Fociológia – Ghenceában a helyzet változatlan

Megint edzőcsre történt a Bukaresti Steaua labdarúgó egyesületnél – M. Lacatus ismét megvált a katonacsapattól, miután a múlt héten otthon kikaptak a brassóiaktól. Az események további folyását már ismerjük: a Ghenceában a helyzet változatlan. A stadiont elhagyó Gigi Becali a vereség után össztűzet zúdított a korábbi edzőre és a játékosok jó részére. Stigmatizált, címkézett, észt osztott. A (sport)tévé-stúdiókban alpári hangnemben becsmérelt mindenkit, sűrűn emlegetve, hogy ő itt a főnök, a pénzt ő adja, így mindég neki van igaza, az edző lényegében azért van, hogy értékes utasításait és meglátásait a gyakorlatban alkalmazza. Tehát logikus a végkövetleztetése: aki saját edzői feje után megy, annak „fel is út, meg le is út”.

Tény, hogy a Ghencea körüli ismételt események néhány lényeges dologra hívják fel a figyelmet – ezek nem csak a focira, hanem az egész hazai társadalomra is vonatkoznak. Ezek közül néhány.

Egyfelől, a probléma-megoldás mintája. A hazai társadalomra jellemző, hogy szereplők a felmerülő konfliktusokat és problémákat nem konszenzusosan, hanem mindinkább konfliktusosan oldják meg (a konfliktus-megoldása egy ötfokozatú skálán a konfliktus-konszenzus tengelyen történhet – lásd R. K. Merton). Egyik fél – jelen esetben a Becalié – akarata teljes mértékben felülírja a körülményeket és a másik fél esetleges ellenvéleményét, ellenérveit, cselekvéseinek eredeti szándékait. A tejes alávetettség nyomán az egyik fél – jelen esetben M. Lacatus – egyszerűen „megsemmisül”. A Steaua esetében úgy válik meg tőle, hogy fizikailag szóba sem áll vele, álláspontjára egyáltalán nem kíváncsi.

Miért probléma mindez? Mert ez a modell az alkalmazó-alkalmazott viszonyban is így működik. És az (ismételt) Becali-Lacatus esethez hasonlók arra valók, hogy az autoriter alkalmazók legitimálva, az éppen kirúgott alkalmazottak meg nullának érezzék magukat. (Ha Lacatussal meg lehet a világ színe előtt tenni, akkor „nekem” a „főnökkel” szemben milyen esélyeim lehetnek alapon).

Másfelől, a veszteség elfogadásádnak képtelensége. Tény, hogy a foci társasjáték: több szereplője van (csapatok), a meccsek kimenetele meg többesélyes (nyereség, veszteség, döntetlen). Statisztikai fogalmakat használva, a bajnokság több eseményből áll (sok meccs van a csapatok között), így aztán matematikai szükségszerűség, hogy a csapat veszíteni is fog. Azt elvárni, hogy a csapat mindég nyerjen, egyenértékű azzal, hogy a lehetetlen akarják az edzőtől (vagy a játákosoktól). Stochasztikusan valószínűtlen, hogy ugyanaz a csapat csak nyerjen. Mindez a társadalomra is érvények: több eltérő célokkal rendelkező nagycsoport van, mindegyik érdeke kellene érvényesüljön élőbb-utóbb, nem csupán az erősebbek akarata.

Aztán, az intézmény-személy összemosódása. A esetből jól látszik a tradicionalista, sőt szultanista uralom jegye: Steaua esetében a személy (Becali) azonos a csapattal és a klubbal. Semmilyen formális ellenvélemény nem lehetséges, ebben az abszolutista logikában a vezető akarata egyenértékű a jogi személy „akaratával”. Ez a felfogás belekényszeríti az edzőt is, hogy elfogadja, hogy ő is egyenértékű, azonos a csapattal, annak megszemélyesítése legyen. Miközben világos, hogy a pályán egy tizenegy elemes rendszer működik, ami tetejében több, mint az elemek egyszerű, algebrai összege - az edző csak korlátozott ellenőrzést gyakorol felette.

Weber óta tudjuk, hogy ez a részint tradicionális és részint érzelmi-affektív cselekvésekre épülő irracionális modell nem fér őssze a célracionális hatékonysággal – így a Steaua garantáltan arra van ítélve, hogy nem nyerheti meg a bajnokságot – mint ahogyan az utóbbi időben nem is nyerte meg.

Végül pedig, a szaktudás el nem ismerése. „Az edző azért van, hogy az én utasításaimat hűen kövesse” logika a legsúlyosabb következménye. A mindenkori szakvezetővel szembeni attitűd a társadalom többségének a tudással, szaktudással (és implicite a tanulással) szembeni nézeteit tükrözi vissza.

Más szavakkal: a pénz – tudás hamis szembeállítása, és a pénz öncélú kultusza, mindennel szembeni elsőbbsége nyilvánul meg általa.

Szabadidő – A Foci V.

Nacionalista-tradicionalista és modernista-kozmopolita ellentét. Az „Ősiek” versus „Bozgorok”

A harmadik törésvonal, amit a foci kifejez az etnikai jellegű. A foci és a nacionalizmus amúgy szoros kapcsolatban áll egymással: a jugoszláv polgárháborúban a szerb paramilitáris csapatok a Belgrádi Vörös Csillag szurkolóinak kemény magjából szerveződtek, akik korábban a horvát Dinamo Zágráb csapatának szurkolóival rendszeresen verekedtek a Jugoszláv Ligában (a szecesszió előtt). Vagy a katalán nemzeti identitás jó kifejezésre talált a ma is nemzeti integratív intézményként működő F. C. Barcelonában. Beszédes az is, hogy egy nemzet a foci révén hogyan vehet szimbolikus revansot egy másikon. Az 1988-as EB az elődöntőben a hollandok a házigazda nyugatnémeteket ütötték ki. A holland szurkolók számára ez volt az igazi döntő: végig az kiáltották, hogy „Adjátok vissza a kérékpáromat”, ami arra a Második Világháborús náci gyakorlatra utalt, ami szerint a németek elkobozták a hollandok biciklijeit…. A foci révén vettek elégtételt ezen…

Romániában a kilencvenes években virágzott a nacionalizmus. A hirtelen életvezérlő normák nélkül maradt rétegek számára utolsó fogódzót, „tagságot” (tehát valahová való tartozást) biztosító és kínáló nacionalizmusoknak a kilencvenes évek elején nagy sikere volt. Az etnikai-nemzeti csoportokhoz való tartozás érzése és tudata (pontosabban ennek az érzésnek a társadalmi szerepe) szolgáltatta, „találta fel”, és erősítette azt a (fiktív, csupán érzelmileg kondicionált) identitást, ami révén a társadalmi testbe integrálódni lehetett. Magyarán a nemzethez, etnikai csoporthoz való tartozás olyan kötőanyagokat hozott létre, amelyekkel – legalábbis időlegesen – pótolni lehetett az „elillant” identitások, életvezérlő normák hagyta űrt. A törzsi-primitív nacionalizmus azonban fokozatosan visszaszorult, a gazdasági növekedés révén az etnikai probéma ma nem képez égető kérdést.

A nacionalizmus természetesen továbbra is jelen van, a fociban különösen. Ezt leginkább a transzcendens és a fővárospárti diskurzus hordozza, habár az érdemtelenség diskurzusban is benne rejlik. Ebben az esetben a „nemzeti-ősi” áll szemben az „idegennel”. Az előzőt a Steaua (Becali révén), és részben a Dinamo (erőteljesen Turcu révén), az utóbbit a CFR testesíti meg. Az a tény, hogy a globalizáció következtében a hazai fociban is megjelentek a külföldi játékosok (a múlt idényben ők hozzávetőlegesen az összes első ligás focisták 23 százalékát teszik ki, összesen 118-an vannak a becslések szerint.) jó alkalmat és lehetőséget jelentenek, hogy a „mi”-re és „ők”-re bontott világképben körvonalazódjék egy nemzeti tematika. A külföldiekkel teletűzdelt csapatokkal való Steaua meccsek alkalmával sorozatosan terítékre kerül a foci nemzeti jellegének elvesztése és a hazai focisták érvényesülésének korlátozódásának toposza. A külföldiek „elözönlik” az első ligát, valóságos invázió van, „hól vannak a mieink?” kérdések hangzanak el. Ők „a szükséges rossz”, de akik „rendszerint nem alkottak nagyot” – egyébként is „…csak a gyengébbek jönnek”. Szimptomatikus erre a jeleségre a Craiovai polgármester Antonie Solomon kijelentése, aki azt mondta, hogy a csapatában (U) vannak beszélő majmok is – a színesbőrű játékosora utalva. (Az idézetek forrásait itt most elhagytuk).

Az igazi konfliktus azonban a CFR és a Steaua között van. Ez a konfliktus lényegében a tágabb kontextusba helyezett román-magyar társadalmi viszonyoktól szól. A felmutatható közös ellenség a magyarok, akik az ország területi épségére törnek. A külföldi játékosok (a CFR a Dinamo elleni meccsen tizenegy légióst küldött a pályára) ebben a logikában a magyarokat testesítik meg. Becali rendszeresen magyar csapatnak nevezi az együttest, idegenek gyökértelen seregének, akinek semmi köze sincsen ehhez az országhoz. „Steaua Románia szent szimbóluma, nem jöhetsz te egy magyar, és csúfot űzzél belőle. Ezek szerint ezeknek egy konkrét céljuk van. Csak a Románia szimbólumát támadják”. „Az a véleményem, hogy a CFR nem egy román csapat. És azt is gondolom, hogy azon mód szerint, ahogyan Pászkány a csapatánál cselekszik, ő az autonómiára törekszik” – véli a Dinamós Turcu.