok és a magyarok szövetsége. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy a hazai politikai kultúra az utóbbi húsz évben egy konfliktusos modellben nyilvánul meg, és a politikai piacot egy gazdasági modellben térképezzük fel (közelség és távolság, konfliktus és konszenzus adott kérdésekben az összes szerelő között), akkor az derül ki, hogy a romániai politikai piac inkább fragmentált. A korábban említett pártok mellett jelen van az újabban felfele ívelő szélsőséges párt, a Nagyrománia, annak két exponált vezetőjével (Becali és Vadim). A piac fő jellemzője tehát a szereplők közötti konfliktus illetve a megköttethető koalíciók nagyszámú lehetősége (talán csak az RMDSZ-PRM az, ami kizárható).

Ebben a helyzetben jelenleg nagyszámú hivatalos elnökjelölt van (ezek közöl kiemelendő C. Antonescu, M. Geoana, majd C. V. Tudor és Kelemen Hunor), egy majdnem-biztos-jelölt, T. Basescu és újabban egy kvázi-lehetséges-jelölt S. Oprescu. Ezek közül T. Basescu népszerűsége csökkenő tendenciát mutat, a többi kihívó népszerűsége pedig stagnál.

Még két jellemzője van ennek az állapotnak. Egyfelől, ez az első olyan elnökválasztás, ami ötéves mandátum után jön és nem kíséri parlamenti választás. Tehát ez egy teljesen új elem, ami új stratégiát is követel. Másfelől, nagy, és a vizsgálatok szerint növekszik a bizonytalanok aránya, illetve azoké, akik vélhetően nem mennek majd szavazni. És köztük magas a fiatalabb, képzettebb városiak aránya. Éz is új jelenségnek tekinthető, bár a trend már régebben elindult.

A tematizálás és megoldási alternatívák. Minden kampány lényege, hogy „húzós” (értsd mobilizáló) kérdéseket tematizáljanak. Vagyis olyan társadalmi problémákat találjanak, értelmezzenek és kínáljanak rá plauzibilis megoldásokat, amelyek a választókat az urnák elé viszik. Magyarán: adott társadalmi feltételekhez, objektív állapotokhoz olyan szubjektív percepciókat (értelmezéseket, gondolatokat) kapcsoljanak, amelyek sokakat közvetlenül érintenek és érdekeltté teszik a népességet, hogy a (fel)kínált megoldás mellett foglaljanak állást. Még egyszerűbben: meg kell találni azokat a témákat, amelyek az embereket érdeklik és érintik – s ezeket kell kampánytémává tenni.

Jelenleg érdekes jelenségnek lehetünk a tanúi. Nagy eltérés van a népesség és a hatalom agendája között (ez utóbbi a tetejében konfúz is). A hatalom által preferált témák jó része nem érinti és emiatt nem is érdekli a népesség nagy hányadát. Az oktatási törvény vitája, az egységes bérezés szabályozása nem esik egybe a népesség által naponta megtapasztalt problémákkal. Szakemberek úgy mondják, hogy a preferált tematika és az aktuális tematika között diszkrepancia figyelhető meg. Ez jó lehetőséget kínál az ügyes kampány-szervezőknek, különösen, ha a vélemény-klíma kapcsán megnevezett három fő csoportnak (üzleti világ, közszféra és népesség) fele olyan problémákat tematizálnak, amelyek egyszerűek, érthetőek, én-érintettséget váltanak ki, megjegyezhetőek és a kínált megoldások pedig plauzibilisek.

A válság kézzelfoghatóvá tehető negatív következményei, mint kampánytémák ott hevernek egyelőre a parlagon. Milyen stratégiai lehetőségek kínálkoznak ebben a helyzetben? Erről majd később.

2009. augusztus 24., hétfő

Nyílt tér – Augusztus 23, egy letűnt ünnep kapcsán, a nem ünneplő közönségnek

Tegnap volt augusztus 23.-a; 1989-ben még felvonulásokkal és munkával köszöntötte „az ország” a kommunista rendszer hivatalos ünnepét, a tegnap minden bizonnyal csak keveseknek jutott az eszébe, és még kevesebben emlékeztek rá. Azok, akik át is élték a kiugrást, még kevesebben vannak.

Jellemző és beszédes, hogy „mi lesz egy ünneppel”, az emlékezéssel, a kollektív megünnepléssel, ha azt a politikai rendszer valamilyen oknál fogva már nem tartja fontosnak (esetünkben maga a támogató politikai rendszer bukott meg). Eltűnik, más ünnep jön létre.

Akárcsak az egyének és a családok esetében, a társadalomnak működésében is funkcionális szükségletet elégítenek ki az ünnepek. Az ünnepek egyfelől tagolják a társadalmi időt, másfelől pedig a társadalom adott pillanatban érvényes (vagy érvényesnek tekintett, azt kialakító-kierőszakoló) kollektív identitásának szimbolikus és ritualisztikus, intézményesedett kifejezési módozata. Más szavakkal az ünnep jó alkalom arra, hogy a társadalom nyilvánosan is megfogalmazza, összefoglalja, újrafogalmazza és megerősítse a maga identitását: Kézzelfogható választ adjon arra a kérdéscsoportra, hogy kik és honnan valók vagyunk, mi dolgunk a világban. Az ünnepek, bár látszólag a múltról szólnak, rendszerint mégis a jelenről és lehetséges jövőről beszélnek. Ebben az értelemben a társadalmi ünnepek, és ezt szükségszerűen kísérő kollektív és nyilvános megemlékezések atemporálisak, kilépnek a fizikai időből, a múltra reflektálva a jelenből kiindulva és a jövőre tekintve összegzik a fontosnak tartott társadalmi, kulturális, politikai értékeket és elemeket. Mindezt a sűrű jelentéssel bíró helyszínek, cselekvések és nem utolsó sorban szereplők révén – amiben a nép, a tulajdonképpeni szubjektum csak kellék, akinek a színe előtt a processzió (értsd emlékezés) kanonizált formában pusztán lezajlik.

A „Főtér”, a „Vezetők”, az „Ájtatos és Őszinte Főhajtás” elengedhetetlen elemei ennek a társadalmilag és kulturálisan kondicionált gyakorlatnak, praxisnak. Ezek az elemek azonban annak függvényében változnak, hogy milyen a politikai és társadalmi rendszer jellege.

Demokratikus társadalomban egyszerre több legitim helyszín, szereplő és cselekvés jelezheti az ünnepet és a kollektív emlékezést – hiszen a társadalomról is egyszerre több értelmezés, narratíva van fogalomban. Ezek a Parlament előtt, a Temetőben, a Templomban, a Főtéren vagy a Parkban, újabban a Plázában zajlanak. Katonai parádé, Táncfesztivál, Piknikezés, Szoboravatás, Árleszállított vásárlás egyaránt jelezheti az Ünnepet.

Totalitárius rendszerben azonban az ünnep csak egy hivatalos gyakorlat lehet, a rendszer hivatalos reprezentatív színhelyén, csak és kizárólag abban a formában, ahogyan az mindenkinek kötelező módon előírja, akkor, amikor azt elhatározzák. Ezek az ünnepek reprezentatív aktusok – nem a közös identitás „újrakitalálásán”, konszenzusos felépítésén van a hangsúly, hanem a hivatalos verzió kíméletlen és erőszakos elfogadtatásán. Az ilyenféle ünnepek – mint Augusztus 23 volt nemrégiben – arra jók, hogy a hatalom birtokosai demonstrálják erejüket, legitimitási alapot építsenek, illetve hogy az „alattvalók” szimbolikusan is megéljék egyenlőtlen és erőtlen státusukat. Magyarán, hogy ellenkezés nélkül elfogadják azt, amit a rendszer számukra előír – azt és amikor azok tudomásukra vannak hozva.

2009. augusztus 20., csütörtök

Közvélemény és alanyai - Augusztusi csillaghullás? Băsescu a spirálban

Az utolsó három (INSOMAR, BCS, CSOP) nyilvánosságra hozott politikai közvélemény-kutatás becslései szerint a jelenlegi Băsescu elnökre a választási opcióval rendelkezők 35 százaléka szavazna. Az elnök tanácsadói is tudják, hogy ez jócskán elmarad a felfüggesztést elsöprően elutasító népszavazás eredményétől, de a tavalyról megszokott népszerűségi indexektől is. A „régi szép időkben” Băsescu már első fordulóban nyert volna, most – amikor a valóságban is elnökválasztások lesznek – ez már aligha következik be, sőt, akár el is veszítheti tisztségét.

Eszmefutatásunk nem esélylatolgatás, hiszen a jövőben bármi történhet, ha a jelenlegi egyenlet valamelyik változója módosul. Csupán megkíséreljük megragadni azokat a tágabb és mögöttes folyamatokat, ami a jelenlegi 35 százalékhoz vezet(he)tek. Véleményünk szerint három plusz egy ilyen ok lehet.

Egyfelől: a népszerűség általános trendjei. Ha idősor-elemzést végzünk a megválasztott elnökök népszerűségi mutatóinak tükrében, akkor a következők derülnek ki. A választási ciklusok elején a mindenkori elnök népszerűsége magas; a megválasztás után még kicsivel népszerűbb is, mint amennyi szavazatot a választáson ténylegesen begyűjtött. (Ez annak tudható be, hogy a szavazáson távolmaradók bő ötöde rendszerint a győztessel azonosul, és a mérések során „úgy emlékszik”, a nyertesre szavazott). A ciklus közepéig a népszerűség enyhe, de folyamatos növekedést mutat, majd tetőzik. A két választás közötti időszak fele után azonban a népszerűség görbéje elindul lefele. Ez a „lázgörbe” volt jellemző 1996 után Constantinescu, majd Iliescu elnökre is 2000 után. Egyiket sem választották újra. De Băsescu esetében sem volt lényegesen másképp a 2004 decembere és 2007 áprilisa közötti periódusban. Ő 2004-ben a leadott szavazatok alig felével győzött, aztán hirtelen megugrott a népszerűsége, ami 2007 januárjában tetőzni látszott; ezután beállt a lassú, de érzékelhető „hagyományos” hanyatlás. Egyvalami azonban teljesen másképpen alakult: tavasszal a parlament felfüggesztette tisztségéből, ami lehetőséget adott számára, hogy a választókkal közvetlenül kommunikálhasson; így javított a népszerűségén. Nos, az idősor-elemzésből kiderült, hogy ezek a ciklusok átlagban négyéves periódusokra kalibrálódtak. Azonban az elnök mandátuma újabban ötéves. Ami úgy véljük éppen elég arra, hogy a népszavazás során másodjára csúcsosodott népszerűségi index befuthassa leszálló ágát is.

Másfelől: az elnök pillanatnyi státusa. Az összes elnökjelölt közül Băsescu az egyetlen, aki hivatalosan még nem jelölt. Csak potenciális, de nem biztos jelölt. És ezt a közvélemény-kutatás alanyai is jól tudják, hogy különbség van a „lehet-hogy-jelölt-lesz” és a szándékát már hivatalosan is bejelentő jelöltek között.

Végül: az elhallgatás spirálja. Ezt a nyilvánosságban folyó közbeszéd hangja, tartalma, és az agenda-setter szerep határozza meg. Jelenleg már mindenki számára világos, hogy pillanatnyilag nem Băsescu alakítja a közbeszédet: mások dobnak be témákat, határozzák meg a prioritási sorrendet, a közviták paramétereit, ennek keretét. Ez önmagában egy súlyos veszteség. Ennek azonban van egy nagyon fontos, meglehet döntő következménye is: Băsescu egyféle bezáruló és halkuló spirálba került. Miről van szó?

Az elhallgatás spirálja a kinyilvánított egyéni és közösségi (értsd össztársadalmi) vélemények kölcsönhatásának eredménye. Az E. Noelle-Neumann által megfogalmazott gondolat lényege, hogy az embert az izolációtól való félelem jellemzi: az egyének társadalmi interakcióikon keresztül befolyásolják egymás vélemény-nyilvánítási hajlandóságát, illetve a vallott véleményeket, preferenciákat. Éppen emiatt az egyének egy ún. kvázi-statisztikai percepcióval rendelkeznek, ami meghatározza az egyének politikai véleményeinek a kinyilvánítási hajlandóságát. Magyarán, az emberek gondolnak valamit arról, hogy a többség kit preferál. Aztán, a közösség szintjére vonatkozó vélemények eloszlásáról való elképzelés egyéni szinten meghatározza a vélemény-nyilvánítási hajlandóságot. A vélemény-nyilvánítási hajlandóság visszahat a rendszer szintjére, és kivált egy dinamikát. A kvázi-statisztikai percepció arra vonatkozik tehát, hogy az egyénekben kialakul egy elképzelés arról, hogy a társadalom, a rendszer szintjén a vélemények statisztikai eloszlása hogyan alakul. Fontos kiemelni, hogy a percepció nem empirikus alapú, hanem inkább benyomás, hit, de statisztikainak vélt „valóságra” vonatkozik. Mégis, az egyének azt gondolják, hogy helyesen tudják, ismerik, a vélemények rendszerszintű eloszlását. Hogy rendszerint honnan „tudják”? A médiaüzenetek egyéni értelmezéseiből, benyomásaiból, a másokkal való beszélgetésekből. A romániai média többsége jelenleg „a mogul ügyek miatt” erősen elnökellenes… tehát az egyének is érezhetik, hogy „vesztésre áll”.

Továbbá, azok, akik a saját vallott véleményeiket a hovatartozási csoportban és közösségben vagy a társadalomban domináns, többség által osztott véleménynek képzelik, a továbbiakban magas hajlandóságot mutatnak véleményeik nyilvános kifejezésére és hangoztatására. Míg, az előbbiekkel gyökeres ellentétben, akik saját véleményeiket kisebbségben levőnek érzékelik, kisebb hajlandóságot mutatnak a kinyilvánításra, és csendesek, hallgatagok, silent-ek maradnak. Más szavakkal, a „vélt többség egyre inkább beszél, a kisebbség meg egyre inkább hallgat”. Még egyszer, az hogy ki a többség, az nem pontos empirikus adatokon alapul, hanem azon, mit gondolnak, sejtenek, éreznek az egyének domináns véleménynek. Az izolációtól való félelmükben, az egyének szeretik az erősebb oldal mentén érezni magukat, ezért egyre többen teszik de facto magukévá a többséginek vélt-gondolt véleményt. Ami aztán az önmagát beteljesítő jóslat alapján sok esetben tényleges többségi véleménnyé válik. A Băsescu-ellenes trösztök látványosan dolgoznak érte. Ezek a hangok meg egyre erősebbek – az 59 százaléktól a 35 százalékig való pontkülönbség ezt egészen jól kifejezi.

Kiegészítésképpen: a válság. A válság miatt a népesség spontánul is felelősöket keres, amellett, hogy a krízis a fenti folyamatokat is katalizálja.

Minden esetre a 35 százalék korántsem a véletlen műve!