A Főtérrel kapcsolatos jelenségek jelenlegi kutatásának két eltérő iránya van. Egyrészt a szerkezeti, hangsúlyosan építészeti és infrastrukturális adottságainak, lehetőségeinek a tudományos igényű vizsgálata, másrészt pedig a tetten érhető változások társadalmi következményei és ezek szimbolikus jelentésrendszereinek elemzése. A kérdéssel foglalkozó kutatók és építészek – akár a kolozsváriak általában - eltérően vélekednek afelől, hogy mi is a Főtér. Az empirikus adatok birtokában nyilvánvaló, hogy az eltérő társadalmi hátterű és tapasztalatú kolozsváriak fejében a közhiedelem ellenére a „Főtérnek” (és úgyszintén a Belvárosnak) eltérő értelmezései vannak: lényegében különböző Főterek vannak, amelyek a Mátyás szoborcsoporthoz kapcsolódnak ugyan, de azt eltérő kiterjedésűnek és szerkezetűnek látják. Míg (főleg az idősebb) magyarok többnyire a Főteret szűk értelemében tekintik központnak és a Fadrusz-szoborcsoport és a székesegyház közvetlen kompakt környékét határozzák meg Kolozsvár Főterének, addig a fiatalabbak hajlamosak azt egy körgyűrűvel kiterjeszteni az Óváros magjára. A román etnikum tagjai is a történelmi főteret tekintik Főtérnek, de ezen túl „észreveszik” a Bocskai és a Széchenyi teret is, a városmaghoz kapcsolódó járulékos tereket is. Rendkívül fontos megállapítás azonban, hogy mára végérvényesen eldőlt a nacionalista korszakra jellemző szimbolikus térfoglalás tétje: a „Fő-tér”, a közösség és köz eszmei centruma mindenki számára a középkorban kialakult a városon belüli fő közlekedési útvonalak metszésében található terület (a „román” jegyekkel felruházott Avram Iancu/Bocskai tér „ellenében”).
A Főtér jelenlegi arculata a XIX. században a modernizáció és a helyi nemzetépítés ambícióitól meghatározott. Korábban itt városi piac volt, de a XIX. századtól kezdve fokozatosan reprezentatív térré alakították, amelynek fordulópontja az 1896-os Millenniumi megemlékezés és az arra való felkészülés. A Főtéren működő Nagypiac a Széchenyi térre költözik, a Szent Mihály templom körüli építményeket lebontják, a Karolina szobor átkerül a Múzeum térre. A kiürítésének főcélja az 1902-ben felállításra kerülő Mátyás szoborcsoport. A XX. század elején megépülnek a tér utolsó reprezentatív épületei, amelyek napjainkig meghatározóak a tér morfológiai és urbanisztikai képének alakításában; időközben a Nagypiac Dísztérré válik, ami a nemzetet és annak nagyságát hivatott a társadalmi térben némi rendies jelleggel reprezentálni – a hivatalos ünnepek alkalmával minden társadalmi kategóriának megvolt a pontosan megjelölt helye, ahol állniuk kellett. Beszédes, hogy a lebontott városfalak anyagából épül meg a templomtorony: a régi város szélei ezzel középre kerültek.
Mindezek (vélik az építészek) két nagy problémacsoportot generáltak. Elsősorban, a Főtér csak akkor válhatott a nemzet eszmei központjává, ha az fizikális értelemben is „középen van”. Mindez mára nagyon súlyos közlekedési nehézségeket produkál. Ezeket megoldani a közeljövőben nincsen sok esély, a Főtérre nehezedő nyomás várhatóan erősödni fog. Másodsorban pedig, erősen kötött szerkezetű és meghaladott – egész egyszerűen és másik társadalmi típus realitását tükrözi vissza: a modern kori viszonyokat egy poszt-modern kontextusban. Emiatt a Főteret nem lehet közösségi célokra használni, nem lehet „benne jelen lenni”, hiszen ebben a kötött formában az emlékezés és tisztelet színtere, egyenlőtlen viszonyt teremt az egyén és tér között, vélik a szakértők.
Erre vonatkozóan a vita rendkívül fontos megállapítása volt, hogy a Főtér arculatának kialakítása illetve mostani megváltoztatása korántsem véletlen: az előbbi a modern kor kiteljesedésének pillanatával, az utóbbi pedig a klasszikus modernitás (gazdasági és társadalomszervezési értelemben mindenképpen) meghaladásának momentumával esik egybe. De mi ennek a lényege? Tömören azt mondhatnánk, hogy a Főtéren zajló átépítések tétje az autók fokozatos kiszorítása mellett kettős: azt „kiürítve”, „szellősítve” visszaadni az embereknek, valamint tőkésítve és piacosítva tőkét (értsd) turistákat vonzani. Magyarán eladhatóvá, fogyaszthatóvá tenni a várost, elsősorban annak reprezentatív, identitást adó-kreáló Főterét. Mondjuk ki: a tőke iránti verseny miatt márkásítani, „brendesíteni” kell városunkat – ahogyan Nagyszeben, Segesvár, Temesvár már korábban sikerrel megtette, ugyanazon külső gazdasági tényezők hatására. Tehát Kolozsvár és Főtere újra-feltalálásának vagyunk a tanúi.
A legszembetűnőbb változást a gyalogos-autós forgalom világos elválasztása jelenti, illetve az ennek érdekében történő átrendezés. Míg korábban a teret az autós forgalom birtokolta (ez a modern város egyik jellemvonása), a maga zajával, szennyével, és ahol emiatt a gyalogos forgalom is csupán inkább átmeneti, a valahova sietés útvonalai vezettek át, addig az átépítést követően a teret a gyalogos forgalom, a séta, a pihenés, a szabadidő kellemes eltöltése kellene birtokba vennie. Mindez kizárja a rohanó autós forgalmat és átengedi az így felértékelődött teret a központba vonzott gyalogosok, tulajdonképpen a fogyasztók és elsősorban a turisták számára. Az útépítést ugyanakkor a homlokzatok felújítása, a részleteiben gazdag díszítések, a patinás régiesség kiemelése zajlik. Az utca homlokzatairól eltűnnek a látványt zavaró kábelek, cégtáblák és növényzet. A látványt ugyanakkor a tervezett szökőkút vize és fényfantáziák, a posztmodern városépítészet leggyakrabban használt elemei díszítik és strukturálják. A tervezett szökőkút illetve a fények legfontosabb jellemzői annak játékossága és változatossága: mobilis, akárcsak az idevonzani kívánt turista - akkor és úgy jeleníthető meg ahogyan a mindennapitól eltérő rendezvénynek vagy közösségi esemény megkívánja. A szándék szerint fogyaszthatóvá tett Belváros a tervezett szépség, a divatos sikkesség a sétáló, pihenő, kávézó, vásároló gyalogosok és látogatók társadalmi tere kíván lenni, aminek egy végső célja van: lehetővé tenni és maximalizálni a fogyasztást, és ezáltal a közvetlen anyagi és szimbolikus profitot. Mindehhez pedig olyan jellegű terek kellenek, amelyek a benne tartózkodást és az időtöltést teszik lehetővé.
Ebben az „posztmodern” és „európai” felvetésben elmosódnak az etnikai jellemzők, nincsenek alternatív román illetve magyar terek. A hivatkozott múlt egy közösnek tekinthető és vállalható múlt köré szerveződik múlt, hiszen az európai. A lokális jegyek – a térszerkezet, a történelmi objektumok elrendezése, azok sajátos története, stb. – kiemelése révén állítható fel a piacosítható márka, ami etnikumtól függetlenül jövedelmező. Ismételten, mindezeknek a prioritásoknak a tematizálása az európai fogyasztó és fogyasztható város eszméje köré szervezett, ennek a megvalósítása mozgatja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése