Társadalmi problémák - A homoszexualitásról, családalapítási jogokról

Az új polgári törvénykönyv kapcsán – amiben a tervek szerint Romániában továbbra is tilos lesz az azonos neműeknek házasságot kötni – ismét napirendre került a homoszexualitás tematika. Igaz, sokkal halkabban, mint a szexuális kisebbségek nyilvános felvonulásai alkalmával. Az alábbiakban a nemi kisebbségek jelenlegi helyzete és a társadalom érzékelt reakciója kapcsán tennék néhány megjegyzést: a társadalomtudomány szempontjából.

Egyrészt. A közhiedelemmel ellentétben, a szexualitás általában egyáltalán nem egyéni, magán jellegű kérdés, hanem társadalmi. A biológiai ösztönvilágot az emberi közösségek már a legkorábbi szakaszban társadalmi ellenőrzés alá vonták: erre való a család intézménye. A család lényegi funkciója, hogy a genetikai impulzustömeget „kordába tartsa”, az érzelmi klíma, a biológiai reprodukció (új egyedek létrehozása) és a gazdasági szerepe mellett. Vagyis hatalmat gyakoroljon az „éppen ott és akkor” érvényesnek tekintett értékekkel s normákkal öszhangban a szexualitás felett. Mindezt az egyének megtanulják: a „helyes” nemi szerepek és a „helyes” szexuális viselkedés a szocializáció függvénye.

Az idők során a család folyamatos és lényeges szerkezeti és főbb funkcionális változásokon esett át. Magyarán, többféle család van. Az a családforma, amit ma itt ismerünk (két ellenkező nemű szülő és egy-két gyermek) csak a modernizáció következtében jött létre, és az összes kultúrák között abszolút kisebbségben van (persze jelenleg ebben él a legtöbb ember, azonban nagyon sokféle családforma létezik és a többségük a miénktől eltér). Ez a nukleárisnak nevezett típus most is gyökeres átalakuláson megy át: együttélés, egyszülős család, stb., a posztmodernizáció, a globalizáció hatásának betudhatóan.

Vagyis: a „helyes” és „normális” szexuális viselkedés többnyire társadalmi konstrukció, más szavakkal a társadalom jelöli ki az éppen érvényes nemi szerepeket (férfiasság és nőiesség), és a megfelelő nemi viselkedést. Mindenki számára világos, milyen különbség van egy Rubens-féle női akt alakja és teszem azt Claudia Schiffer között, vagy mekkora a különbség egy tanzániai parasztasszonytól és egy kolozsvári értelmiségi fiatal lány által elvárt fizikum és „normális” viselkedés között. Az előbbi akkor szép, ha az elülső két metszőfoga hiányzik (amit serdülőkorban távolítanak el), az utóbbi, ha hasonlít az éppen divatban lévő modellhez. Így van ez a szexualitással is. Az előbbi, akkor igazi nő, ha házasság előtt a törzsének érettebb nőtagjaival több és ismételt leszbikus tapasztalata volt (aminek funkciója a későbbi férj jobb testi kielégítésének a tanulása), az utóbbi pedig, ha szűzen ment férjhez (habár tudjuk, a hazai 16-18 éves korosztály 63 százaléka nemi életet él, és a házasságot kötőknek korábban átlagban 5-9 más szexuális partnerük volt). Adott szexuális viselkedés nem eredendően helyes és más helytelen. Ami az athéni görög polisz világában „természetes” volt – a szabad férfiak közötti szexuális kapcsolat, a feleségükkel és rabszolgáikkal fenntartott mellett – az a mai hazai környezetben nem az, és fordítva.

Továbbá, a modern család elsődleges társadalmi funkciója az érzelmi funkció (talán érdekes, de minden elsőéves szociológus diákom tudja, hogy a romantikus szerelem is modern társadalmi termék … a középkorban csak incipiens formában létezett, és nem ennek alapján jött létre a kiterjedt család, mert annak gazdasági szerepe volt, és a szülők döntötték el ki kivel köt majd házasságot).

Kutatók gyakran felvetik: az azonos neműek nem képesek ezt az érzelmi funkciót biztosítani egymásnak? Semmi tudományos alap nincs ennek megcáfolására. Egyébként tény az is – heteroszexuálisak esetében –, hogy a biológiai funkció folyamatosan háttébe szorul: terjedőben van, hogy családok egyszerűen nem hoznak létre utódokat. Ennek is társadalmi okai vannak, nem biológiaiak: a felfokozott verseny a gazdaságban, a nagy térbeli mobilitás, a kilátástalannak tekintett jövő, elidegenedés, stb. Továbbá, az is tény, hogy a társadalmi betegségek miatt, rohamosan növekszik a mesterséges megtermékenyítések száma, mert romlik a felnőtt nők fertilitása, a szennyzetség és az egyéb lelki jellegű kockázatok (például a munkahelyi stressz) következtében. Tehát az bizonyos biológiai alap is változáson megy keresztül.

Másrészt pedig. A homoszexualitás kérdése társadalmi probléma, mert a többség által elvárt szexuális viselkedési mintától különbözik, miközben ez a minta maga is módosul – ezt tipikus értékkonfliktus. A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy mára nincsen egy egysége értékrendszer, objektív okokból nem is lehet. A problémát árnyalja az a tény, hogy az azonos neműek közötti szexuális viszonyt a törvény nem tiltja, de szexualitásuk alapján a társadalom megtagad tőlük olyan jogokat, amit amúgy alanyi jogon mindenkinek jár: az örökösödési jogot, ami a modern társadalom egyik alapjogával áll szoros kapcsolatban, nevezetesen a magántulajdonnal, amit a törvény garantál. A morális vetületen túl, a probléma jogi jellegű, de alapja a szűkös erőforrásokon nyugszik: homoszexualitásuk csupán kifogás, hogy egyeseket a társadalom el tudjon zárni az anyagi és szimbolikus erőforrásoktól.

Ugyanakkor, a társadalom hajlamos kettős mércével mérni, másképpen megítélni a férfi és a női homoszexualitást. A leszbikusokkal szembeni társadalmi ellenállás sokkal gyengébb, ugyanakkor esetükben a gyermek-kérdés is sokkal egyszerűbb. A leszbikus pár egyik nőtagja egyszerűen gyereket szülhet, amit a törvény igencsak nehezen szabályozhat, hiszen a férfi homoszexuális párok örökbevételét ellenző fő érv éppen biológiai alapú. Arra senki sem gondol komolyan, hogy egy nőtől meg lehet tagadni a gyerekszülés jogát, különösen nem a „biológiai érvre” hivatkozva.

Fontos megjegyezni, hogy szociológiai vizsgálatok becslése szerint a társadalomnak felnőtt tagjainak 3-5 százaléka homoszexuális. Ez társadalmi tény, objektív feltétel. Abszolút szám tekintetében ez több, mint a hazai magyarság. Dilemmatikus, hogy egy olyan jellemzőjük alapján, ami egyébként nem tiltott, lehet-e a társadalomban jogokat megvonni olyan tényzők alapján, amelyek törvényesen megengedettek. …

Azok az érvek, amelyek a többség által osztott normákra hivatkoznak (hogy a többség heteroszexuális), nem zárják ki annak lehetőségét, hogy a szexuális kisebbségek jogokat szerezhessenek... Ilyen alapon az erdélyi magyarok is románul kellene beszéljenek, a szemüvegesek ne hordják szemüvegeiket, váljanak ortodoxá, mert a többség román és az emberek többsége nem kell szemüveget viseljen, a többség görögkeleti vallású. Egyébként az Noua Dreapta-s (és zsigeri kisebbségellenes elvadult U-s szurkoló) újfasziszta ellentüntetők a magyarokkal szemben is pontosan úgy gondolkodnak (pontosabban mindenféle másságal szemben), mint a társadalmak többségében a heteroszexuális többség a homoszexuálisokkal szemben. Jelen pillanatban rendes helyen a modern demokráciákat sem a nyers többség elvén vezetik, hanem a pluralizmus elve szerint, hiszen vannak olyan csoportok, akik sohasem lesznek többség (etnikai csoportok, étkezési kisebbségek, krónikus betegek, vallási vagy nyelvi kisebbségek például, de a szegények is), akiknek másképpen sohasem kellene jogokat biztosítani.

A vita egyik kulcseleme volt, hogy miért kell kivinni a homoszexuálisoknak másságukat a köztérre. Leginkább azért, mert a modern társadalom többsége a marginális csoportok (etnikai kisebbségek, szegények, mozgássérültek, bevándorlók) specifikus poblémáira egyszerűen nem szokott önként odafigyelni. Azért kényelenek utcára vonulni, mert a többség csak így hajlandó – rendszerint kis ideig – ezekről beszélni. Minél inkább marginális egy csoport, annál inkább kénytelen radikálisabb, figyelemfelkeltőbb eszközzel, technikával élnie kérdéseinek tematizálására. A kilencvenes években - s a jelek szerint a közeljövőben - a magyarok is kénytelenek voltak-lesznek utcai tüntetések sorozatával érdekeiket érvényesíteni illetve megtartani.

Apropó számok. Mondottuk: 3-5 százalék tartozik a szexuális kisebbségekhez. Amikor először láttam ezt az arányt – ami amúgy hozza az általánosan Nyugatnak tekintett világrész átlagát –, heteroszexuálisként elgondolkodtam: társadalomkutatóként, egyetemi oktatóként nagyon sok embert ismerek. Közöttük vélhetően szép számban tőlem eltérő nemi viselkedésűt is. Azonban, ez alig derült ki: biztosan, mert mint többségi előtt ezt szégyellték, féltek, hogy mit mondok majd. S akkor gondojuk el: rokonaink, barátaink, ismerőseink, szomszédaink, munkatársaink egy része aggódik, hogy velük szembeni jelenlegi viszonyunk megváltozik, mert intim élete eltér a miénktől. Hogy meg fogunk rá haragudni, elfordulunk tőlük. Vajon jó az a heteroszexuális többségnek, ha félnek-tartanak tőlük?