Fociológia – A Universitatea 1919 és a CFR 1907 mai mérkőzésének margójára

Fociológia – A Universitatea 1919 és a CFR 1907 mai mérkőzésének margójára. 

A román szívek szimbóluma („Simbolul unor inimi romanesti”) versus Erdély büszkesége („Mandria Ardealului”). Etnikai kompetíció vagy újszerű osztályharc?

A kolozsvári közélet egyik leglátványosabb eseménye az CFR – U mérkőzés. Nem is maga a meccs, hanem ami körülötte van. Az a két különféle társadalmi beágyazottság, ami mentén a városi derby ilyen érzelmi hullámokat kavar. És olykor erőszakot. 

Ugyanis hazai tekintetben a futballhuliganizmus jelenségének talán egyik legjobb és egyben legérdekesebb példája a kolozsvári Universitatea labdarúgócsapat szurkolótáborának kicsiny, de annál hangosabb csoportja. Őket a média és a sportszakma is az egyik legerőszakosabbnak tekinti (a Dinamos szurkológárda, és részben a fővárosi Rapidos Legione Granata mellett). Országos szinten talán a 2008 tavaszán történtek miatt váltak hírhedtté, de a legutóbbi Gépész utcai „szurkolásuk” is emlékezetes maradt. (ekkor a vasutasok vécéit törték össze egyes dühös drukkerek). A magukat Sepcile Rosii (Piros Sipkások) névvel illető galeri kemény magjának viselkedésére jól illik az indulatból és társadalmi frusztráltságból táplálkozó kollektív viselkedés lázadásra vonatkozó elmélete.

Első látásra a kérdés „belső fociügy”, az erőszakos cselekedetek okozója a sport-rivalizáció. Azonban ennél jóval többről van szó, különösképpen ha a két csapat társadalmi beágyazottságát, illetve a szurkolók társadalmi réteg- és osztály-hovatartozását nézzük. (Csak a tipikus, modális profilokról van szó; kivételek, eltérések természetesen vannak a szurkolók csoportjában. Még egyszer, ideáltipikus profilokról beszélünk).

A vasutascsapatot 1907-ben a MÁV vasúti alkalmazottai, az U-t 1919-ben a frissen létrejött román állami adminisztráció alapította Prefektúra dísztermében. Az előző csapat tulajdonosi körét 2008-ban elsősorban magyar üzleti körök képezték (nem csak), az utóbbit pedig főként román üzletemberek, de a helyi adminisztráció is birtokolta. A helyzetet tovább árnyalja a szurkolók szocio-kulturális és demográfiai összetétele, társadalmi státusa. A CFR támogatóinak körét a felfele mobilis közép- és felsőközép-rétegek képezik (IRES, 2011), akik a társadalmi változások nyertesei voltak. A csapat és gazdasági növekedés teremtette középosztályosodás folyamata spontánul és természetszerűleg talált egymásra és kapcsolódott össze Kolozsváron. A fiatalabb, képzettebb és aktív életkorú felfele mobilis rétegek a maguk karierrsikereit látták visszatükröződni a csapat gyors felemelkedésében, sikerességében. Ez a frissen megjelent középréteg kollektív szinten talált markert és azonosulási lehetőséget a Gépész utcai focicsapatban. Ez magyarázza a szurkolótábor növekedését és ennek tipikus (Románia szerte majdnem szokatlan) társadalmi összetételét és minőségét, már ami a stadionban való viselkedését, erőszakmentes megnyilvánulásait illeti. Továbbá, az utóbbi években a helyiség-kolozsváriság és a CFR is összekapcsolódott. A sikeres csoportok esetében rendszerint a közvetlen, lokális kapcsolataik erősödnek meg, amelyek a helyi identitásokat alakítják. A CFR akarva-akaratlanul a helyi, civis-urbánus identitások hordozójaként jelent meg, az „elveszett polgári múlt” letéteményesét, annak „újrafelfedezését” jelképezte. Ezt az 1907 dátum folyamatosan jeleníti meg – mint egy felvállalandó tradíciót. Magyarán, egy magát szimbólummá kinőtt csapat és egy nyertes-befolyásosabb társadalmi réteg kapcsolódott össze: így a CFR 1907 elsősorban nem csak egy csapatot, hanem egy pozitív társadalmi réteghelyzet-változást jelenített meg. 

Az U-s szurkolók szemében a CFR 1907 a maguk társadalmi helyzetének romlását is szimbolizálta, amit az elnyert három bajnoki cím csak fokozott. Mert kik képezik a tipikus Piros Sipkásokat? Szociológiai nyelvezetben legegyszerűbben azt mondhatnánk, hogy többnyire a veszteseket, de semmiképpen sem a nyertesek többségét. Hanem inkább a másodgenerációs kolozsvári, szocialista lakótelepi, alacsonyabban képzett, a munkaerőpiacon marginálisabb, anyagilag szerényebb, munkás-származású rétegek fiatal és román anyanyelvű képviselőit (IRES, 2011). (Még egyszer, nem csak ezeket, de inkább őket). Akik számára az U több, mint szórakozás (a CFR 1907 fanok többsége számára a szurkolás gyakorlata szocializációs és szórakozási-kikapcsolódási forma): biztosabb anyagi alap hiányában a társadalmi identitás stratégiai jelentőségű bázisa, egyik legfontosabb azonosulási objektuma. Itt elsősorban az erőszakosabb kemény magra utalunk.

A létbizonytalanság mértéke egyenes arányban növeli a klubbal való azonosulás mértékét: így aztán minden, ami az U esetében sportkudarc, az a fanatikus Vörös Sipkás számára ugyanolyan mértékű társadalmi kudarccá, katasztrófává válik. A kemény galeritagok erőszakosságának oka a munkásszármazásúak nagycsoportjának masszív társadalmi térvesztése, lényegében süllyedése, amire a CFR 1907 sikerei minduntalan emlékeztetnek... Az erőszakosságuk pedig lázadás azon rend – pontosabb gazdasági viszonyrendszer - ellen, amiben mindez bekövetkezhetett. Magyarán, mivel az U támogatóinak kemény magját többnyire a lefele mobilisak vagy társadalmilag stagnálók képezik, az erőszakosságuk tulajdonképpen az osztályharc rejtett formája, ami legalább annyira irányul a hatóság ellen, mint a „rendes” CFR szurkoló ellen. Az „erőszakos” U szurkoló–„békés” CFR szurkoló viszonya úgy is értelmezhető, mint egy radikális kísérlet a való világban, pontosabban munkaerőpiacon és a tág társadalmi mezőben való egyenlőtlen viszony erőszakos úton való megváltoztatására tett kísérlet. Ugyanis kapitalista gazdaságra jellemző egyenlőtlen, kizsákmányoló viszonyrendszerben az ideáltipikus U szurkoló alkalmazója („patronja”) éppen a CFR szurkoló profiljának felel meg... Más szavakkal, a U–CFR kapcsolat útja a munkaerőpiacon keresztül vezet.

Hogyan alakult a város gazdasági profilja? Az utóbbi Népszámlálásokból származó statisztikai adatsor szerint a város az elmúlt évtizedben egy radikális változáson esett át. Miután a„füstös” nagyipart az ötvenes-hatvanas években idetelepítették, azt a ’90-es évek során a átszervezték és privatizálták, vagy bezárták, ami teljes mértékben átszabta az ágazatok közötti viszonyt: a szolgáltató, kereskedelmi, IT- illetve az akadémiai szektorok váltak dominánssá az időközben majdnem teljes mértékben eltűnt iparral szemben.

A gazdasági ágazatok szerinti eloszlását vizsgálva észrevehető, hogy struktúrája a rendszerváltást követő években jelentős mértékben megváltozott. Míg az 1992-es népszámlálás idején a város lakosságának közel fele (46,39%) a feldolgozó iparban dolgozott, ez az arány az elkövetkező tíz évben csaknem megfeleződött (28,3%). Ugyanakkor jelentőset növekedett a szolgáltató szektorban dolgozók aránya: 1992-ben arányuk 40,56 százalék, 2002-ben pedig már meghaladta a 60 százalékot. A legnagyobb növekedési ütemet a kereskedelem, a közélelmezés, a szállodaipar (több mint 10 százalékos növekedés), valamint az oktatás (több mint 3 százalékos növekedés) jelentette.

Mindez természetszerűleg eredményezte az U-s szurkolók számának csökkenését, szemben a CFR szurkolók növekedésével.  A munkásosztály számarára ugyanis lecsökkent, a fehérgallérosoké pedig megnövekedett…

Magyarán, az U–CFR rivalizálás során felszínre kerülő erőszak nem más, amint egyfajta osztályharc... Amire aztán még az etnikai méz is rákerül...

Na, de lássuk mi lesz ma a stadionban? Megismétlődnek a tavaszi események?

Nyílt tér – Augusztus 23, egy letűnt ünnep kapcsán, a nem ünneplő közönségnek

Tegnap volt augusztus 23.-a; 1989-ben még felvonulásokkal és munkával köszöntötte „az ország” a kommunista rendszer hivatalos ünnepét, a tegnap minden bizonnyal csak keveseknek jutott az eszébe, és még kevesebben emlékeztek rá. Azok, akik át is élték a kiugrást, még kevesebben vannak.

Jellemző és beszédes, hogy „mi lesz egy ünneppel”, az emlékezéssel, a kollektív megünnepléssel, ha azt a politikai rendszer valamilyen oknál fogva már nem tartja fontosnak (esetünkben maga a támogató politikai rendszer bukott meg). Eltűnik, más ünnep jön létre.

Akárcsak az egyének és a családok esetében, a társadalomnak működésében is funkcionális szükségletet elégítenek ki az ünnepek. Az ünnepek egyfelől tagolják a társadalmi időt, másfelől pedig a társadalom adott pillanatban érvényes (vagy érvényesnek tekintett, azt kialakító-kierőszakoló) kollektív identitásának szimbolikus és ritualisztikus, intézményesedett kifejezési módozata. Más szavakkal az ünnep jó alkalom arra, hogy a társadalom nyilvánosan is megfogalmazza, összefoglalja, újrafogalmazza és megerősítse a maga identitását: Kézzelfogható választ adjon arra a kérdéscsoportra, hogy kik és honnan valók vagyunk, mi dolgunk a világban. Az ünnepek, bár látszólag a múltról szólnak, rendszerint mégis a jelenről és lehetséges jövőről beszélnek. Ebben az értelemben a társadalmi ünnepek, és ezt szükségszerűen kísérő kollektív és nyilvános megemlékezések atemporálisak, kilépnek a fizikai időből, a múltra reflektálva a jelenből kiindulva és a jövőre tekintve összegzik a fontosnak tartott társadalmi, kulturális, politikai értékeket és elemeket. Mindezt a sűrű jelentéssel bíró helyszínek, cselekvések és nem utolsó sorban szereplők révén – amiben a nép, a tulajdonképpeni szubjektum csak kellék, akinek a színe előtt a processzió (értsd emlékezés) kanonizált formában pusztán lezajlik.

A „Főtér”, a „Vezetők”, az „Ájtatos és Őszinte Főhajtás” elengedhetetlen elemei ennek a társadalmilag és kulturálisan kondicionált gyakorlatnak, praxisnak. Ezek az elemek azonban annak függvényében változnak, hogy milyen a politikai és társadalmi rendszer jellege.

Demokratikus társadalomban egyszerre több legitim helyszín, szereplő és cselekvés jelezheti az ünnepet és a kollektív emlékezést – hiszen a társadalomról is egyszerre több értelmezés, narratíva van fogalomban. Ezek a Parlament előtt, a Temetőben, a Templomban, a Főtéren vagy a Parkban, újabban a Plázában zajlanak. Katonai parádé, Táncfesztivál, Piknikezés, Szoboravatás, Árleszállított vásárlás egyaránt jelezheti az Ünnepet.

Totalitárius rendszerben azonban az ünnep csak egy hivatalos gyakorlat lehet, a rendszer hivatalos reprezentatív színhelyén, csak és kizárólag abban a formában, ahogyan az mindenkinek kötelező módon előírja, akkor, amikor azt elhatározzák. Ezek az ünnepek reprezentatív aktusok – nem a közös identitás „újrakitalálásán”, konszenzusos felépítésén van a hangsúly, hanem a hivatalos verzió kíméletlen és erőszakos elfogadtatásán. Az ilyenféle ünnepek – mint Augusztus 23 volt nemrégiben – arra jók, hogy a hatalom birtokosai demonstrálják erejüket, legitimitási alapot építsenek, illetve hogy az „alattvalók” szimbolikusan is megéljék egyenlőtlen és erőtlen státusukat. Magyarán, hogy ellenkezés nélkül elfogadják azt, amit a rendszer számukra előír – azt és amikor azok tudomásukra vannak hozva.

Szabadidő - Filmek. The Take

Lewis, Avi (2004) The Take. Barna-Alper Productions

Ezt a filmet egy kedves barátom ajánlotta figyelmembe (sok más mellett). A Naomi Klein forgatókönyve alapján készült dokumentumfilm meghökkentő estet mutat be realista részletességgel. Egy munkát elvesztő Buenos Aires-i harmincfős munkáscsoport elhatározza, hogy birtokba veszi (innen a cím is) a becsődölt autóalkatrész-gyárat, ahol korában dolgoztak. Az eset Argentínában nem volt egyedi, csoportok tucatjai cselekedtek ugyanígy. Munkásból gyártulajdonos? (Marx forog a sírjában…).

Nem éppen! A „gyárfoglalóknak” egyáltalán nincsen könnyű dolga: hamarosan az egész rendszerrel szembe találják magukat: a tulajdonosokkal, a jogi rendszerrel, az egész politikummal, sok esetben pedig társaikkal, is, akik a kilátástalanak tűnő helyzetben majdnem eltántorodnak és elbizonytalanodnak.

A gyár azonban beindul és bartellben értékesíteni is képesek termékeiket, de a hatalom nem tűri sokáig, hogy a magántulajdon szentségét sértve kollektíven gyárat vezető volt munkások sokáig működtessék: adminisztratív korlátok és akadályok tömkelegét zúdítja rájuk. S ők még a szerencsésebbek közé tartoznak: a többi birtokba vett gyárat a rendőrség és katonaság erőszakkal veszi vissza, elzavarva onnan a szorgosan dolgozó munkásokat. Eredeti felvételeket látunk ezekről.

A csoport végül győzedelmeskedik a rendszer felett, a bíróság jogot ad nekik, hogy a gyárat működtessék.

A filmben számos politikus, nagyiparos, és civil aktivista vonul fel, kifejtve véleményét az argentin gazdasági szerkezetváltozásról, és annak pozitív illetve negatív következményéről.

A film erősen jó példája annak, hogyan tűnik el a társadalmi változások forgatagában a klasszikus munkásosztály, amit a modern nagyipar foglalkoztatott. És arra, hogy a globalizáció körülményei között, amikor a gyárakat egyszerűen bezárták, vagy a termelést áthelyezték Kelet-Ázsiába (főleg Kínába), hogyan lesz emberek tömege fölösleges, mert a gazdaságnak egyszerűen nincsen rájuk szüksége.

A filmben a munkások érző emberek, akik semmi egyebet sem akarnak, mint tovább dolgozni abban a gyárban ahol eddig. Nyoma sincsen az osztályharcnak, a forradalmi szándékoknak, de a végsőkig készek küzdeni azért, hogy a társadalomban a helyüket valahol megtalálják: a film gerince erről szól.

A The Take azonban szemléletes képet ad a tágabb társadalmi kontextusról is: a politikai viszonyokról, a maradék munkásság politikai dilemmáiról, a gazdasági szerkezetváltozás következményeiről, a jogi rendszerről, és bemutat néhányat az éhséglázadásokból is, eredeti felvételekkel.

Az argentin gazdaság szerkezeti átalakítása és a konszolidációja (amit a kormány az IMF (Nemzetközi Valutaalap) segédletével vezényelt le) számos problémát okozott. A folyamat részeként az ipari szektorról a hangsúly áttevődött a szolgáltató szektorra, így a munkakonfliktusok is itt gyarapodtak, de a követelések nem a béremelésekre, hanem a munkahelyi biztonságra és az élelmiszerjegyek folyósítására vonatkoztak. Ugyanakkor a szociálpolitikai juttatásokat és támogatásokat az állam megnyirbálta, az állami szektorban a 1990-es években a Carlos Menem adminisztráció alatt 700 000 önkormányzati munkahely egyszerűen megszűnt, mert a közkiadásokat lecsökkentették. A corralito (pénzügyi stabilizáció, a magas infláció megfékezésére) okozta frusztráltság a lefele való csoport-mobilitás réme és élménye talaján végül a decemberi eseményekbe torkollott, hiszen a pénzügyi intézkedések túl radikálisnak bizonyultak. A munkásosztály pedig jószerivel megszűnt.

A film megtekinthető itt http://video.google.com/videoplay?docid=8149373547373833649

A film hivatalos honlapja: http://www.thetake.org/