Társadalmi problémák – Terroristák és terrorizmus. Amivel továbbra is számolni kell

A legutóbbi moszkvai Domogyedovó reptéren történt öngyilkos merénylet csak újabb bizonyítéka annak, hogy a terrorizmus veszélye továbbra is fennáll, a gazdasági válság ellenére (hiszen ilyenkor a szükséges anyagi források is apadnak). De miről is van szó, pontosabban mit kell terrorizmus alatt érteni? Vessünk a továbbiakban erre egy gyors pillantást.

A terrorizmust nem egyszerű meghatározni, mert ahhoz kell egy viszonyítási alap, egy mérce. Ez rendszerint a társadalmakban fennálló törvényes rend; ez szabályozza milyen intézmény milyen körülmények között alkalmazhat erőszakot az állampolgárok vagy más állam(ok) ellen. Más szavakkal, az erőszak alkalmazása állami monopólium (hadsereget, rendőrséget, titkosszolgálatokat, határőrséget, csendőrséget csak az állam tarthat fennt). Tehát a törvényes erőszak kizárólagos jog. Ezzel szemben áll az illegális erőszak, amit a társadalom egyes csoportjai alkalmaznak az állam, vagy más társadalmi csoportok ellen. Ez utóbbi jelenti a terrorizmus jelenségét (ha az állam alkalmaz illegálisan erőszakot, akkor azt terror-nak, vagy állami terror-nak nevezzük).

Az előbbiekben láttuk, hogy legegyszerűbben úgy határozhatnánk meg, mint bármiféle illegitim erőszak használata, bárki ellen. Egy taktika, egy harcmodor. Leggyakrabban: emberrablás (ennek legitim formája az őrizetbe helyezés), túszejtés (vs. letartóztatás), repülőeltérítés (vs. feltartóztatás), robbantás (hatástalanítás), gyilkosság (likvidálás). Összefoglalva: a terrorizmus nem egyéb, mint olyan politikai célból fenntartott illegális erőszakhasználat, mint gyilkosság, emberrablás és robbantás.

Sokszor nem is kell az erőszakot ténylegesen alkalmazni, elég ha azzal fenyegetőznek. Meghatározhatjuk úgy, mint politikai jellegű erőszakformát, ami a közösség egészének vagy egy részének az elrettentése és a figyelemének felkeltése céljából alkalmazott. Az amerikai hatóság, a United States of America State Code szerint a terrorizmus szubnacionális vagy illegális társadalmi csoport általi, nem harcoló (non-combatant) felek ellen tervszerűen elkövetett erőszak.

Az öngyilkos merénylők robbantásai arra emlékeztetnek minket, hogy ez a jelenség továbbra is a társadalmakra leselkedő veszélyek közül az egyik legsúlyosabb (a jelenlegi válság és a klímaváltozás mellett).

Társadalmi problémák – Az intézményes diszkrimináció az óvodában kezdődik?!

„Eredeti” ötlettel állt elő ploiesti óvoda „találékony” vezetője: mivel az óvódások „beiskolázási” száma alacsonyabb az igénylések számához képest, feltételekhez kell kötni a „pályázók körét”. Magyarán, meg kell szűrni a családokat, akiknek gyerekét felveszik az oviba. Válság lévén, kéznél levő volt a legfontosabb felvételi kritérium: a szülők alkalmazotti státusa (értsd. a munkanélküli szülők gyerekeit nem veszik fel)! „Aki nem dolgozik, az ne is egyék” avagy a „munkanélküli gyermekének nem jár óvodatárs, boldoguljon a blokkok mögött, ahogy tud”... az egyik szülő amúgy is otthon van, foglalkozzon az vele! Egy további kritérium szerint azokat a gyermekek is pótlistára kerülnek, akiknek édesanyja gyermeknevelési szabadságon van (mivel ők is nagyobb eséllyel maradnak el az óvoda-költségek kifizetésével)

A dologban a legmeghökkentőbb az, hogy a „pedagógus” szerint ez teljesen rendjén van, hogy egy állami közintézmény teljesen jogosan diszkrimináljon, társadalmi háttér függvényében. Sőt, a Prahova megyei főtanfelügyelő az intézkedés helyességét emelte ki, hiszen amennyiben a család anyagi javai szűkösek, nem fogják tudni az óvodai étkeztetés díját kifizetni. „Beiratkozáskor amúgy is jövedelmi igazolást kell a szülőknek csatolni, ami bármikor szelekciós kritérium lehet. Akár kimondjuk, akár nem”

A társadalomban a legfontosabb mobilitási csatorna az oktatási rendszer. Képesítést és alkalmazható, piacon eladható tudást és képességeket szerezve az egyének felfele léphetnek a társadalmi ranglétrán (természetesen másképpen is, de ez a norma).

Az óvoda nem kötelező, azonban az intézményes szocializáció e formája – ahol a kisgyermek megtapasztalja más gyermekek társaságát, a családi kívüli világot, ahol készségeit fejlesztik – nagyon fontos; aki óvodába jár, későbbi iskolai karrierje során sikeresebb lesz azokhoz képest, akik nem jártak oviba. Pillanatnyilag a romániai állami óvodákkal komoly problémák vannak: kevés a hely, rossz a felszereltség. A magánóvodák pedig, ahol mindez megvolna, nagyon drágák. Tény ugyan, hogy az állami és magánóvodák között egyre nagyobb a minőségbeli különbség, a társadalmi gazdag-szegény törésvonal egyre markánsabban fejeződik ki aszerint, hogy ki milyen oviba jár (már aki egyáltalán járhat). Az a tény, hogy eleve egyre több gyerek marad ki az óvodai oktatási rendszerből önmagában komoly társadalmi probléma.

A szülők munkaerőpiaci helyzetéhez kötni egy gyerek óvodába járási jogát diszkriminatív - nem tolerálható magatartás. És mégis megtörténik. Sajnos ez az eset feltehetően nem egyedülálló jelenség. Amennyiben mégis az volna, akkor is arra hívja fel a figyelmet, hogy az óvodai diszkrimináció kérdése egy valós probléma.

Közvélemény és alanyai – Milliomosnak tiltakozni tilos?

Pár napja egymagában, hátán Le Băsescuval! és Le Boc-al! feliratokkal tiltakozik Kolozsvár belvárosában egy idősebb hölgy, Alice Rotta. Bevallása szerint a civil kurázsi mellett, illetve a véleménye szerint kialakulóban lévő „diktatúra” ellen nyilvánul meg. Eddig semmi különös, hiszen a véleménynyilvánítás és tiltakozás szabadsága adott. Románia pedig szabad ország. A reakciók azonban mindenképpen figyelmet igyényelnek. Véleményem szerint a Rotta féle tiltakozás gerjesztette magatartások beszédesek és példaértékűek (ha jegyet kellene rá tanárként adnom, akkor elégtelent ajánlanék). A továbbiakban a tiltakozásra adott reakciókra fogok fókuszálni.

A nagyközönség bő része közömbös abban az értelemben, hogy jó részük tudomást sem vett a tiltakozásról vagy egyszerűen értetlenül áll a gesztussa szemben. Ez máshol is így van. Egy aktívabb kisebbség – amit a kommentekből lehet „kiolvasni” – ha a gesztussal nem is, de az üzenettel rokonszenvezik, hiszen – ugyebár válság van – valakiknek mégis felelősnek kell lennie ezért; az elnök és a miniszterelnök különösen – gondolják. Azonban vannak még olyan szereplők, akikenk tiszte-feladata tudomást szerezni az ilyesféle akciókról, és akinek a reakciója normatív (példaértékű) kellene legyen. Három ilyen főszereplő van: a politikum, a média és a civil szféra (ezek persze mind sokfélék, de a politikai rendszernek önálló részeit képezik, ezért általénosságban emlegetem).

A politikum az eddigiekben teljesen ignoráns a Rotta-ügy kapcsán (bár volna benne fantázia, különösen az ellenzéki pártok részéről a kérdést marketingesen tematizálni); a civilek is mással vannak a jelek szerint elfoglalva (de az is tény, hogy minden egyéni megnyilvánulással nem is lehet, és nem is kell foglalkozni). Ami számomra érdekesebb, az a médiában eddig látottak-hallottak voltak. Ugyanis azok bő többségse egyszerű technikát alkalmazott: a kigúnyolást, a nevetségesség tételt a „Milliomos ne tiltakozzon, adakozzon!” elv szerint. A „Nincsen jobb dolga az idős asszonynak”, „Menjen főzni” a híradások kommentjeit írja le (pontosabban azok nagyarányát jellemzi).

A demokráciában a tiltakozás bármilyen legális formája alanyi jog és semmiképpen sem anyagi helyzethez kötött (voltak dicstelen idők, amikor a választás joga – a cenzusjog – vagyoni pozíció függvénye volt, amikor csak a gazdagok szavazhattak, és nem volt helyes). Az „idős asszony” stigma arra való, hogy delegitimálja a tiltakozó személyét az idősebbekkel szembeni ellenérzésekre alapozva (az idős-inaktív-szenilis tengely mentén), illetve a női mivoltot hangúlyozva. Magyarán: csendes bolond, amúgy is nő, mit tudhat...

Nos, itt van a baj. A tiltakozás idejével, formájával, üzenetének konkrétságával, hatékonyságával és kalibrálásával racionális ellenérveket jogosan fel lehet hozni, de az aktus jelentőségét és a cselekvő jogát semmiképpen nem szabad kérdésessé tenni. A fejlett demokráciákban az eliteknek és a kommentáló értelmiségieknek (akik idehaza a tévéstúdiókban köznapi hangnemben felületes véleményeket hangoztatnak a racionális vita és érvelés helyett) kötelessége meghallgatni és komolyan venni a tiltakozó szándékát – akkor is ha az ártalmatlan és nem a prefektúra ablakait rongálja. Hiszen egy potenciális választóról van szó.

A tiltakozás szimbolikus jelentősége és szerepe nem kellene a tiltakozás intenzitásának és ártalmasságának függvénye legyen.

Társadalmi problémák – Túlnépesedés I. - 2011

A gazdasági válság kérdése az utóbbi időben több egyéb fontos kérdést szorított háttérbe; legutóbb a klímaváltozás témában megrendezett és totális csőddel zárult Cancún Klímakonferenciát. Azonban a jelek szerint ebben az évben még lesz egy másik „sztár téma”: a népességnövekedés. Ugyanis az idén az emberiség megint átlép egy korábban irreálisnak tartott szimbolikus küszöböt. Az év végére átlépjük a hétmilliárdos határt. (Thomas Malthus számára a horror határa jóval lennebb volt). A növekedés tetemes része a városi lakók számát növeli, kiváltképpen a fejlődő világban – ahol máris nagy a népsűrűség és óriási a társadalmi nyomás az infrastruktúrán, a közösségi szolgáltatásokon.

Egy korábbi „váltás” 2008-ban történt. Ekkora a világ népességének több mint fele városlakóvá vált. Mára több mint 3,3 milliárd ember városinak mondható. Az előrejelzések szerint 2030-ra a világ akkori népességéből 5 milliárd ember fog városokban éli. Az ENSZ UNPF (United Nations Population Fund) becslése szerint a várható növekedés üteme Ázsiában és Afrikában a legnagyobb: 2000 és 2030 között az urbánus népesség száma megkétszereződik; így a világ népességének 60 százaléka lesz városlakó, összesen 4,91 milliárd ember, ami az 1950-es össznépesség majdnem kétszerese.

A Föld 1804-ben lépte át az egymilliárdos határt. A Huszadik Század első harmadának vége felé, 1927-re már megkétszereződött a népesség, túllépte a kétmilliárdot, de a hárommiliárdra már nem kellett sokat várni, mert 1960-ban ezen is túl volt az emberiség. Az igazi növekedés üteme csak ezután következett: 1974-ben négy, 1987-ben öt, 1999-ben már hat, idénre pedig hétmilliárdan leszünk. 2050-re (ha az ez exponenciális növekedési ütem marad), akkor meghaladjuk a kilencmilliárdot. A pesszimisták pedig tízmilliárd embert emlegetnek.

1960 óta durván 12-13 évente produkáljuk milliárdos nettó növekedést!

Ha ezt a napi rutin üteméhez arányítjuk, akkor a következő meghökkentő számokat kapjuk:

Naponta 228 262 emberrel vagyunk többen (nettóban, a halálozásokat levonva a születések számából), ami óránkénti 9511 embert jelent. Tehát másodpercenként 2,6 emberrel növekszik a Föld lakossága! Világos, hogy ez az ütem számos problémát vet fel. Erről egy későbbi bejegyzésben.

Számokért klikk ide: http://www.overpopulation.org vagy http://www.prb.org/