ÁRGUS SZEMEK. A felügyeleti kapitalizmus és az államok esete a koronavírussal

Kedves barátaim!

Köszönöm szépen a lehetőséget, hogy a 10. Szociológus Napokon ismét előadhatok. Igyekszem rövid és tömör, valamint világos lenni, innen a távolból beszélve, s némiképpen hozzájárulni ahhoz a jelenséghez, amiről néhány szót akarok mondani. Mert persze, ennek is digitális nyoma marad, Zoom-on és FB-n vagyunk mindannyian. 

Hadd kezdjem néhány, szerintem beszédes mikro-esettanulmánnyal, ha ennek lehet nevezni. 

Tehát:

2020 március, Kolozsvár. A Marasti téri körforgalom keleti oldalán egy Dacia rendőrautó fénye villog. A máskor nyüzsgő tér most teljesen kihalt, a látvány nagyon szokatlan. Az autó mellett két meglehetősen vidám rendőr kémleli az égboltot, mintha gyermekek lennének. Drónt röptetnek, ami éles kamerájával pásztázza a környéket, kószáló emberek után vizslatva a szükségállapot idején.

2020 április, Vuhan. Szájmaszkos emberek jönnek ki egy üvegépületből, láthatóan bizonytalanul. Elég sokan vannak, látszik rajtuk  a zavartság. Velük szemben áll a hatósági ember, valószínűtlenül nagyméretű sisakban, ami tulajdonképpen egy fejen viselhető nagykapacitású hőszkenner. Az emberek valós idejű testhőmérsékletét méri, a kapott adatokat automatikusan pedig egy központi adatbázisba továbbítja. Ha a furcsa formájú kütyü magasabb értéket észlel, akkor a kamera azonnal az illető személyre fókuszál, zoomol és több digitális fotót készít. Majd a lázasokat fehér védőfelszerelésbe öltözött tagbaszakadt férfiak emelik ki a tömegből.

2020 április. A Google nyilvánoságra hozta legújabb mobilitás vizsgálatát, arra vonatkozóan, hogy kik tartják be a kötelező mozgáskorlátozásokat. A grafikonok döbbenetesek, pontosságok és mennyiségük tekintetében is. Érezhető, látható: az óriáscég szó szerint minden lépésünkről tud...

NOS. Kitalálták, a társadalmi kontrollról, mint a jelenlegi krízis egyik valószínűsíthető negatív következményéről beszélek.

Előadásomat a nagyközönségnek számom, ennélfogva esszé-szerűen fogalmazok. Egyféle problémafelvetést, tematizálást fognak tőlem hallani megfigyeléseim és olvasmányaim alapján. Jelen pillanatban a média előszeretettel foglalkozik azzal az érdekfeszítő kérdéssel, hogy mi várható, ha lecseng a koronavírus krízis. Természetesen a társadalomtudományok is érdekeltek a pándémia lehetséges hatásainak a vizsgálatában. Ez a konferencia is erre fokuszál, a maga szerény eszközeivel. Úgy gondolom, hogy pillanatnyilag nagyon nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy mi várható. Nem tudjuk. Több okból sem: a jelenlegi krízis mélyreható, nagyon súlyos globális társadalmi probléma, amire sajnos egyelőre lokális válaszok születtek. Ebben a korban újszerű is. Aztán, a világ a krízis előtt is nagyon gyors változásban volt – mihez visszatérni? Továbbá, az embereket ért kollektív trauma következményei is kiszámíthatatlanok. S nem utolsó sorban a központi kormányzatok politikai szándékai sem világosak egyelőre.

Ebben a helyzetben viszont az a véleményem, hogy a technológiai fejlődés vívmányai alapján a már egy ideje zajló makrofolyamatok felerősödnek – itt a robotizáció/automatizáció jelenségére, az AI robbanásszerű fejlődésére és alkalmazására, az emberek és a dolgok internetjének növekedésére, a deep learning és a Big Data életünkben való szerepnövekedésére gondolok, amelyek a krízis nyomán a nagyon erős társadalom feletti kontroll irányába fognak konvergálni.

Tézisem, hogy a jelenlegi globális krízis kiváló lehetőséget és legitim alapot teremtett arra, hogy az állam intézménye és a információs technológiai óriásvállalatok, vagyis a kritikai elmélet fogalmai szerint a magán-érdek és magán bürokrácia illetve államérdek és az igazgatási apparátus olyan érdekszövetsége jöjjön létre, ami jelentősen megnöveli az állampolgárok és közösségek feletti társadalmi ellenőrzés mértékét, fokozva a digitális felügyelet révén az életvilágunk és a privát szféránk sikeres gyarmatosítását. Megjegyzem, ez egy relatív új fejlemény, hiszen február-március előtt az online világ regularizációja kapcsán kibontakozott vitákban az államok és a hatalmas információtechnológiai cégek eltérő oldalon álltak. Lásd például a Facebook "vezér" rituális meghallgatása az amerikai törvényhozásban és az Európai Parlamentben, vagy az Google és Apple  regularizációval kapcsolatos nyilatkozatai, a GDPR szabályozást). Őket GAFA néven is szokás emlegetni - Google, Amazon, Facebook, Apple, amihez én azért hozzátenném a Microsoft és a Tesla vállalatokat is.

Más szavakkal, a közegészségügyi krízis megoldásában a már „bevetett” követő – TTT, avagy testing- tracking-traceing– felügyelő gyakorlatok és társaik a krízis után is az életünk szerves részévé válnak, jelentősen csorbítva az egyének szabadságát.

Mondandómat elsősorban a felügyeleti kapitalizmus (Zuboff, 2019) és a sokk doktrína (Klein, 2007) elméletek fogalmi keretében bontom ki, megközelítésem konfliktualista, pontosabban a kritikai elmélet talaján áll és kizárólag a problémákra fókuszál.

Felügyelet 2020 elejéig is volt, jócskán. Ezt teoretizálta a felügyeleti kapitalizmus néven Shoshana Zuboff. A szerző az online világ és a hozzáférést biztosító eszközök viszonylatában tárja fel a új gazdasági és társadalmi berendezkedés alaprajzát és kialakulásának természettörténetét. Ennek lényegi eleme az, hogy az információ az új szén és olaj, pontosabban mára az emberi tapasztalatok, azaz a ember érzelmek, attitűdök, cselekvések, netes keresések képezik a mai szuperszimbolikus gazdaság legfontosabb nyersanyagát. Más szavakkal, a gazdasági alrendszer bemeneti oldalán mi „Internetező” emberek vagyunk, vagyis a felhasználók digitális lenyomatai vannak, amit a technológia vállalatok egyszerűen jó pénzért eladnak. Továbbá, nem csak mi egyének vagyunk a gazdaság számára az értékes nyersanyag, hanem ez a fajta termelési forma alakítja ki a viselkedésünket is. Nem megragadja, nem előre jelzi, nem befolyásolja, hanem egyenesen meghatározza-előírja Zuboff szerint a viselkedésünket! A felügyeleti kapitalizmusban minden, ami a digitális térben előírás-szerűen történik az azonnal áruvá is válik, kommodifikálódik. Más szavakkal: a Facebook és társai elsősorban nem szocializációs terek, hanem olyan hatalmi eszközök, amelyek szándékosan és tervszerűen digitális lábnyomok termelésére hivatottak.

Továbbá, úgy gondolom, a koronavírus az állam és-vagy a központi kormányzat számára nem várt lehetőséget teremtett a társadalom feletti erősebb kontroll érvényesítésére. A jelenlegi helyzet erre kiváló alkalmat ad, hiszen a „koronavírus-elleni küzdelem” során a nyomkövető technológiák szerepe korábban nem érzékelt módon nőtt és – ez nagyon fontos fejlemény – legitimmé vált. A sokk doktrína most könnyen érvényesíthető – s itt találkozik az állam és magán gazdasági érdek is. A sokk doktrína fogalmát Naomi Klein vezette be a szakirodalomba a Sokk doktrína–a katasztrófa kapitalizmus című könyvében. Még ha minden ponton nem is értek egyet Klein-el, de ha van egy rendes és koherens kritikája a poszt-fordizmusnak, vagyis  Milton Friedman féle gazdasági neoliberalizmusának, akkor ez a javából való… 

Alapgondolata, amit igencsak szemléletes és elgondolkodtató példákkal illusztrál, hogy rendszerint a megrázó és nagy felfordulást okozó események – nagy horderejű politikai események, terrorista támadások, természeti csapások ideális alkalmakat jelentenek egy szűk politikai elitnek és a nagy multinacionális korporációknak, hogy csoport- és gazdasági céljaikat és érdekeiket „észrevétlenül” és szövetségben érvényesítsék. Olyan példákat hoz, mint a Falkland-i háború, a Szovjetunió bukása, a Katrina pusztítása, a 9/11, az iraki háború, az államcsínyek, a Tienanmen téri mészárlás – itt most nyugodt lelkiismerettel gondolhatunk a jelenlegi rendkívüli helyzetre is, ami olyan globális színtű véletlen társadalmi probléma, ami egyelőre feldolgozatlan társadalmi sokkot és kollektív traumát okozott, nem beszélve a rögtön nyomában megjelent/megjelenő gazdasági recesszióról s a többi válságról - a racionalitás, a legitimációs és végső soron morális válságról.

Klein a látszólag teljesen különböző esetekben fellelhető azonos vagy nagyon hasonló tényezőkre mutat rá: a katasztrófa kapitalizmus elemeire. Arra utal, hogy a koronavírus-krízishez hasonló helyzetekben az állam intézménye kölcsönösen előnyös szövetséget köt a transznacionális gazdasági elit-csoporttal, hogy a maguk érdekeit közösen érvényesítsék – mert olyan helyzet állt elő, amikor a sokk-trauma miatt a társadalmi ellenállás alacsony. Klein szerint, mire a társadalom a sokkból magához tér, felocsúdik, a sokkterápia már keserű valóság: a fájdalmas intézkedéseket az elitek már foganatosították, s ezek tartósak maradnak.  Ezt nevezi ő sokk doktrínának a pszichiátriai elektrosokkok mintájára. Ugyanaz, csak nagyban, széles skálán, milliókat érintve, anélkül, s hogy bárkit is  megkérdeznék. 

Nos, úgy vélem, most ilyen sokk-helyzet van most, ami a társadalom feletti gazdasági és politikai kontroll erősítésére kiválóan alkalmas – ez a jövőben a digitális felügyeleti rendszerek hatalmának növekedését fogja eredményezni.

Az alapok adottak: telefonunkon, okos eszközeinken már rég fut a Siri, Alexa vagy Cortana, már nagyban nem mi választunk a legújabb zenei albumok vagy sorozatok között, hanem a személytelen algoritmusok ajánlata alapján fogyasztjuk őket. A modern klinikai orvoslás lényegi eleme, hogy a beteg egyén elveszti szabadságát a gyógyítás folyamatának idejére. Mivel a vírus jó eséllyel itt marad, a „gyógyítás” is velünk lesz, a társadalmi felügyelet mértéke is nagyobb lesz a jövőben, hiszen az „orvosilag” ajánlott és legitimált.

Ez, ismétlem, nem egy merőben új jelenség, de a COVID-19 nyomán ez gyorsulni fog, átütőbb, kiterjedtebb és mélyebb valamint kifinomultabb és egyre kevésbé lesz látható.

Mondanivalóm nagyon tömören összefoglalható: ha már az előadás elején említett két marasti téri rendőr megtanulta a drónokat használni, s a rendőrség megvette, akkor azokat majd a jövőben használni is fogják...

Felhasznált szakirodalom

Klein, Naomi (2007). The shock doctrine: The rise and fall of disaster capitalism. Metropolitan Books, románul a

Klein, Naomi (2008) Doctrina socului: nasterea capitalismului dezastrelor. Bucuresti: Vellant címen jelent meg.

Zuboff, Shoshana. (2019) The age of surveillance capitalism: The fight for a human future at the new frontier of power. Profile Books, International Edition

Nyílt tér – Kolozsvári bringások avagy négy helyett jobb a kettő?

A kolozsvári közlekedés hírhedten problémás – bármerre megy az ember át kell haladnia a történelmi Belvároson, aminek középkori szerkezete képezi az útrendszert; az országban itt az egyik legmagasabb az egy főre jutó autók száma; a közlekedési kultúra pedig autópárti és többnyire intoleráns; a tömegközlekedésben pedig nincsen semmilyen konkurencia (a RATUC állami monopóliumot képez).

Azonban a közelmúltban mégis történtek optimizmusra okot adó fejlemények: a biciklivel közlekedők száma szemmel láthatóan megnövekedett, érzékelhetően trendy lett kerékpárral közlekedni (világos, nem mindenkinek). Ebben – úgy vélem – az áttörést a Critical Mass által tudatosan, kitartóan és makacsul kitaposott út mentén a Polgármesteri Hivatal által üzemeltetett ingyenes és a fiatalokat megcélzó kölcsönzőrendszer jelentette. Annak ellenére, hogy a kerékpárutak kaotikusan futnak, hektikusan kezdődnek és érnek véget, illetve a gyalogoson látszólag nehezebben barátkoznak meg a bringásokkal, mint az autóvezetők.

Örvendetes, hogy a biciklizők csoportja legitim elemévé vált a városi közlekedésnek– már senki sem tekinthet el tőlük, a fogalomban számolnak velük és (még) nem történt súlyosabb beleset sem, aminek áldozata biciklis lett volna.

A biciklis trendnek van néhány jól kirajzolódó sarokpontja, ami tanulságos lehet más városok számára is. Világos, hogy a fiatalokat kell megcélozni (fizikailag erősebbek, nyitottabbak, többet utaztak és tapaszaltak hasonlót, illetve sokuknak autóra még nincsen pénzük). A habituális biciklizők később majd nehezebben mondanak le a kerékpár használtáról, ha mégis autótulajdonosok lesznek. Továbbá, a tinédzserek számára szocializációs ágensként működnek, akiket „leutánozhatnak”. Aztán, a kölcsönző rendszer sikere nem csupán multiplikatív faktorként hat, hanem vonzó is: egyéni szinten a racionális költség-haszon kalkulus mindig pozitív – ingyen biztosít a gyaloglásnál gyorsabb közlekedést. Más szavakkal sok esetben „jobban megéri kölcsönözni”, mint például buszra, trolira várni. Akik pedig habituális biciklizők lettek (a korábbi ingyen tréningezők), azok közül (is) kerünek ki, akik később saját bringát vásárolnak majd.

Mindennek a környezeti pozitív hatása sem elhanyagolható.

Társadalmi problémák – Túlnépesedés I. - 2011

A gazdasági válság kérdése az utóbbi időben több egyéb fontos kérdést szorított háttérbe; legutóbb a klímaváltozás témában megrendezett és totális csőddel zárult Cancún Klímakonferenciát. Azonban a jelek szerint ebben az évben még lesz egy másik „sztár téma”: a népességnövekedés. Ugyanis az idén az emberiség megint átlép egy korábban irreálisnak tartott szimbolikus küszöböt. Az év végére átlépjük a hétmilliárdos határt. (Thomas Malthus számára a horror határa jóval lennebb volt). A növekedés tetemes része a városi lakók számát növeli, kiváltképpen a fejlődő világban – ahol máris nagy a népsűrűség és óriási a társadalmi nyomás az infrastruktúrán, a közösségi szolgáltatásokon.

Egy korábbi „váltás” 2008-ban történt. Ekkora a világ népességének több mint fele városlakóvá vált. Mára több mint 3,3 milliárd ember városinak mondható. Az előrejelzések szerint 2030-ra a világ akkori népességéből 5 milliárd ember fog városokban éli. Az ENSZ UNPF (United Nations Population Fund) becslése szerint a várható növekedés üteme Ázsiában és Afrikában a legnagyobb: 2000 és 2030 között az urbánus népesség száma megkétszereződik; így a világ népességének 60 százaléka lesz városlakó, összesen 4,91 milliárd ember, ami az 1950-es össznépesség majdnem kétszerese.

A Föld 1804-ben lépte át az egymilliárdos határt. A Huszadik Század első harmadának vége felé, 1927-re már megkétszereződött a népesség, túllépte a kétmilliárdot, de a hárommiliárdra már nem kellett sokat várni, mert 1960-ban ezen is túl volt az emberiség. Az igazi növekedés üteme csak ezután következett: 1974-ben négy, 1987-ben öt, 1999-ben már hat, idénre pedig hétmilliárdan leszünk. 2050-re (ha az ez exponenciális növekedési ütem marad), akkor meghaladjuk a kilencmilliárdot. A pesszimisták pedig tízmilliárd embert emlegetnek.

1960 óta durván 12-13 évente produkáljuk milliárdos nettó növekedést!

Ha ezt a napi rutin üteméhez arányítjuk, akkor a következő meghökkentő számokat kapjuk:

Naponta 228 262 emberrel vagyunk többen (nettóban, a halálozásokat levonva a születések számából), ami óránkénti 9511 embert jelent. Tehát másodpercenként 2,6 emberrel növekszik a Föld lakossága! Világos, hogy ez az ütem számos problémát vet fel. Erről egy későbbi bejegyzésben.

Számokért klikk ide: http://www.overpopulation.org vagy http://www.prb.org/

Társadalmi problémák – Lakáskérdés. Járulékos következmények: parkolás.

A lakáskérdés feszegető korábbi három bejegyzésemben amellett érveltem, hogy a kommunista modernizációs projekt urbanizációs gyakorlata jelentősen meghatározta a jelenkori romániai lakáskérdést. A masszív blokképítések öröksége számos lakhatással kapcsolatos társadalmi probléma oka: magas népsűrűség, a lakásprivatizáció, a kooperációs-deficit, tulajdonlás kultúrája, a szegénység és szegregáció csapdája valamint a jelenkori lakáshiány újabb blokkok általi megoldásának filozófiája. A „nehéz örökség” természetesen ezzel nem merül ki: az egyik éppen most bontakozik ki, éri el a kritikus küszöböt. És ez nem más, mint a parkolás kérdésköre.

Tény, hogy a blokknegyedek kommunista tervezőasztalon készültek. Az akkori rendszer az (erőltetett) urbanizációt kizárólag mennyiségi természetűként kezelte: a több városlakó, és több blokk egyenértékű volt a városiasodás magasabb fokával. Ugyanakkor ezek a tervek egyáltalán nem számoltak az idővel, mint változóval (jellemzővel, aminek értéke módosulhat) – ezek a tervek és a ráépülő városnegyedek atemporálisak voltak: egyáltalán nem kalkuláltak azzal az eshetőséggel, hogy az ott lakók életmódja megváltozhat, új igények és szükségletek léphetnek színre, hogy a negyedek (egyszer) újabb funkciókat is ki kell szolgáljanak. (Persze az akkori rendszer sokat tett azért, hogy a dolgok ne változzanak, különösen ne a kárára).

Itt most egyetlen dimenziót emelnék ki: az autóval való ellátottság növekedését, és a parkolást.

A kommunista blokk negyedek jelenleg a parkolás szempontjából teljesen diszfunkcionálisak. Harminc-negyven éve úgy gondolták, csak a kiváltságosoknak lesz autója, és azok kevesen lesznek. Így aztán a parkolás kérdését teljesen figyelmen kívül hagyták: erre szánt terek egyszerűen nem léteznek.

A helyzet időközben radikálisan megváltozott. A rendszerváltás után a blokklakók közül egyre többen vásároltak autót. Az autószám növekedéséből fakadó pakolási problémát az autótulajdonosak a korábban megjelent megoldást alkalmazták, immár valamivel szélesebb skálán. A blokkok közötti „senki földjén” (szabad és könnyen megközelíthető helyeken) kollektív összefogással garázsokat építettek. Ezek a pionírok menetközben ezt az egyébként illegális lépést a hatóságokkal karöltve legalizálták: az önkormányzat a de facto helyzetből kiindulva jövedelmi lehetőséget látott az egyébként köztéren épített garázsok adóztatásából. Ez ideig-óráig elodázta a problémát.

Az elmúlt évek gazdasági növekedésének egyik eredménye volt az autók számának soha nem látott növekedése: a Logan színrelépése és a lízinglehetőségek a „romániai álom” egyik lényegi elemének a megvalósíthatóságával is járt: egyre többen váltak boldog autótulajdonossá. Ebben a szakaszban a parkolás kérdése az érdekeltek számára már sürgősen megoldandó helyzetet teremtett: ezeket az autókat valahol tárolni kellett. Ebben a szakaszban a mikroközösség még tudott valamit kezdeni: nekilátott szisztematikusan felszámolni a még létező zöldövezeteket, a blokkok közötti tereket parkolókká átalakítani. Legtöbbször a tradíció elvét alkalmazták: minél régebbi volt egy lakos, annál nagyobb esélye volt, hogy egy imigyen kialakított „házilag előállított” parkoló gazdája lehessen. Ezeket a magánparkolókat a hivatal utólag megint kénytelen volt legálisan is elismerni, bár maga a helyfoglalás kvázi-illegális volt. Amúgy ezek a parkolóhely-kialakítások nagyon széles skálán mozogtak, annak függvényében, hogy a blokknak és a lakosoknak milyen volt a státusa és társadalmi pozíciója, valamint a környéken mekkora volt a népsűrűség.

A harmadik szakaszban, amikor a regisztrációs adót ideiglenesen eltörölték, a személygépkocsik száma exponenciálisan megugrott. Ekkor már csak az úttesten lehetett parkolni: a főbb utak így estére alvó parkolókká váltak. A mellékutcákban a hatóság megint a régen bevált módszert alkalmazta: berajzolta parkolóknak, adó ellenében.

De a főutakon ezt már nem lehetett alkalmazni. Az autók számának növekedése és a parkolás a közlekedést a robbanásig akadályozta. (A kolozsvári közlekedésről lásd egyik legelső bejegyzést). Ezt megoldandó, az negyedekben egyre több helyen tiltják meg a parkolást az utak szélén, elszállítás terhe alatt.

Mindez – természetesen – visszahat a parkolásra is: sok helyen egyszerűen nincsen ahová parkolni, és az eddig alkalmazott közösségi megoldások hely hiányában már nem operábilisak. Estére megszokott látvány lett a szó szerint hegyén-hátán, régen kietlenné vált zöldövezeten, járdán, talpalatnyi helyen parkoló autók látványa. Jelenleg egy szociáldarwinista harc zajlik az autósok között, valamint az autósok és a gyalogosok között.

Bár nem így tekintünk rá, de ez is a kommunista urbanizációnak tudható be…

Érdekes könyvek – Kockázat-társadalom

Beck, Ulrich (2003[1986]) Kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest: Századvég

Válságos időkben izgalmas olvasmány… majdhogynem kötelező! Legalább megtudjuk, mi miért van. S hogy mik a kockázatok, amelyek éppen most a nyakunkon vannak. (Az alábbi szövegben a jobb olvashatóság kedvéért az akadémiai hivatkozásokat elhagytuk).

Beck kockázat-társadalom elmélete a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig Nyugat-Németországban végbement változások következtében megjelenő szerinte (is) újszerű társadalmi problémákra való reakció nyomán keletkezett. Beck három kulcsfogalom mentén bontja ki mondanivalóját. Ezek a következők: a kockázatok, az individualizáció és a reflexív modernizáció. A változásokat és a változások irányát a következőképpen strukturálja: korának társadalomszervezési formáit összeveti a modern társadalom jellemvonásaival, meghatározza az új koncepciók (individualizáció, kockázati társadalom és reflexív modernizáció) jelentését, valamint pontszerűen vázolja a bekövetkezett változást és a lehetséges orvoslási irányokat. Elmélete lényegében a késői modern társadalom empirikus képét adja, amelyben a reflexív modernizáció fogalma rokonítható ugyan a posztmodernizációval, a kockázati társadalom fogalma pedig a posztmodern társadalommal, de azokkal nem azonosak (a rizikótársadalom nála inkább a modernség modernizációja, mintsem annak egyértelmű meghaladása).

A változás szerinte (amit a 20. század végének veszélyei –eredetiben Mammutgefahren – generált) gyökeres és lényegében két forrása van. Egyrészt az életkörülmények háború utáni folyamatos javulása, a fogyasztás volumenének a növekedése párhuzamosan a jóléti ellátó rendszerek kialakulásával átformálták a társadalmi csoportok közötti különbségeket és feszültségeket, amelyek a modern osztálytársadalomra jellemzőek, de ezzel egyben újfaja ellentmondások és problémák, értsd kockázatok adódtak, amelyek jellegűkben talán még súlyosabb problémákat hoztak létre. Másrészt viszont a kockázatok második forrása a tudás tudományos előállításának és alkalmazásának módja, amely nagyságrendjüket tekintve globális kihívások elé állította az emberiséget, leginkább a környezetszennyezés révén. Beck úgy véli, hogy a veszélyek a társadalom, az emberek és intézmények létének természeti és biológiai alapjait is fenyegetik. Annál inkább, mert a „kockázatok árnyékában” és a politikai és gazdasági munkamegosztás következtében az egyének életfeltételei radikálisan megváltoztak, amivel az „ipari társadalom belső koordináta-rendszerei törékennyé váltak”.

Beck tehát abból indul ki, hogy a megváltozott kontextus azokkal a strukturális feltételekkel áll kapcsolatba, amelyek révén az egyének és a társadalmi intézmények a cselekvési és működési, illetve kognitív és (politikai)program szintjén a modernség és a modernizáció következményeivel szembesülnek és konfrontálódnak. A kockázat-társadalom fő jellemvonásait a klasszikus értelemben vett modern társadalom szerkezetében végbement változásokban lehet tetten érni. A „klasszikus” ipari társadalom struktúrája a javak egyenlőtlen elosztási mechanizmusának a fenntartására épült ki, amit az osztálystruktúra, a család szerkezete, a munka szervezési módja, valamint a tudomány és a politika funkciója és működésének a logikája fejezett intézményesen ki. A modern társadalom elsősorban osztálytársadalom, amelynek (a munka és a beruházott tőke közötti szembenállás nyomán konszolidált) struktúrája az osztályokon belül hasonló kulturális mintákat, illetve osztályszolidaritási formákat alakított ki, s ami egyfajta védettséget is biztosított tagjainak. A magánélet szervezésének intézményes kerete a nukleáris család volt, amelyben a szerepek nemek függvényében (előre kiszámítható módon) alakultak. A szabványosított kereső bérmunka a terjes foglalkoztatottságot biztosító rendszerre épült, ami a többé-kevésbé folyamatos gazdasági növekedéssel vált lehetővé. A bérmunka szerkezete átlátható volt, a munka helyének, jogviszonyának és idejének világos, kölcsönösen (munkaadó-munkavállaló részéről) elfogadható formában. Az apolitikusnak tartott tudomány vélt értékmentessége révén a valóság megismerésében intézményes formában játszotta a döntő szerepet, míg a politika a nagy rétegpártokra épülve a társadalmi osztályok érdekeit promoválta. A kockázatinak nevezett társadalomban a fenti „kiszámítható” dimenziók mintegy felaprózódnak, ezzel mély strukturális változás hozva létre – az egyének elszakadnak a hagyományos integráló intézményektől, individualizálódnak.

Beck, habár megemlíti, hogy a változásoknak nem csupán nyertesei, hanem vesztesei is vannak, mindezt főként a nyertesek szempontjából modellezi. Nézzük meg egy kicsit részletesebben, mit jelent feltételez „a kockázati társadalomban való élés” szegénységszociológiai szempontok szerint. A kockázati társadalom esetében nem arra utalunk, hogy az emberi társadalmak létét és normális működését nagy erejű természeti csapások veszélyeztetnék (tűzhányók, árvizek, a globális felmelegedés, az üvegház-hatás, pusztító járványok, háborúk). Itt most nem fogunk beszélni a nem gazdasági típusú globális kockázatokról sem (mint például a környezetszennyezés, a világméretű terrorizmus). Ezek tulajdonképpen valamilyen formában mindég veszélyforrásai voltak az emberi közösségek életének. A kockázati társadalmak és a kockázat meghatározásának alapállása, hogy Nyugat-Európában a 80-as években, Közép-Kelet Európában pedig a rendszerváltást követően (a társadalmi átmenettel párhuzamosan) a társadalmi rendszer szintjén a korábban már részletesen kifejtett új jelenségek jelentek meg.

Beck amellett érvel, hogy a kockázat-társadalomban az egyenlőtlenségek individualizálódnak. Ez lényegében azt jelenti, hogy a viszonylag magas életszínvonal következtében végbement individualizáció hullám az egyének „megszabadultak” az ipari társadalom szociális formáitól (osztály, réteg, család, nemi helyzet). Az individualizáció számos előnnyel járt: az életmódok étlépték a korábbi osztályhatárokat, egyéni létformák és léthelyzetek kerültek előtérbe, megsokszorozódtak a választási lehetőségek, saját élettervek és élethelyzetek bontakozhattak ki, széles skálájú anyagi javak fogyasztása vált lehetővé – ez nevezi Beck „felvonóhatásnak”. Azonban az individualizáció számos negatív következménnyel is járt: az egyének önmagukra, piaci helyzetükre és munkaerő-piaci sorsukra vannak utalva), valamint – habár az átlagos jövedelmek szintje emelkedett – a jövedelmi távolságok tovább, gyorsabb ütemben növekedtek az életvilág hagyományos struktúráinak a felbomlása közepette. Tehát, azzal, hogy elmosódtak a státuscsoportokat és osztályokat egymástól elválasztó határok, és csökkent az osztály-hovatartozás társadalmi szerepe egyben azt is jelentette, hogy az egyének elveszítették a védettségüket és a „biztosítékaikat”. Habár az individualizáció következtében a felfele való mobilitás lehetősége megnő, a lefele való mobilitás kockázata, „rizikója” is jóval nagyobb lett.

Továbbá, a munkanélküliség természete is átalakult, azzal, hogy megjelent a kevert formájú „heterogén munkanélküliség”. Ezt arra vonatkozik, hogy egyrészt növekszik a tartós munkanélküliek száma, valamint a munkaerő-piacról végleg kiszorult, vagy oda soha be nem kerültek aránya. Ugyanakkor, növekszik a nem regisztrált, a szürkegazdaságban megélni próbáló „hivatalosan nem létező munkanélküliek aránya. Mindezek mellett Beck arra hívja fel a figyelmet, hogy egyre elterjedtebb lesz a részmunkaidő, az alulfoglalkoztatottság, és a megjelenő új munkahelyek csak alacsony jövedelmeket biztosítanak.

A társadalmi egyenlőtlenségek Beck meglátásában három irányban növekednek. Egyrészt, az önállóak és a vállalatok realizált jövedelmei gyors ütemben növekednek. Másrészt a hivatalnokok, az alkalmazottak, a szakképzett munkások és a nyugdíjasok jövedelmei az inflációval arányosan növekednek, kis ingadozással azt követik, tehát reálértékben változatlanok. Harmadrészt pedig csökken azoknak a jövedelme, akik munkanélküli segélyből, vagy egyéb szociális támogatásokból kénytelenek élni. Mindezt összevetve, két fő jövedelemmozgásról beszél: a pozitív mérleget felmutató önállóké és a vállalatoké, valamint az összes munkavállalóé, a munkaerőpiac folyamatos zsugorodás közepette. Az egyenlőtlenség tehát két fő csoport növekedik: a lecsúszástól némi védettséget élvező munkaerőpiacba integráltak, valamint az alulfoglalkoztatottak, az időszakosan foglalkoztatottak, a tartós munkanélküliek, az állami pénzeken élők, és a nem hivatalos munkából élők csoportja között – e csoport nagysága szerinte folyamatosan növekedik. A többségük nagyon közel van a szegénységi küszöbhöz, vagyis ahhoz a virtuális határhoz, ami a szegényeket a nem szegényektől elválasztja.

A kockázat-társadalomban lezajló individualizáció azt eredményezi tehát, hogy a hagyományos osztály-specifikus védekezési és elhárítási mechanizmusok már nem hatnak, a piaci egyén „csak önmagára számíthat”. Beck amellett foglal állást, hogy a társadalom kettéhasad a munkahellyel rendelkezők többségére és a munkanélküliek valamint a korengedményes nyugdíjasok, alkalmi munkások és a munkaerő-piactól tartósan távolmaradók többségére. A korábban említett kevert formájú munkanélküliség arra vonatkozik, hogy a munka nélkül maradásnak nagy a szórása, vagyis a munkanélküliek között nem kímél egyetlen szakmai csoportot sem.

Beck azonban úgy véli, hogy a munkanélküliség és implicite a szegénység átmeneti jelenség, ami adott életszakaszhoz kapcsolódik, és nem végleges állapot (annak ellenére, hogy vannak tartósan szegények, a többség mégis csak időszakosan szegény): életrajzilag elosztott, életszakasz specifikus. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Beck-féle kockázat-társadalom olvasatában is a végbement társadalmi változásoknak komoly negatív hatásai vannak. A válság közepén nem csak tudjuk, hanem érezzük is.

Érdekes könyvek – Megetetett társadalom

Schlosser, Erik (2001) Fast Food Nation. The Dark Side of the All-American Meal. Hougthon-Miffin

Schlosser könyve nem csupán egy a folyamatosan bővülő fast-food jelenséget bemutató és elemző könyvek, írások sorából, hanem a legjobban közé tartozik, amit a nagyközönség számára írtak. (Ezért készítettek egy nem túl jó filmet is belőle).

Az újságíró kezdetben csak egy cikksorozatot tervezett a The New York Times számára, de a hosszantartó terepmunkája során összegyűjtött interjúk, tapasztalatok, benyomások indokolttá tették az önálló könyv megjelentetését. 2003-ban magyarul is megjelent Megetetett társadalom címmel, a HVG Könyvek kiadásában, Budapesten.

A szerző végigköveti a gyorséttermekbe kerülő élelmiszerek útját: a krumpli termelőktől és állattenyésztőktől, a feldolgozókon át, az éttermekbe betérő fogyasztók asztaláig megtett teljes utat leképezi. De bemutatja azokat a társadalmi változásokat (az autók tömegtermelése, az autópályák építése, az automobilitás elterjedése), amelyek a fast-food láncok elterjedését tettét lehetővé, akárcsak azokat a negatív következményeket, amelyeket okoztak: betegségek kialakulása, túlsúlyosság, az egészségügyi ellátó rendszerekre nehezedő nyomást, illetve az élelmiszeripar koncentrációját, az oligopolisztkus piac létrejöttét, ami a széles körben fogyasztott élelmiszerek rosszminőségét okozza – az étteremben és otthon is.

Rendkívül érdekes azonban az is, amit a munkaerő kapcsán állapít meg.

A mcdonaldizált gazdasági egységek munkaerő iránti kereslete gazdasági okokból tudatosan a fiatalok, rendszerint a pályakezdők irányába orientált. Kideríti, hogy a gyorséttermek munkaerejének háromnegyede húsz év körüli, és rendszerint részmunkaidőben foglalkoztatottak, képzetlenek, és a tapasztalanságuk miatt alacsony bérekért dolgoznak. Eredményei szerint az alkalmazottak jelentős része kényszerűségből vállat részmunkaidős állást, hátrányos helyzetű családokból származnak, akik a részben a családi jövedelmek növelése, részben pedig a saját fogyasztásuk finanszírozása érdekében dolgoznak. A monoton munkafázisok ellenséges érzelmeket generálhatnak azokban a pályakezdő (értsd munkába álló) fiatalokban, aki itt kerülnek először közvetlen kapcsolatba a fizetett munkával. A monoton, túlszabályozott, restriktív környezetben történő és engedelmességre nevelő pályaszocializáció következtében a pályakezdőkben szakmai sikertelenséget, lemondást és hosszú távon munkaiszonyt indukálhat.

Az adaptációs problémák és az elidegenedés lehetősége, azzal párosulva, hogy a munkavállalás az iskolai karriert vagy a továbbtanulási lehetőségeket is kompromittálja, mivel a munkahelyen a fiatalok kikerülnek mind az iskola, mint pedig a család ellenőrzése alól sok esetben zsákutcába kergeti a fiatal alkalmazottak egy részét, ezzel mintegy újratermelve hátrányos helyzetűket. Így a saját munkahely és pénzkereseti lehetőség kezdeti csábítása kockázatos lehet, ami a hátrányos helyzet újratermelésének társadalmi intézményévé válik, a dolgozó szegények szakszervezet nélküli, túlórát nem, csak minimálbért fizető alacsony presztízsű és bizonytan munkahelyeként.

Megetetett Tarsadalom angolul, klikk ide: http://books.google.ro/books?id=yNFN1OpnkBkC&dq=fast+food+nation&printsec=frontcover&source=bn&hl=ro&ei=rTBHSsnJNMvK_gbB-cCFCQ&sa=X&oi=book_result&ct=result&resnum=4

Szabadidő – A Foci V.

Nacionalista-tradicionalista és modernista-kozmopolita ellentét. Az „Ősiek” versus „Bozgorok”

A harmadik törésvonal, amit a foci kifejez az etnikai jellegű. A foci és a nacionalizmus amúgy szoros kapcsolatban áll egymással: a jugoszláv polgárháborúban a szerb paramilitáris csapatok a Belgrádi Vörös Csillag szurkolóinak kemény magjából szerveződtek, akik korábban a horvát Dinamo Zágráb csapatának szurkolóival rendszeresen verekedtek a Jugoszláv Ligában (a szecesszió előtt). Vagy a katalán nemzeti identitás jó kifejezésre talált a ma is nemzeti integratív intézményként működő F. C. Barcelonában. Beszédes az is, hogy egy nemzet a foci révén hogyan vehet szimbolikus revansot egy másikon. Az 1988-as EB az elődöntőben a hollandok a házigazda nyugatnémeteket ütötték ki. A holland szurkolók számára ez volt az igazi döntő: végig az kiáltották, hogy „Adjátok vissza a kérékpáromat”, ami arra a Második Világháborús náci gyakorlatra utalt, ami szerint a németek elkobozták a hollandok biciklijeit…. A foci révén vettek elégtételt ezen…

Romániában a kilencvenes években virágzott a nacionalizmus. A hirtelen életvezérlő normák nélkül maradt rétegek számára utolsó fogódzót, „tagságot” (tehát valahová való tartozást) biztosító és kínáló nacionalizmusoknak a kilencvenes évek elején nagy sikere volt. Az etnikai-nemzeti csoportokhoz való tartozás érzése és tudata (pontosabban ennek az érzésnek a társadalmi szerepe) szolgáltatta, „találta fel”, és erősítette azt a (fiktív, csupán érzelmileg kondicionált) identitást, ami révén a társadalmi testbe integrálódni lehetett. Magyarán a nemzethez, etnikai csoporthoz való tartozás olyan kötőanyagokat hozott létre, amelyekkel – legalábbis időlegesen – pótolni lehetett az „elillant” identitások, életvezérlő normák hagyta űrt. A törzsi-primitív nacionalizmus azonban fokozatosan visszaszorult, a gazdasági növekedés révén az etnikai probéma ma nem képez égető kérdést.

A nacionalizmus természetesen továbbra is jelen van, a fociban különösen. Ezt leginkább a transzcendens és a fővárospárti diskurzus hordozza, habár az érdemtelenség diskurzusban is benne rejlik. Ebben az esetben a „nemzeti-ősi” áll szemben az „idegennel”. Az előzőt a Steaua (Becali révén), és részben a Dinamo (erőteljesen Turcu révén), az utóbbit a CFR testesíti meg. Az a tény, hogy a globalizáció következtében a hazai fociban is megjelentek a külföldi játékosok (a múlt idényben ők hozzávetőlegesen az összes első ligás focisták 23 százalékát teszik ki, összesen 118-an vannak a becslések szerint.) jó alkalmat és lehetőséget jelentenek, hogy a „mi”-re és „ők”-re bontott világképben körvonalazódjék egy nemzeti tematika. A külföldiekkel teletűzdelt csapatokkal való Steaua meccsek alkalmával sorozatosan terítékre kerül a foci nemzeti jellegének elvesztése és a hazai focisták érvényesülésének korlátozódásának toposza. A külföldiek „elözönlik” az első ligát, valóságos invázió van, „hól vannak a mieink?” kérdések hangzanak el. Ők „a szükséges rossz”, de akik „rendszerint nem alkottak nagyot” – egyébként is „…csak a gyengébbek jönnek”. Szimptomatikus erre a jeleségre a Craiovai polgármester Antonie Solomon kijelentése, aki azt mondta, hogy a csapatában (U) vannak beszélő majmok is – a színesbőrű játékosora utalva. (Az idézetek forrásait itt most elhagytuk).

Az igazi konfliktus azonban a CFR és a Steaua között van. Ez a konfliktus lényegében a tágabb kontextusba helyezett román-magyar társadalmi viszonyoktól szól. A felmutatható közös ellenség a magyarok, akik az ország területi épségére törnek. A külföldi játékosok (a CFR a Dinamo elleni meccsen tizenegy légióst küldött a pályára) ebben a logikában a magyarokat testesítik meg. Becali rendszeresen magyar csapatnak nevezi az együttest, idegenek gyökértelen seregének, akinek semmi köze sincsen ehhez az országhoz. „Steaua Románia szent szimbóluma, nem jöhetsz te egy magyar, és csúfot űzzél belőle. Ezek szerint ezeknek egy konkrét céljuk van. Csak a Románia szimbólumát támadják”. „Az a véleményem, hogy a CFR nem egy román csapat. És azt is gondolom, hogy azon mód szerint, ahogyan Pászkány a csapatánál cselekszik, ő az autonómiára törekszik” – véli a Dinamós Turcu.

Szabadidő – Filmek. Az elektromos kocsi esete Kaliforniában

Paine, Chris (2006) Who Killed the Electric Car? Sony Pictures

Szeretem a jó dokumentumfilmeket. Az elektromos autóról szóló film sok szempontból beszédes: a környezetért aggódó emberek, a megoldást kereső állam, a nagy autókonszernek és az olajcégek szempontjai ütköznek benne egy derekasnak tűnő határozat nyomán.

1990-ben az amerikai Kalifornia államban a Kalifornia Levegőgazdálkodási Bizottság (California Airs Resource Board) javaslatára érvénybe lépett az úgynevezett ZEV-rendelkezés. A ZEV (Zero Emission Vehicle Mandate) vagy Nulla Kibocsátású Jármű Rendelkezés radikális célt tűzött ki: a levegő szennyezettségének javítása érdekében az eladott új gépkocsik közül legalább két százalék semmilyen káros gázt nem bocsáthat ki. A lépést egyéb intézkedések előzték meg, 1988-ban a LOV (Low Emission Vehicle) elnevezésű szabályozás a környezetbarát technológiák szélesebb körben való használatát szorgalmazta a tiszta levegő érdekében. (Itt ebben a naplóban „recenzált” Barry Commoner Closing Circle című könyvében az egyik „elrettentő példa” éppen a Los Angelesre jellemző egészségtelen szmog). A határozat egy olyan véleményklímában született, amelyben a környezet kérdése és az olaj ügye már problémaként jelent meg: az 1988-as elnökválasztási kampányban a demokrata M. Dukakis az ózonréteg kérdését folyamatosan tematizálta; a közel-keleti térség helyzete, az Első Intifáda kirobbanása 1987-ben az olajkérdést ismételten napirendre kényszerítette.

Ebben a kontextusban a nagy autógyártóknak Kaliforniában olyan autókat is forgalmazniuk kellett, ami megfelel ennek a jogszabálynak. A nagy detroiti gyártók közül leghamarabb a General Motors lépett, hozzávetőlegesen félmilliárd dolláros kutatás és fejlesztés nyomán előállt az EV1-nek elkeresztelt elektromos autóval, ami megfelelt a nulla kibocsátás feltételének. Körülbelül ötezer EV1-re (Electric Vehicle) lízingszerződést kötöttek a vásárlókkal. Az autók üzemeltetéséhez szükséges infrastruktúra (szervíz, töltőállomások, alkatrész-forgalmazás) kiépítése is lassan beindult, a Mandate eredeti célja megvalósulni látszott.

Ezzel párhuzamosan azonban a fő autógyártók az olajkonszernekkel közösen beperelték Kalifornia Államot, később a Szövetségi Kormányzat is pert indított, azzal érvelve, hogy a ZEV gátat emel a szabadpiac ellen. A per végül az utóbbi csoport javára dőlt el, a Szabályt 1995-ben a kormányzó visszavonta, az autók gázkibocsátását nem korlátozta. A GM pedig a lízingbe adott autókat a felhasználóktól begyűjtötte, és furcsamód megsemmisítette. A GM folyamatosan amellett érvelt, hogy erre a termékükre semmilyen piaci kereslet sincsen, Kalifornia Állam pedig értelmetlen és veszteséges tevékenységre kötelezte, amire pedig nem lett volna joga.

A film ezt a sztorit meséli el, sok eredeti felvétellel és meghökkentő nyilatkozatokkal telítve. Komolyan ajánlom, nagy élmény lesz.

Hivatalos honlap: http://www.sonyclassics.com/whokilledtheelectriccar/?detectflash=false&

További nézelődés: http://www.youtube.com/watch?v=_FDmmJm9vSA

Társadalmi problémák - A fogyasztás, válság előtt

Az utóbbi évek folyamatos gazdasági növekedésének vannak szemmel látható eredményei is. Ezek talán leginkább a gombamód szaporodó, szuper- és hipermarketek, szabadidős funkciót betöltő nagy bevásárlóközpontok (plázák, mallok), vagy a belvárosokban megjelenő elitréteget kiszolgáló luxusboltok (amelyek lassan, de biztosan tűnnek el a válság hatására).

 De a nagyáruházakban egyelőre még sokan vásárolnak… Ennek történeti és társadalmi okai vannak, hiszen a múlt rendszer említése kapcsán a népesség többsége leginkább az áruhiányt, a boltok krónikus ürességét és a kényszerű sorbanállást említi – szociológia vizsgálatainkból tudjuk ezt. Az efféle szűkösségből mára már csak egyszerű emlék maradt, hiszen a piaci kínálatot korábban nem remélt sokszínűség, termékskála, választási alternatívák tömkelege jellemzi – egyszóval mára a „bőség zavara” képez valóságot (legalábbis elvben, hiszen a romló anyagi háttér függvényében számos termék továbbra is egyszerűen elérhetetlen a szegényebb helyzetben élők számára).

 Azonban akárcsak a hiány, az árubőség is komoly problémákat gerjeszt – az eltérés csak annyi, hogy más jellegűeket. Az átmenet vége többek között azt is eredményezte, hogy Románia szerves részévé vált annak a társadalmi és gazdasági rendszernek, amit a szakirodalom egyszerűen csak a kapitalista Nyugatnak nevez. A gazdasági folyamatok végső logikájának értelmében (minél több terméket és szolgáltatást megvásárolni, lehetőleg minél rövidebb időközönként) fogyasztói társadalom lettünk: annak minden latens és manifeszt problémájával, rendszerszerű belső ellentmondásaival együtt.

 Tehát lehet-e probléma a fogyasztás? A kérdésre adott választ az egyértelmű igen, hiszen a tartós és felfokozott fogyasztás kimeríti az energiatartalékokat, halmozza a hulladékot és hozzájárul a globális felmelegedéshez – erre korábban már részletesebben is reflektáltunk. Most elsősorban a kapitalista termelés és a fogyasztás mintája, valamint a fogyasztás és a polgári kultúra közötti ellentmondásra térünk ki, illetve rámutatunk a fogyasztói magatartás szerkezete és a társadalmi részvétel negatív irányú kapcsolatára. Nézzük meg ezeket közelebbről.

 A kapitalista gazdasági rend ma ismert Nyugaton kialakult formája lényegileg a tőkefelhalmozás elvére épül. A szerzett profit ismétel, szigorú racionális kalkuláció nyomán történő beruházási előfeltétele kizárja a nyereség személyes célokra történő felhasználását. A nyereséget további nyereséggé kell alakítani; ennek kezdetben vallási okai voltak (az önmegtartóztatás, a protestáns aszkézis), aztán egyszerűen hatékonysági ismérvek tartották működésben. Magyarán, a gazdasági célokat csak szigorú kalkuláció és önkontroll révén lehet elérni: a kapitalista gazdaság kultúrája a hideg számító tervezés köré szerveződött. Mára azonban a társadalom (nem termelő) többségére szemmel láthatólag egy ezzel ellentétes, fogyasztói kultúra jellemző: minél többet és többfélét fogyasztani (lényegében vásárolni), lehetőleg minél gyakrabban Ez a fajta nálunk is elterjedőben lévő magatartás a lényeges pontokon teljes mértékben ellentmond a kapitalizmus logikájának. Hedonista és idegen az önmegtartóztatástól, valamint irracionális, vagyis olyan termékeket és szolgáltatásokat is fogyaszt, amire valójában nincs is szüksége, s amit a divat és külső befolyás, nem az önálló döntés hatására vesz meg. A fogyasztói kultúra hazai térhódításának objektív okai vannak: egyrészt a múlt rendszer kísértő emléke, másrészt a nagyvállalatok által sikeresen kultivált fogyasztói éthosz összekapcsolódik a feltörekvő új közép és felsőosztály identitáskinyilvánítási igényével. A hivalkodó fogyasztás médiában való megjelentése mindennapos; az új generációk „bolti” szocializációjára pedig jó terrénumot kínálnak a plázák, ahol különféle finom és praktikus technikákkal (gyermekszekerek, játszóterek, gyermekeknek szánt törzsvásárlói kártyák, speciális standok, stb.) tudatos fogyasztókká nevelik-gyúrják a következő generáció tagjait – anélkül, hogy ők vagy szüleik ennek tudatában lennének. Az üzletközpontok a rendszeresen kiadott „újságok” és „hírlevelek” révén közvetlenül a privát szférába is behatolnak, mesterségesen átszabják a család költségvetését és időbeosztását. Sugallják, hogy mit és mikor kell vásárolni: a leszállított árut, akkor és ott, amikor a bolt éppen jónak gondolja. Böngészésül önálló tevékenységgé válik.

 A fogyasztói kultúra a polgári kultúra ideálja is ellentmondásban áll egymással. A polgári kultúra központi értékei szellemiek: elég a felvilágosodás szabadság, egyenlőség, testvériség hármasra gondolni, amire a modern társadalom eszméje ráépült. Továbbá, a polgári kultúrában a munka és a megfeszített munka eredménye az egyéni identitás forrása. Ez a közösségben betöltött társadalmi szerepben ölt testet.

 Az önmegtartóztatásra és céljait ésszerűen követő egyén feloldódik a felfokozott fogyasztásban, hiszen az egyén identitását is a sok esetben érzelmi-indulati okokból megvásárolt termékből származtatja: a reklámok által, kívülről vezérelten úgy véli, hogy „az vagyok, amit fogyasztok”. Az újonnan kialakult fogyasztói kultúra egyre inkább a szórakozás szerepét is betölti: a megfeszített munka után a vásárlás egyfajta szórakozás lesz, kielégülés. A plázákban éppen ezért összemosódnak a hagyományos szórakozás (mozi, játszótér, stb.) és a vásárlás, mint szórakozás tényleges határai. A fiatalabb generációk tagjai számára – a pillanatnyi anyagi fedezet hiányában – a vágyakozás és a tényleges vásárlás együttesen tölti be a szabadidőtöltés szerepét. A „shoppingolás” egyaránt utal a szisztematikus termékmustrára („mit vennék meg, ha most lenne pénzem rá” típusú attitűdökre) és a tényleges vásárlásra. A bolt tehát a megvalósítható vágyak színházává vált, az egyéni önmegvalósítás és identitástermelés nyilvános színhelyévé, katedrálisává.

 A fogyasztói kultúra egyik legfontosabb negatív következménye, hogy az egyének állampolgári szerepe és a közélettel szembeni magatartása módosul. A fogyasztással való „elfoglaltság” kikezdi a közösségi ügyekre való figyelést, a kritikai attitűdöt, az okoskodást. A többség esetében az állampolgár szerepét fokozatosan átveszi a fogyasztó szerep. A fiatal generációk tagjai – vélik a szekértők – sokkal hajlamosabbak lesznek elfogadni a hatalom esetleges túlkapásait, hiszen jólétük kritériumát a fogyasztás lehetőségében látják, mintsem politikai jogaik gyakorlásában.

 A fentebb megnevezett aspektusok természetesen trendek, irányok, azonban jó érzékelni, hogy a fogyasztás – ami természetesen fontos – még „nem minden”.

Társadalmi problémák - Válság

Tény: pillanatnyilag a napirend központi kérdését (más szavakkal a „napi agendát”) a válság, népszerűbb nevén a krízis, adott esetben a recesszió általános tematikája uralja. A múlt év végén még pénzügyi válságot emlegettek a szakértők, mára azonban egyértelmű, hogy általános gazdasági válság van, sőt, depresszió.

 Mindez Romániára, valamint a nyugati világ többi részére is érvényes. Gondoljunk csak az amerikai elnökválasztási kampányra, amelynek központi toposza volt a pénzügyi- és ingatlanválság; a közelmúlt EU csúcstalálkozóira, ahol az állami támogatások rendszeréről tanácskoztak az állam és kormányfők; a mindennapi gazdasági jelentésekre; vagy akár az olyan híradásokra is, amelyek „leszegényedett” milliomosok öngyilkosságairól adtak hírt…

 Ugyanakkor a válság – az objektív állapot vagy adott társadalmi feltétel mellett – szimbolikus töltetet kapott, amit vizsgálni és elemezni érdemes. A válság olyan címke, ami adott kontextusban instrumentum, érv, hivatkozási alap, személyes tragédia vagy egyszerűen ürügy és legitim hivatkozási alap a politikum, az üzleti szféra, a munkavállalók illetve a társadalmi csoportok számára az erőforrásokért való küzdelemben. Rá hivatkozva régen fölöslegessé vált munkaerőtől lehet megszabadulni, előnytelen szerződéseket felbontani; a választási kampány során beígért „sok szép jót” és „sok és decens fizetést” is a válságra hivatkozva lehet legitim módon a társadalommal elfeledtetni.

 A krízis valójában az égető, össztársadalmi szintű probléma népszerű megnevezése. Rendkívül súlyos probléma, mert működési zavarokat okoz a pénzpiacok, a gazdaság és végső soron az egész társadalmi rendszer működésében. Probléma, mert a társadalom annak tekinti és megoldásokat dolgoz ki elhárítása érdekében. Jellegét tekintve gazdasági, kommunikatív, mert a médiákban folyamatosan szerepel, politikai is, hiszen az erőforrások elosztását befolyásolja, valamint szimbolikus, mert a jelenlegi helyzetet reprezentálja.

Társadalmi problémák - A homoszexualitásról, családalapítási jogokról

Az új polgári törvénykönyv kapcsán – amiben a tervek szerint Romániában továbbra is tilos lesz az azonos neműeknek házasságot kötni – ismét napirendre került a homoszexualitás tematika. Igaz, sokkal halkabban, mint a szexuális kisebbségek nyilvános felvonulásai alkalmával. Az alábbiakban a nemi kisebbségek jelenlegi helyzete és a társadalom érzékelt reakciója kapcsán tennék néhány megjegyzést: a társadalomtudomány szempontjából.

Egyrészt. A közhiedelemmel ellentétben, a szexualitás általában egyáltalán nem egyéni, magán jellegű kérdés, hanem társadalmi. A biológiai ösztönvilágot az emberi közösségek már a legkorábbi szakaszban társadalmi ellenőrzés alá vonták: erre való a család intézménye. A család lényegi funkciója, hogy a genetikai impulzustömeget „kordába tartsa”, az érzelmi klíma, a biológiai reprodukció (új egyedek létrehozása) és a gazdasági szerepe mellett. Vagyis hatalmat gyakoroljon az „éppen ott és akkor” érvényesnek tekintett értékekkel s normákkal öszhangban a szexualitás felett. Mindezt az egyének megtanulják: a „helyes” nemi szerepek és a „helyes” szexuális viselkedés a szocializáció függvénye.

Az idők során a család folyamatos és lényeges szerkezeti és főbb funkcionális változásokon esett át. Magyarán, többféle család van. Az a családforma, amit ma itt ismerünk (két ellenkező nemű szülő és egy-két gyermek) csak a modernizáció következtében jött létre, és az összes kultúrák között abszolút kisebbségben van (persze jelenleg ebben él a legtöbb ember, azonban nagyon sokféle családforma létezik és a többségük a miénktől eltér). Ez a nukleárisnak nevezett típus most is gyökeres átalakuláson megy át: együttélés, egyszülős család, stb., a posztmodernizáció, a globalizáció hatásának betudhatóan.

Vagyis: a „helyes” és „normális” szexuális viselkedés többnyire társadalmi konstrukció, más szavakkal a társadalom jelöli ki az éppen érvényes nemi szerepeket (férfiasság és nőiesség), és a megfelelő nemi viselkedést. Mindenki számára világos, milyen különbség van egy Rubens-féle női akt alakja és teszem azt Claudia Schiffer között, vagy mekkora a különbség egy tanzániai parasztasszonytól és egy kolozsvári értelmiségi fiatal lány által elvárt fizikum és „normális” viselkedés között. Az előbbi akkor szép, ha az elülső két metszőfoga hiányzik (amit serdülőkorban távolítanak el), az utóbbi, ha hasonlít az éppen divatban lévő modellhez. Így van ez a szexualitással is. Az előbbi, akkor igazi nő, ha házasság előtt a törzsének érettebb nőtagjaival több és ismételt leszbikus tapasztalata volt (aminek funkciója a későbbi férj jobb testi kielégítésének a tanulása), az utóbbi pedig, ha szűzen ment férjhez (habár tudjuk, a hazai 16-18 éves korosztály 63 százaléka nemi életet él, és a házasságot kötőknek korábban átlagban 5-9 más szexuális partnerük volt). Adott szexuális viselkedés nem eredendően helyes és más helytelen. Ami az athéni görög polisz világában „természetes” volt – a szabad férfiak közötti szexuális kapcsolat, a feleségükkel és rabszolgáikkal fenntartott mellett – az a mai hazai környezetben nem az, és fordítva.

Továbbá, a modern család elsődleges társadalmi funkciója az érzelmi funkció (talán érdekes, de minden elsőéves szociológus diákom tudja, hogy a romantikus szerelem is modern társadalmi termék … a középkorban csak incipiens formában létezett, és nem ennek alapján jött létre a kiterjedt család, mert annak gazdasági szerepe volt, és a szülők döntötték el ki kivel köt majd házasságot).

Kutatók gyakran felvetik: az azonos neműek nem képesek ezt az érzelmi funkciót biztosítani egymásnak? Semmi tudományos alap nincs ennek megcáfolására. Egyébként tény az is – heteroszexuálisak esetében –, hogy a biológiai funkció folyamatosan háttébe szorul: terjedőben van, hogy családok egyszerűen nem hoznak létre utódokat. Ennek is társadalmi okai vannak, nem biológiaiak: a felfokozott verseny a gazdaságban, a nagy térbeli mobilitás, a kilátástalannak tekintett jövő, elidegenedés, stb. Továbbá, az is tény, hogy a társadalmi betegségek miatt, rohamosan növekszik a mesterséges megtermékenyítések száma, mert romlik a felnőtt nők fertilitása, a szennyzetség és az egyéb lelki jellegű kockázatok (például a munkahelyi stressz) következtében. Tehát az bizonyos biológiai alap is változáson megy keresztül.

Másrészt pedig. A homoszexualitás kérdése társadalmi probléma, mert a többség által elvárt szexuális viselkedési mintától különbözik, miközben ez a minta maga is módosul – ezt tipikus értékkonfliktus. A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy mára nincsen egy egysége értékrendszer, objektív okokból nem is lehet. A problémát árnyalja az a tény, hogy az azonos neműek közötti szexuális viszonyt a törvény nem tiltja, de szexualitásuk alapján a társadalom megtagad tőlük olyan jogokat, amit amúgy alanyi jogon mindenkinek jár: az örökösödési jogot, ami a modern társadalom egyik alapjogával áll szoros kapcsolatban, nevezetesen a magántulajdonnal, amit a törvény garantál. A morális vetületen túl, a probléma jogi jellegű, de alapja a szűkös erőforrásokon nyugszik: homoszexualitásuk csupán kifogás, hogy egyeseket a társadalom el tudjon zárni az anyagi és szimbolikus erőforrásoktól.

Ugyanakkor, a társadalom hajlamos kettős mércével mérni, másképpen megítélni a férfi és a női homoszexualitást. A leszbikusokkal szembeni társadalmi ellenállás sokkal gyengébb, ugyanakkor esetükben a gyermek-kérdés is sokkal egyszerűbb. A leszbikus pár egyik nőtagja egyszerűen gyereket szülhet, amit a törvény igencsak nehezen szabályozhat, hiszen a férfi homoszexuális párok örökbevételét ellenző fő érv éppen biológiai alapú. Arra senki sem gondol komolyan, hogy egy nőtől meg lehet tagadni a gyerekszülés jogát, különösen nem a „biológiai érvre” hivatkozva.

Fontos megjegyezni, hogy szociológiai vizsgálatok becslése szerint a társadalomnak felnőtt tagjainak 3-5 százaléka homoszexuális. Ez társadalmi tény, objektív feltétel. Abszolút szám tekintetében ez több, mint a hazai magyarság. Dilemmatikus, hogy egy olyan jellemzőjük alapján, ami egyébként nem tiltott, lehet-e a társadalomban jogokat megvonni olyan tényzők alapján, amelyek törvényesen megengedettek. …

Azok az érvek, amelyek a többség által osztott normákra hivatkoznak (hogy a többség heteroszexuális), nem zárják ki annak lehetőségét, hogy a szexuális kisebbségek jogokat szerezhessenek... Ilyen alapon az erdélyi magyarok is románul kellene beszéljenek, a szemüvegesek ne hordják szemüvegeiket, váljanak ortodoxá, mert a többség román és az emberek többsége nem kell szemüveget viseljen, a többség görögkeleti vallású. Egyébként az Noua Dreapta-s (és zsigeri kisebbségellenes elvadult U-s szurkoló) újfasziszta ellentüntetők a magyarokkal szemben is pontosan úgy gondolkodnak (pontosabban mindenféle másságal szemben), mint a társadalmak többségében a heteroszexuális többség a homoszexuálisokkal szemben. Jelen pillanatban rendes helyen a modern demokráciákat sem a nyers többség elvén vezetik, hanem a pluralizmus elve szerint, hiszen vannak olyan csoportok, akik sohasem lesznek többség (etnikai csoportok, étkezési kisebbségek, krónikus betegek, vallási vagy nyelvi kisebbségek például, de a szegények is), akiknek másképpen sohasem kellene jogokat biztosítani.

A vita egyik kulcseleme volt, hogy miért kell kivinni a homoszexuálisoknak másságukat a köztérre. Leginkább azért, mert a modern társadalom többsége a marginális csoportok (etnikai kisebbségek, szegények, mozgássérültek, bevándorlók) specifikus poblémáira egyszerűen nem szokott önként odafigyelni. Azért kényelenek utcára vonulni, mert a többség csak így hajlandó – rendszerint kis ideig – ezekről beszélni. Minél inkább marginális egy csoport, annál inkább kénytelen radikálisabb, figyelemfelkeltőbb eszközzel, technikával élnie kérdéseinek tematizálására. A kilencvenes években - s a jelek szerint a közeljövőben - a magyarok is kénytelenek voltak-lesznek utcai tüntetések sorozatával érdekeiket érvényesíteni illetve megtartani.

Apropó számok. Mondottuk: 3-5 százalék tartozik a szexuális kisebbségekhez. Amikor először láttam ezt az arányt – ami amúgy hozza az általánosan Nyugatnak tekintett világrész átlagát –, heteroszexuálisként elgondolkodtam: társadalomkutatóként, egyetemi oktatóként nagyon sok embert ismerek. Közöttük vélhetően szép számban tőlem eltérő nemi viselkedésűt is. Azonban, ez alig derült ki: biztosan, mert mint többségi előtt ezt szégyellték, féltek, hogy mit mondok majd. S akkor gondojuk el: rokonaink, barátaink, ismerőseink, szomszédaink, munkatársaink egy része aggódik, hogy velük szembeni jelenlegi viszonyunk megváltozik, mert intim élete eltér a miénktől. Hogy meg fogunk rá haragudni, elfordulunk tőlük. Vajon jó az a heteroszexuális többségnek, ha félnek-tartanak tőlük?

Érdekes könyvek - Mindent a maga nyomában

Erikson, Kai T. (1976) Everything in its Path. Destruction of Community in the Buffalo Creek. New York: Simon and Schuster

 A társadalmi problémák egyik sajátos típusának, a természeti katasztrófák és emberi mulasztások által okozott csapások konfliktualista paradigmában való tárgyalására egyik legjobb példa a magyarul sajnos ma sem olvasható Kai T. Erikson (1976) Everything in its Path. Destruction of Community in the Buffalo Creek Flood (Mindent a maga nyomában. Egy közösség elpusztulása a Buffalo Creek-i áradásban) című, agyonidézett könyve. Erikson könyvével megnyerte az Amerikai Szociológiai Társaság patinás Sorokin díját, de egyben a szakma figyelmét is a természeti csapások, valamint az emberi tényezők által okozott társadalmi problémák kérdésköre fele fordította. A történet első látásra eléggé szokványos: egy tél végi esőzés következtében (1972. február 26.) egy nyugat virginia-i szénbánya víz- és szénhulladék-tározója átszakad, és a letóduló félmilliárd liter salak a völgyben lévő szalagtelepüléseken mindent elpusztít, ami az útjában van. Meghal 125 ember, 1121 megsérül, 507 ház összeomlik, 4000 ember pedig (az 5000-ből) elveszíti lakását, megszűnik 30 vállalkozás (az áradásról és a pusztításról Mimi Pickering rendező megdöbbentő dokumentumfilmet is készített 1975-ben, The Buffalo Creek Flood: An Act of Man címmel).

 Tipikus ember által okozott és a természeten keresztül ható társadalmi problémával állunk szemben: a szénbánya vezetősége ismételten hanyagul kezeli a biztonsági intézkedéseket, a hatóságok jóindulatát pedig egyszerűen megvásárolja – a katasztrófa előtt négy nappal az illetékes testület embere kifogástalannak találta a gát állapotát. A helyzet által okozott következmények azonban katasztrofálisak. A völgy lakóinak jelentős része elpusztult, településeik eltűntek, a közösség soha nem talált magára, egyszerűen dezintegrálódott és atomizálódott. Ez a helyzet aztán végérvényessé vált. Más szavakkal, egy nem orvosolható, állandó társadalmi problémát teremtett, amivel senki sem tudott mit kezdeni. Sem a bánya – amit az évekig eltartó két per során kártérítés fizetésre ítélnek –, sem a hatóságok, sem pedig maguk a túlélők nem tudták hogyan lehetne a közösséget újjáépíteni. Erikson könyvének célja, hogy megválaszolja, hogyan történhetett mindez meg és ennek az emberek milyen jelentőséget tulajdonítottak.

 Erikson a kérdés tárgyalását egy nagy ívű történeti és társadalmi kontextusba helyezi. Zseniálisan világít rá arra, hogy a természeti, és a nyomában kialakult emberi katasztrófát tulajdonképpen társadalmi tényezők hívták életre, és a társadalmi változás folyamata vezetett végső soron oda, hogy az esőzés és gátszakadás végzetessé vált a bányaiparban foglalkoztatott helyi lakosság számára. Úgy is lehetne mondani, hogy a katasztrófa társadalmilag „be volt kódolva” a közösség életébe, a társadalmi változások által jelentett ellentmondó kihívások és egymásnak feszülő érdekek konfliktusai révén. Nézzük meg ezeket egyenként.

 Egyrészt, a szóban forgó népesség sokban különbözött a többségi amerikaiaktól, azokkal szemben határozták meg a maguk identitását. Mint a Nyugat Virginia-i Appalache Hegység lakói rurális gyökerekkel rendelkeztek, sajátos éthos jellemezte őket, ami leginkább a természettel való organikus viszonyban, a családi kapcsolatokban és a munkával szemben tanúsított ambivalens magatartásban testesült meg , aminek pedig egyenes következménye volt a mindenféle változással szembeni óvakodás és általános bizalmatlanság. Továbbá, a bányában való tipikus munka egyfajta fatalista és jelen állapotokba belenyugvó attitűdöt generált, ami a nagyobb időhorizontú tervezést gátolta. Olyan készségeknek, mint a nyitottság, hivatalosságokba vetett bizalom, hosszú távú tervezés hiánya fatálisnak bizonyult. Másrészt pedig, a tradícióvezérelten átadott iskolázatlanság és a helyi alternatív munkalehetőségek krónikus hiánya védtelenné és végső soron teljesen kiszolgáltatottá tette ennek a közösségnek a tagjait a bányavállalattal szemben: a bánya abban volt érdekelt, hogy minél kevesebben folytassák tanulmányaikat, mert így helyben maradtak, és a munkaerőt olcsón tudták pótolni. Végeredményben egy láthatatlan, de létező konfliktus feszült a bánya és a közösség érdeke között, amit az utóbbiak még felismerni sem tudtak. Harmadrészt pedig, a tágabb kontextusban egy másik konfliktus feszült: a gazdasági rendszer időközben bekövetkezett változása, aminek következtében csökkent a kitermelt szén iránti gazdasági kereslet hiszen a kitermelő és klasszikus iparágak hanyatlásnak indultak. Mivel a szén vesztett társadalmi jelentőségéből, a bányavállalat sem eszközölt újabb beruházásokat, mert nem volt érdeke az apadó jövedelmeit munkavédelmi és környezetvédelmi projektekre tölteni.

 Az árvíz által okozott traumáknak tehát mélyebb és külső, társadalmi okai voltak, amelyek végül a Buffalo Creek közössége elvesztéséhez vezettek: morális válságot, dezorientációt, a társadalmi kapcsolatok elvesztését, társadalmi betegségeket és identitásválságot, tehát megannyi súlyos társadalmi problémát teremtettek.