A pillanatnyi médiadiskurzusok közkedvelt témájává nőtte ki magát az a kérdéskör, amit ernyőfogalommal rendszerint ökológiai problémáknak szokás nevezni. Ennek több oka is van. Elsősorban a 2007-es év eleji Kormányközi Klímaváltozást Vizsgáló Bizottság 440 oldalas terjedelmű Jelentését kell megemlíteni, ami a patinás Oxfordi Egyetemi Kiadónál látott napvilágot. Az inkább pesszimizmusra okot adó átfogó tudományos munka világszerte alaposan felkavarta nagyközönség kedélyét, s ami a jelek szerint az eddig leginkább a kérdés „fő kerékkötőjének számító Egyesült Államokat is arra kényszerítette, hogy felülvizsgálja korábbi merev elutasító álláspontját a kibocsátott széndioxid mennyiségét illetően. Másodsorban az idén rendkívüli módon meleg tél mintha empirikusan is érzékeltette, aláhúzta volna a tudósok borúlátó vélekedései a népességet is arra késztette, hogy valahogyan foglalkozzon, beszéljen a Föld közép és hosszabb távú jövőjéről.
Gondoljunk bele: korábban elsősorban a zöld mozgalmak, legfennebb a kisebb országok, valamint a zöldeket is kormányban tudó országok tematizálták sürgették a megoldást – az USA és Ausztrália nem is volt hajlandó elismerni a tényeket, azt csupán egyes tudósok zavarkeltésének, megalapozatlan hipotézisének tekintette.
A jelenség önmagában persze ennél sokkal bonyolultabb, hiszen a felmelegedés csupán az egyik vonatkozása a problémának: a népesség növekedésével csökkennek a felhasználható termőterületek, fogynak az iható vízkészletek, az erdőirtások és a városiasodással karöltve haladó infrastrukturális fejlesztések miatt fokozatosan romlik a levegő minősége, növekszik a szegény népesség aránya… hogy csak a legsúlyosabbakat említsük. Időközben persze csökken a hagyományos energiakészlet (a szén, a kőolaj és a földgáz) ami hozzávetőlegesen negyven-ötven év múlva vélhetően elfogy. A pesszimista tudósok a jelenséget képletesen érzékeltetik a meglehetősen anyagias nyugati világ számára: az egész olyan, mintha egy bank automatából csak vennénk ki a pénzt, anélkül, hogy valaki gondoskodna a betétekről…
Jogosan vetődik fel a kérdés: felelőtlen lenne a jelenkor társadalma? Annak elitje? Nem érdekli az utókor? A válasz nem olyan egyszerű és gyökeresen eltérő az alkalmazott perspektíva függvényében. A mindenkori kormányokra jellemző, hogy komolyan kizárólag csak négyéves periódusokban gondolkodnak, mintha képtelenek lennének hosszabb távon tervezni – lényegében a jelenre fókuszálnak. Ha közelebbről nézzük mindezt, akkor kiderül, hogy rövid távon a hatalmon maradás feltétele az, ha az állampolgárok elégedettek, vagyis jól élnek. És mikor élnek jól? Amikor van munkahelyük (akkor is, ha az széndioxid kibocsátó gazdasági egység), ha van autójuk (akkor is, ha az tovább melegíti a Földet), ha sokat fogyasztanak (akkor is, ha mindez csak halmozza a hulladékot) és ha nem fáznak (akkor is, ha az csökkenti a hagyományos energiahordozók mennyiségét). Magyarán a kormányok a jelenlegi biztos kényelem biztosítására törekednek az újraválasztás reményében, és nem vállalják, hogy a bizonytalan becslésekre támaszkodva munkahelyeket számoljanak fel, szigorú és kényelmetlen környezetvédelmi intézkedéseket hozzanak a munkanélküliség, esetleg szegénység és társadalmi elégedetlenség, lázadások árán. Mi lenne tehát az egyik járható út? Az, hogy a társadalom minden egyes tagja önkéntesen lemondjon kényelmének mára fontosnak tekintett elemeiről, és kevesebbet fogyasszon, környezetbarát közszállítási eszközzel utazzon, vegyen kisebb autót, amit csak másokkal megosztva használjon a városon kívül, takarékoskodjon a vízzel, villannyal, gázzal. Példaértékű, hogy egy amerikai átlagos polgár egy napi annyi energiamennyiséget fogyaszt el mint két angol, három svájci, kilenc mexikói, vagy ötvenhárom indiai …
A kérdéskörnek másik oka a nyugati zsidó-keresztény kultúrában gyökerezik. Az empirizmuson szocializálódott társadalmak többsége számára az a létező, ami szabad szemmel is látható. Egy sor kockázati tényező szabad szemmel nem látható, így a mindennapok szintjén egyszerűen nem létezőnek tekintett. A víz és légszennyezés csak extrém esetben látható, tehát bizonytalannak legjobb esetben is csak átmenetileg tekintett: amíg fel nem száll a szmog. Empirikus kutatások mutattak rá, hogy amíg jön a csövön a gáz és amíg a kutaknál van benzin, addig az emberek nagy többsége határozottan kitart mai életmódja mellett és nem szándékszik változtatni fogyasztói szokásain. Hogyan tovább?
Korábban a globális ökológiai problémákra reflektálva amellett érveltem, hogy a kérdés mára egyértelműen társadalmi problémának minősül, azonban a kérdés megoldására vonatkozóan (ha az egyáltalán kezelhető még) egyáltalán nincsen közösen osztott elképzelés. Sőt, még arra sem, hogy kik vagy milyen intézmények hatáskörébe tartozna a kérdés megoldásának a keresése. Beszédes, hogy nemrégiben, rögtön a Kormányközi Klímaváltozást Vizsgáló Bizottság 440 oldalas terjedelmű Jelentését követően egy sikeres brit milliárdos többmilliós „díjat” ajánlott fel annak vagy azoknak a tudósoknak, akik záros időn belül megtalálják a globális felmelegedés „ellenszerét”. A szándék természetesen értékelendő és a pénzdíj sem elhanyagolható, azonban tanulságos, hogy ebben a felfogásban is – ami egyféleképpen ki is fejezi a globális társadalom nézetrendszerét – visszaköszön az a merkantilista gondolat, hogy a megoldás egyszerűen megvásárolható …
A valóság helyzet persze ettől nagyon messze esik. Már a kiindulópontot tekintve sincsen egyelőre kéznél levő közös nevező. A tudományos világbán tulajdonképpen két egymásnak gyökeresen ellentmondó hipotézis létezik az ökológiai problémákra vonatkozóan. Az egyik – pesszimista – forgatókönyv egy szerintük objektív ténynek tekinthető alapállásból közelíti a kérdéshez. Nevezetesen, hogy a Föld (a természet és társadalom fizikai tere, terepe), mint rendszer véges: fizikai értelemben korlátos. E kiindulópont miatt szokás limit-tézisnek is nevezni. Úgy tartják, hogy a fizikai korlátozottság határt szab a népesség és gazdaság növekedésének: a (fogyó) termőterület, ivóvíz, levegő és energiahordozók megszabnak egy kritikus felső küszöbértéket, amit semmiképpen sem lehet meghaladni. Továbbá, az emberi tevékenységek melléktermékeként termelt hulladék anyagok sem tárolhatók a végtelenségig, különösen, ha az elsivatagosodás, az életet helyenként máris ellehetetlenítő szennyeződés miatt az élet fizikai tere máris erőteljesen zsugorodik. Talán kuriózumnak is hat, de a jelenlegi trendek szerint ötnaponta körülbelül egymillióval vagyunk többen, mi emberek. Percenként átlagban hetvennel növekszik a népesség: százhúsz személy hal meg és százkilencven csecsemő születik. Önmagáért beszél: a demográfusok becslése szerint ma ötször többen élünk, mint amennyi ember valaha élt 1830-ig összesen! Ennyi embert egyre nehezebb eltartania a Földnek, akik tetejében egyre többet fogyasztanak, tehát egyre nagyobb mértékben járulnak hozzá a ökológiai problémák súlyosbításához. Mindezeket pedig még jobban összekuszálja, hogy a növekedés területileg egyenlőtlen, tehát a hiányok és a negatív hatások térben is koncentrálódnak …
A jelenkori helyzetre reflektálva a „limitesek” úgy vélekednek, hogy mára az emberiség nagyon közel áll a korlát felső küszöbértékéhez és hamarosan a problémák soha nem tapasztalt intenzitással nyilvánulnak meg, mert azok nem lineárisan alakulnak ki, hanem exponenciális pályát követnek. Egy ideig viszonylag lassan kumulálódnak a negatív hatások, majd egy áthajlási pont után hirtelen különösen erős intenzitással zúdulnak rá a társadalmakra. Az idei különösen enyhe tél csak hangosabbá tette ennek az álláspontnak a képviselőit, és sokakat arra késztetett, hogy a folyamat visszafordíthatatlansága és az ellenőrzés végérvényes elvesztését emlegessék. Mégis, mi lenne a teendő? A mérsékeltebbek szerint az emberiségnek minden területen vissza kell fognia magát, ha túl akarja hosszabb távon élni a bajokat. A mindennapok szintjén ez azt jelentené, hogy egy sor dologról le kellene mondani, ami majd rontaná a életminőséget (vagyis ahogyan azt mai fogalmainkkal meghatározzuk) és legalább mérsékelni kell a fogyasztást, ami a következő generációkkal szemben egyébként erkölcsi felelősség is. Az álláspontjukat alátámasztó érvek között kiemelten szerepel a városi népesség egyre nagyobb száma, akik nyomorban élnek és elemi szükségleteiket sem tudják maguknak biztosítani; a gyors ütemben növekvő emberiség száma; az ivóvíz minőségének a folyamatos romlása; valamint a kőolajkészletek rohamos csökkenése és kiapadása hozzávetőlegesen negyven év múlva – ez utóbbi állapot tulajdonképpen már elfogadott tényként kezet a politikai és üzleti körökben egyaránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése