Közvélemény és alanyai – Milliomosnak tiltakozni tilos?

Pár napja egymagában, hátán Le Băsescuval! és Le Boc-al! feliratokkal tiltakozik Kolozsvár belvárosában egy idősebb hölgy, Alice Rotta. Bevallása szerint a civil kurázsi mellett, illetve a véleménye szerint kialakulóban lévő „diktatúra” ellen nyilvánul meg. Eddig semmi különös, hiszen a véleménynyilvánítás és tiltakozás szabadsága adott. Románia pedig szabad ország. A reakciók azonban mindenképpen figyelmet igyényelnek. Véleményem szerint a Rotta féle tiltakozás gerjesztette magatartások beszédesek és példaértékűek (ha jegyet kellene rá tanárként adnom, akkor elégtelent ajánlanék). A továbbiakban a tiltakozásra adott reakciókra fogok fókuszálni.

A nagyközönség bő része közömbös abban az értelemben, hogy jó részük tudomást sem vett a tiltakozásról vagy egyszerűen értetlenül áll a gesztussa szemben. Ez máshol is így van. Egy aktívabb kisebbség – amit a kommentekből lehet „kiolvasni” – ha a gesztussal nem is, de az üzenettel rokonszenvezik, hiszen – ugyebár válság van – valakiknek mégis felelősnek kell lennie ezért; az elnök és a miniszterelnök különösen – gondolják. Azonban vannak még olyan szereplők, akikenk tiszte-feladata tudomást szerezni az ilyesféle akciókról, és akinek a reakciója normatív (példaértékű) kellene legyen. Három ilyen főszereplő van: a politikum, a média és a civil szféra (ezek persze mind sokfélék, de a politikai rendszernek önálló részeit képezik, ezért általénosságban emlegetem).

A politikum az eddigiekben teljesen ignoráns a Rotta-ügy kapcsán (bár volna benne fantázia, különösen az ellenzéki pártok részéről a kérdést marketingesen tematizálni); a civilek is mással vannak a jelek szerint elfoglalva (de az is tény, hogy minden egyéni megnyilvánulással nem is lehet, és nem is kell foglalkozni). Ami számomra érdekesebb, az a médiában eddig látottak-hallottak voltak. Ugyanis azok bő többségse egyszerű technikát alkalmazott: a kigúnyolást, a nevetségesség tételt a „Milliomos ne tiltakozzon, adakozzon!” elv szerint. A „Nincsen jobb dolga az idős asszonynak”, „Menjen főzni” a híradások kommentjeit írja le (pontosabban azok nagyarányát jellemzi).

A demokráciában a tiltakozás bármilyen legális formája alanyi jog és semmiképpen sem anyagi helyzethez kötött (voltak dicstelen idők, amikor a választás joga – a cenzusjog – vagyoni pozíció függvénye volt, amikor csak a gazdagok szavazhattak, és nem volt helyes). Az „idős asszony” stigma arra való, hogy delegitimálja a tiltakozó személyét az idősebbekkel szembeni ellenérzésekre alapozva (az idős-inaktív-szenilis tengely mentén), illetve a női mivoltot hangúlyozva. Magyarán: csendes bolond, amúgy is nő, mit tudhat...

Nos, itt van a baj. A tiltakozás idejével, formájával, üzenetének konkrétságával, hatékonyságával és kalibrálásával racionális ellenérveket jogosan fel lehet hozni, de az aktus jelentőségét és a cselekvő jogát semmiképpen nem szabad kérdésessé tenni. A fejlett demokráciákban az eliteknek és a kommentáló értelmiségieknek (akik idehaza a tévéstúdiókban köznapi hangnemben felületes véleményeket hangoztatnak a racionális vita és érvelés helyett) kötelessége meghallgatni és komolyan venni a tiltakozó szándékát – akkor is ha az ártalmatlan és nem a prefektúra ablakait rongálja. Hiszen egy potenciális választóról van szó.

A tiltakozás szimbolikus jelentősége és szerepe nem kellene a tiltakozás intenzitásának és ártalmasságának függvénye legyen.