Nyílt tér – Augusztus 23, egy letűnt ünnep kapcsán, a nem ünneplő közönségnek

Tegnap volt augusztus 23.-a; 1989-ben még felvonulásokkal és munkával köszöntötte „az ország” a kommunista rendszer hivatalos ünnepét, a tegnap minden bizonnyal csak keveseknek jutott az eszébe, és még kevesebben emlékeztek rá. Azok, akik át is élték a kiugrást, még kevesebben vannak.

Jellemző és beszédes, hogy „mi lesz egy ünneppel”, az emlékezéssel, a kollektív megünnepléssel, ha azt a politikai rendszer valamilyen oknál fogva már nem tartja fontosnak (esetünkben maga a támogató politikai rendszer bukott meg). Eltűnik, más ünnep jön létre.

Akárcsak az egyének és a családok esetében, a társadalomnak működésében is funkcionális szükségletet elégítenek ki az ünnepek. Az ünnepek egyfelől tagolják a társadalmi időt, másfelől pedig a társadalom adott pillanatban érvényes (vagy érvényesnek tekintett, azt kialakító-kierőszakoló) kollektív identitásának szimbolikus és ritualisztikus, intézményesedett kifejezési módozata. Más szavakkal az ünnep jó alkalom arra, hogy a társadalom nyilvánosan is megfogalmazza, összefoglalja, újrafogalmazza és megerősítse a maga identitását: Kézzelfogható választ adjon arra a kérdéscsoportra, hogy kik és honnan valók vagyunk, mi dolgunk a világban. Az ünnepek, bár látszólag a múltról szólnak, rendszerint mégis a jelenről és lehetséges jövőről beszélnek. Ebben az értelemben a társadalmi ünnepek, és ezt szükségszerűen kísérő kollektív és nyilvános megemlékezések atemporálisak, kilépnek a fizikai időből, a múltra reflektálva a jelenből kiindulva és a jövőre tekintve összegzik a fontosnak tartott társadalmi, kulturális, politikai értékeket és elemeket. Mindezt a sűrű jelentéssel bíró helyszínek, cselekvések és nem utolsó sorban szereplők révén – amiben a nép, a tulajdonképpeni szubjektum csak kellék, akinek a színe előtt a processzió (értsd emlékezés) kanonizált formában pusztán lezajlik.

A „Főtér”, a „Vezetők”, az „Ájtatos és Őszinte Főhajtás” elengedhetetlen elemei ennek a társadalmilag és kulturálisan kondicionált gyakorlatnak, praxisnak. Ezek az elemek azonban annak függvényében változnak, hogy milyen a politikai és társadalmi rendszer jellege.

Demokratikus társadalomban egyszerre több legitim helyszín, szereplő és cselekvés jelezheti az ünnepet és a kollektív emlékezést – hiszen a társadalomról is egyszerre több értelmezés, narratíva van fogalomban. Ezek a Parlament előtt, a Temetőben, a Templomban, a Főtéren vagy a Parkban, újabban a Plázában zajlanak. Katonai parádé, Táncfesztivál, Piknikezés, Szoboravatás, Árleszállított vásárlás egyaránt jelezheti az Ünnepet.

Totalitárius rendszerben azonban az ünnep csak egy hivatalos gyakorlat lehet, a rendszer hivatalos reprezentatív színhelyén, csak és kizárólag abban a formában, ahogyan az mindenkinek kötelező módon előírja, akkor, amikor azt elhatározzák. Ezek az ünnepek reprezentatív aktusok – nem a közös identitás „újrakitalálásán”, konszenzusos felépítésén van a hangsúly, hanem a hivatalos verzió kíméletlen és erőszakos elfogadtatásán. Az ilyenféle ünnepek – mint Augusztus 23 volt nemrégiben – arra jók, hogy a hatalom birtokosai demonstrálják erejüket, legitimitási alapot építsenek, illetve hogy az „alattvalók” szimbolikusan is megéljék egyenlőtlen és erőtlen státusukat. Magyarán, hogy ellenkezés nélkül elfogadják azt, amit a rendszer számukra előír – azt és amikor azok tudomásukra vannak hozva.