Fociológia – A Universitatea 1919 és a CFR 1907 mai mérkőzésének margójára

Fociológia – A Universitatea 1919 és a CFR 1907 mai mérkőzésének margójára. 

A román szívek szimbóluma („Simbolul unor inimi romanesti”) versus Erdély büszkesége („Mandria Ardealului”). Etnikai kompetíció vagy újszerű osztályharc?

A kolozsvári közélet egyik leglátványosabb eseménye az CFR – U mérkőzés. Nem is maga a meccs, hanem ami körülötte van. Az a két különféle társadalmi beágyazottság, ami mentén a városi derby ilyen érzelmi hullámokat kavar. És olykor erőszakot. 

Ugyanis hazai tekintetben a futballhuliganizmus jelenségének talán egyik legjobb és egyben legérdekesebb példája a kolozsvári Universitatea labdarúgócsapat szurkolótáborának kicsiny, de annál hangosabb csoportja. Őket a média és a sportszakma is az egyik legerőszakosabbnak tekinti (a Dinamos szurkológárda, és részben a fővárosi Rapidos Legione Granata mellett). Országos szinten talán a 2008 tavaszán történtek miatt váltak hírhedtté, de a legutóbbi Gépész utcai „szurkolásuk” is emlékezetes maradt. (ekkor a vasutasok vécéit törték össze egyes dühös drukkerek). A magukat Sepcile Rosii (Piros Sipkások) névvel illető galeri kemény magjának viselkedésére jól illik az indulatból és társadalmi frusztráltságból táplálkozó kollektív viselkedés lázadásra vonatkozó elmélete.

Első látásra a kérdés „belső fociügy”, az erőszakos cselekedetek okozója a sport-rivalizáció. Azonban ennél jóval többről van szó, különösképpen ha a két csapat társadalmi beágyazottságát, illetve a szurkolók társadalmi réteg- és osztály-hovatartozását nézzük. (Csak a tipikus, modális profilokról van szó; kivételek, eltérések természetesen vannak a szurkolók csoportjában. Még egyszer, ideáltipikus profilokról beszélünk).

A vasutascsapatot 1907-ben a MÁV vasúti alkalmazottai, az U-t 1919-ben a frissen létrejött román állami adminisztráció alapította Prefektúra dísztermében. Az előző csapat tulajdonosi körét 2008-ban elsősorban magyar üzleti körök képezték (nem csak), az utóbbit pedig főként román üzletemberek, de a helyi adminisztráció is birtokolta. A helyzetet tovább árnyalja a szurkolók szocio-kulturális és demográfiai összetétele, társadalmi státusa. A CFR támogatóinak körét a felfele mobilis közép- és felsőközép-rétegek képezik (IRES, 2011), akik a társadalmi változások nyertesei voltak. A csapat és gazdasági növekedés teremtette középosztályosodás folyamata spontánul és természetszerűleg talált egymásra és kapcsolódott össze Kolozsváron. A fiatalabb, képzettebb és aktív életkorú felfele mobilis rétegek a maguk karierrsikereit látták visszatükröződni a csapat gyors felemelkedésében, sikerességében. Ez a frissen megjelent középréteg kollektív szinten talált markert és azonosulási lehetőséget a Gépész utcai focicsapatban. Ez magyarázza a szurkolótábor növekedését és ennek tipikus (Románia szerte majdnem szokatlan) társadalmi összetételét és minőségét, már ami a stadionban való viselkedését, erőszakmentes megnyilvánulásait illeti. Továbbá, az utóbbi években a helyiség-kolozsváriság és a CFR is összekapcsolódott. A sikeres csoportok esetében rendszerint a közvetlen, lokális kapcsolataik erősödnek meg, amelyek a helyi identitásokat alakítják. A CFR akarva-akaratlanul a helyi, civis-urbánus identitások hordozójaként jelent meg, az „elveszett polgári múlt” letéteményesét, annak „újrafelfedezését” jelképezte. Ezt az 1907 dátum folyamatosan jeleníti meg – mint egy felvállalandó tradíciót. Magyarán, egy magát szimbólummá kinőtt csapat és egy nyertes-befolyásosabb társadalmi réteg kapcsolódott össze: így a CFR 1907 elsősorban nem csak egy csapatot, hanem egy pozitív társadalmi réteghelyzet-változást jelenített meg. 

Az U-s szurkolók szemében a CFR 1907 a maguk társadalmi helyzetének romlását is szimbolizálta, amit az elnyert három bajnoki cím csak fokozott. Mert kik képezik a tipikus Piros Sipkásokat? Szociológiai nyelvezetben legegyszerűbben azt mondhatnánk, hogy többnyire a veszteseket, de semmiképpen sem a nyertesek többségét. Hanem inkább a másodgenerációs kolozsvári, szocialista lakótelepi, alacsonyabban képzett, a munkaerőpiacon marginálisabb, anyagilag szerényebb, munkás-származású rétegek fiatal és román anyanyelvű képviselőit (IRES, 2011). (Még egyszer, nem csak ezeket, de inkább őket). Akik számára az U több, mint szórakozás (a CFR 1907 fanok többsége számára a szurkolás gyakorlata szocializációs és szórakozási-kikapcsolódási forma): biztosabb anyagi alap hiányában a társadalmi identitás stratégiai jelentőségű bázisa, egyik legfontosabb azonosulási objektuma. Itt elsősorban az erőszakosabb kemény magra utalunk.

A létbizonytalanság mértéke egyenes arányban növeli a klubbal való azonosulás mértékét: így aztán minden, ami az U esetében sportkudarc, az a fanatikus Vörös Sipkás számára ugyanolyan mértékű társadalmi kudarccá, katasztrófává válik. A kemény galeritagok erőszakosságának oka a munkásszármazásúak nagycsoportjának masszív társadalmi térvesztése, lényegében süllyedése, amire a CFR 1907 sikerei minduntalan emlékeztetnek... Az erőszakosságuk pedig lázadás azon rend – pontosabb gazdasági viszonyrendszer - ellen, amiben mindez bekövetkezhetett. Magyarán, mivel az U támogatóinak kemény magját többnyire a lefele mobilisak vagy társadalmilag stagnálók képezik, az erőszakosságuk tulajdonképpen az osztályharc rejtett formája, ami legalább annyira irányul a hatóság ellen, mint a „rendes” CFR szurkoló ellen. Az „erőszakos” U szurkoló–„békés” CFR szurkoló viszonya úgy is értelmezhető, mint egy radikális kísérlet a való világban, pontosabban munkaerőpiacon és a tág társadalmi mezőben való egyenlőtlen viszony erőszakos úton való megváltoztatására tett kísérlet. Ugyanis kapitalista gazdaságra jellemző egyenlőtlen, kizsákmányoló viszonyrendszerben az ideáltipikus U szurkoló alkalmazója („patronja”) éppen a CFR szurkoló profiljának felel meg... Más szavakkal, a U–CFR kapcsolat útja a munkaerőpiacon keresztül vezet.

Hogyan alakult a város gazdasági profilja? Az utóbbi Népszámlálásokból származó statisztikai adatsor szerint a város az elmúlt évtizedben egy radikális változáson esett át. Miután a„füstös” nagyipart az ötvenes-hatvanas években idetelepítették, azt a ’90-es évek során a átszervezték és privatizálták, vagy bezárták, ami teljes mértékben átszabta az ágazatok közötti viszonyt: a szolgáltató, kereskedelmi, IT- illetve az akadémiai szektorok váltak dominánssá az időközben majdnem teljes mértékben eltűnt iparral szemben.

A gazdasági ágazatok szerinti eloszlását vizsgálva észrevehető, hogy struktúrája a rendszerváltást követő években jelentős mértékben megváltozott. Míg az 1992-es népszámlálás idején a város lakosságának közel fele (46,39%) a feldolgozó iparban dolgozott, ez az arány az elkövetkező tíz évben csaknem megfeleződött (28,3%). Ugyanakkor jelentőset növekedett a szolgáltató szektorban dolgozók aránya: 1992-ben arányuk 40,56 százalék, 2002-ben pedig már meghaladta a 60 százalékot. A legnagyobb növekedési ütemet a kereskedelem, a közélelmezés, a szállodaipar (több mint 10 százalékos növekedés), valamint az oktatás (több mint 3 százalékos növekedés) jelentette.

Mindez természetszerűleg eredményezte az U-s szurkolók számának csökkenését, szemben a CFR szurkolók növekedésével.  A munkásosztály számarára ugyanis lecsökkent, a fehérgallérosoké pedig megnövekedett…

Magyarán, az U–CFR rivalizálás során felszínre kerülő erőszak nem más, amint egyfajta osztályharc... Amire aztán még az etnikai méz is rákerül...

Na, de lássuk mi lesz ma a stadionban? Megismétlődnek a tavaszi események?

Társadalmi problémák – Facebook-lázadás? Egyiptom esete a fogalmakkal

Az egyiptomi események uralják a globális médiák tartalmát. Ami a netizen és a netroot mozgalom kifejeződése, az elkeseredett Facebook-generáció média-lázadása. Hiszen a feliratok többsége angol nyelvű, nekünk tévénézőknek is közvetlenül üzennek. Érdekes azonban, ha megnézzük hogyan nevezik (címkézik) az eseményeket.

Leggyakrabban az uprising fogalmat használják, korábban a riot kifejezést, ami lázadást jelent (itt az angol nyelvű hírcsatornákra gondolok, mint a CNN, BBC News és a Sky News). Még véletlenül sem a revolt (engedetlenség, tömegfelháborodás) vagy a forradalom (revolution) kifejezést, amit viszont az Al Jazeera gyakran emleget (Egyiptomban be is tiltották). Van-e valami érdekes a megnevezés mögött?

Véleményünk szerint igen. Hiszen a Nyugat dilemmában van és ez a fogalmakban is kifejeződik. A nyugati hatalmak nem akarnak radikális váltást, hiszen elveszíthetnek egy hűséges és stratégiai szövetségest. Az arab világ egyik része a rendszer megváltozását látja kívánatosnak. A nyugati felkelés és a radikálisok által preferált forradalom két egymástól eltérő vízió mentén értelmezi a történéseket. A fogalmak pedig ezeket kiválóan illusztrálják. De mit is jelentenek ezek szociológiai szempontból? Erre vessünk egy gyors pillantást.

A nemkonvencionális tiltakozásnak különféle formái vanak. Ide tartozik a lázadás, a vele rokon a zendülés, a felkelés, a rebellió illetve a forradalom. Különbségek vannak azonban a jelölt realitás, illetve a követett célok tekintetében, úgyszintén azon társadalmi kontextusok között, amelyekben mindezek megnyilvánulnak. A zendülés rendszerint egy formálisan rögzített hierarchikus rend „egyenruhás” tagjainak (alacsonyabb beosztású katonatisztek, matrózok) erőszakos megnyilvánulásaira vonatkozik, akiknek engedetlensége a vezető személye ellen irányul; azt akarják tisztségéből eltávolítani. A zendülést rendszerint tudatos tervezés előzi meg. A felkelés kifejezés a rendi társadalomban az agrártevékenységekkel foglalkozó népesség feudális úr elleni vagy a munkát szabályozó intézmény ellen irányuló erőszakos megnyilvánulására érvényes fogalom. Manifesztálódását tekintve a zendülésnél intenzívebb, több személyt implikál, és kevésbé tervezett. Tipikus formái a parasztlázadások vagy rabszolgalázadások. Mindkét esetben a mezőgazdaságban foglalkoztatott népességről van szó (jobbágyok vagy rabszolgák), akik a fennálló munkaviszonyok ellen tiltakoznak, más eszköz hiánya révén erőszakosan. A zendülés és a felkelés is elsősorban tiltakozás.

A rebellió a felkelés erősebb formája, aminek nem csupán gazdasági jellege van, hanem szélesebb körű célokat követ: egyaránt feltételez politikai és társadalmi célokat, amelyeket tudatosabban, szervezettebben és apparátusok (például verbuvált paraszthadsereg a Münzer Tamás vagy Dózsa György esetében, vagy akár reguláris fegyveres hadserege az Amerikai Függetlenségi Háború legelső szakaszában) révén valamint formális(abb) vezetők segítségével igyekeznek elérni. A végső cél a társadalmi viszonyrendszer radikálisabb megváltoztatása. Több mint tiltakozás, mert valami érdekében is síkra száll. Szokás inszurgenciának is nevezni, ami incipiens forradalmat jelent. A forradalom az egész társadalmi berendezkedési forma teljes és gyökeres megváltoztatását célozza. A sorból a legintenzívebb; a forradalom implikálja a legtöbb szereplőt, egyértelműen transzformatív célja van. Habár ez is a városban történik (a fővárosban) nem is szokás a városi erőszak formái közé sorolni. Miben különbözik a felsorolt erőszakos formákhoz képest a lázadás (riot)?

Egyrészt, a lázadás kvázi-spontán, modern jelenség. Másrészt, tipikusan nagyvárosban nyilvánul meg, ahol az urbanizáció mintája és a társadalmi viszonyok igazságtalan volta miatt (a rabszolgaság öröksége, az intézményes szegregáció, a szegény népesség térbeli koncentrációja adott övezetekben, diszkrimináció és sztereotipizálás) a városi populáció számottevő része tartósan marginalizált és kirekesztett, „elnyomott”, bár a törvény szerint szabadok. Civil szereplőket implikál, akik meg vannak fosztva a tiltakozás más, legitim eszközeitől – egyszerűen a többség nem figyel rájuk, eltekint tőlük. A városi lázadásoknak nincsen kikristályosodott célja, többnyire kollektív érzelmi-affektív indulatok erőszakos kifejezései, amelyek címzettje az állam, annak szimbolikus megtestesítője, a tulajdon, ritkább esetben pedig egy másik közösség tagjai. Rendszerint specifikus társadalmi kategóriákat (városi szegények, etnikai-faji kisebbségek, éhezők, focidrukkerek, anti-globalisták), szűkebb korcsoporthoz tartozókat (fiatalabb, átlagban 35 év alattiakat) és túlnyomórészt férfiakat implikál.

Egyiptomban most valami ilyen történik: több mint lázadás, valamilyen sajátos felkelés, de azért nem forradalom. De az is könnyen meglehet, hogy a Facebook miatt valami új fogalmat kell kitalálni a helyes megnevezésre!

A közösségi hálózatok már a tudományos fogalmomtárra is kihatnak!

Társadalmi problémák – A középosztály esete a válsággal. Avagy „Don’t Cry for Me Argentina…” – Or Romania?

A napokban jelentette be a miniszterelnök, majd később a gazdasági- majd a pénzügyminiszter, hogy a Nemzetközi Valutaalappal folytatott egyeztetések nyomán a kormány úgy döntött, komoly esely van arra, hogy megválik 150 000 közalkalmazottól. Aki marad, az pedig havi tíz nap fizetetlen kényszerszabadságra küldik, az őszi hónapoktól kezdődően. A konkrét intézkedések tényleges alkalmazásáig „még” van idő (menetközben akár meg is gondolhatják magukat az illetékesek), azonban a költség-csökkentő intézkedéseknek néhány komoly negatív következménye is lehet. Más szavakkal: többet árthat, mint használ. Mire gondolunk?

Egyfelől. Kétségtelen, hogy a népszerűtlen lépéseket a kormány a tetőző válság és az IMF kiadás-csökkentő politikája nyomán ültetik életbe. Az IMF kölcsönfeltételek között kapitális jelentőségű a közkiadások drasztikus lefaragása, az államháztartás és államkassza maximális karcsúsítása. Ott, ahol a válságkezelésben az INF segítségét hívták, ott mindenhol ez történt: a közkiadásokat levágták, a közalkalmazottak tetemes hányadát elbocsátották, a szociálpolitikai (segélyezési) és társadalomvédelmi költségeket visszavágták. Az IMF gazdaságserkentő politikája követi (most is, az állam intervenciós lépései közepette) következetesen követi a neoliberális deregularizációs kurzust – „addig takarózni, amíg a takaró engedi” el alapon.

Másfelől. Kiket súlyt ez leginkább? Világos, azokat, akik eddig is szegények voltak (most még inkább azok lettek, hiszen kevesebb pénz van a segélyezésükre, és számuk egyre növekszik). Akik a válság előtt közvetlenül a szegénységi küszöb felett éltek, (most a sokkok hatására lecsúsztak, szegények lettek. Akik időközben munka nélkül maradtak, függetlenül, hogy a ranglétra melyik fokán helyezkedtek el. Akik kölcsönöket vettek fel, és nem képesek azokat törleszteni. Végül, a jelek szerint azok a közalkalmazottak, akikre az elbocsájtás várat magára. Nos, jól kivehető, hogy ez egyik vesztes csoport a középosztály. Az a középosztály, ami a nyugati világban mindenhol „a” társadalmat jelenti, a „tisztes közép”, aki a gazdasági rendszert, az adminisztratív rendszert működteti, és fennálló (demokratikus) politikai rendszert legitimálja.

Tehát. Miért lehet problémás ez a tervezett nagyarányú elbocsájtás? Mert 150 000 ember egy nagyon nagy népességet jelent. Azért, mert egyszerűen erodálódhat maga a rendszer. Ha a földönfutóvá lett népesség elér egy kritikus tömeget (félő, hogy családtagjaikkal együtt ez a populáció bizony túl is lépi azt, különösen, hogy a társadalom működésében fontos szerepet töltenek – még- be), akkor a rendszerbe beáll az ún. motivációs válság: ez azt jelenti, hogy erodálódnak a fennálló rendszer igazságosságába vetett hitek, eltűnik a méltányosságnak a képzete. Ez utóbbi egyéni szinten elégtelen motiváló értelemmel ösztönözni a társadalom tagjait. Innen csak egy lépés a rendszerre mért komoly csapás, majd a helyezet feletti ellenőrzés elvesztése.

Végezetül álljon egy (elrettentő érvényű) konkrét és szomorú példa. Aminek hasonló előzményei voltak. 2001. december 19-20-án Argentína fővárosa, Buenos Aires lángba borult, pontosabban itt eszkaladálódott és tetőzött egy széleskörű kormányellenes lázadás, ami alatt szükségállapotot vezettek be, és több magas rangú vezető mondott le. December harmadik hetében összesen 289 lázadásos incidens történt országszerte, kivéve a leggazdagabb észak-nyugati és a legnagyobb társadalmi egyenlőtlenségekkel jellemezhető észak-keleti régiókat. A zavargások valójában december 14-én kezdődtek, amikor Rosario városában a szegényebb népesség egy élelmiszerbolt előtt tömegesen élelmiszerért koldult, majd amikor visszautasították, erőszakos fosztogatásokba kezdett. A következő napokban az élelmiszerlázadások országszerte szétterjedtek, azonban a fővárosban (ahol az argentin népesség 48 százaléka él) csak 19-én robbantak ki. Országszerte 18 ember meghalt, több százan megsérültek, a károk több százmillió dollárt tettek ki, az útelzárások, fosztogatások, élelmiszerkövetelések és a rendfenntartókkal való összecsapások nyomán.

A fővárosi lázadás azonban némiképpen eltért az országosan bekövetkezett többi incidenstől, de az általunk eddig ismert esetektől is. Egyfelől, itt nem a legszegényebbek, hanem a középosztály és a kisvállalkozók voltak azok, akik az erőszakos lázadást mintegy „elkezdték” (később a lázadás a fővárosban is tulajdon-ellenes élelmiszerlázadás jegyeket mutatott, amiben a szegényebbek is részvettek). Másfelől pedig, a zavargásokat közvetlenül kiváltó incidens egy ritkán alkalmazott fiskális eljárás volt, amit elkobzó deflációnak (confiscatory deflation) neveznek. Ez az eljárás a pénzügyi makro-stabilizáció egyik eszköze, ami az inflációt hivatott megfékezni. Konkrétan abban nyilvánul meg, hogy meghatározott ideig a betétesek a bankokból és bank-automatákból nem tudnak készpénzt felvenni (fizetni hitelkártyával, csekkel továbbra is lehet). A pénzt a bankok nem államosították, hanem visszatartották. Ez a gyakorlat egy hosszabb gazdasági rendelkezés-sorozat része volt; az ország az IMF (Valutaalap) által szorgalmazott reformcsomagot ültetett gyakorlatba. A népi megnevezéssel corralito-nak nevezett rendelkezés azonban fatálisnak bizonyult, hiszen mindez érzékenyen és közvetlenül érintette a kis- és középvállalkozókat, akárcsak azokat, akik megtakarításaikat a bankban őrizték. Egy amúgy is bizalmatlan klímában, gazdasági krízisben, valamint az országszerte terjedő élelmiszerlázadások közepette a fővárosban a pénzét féltő középkeresetűek ijedtsége itt is kiváltotta a lázadást.

De a középosztály lázadt fel! Ezért szokás még az eseményeket középosztály-lázadás-nak is nevezni. Az argentin 2001-es év végi lázadásokat több társadalmi folyamat konvergens hatása okozta. Az argentin gazdaság szerkezeti átalakítása és a konszolidációja (amit a kormány az IMF (Nemzetközi Valutaalap) segédletével vezényelt le) számos problémát okozott. A folyamat részeként az ipari szektorról a hangsúly áttevődött a szolgáltató szektorra, így a munkakonfliktusok is itt gyarapodtak, de a követelések nem a béremelésekre, hanem a munkahelyi biztonságra és az élelmiszerjegyek folyósítására vonatkoztak. Ugyanakkor a szociálpolitikai juttatásokat és támogatásokat az állam megnyirbálta, az állami szektorban a 1990-es években a Carlos C. Menem adminisztráció alatt 700 000 önkormányzati munkahely egyszerűen megszűnt, mert a közkiadásokat drasztikusan lecsökkentették. Az IMF nyomsására. A corralito okozta frusztráltság a lefele való csoportmobilitás réme és élménye végül a decemberi eseményekbe torkollott, hiszen a pénzügyi intézkedések túl radikálisnak bizonyultak, amit a középosztály már nem tudott elviselni. Aztan lett IMF-lázadás.