Fociológia – A Universitatea 1919 és a CFR 1907 mai mérkőzésének margójára

Fociológia – A Universitatea 1919 és a CFR 1907 mai mérkőzésének margójára. 

A román szívek szimbóluma („Simbolul unor inimi romanesti”) versus Erdély büszkesége („Mandria Ardealului”). Etnikai kompetíció vagy újszerű osztályharc?

A kolozsvári közélet egyik leglátványosabb eseménye az CFR – U mérkőzés. Nem is maga a meccs, hanem ami körülötte van. Az a két különféle társadalmi beágyazottság, ami mentén a városi derby ilyen érzelmi hullámokat kavar. És olykor erőszakot. 

Ugyanis hazai tekintetben a futballhuliganizmus jelenségének talán egyik legjobb és egyben legérdekesebb példája a kolozsvári Universitatea labdarúgócsapat szurkolótáborának kicsiny, de annál hangosabb csoportja. Őket a média és a sportszakma is az egyik legerőszakosabbnak tekinti (a Dinamos szurkológárda, és részben a fővárosi Rapidos Legione Granata mellett). Országos szinten talán a 2008 tavaszán történtek miatt váltak hírhedtté, de a legutóbbi Gépész utcai „szurkolásuk” is emlékezetes maradt. (ekkor a vasutasok vécéit törték össze egyes dühös drukkerek). A magukat Sepcile Rosii (Piros Sipkások) névvel illető galeri kemény magjának viselkedésére jól illik az indulatból és társadalmi frusztráltságból táplálkozó kollektív viselkedés lázadásra vonatkozó elmélete.

Első látásra a kérdés „belső fociügy”, az erőszakos cselekedetek okozója a sport-rivalizáció. Azonban ennél jóval többről van szó, különösképpen ha a két csapat társadalmi beágyazottságát, illetve a szurkolók társadalmi réteg- és osztály-hovatartozását nézzük. (Csak a tipikus, modális profilokról van szó; kivételek, eltérések természetesen vannak a szurkolók csoportjában. Még egyszer, ideáltipikus profilokról beszélünk).

A vasutascsapatot 1907-ben a MÁV vasúti alkalmazottai, az U-t 1919-ben a frissen létrejött román állami adminisztráció alapította Prefektúra dísztermében. Az előző csapat tulajdonosi körét 2008-ban elsősorban magyar üzleti körök képezték (nem csak), az utóbbit pedig főként román üzletemberek, de a helyi adminisztráció is birtokolta. A helyzetet tovább árnyalja a szurkolók szocio-kulturális és demográfiai összetétele, társadalmi státusa. A CFR támogatóinak körét a felfele mobilis közép- és felsőközép-rétegek képezik (IRES, 2011), akik a társadalmi változások nyertesei voltak. A csapat és gazdasági növekedés teremtette középosztályosodás folyamata spontánul és természetszerűleg talált egymásra és kapcsolódott össze Kolozsváron. A fiatalabb, képzettebb és aktív életkorú felfele mobilis rétegek a maguk karierrsikereit látták visszatükröződni a csapat gyors felemelkedésében, sikerességében. Ez a frissen megjelent középréteg kollektív szinten talált markert és azonosulási lehetőséget a Gépész utcai focicsapatban. Ez magyarázza a szurkolótábor növekedését és ennek tipikus (Románia szerte majdnem szokatlan) társadalmi összetételét és minőségét, már ami a stadionban való viselkedését, erőszakmentes megnyilvánulásait illeti. Továbbá, az utóbbi években a helyiség-kolozsváriság és a CFR is összekapcsolódott. A sikeres csoportok esetében rendszerint a közvetlen, lokális kapcsolataik erősödnek meg, amelyek a helyi identitásokat alakítják. A CFR akarva-akaratlanul a helyi, civis-urbánus identitások hordozójaként jelent meg, az „elveszett polgári múlt” letéteményesét, annak „újrafelfedezését” jelképezte. Ezt az 1907 dátum folyamatosan jeleníti meg – mint egy felvállalandó tradíciót. Magyarán, egy magát szimbólummá kinőtt csapat és egy nyertes-befolyásosabb társadalmi réteg kapcsolódott össze: így a CFR 1907 elsősorban nem csak egy csapatot, hanem egy pozitív társadalmi réteghelyzet-változást jelenített meg. 

Az U-s szurkolók szemében a CFR 1907 a maguk társadalmi helyzetének romlását is szimbolizálta, amit az elnyert három bajnoki cím csak fokozott. Mert kik képezik a tipikus Piros Sipkásokat? Szociológiai nyelvezetben legegyszerűbben azt mondhatnánk, hogy többnyire a veszteseket, de semmiképpen sem a nyertesek többségét. Hanem inkább a másodgenerációs kolozsvári, szocialista lakótelepi, alacsonyabban képzett, a munkaerőpiacon marginálisabb, anyagilag szerényebb, munkás-származású rétegek fiatal és román anyanyelvű képviselőit (IRES, 2011). (Még egyszer, nem csak ezeket, de inkább őket). Akik számára az U több, mint szórakozás (a CFR 1907 fanok többsége számára a szurkolás gyakorlata szocializációs és szórakozási-kikapcsolódási forma): biztosabb anyagi alap hiányában a társadalmi identitás stratégiai jelentőségű bázisa, egyik legfontosabb azonosulási objektuma. Itt elsősorban az erőszakosabb kemény magra utalunk.

A létbizonytalanság mértéke egyenes arányban növeli a klubbal való azonosulás mértékét: így aztán minden, ami az U esetében sportkudarc, az a fanatikus Vörös Sipkás számára ugyanolyan mértékű társadalmi kudarccá, katasztrófává válik. A kemény galeritagok erőszakosságának oka a munkásszármazásúak nagycsoportjának masszív társadalmi térvesztése, lényegében süllyedése, amire a CFR 1907 sikerei minduntalan emlékeztetnek... Az erőszakosságuk pedig lázadás azon rend – pontosabb gazdasági viszonyrendszer - ellen, amiben mindez bekövetkezhetett. Magyarán, mivel az U támogatóinak kemény magját többnyire a lefele mobilisak vagy társadalmilag stagnálók képezik, az erőszakosságuk tulajdonképpen az osztályharc rejtett formája, ami legalább annyira irányul a hatóság ellen, mint a „rendes” CFR szurkoló ellen. Az „erőszakos” U szurkoló–„békés” CFR szurkoló viszonya úgy is értelmezhető, mint egy radikális kísérlet a való világban, pontosabban munkaerőpiacon és a tág társadalmi mezőben való egyenlőtlen viszony erőszakos úton való megváltoztatására tett kísérlet. Ugyanis kapitalista gazdaságra jellemző egyenlőtlen, kizsákmányoló viszonyrendszerben az ideáltipikus U szurkoló alkalmazója („patronja”) éppen a CFR szurkoló profiljának felel meg... Más szavakkal, a U–CFR kapcsolat útja a munkaerőpiacon keresztül vezet.

Hogyan alakult a város gazdasági profilja? Az utóbbi Népszámlálásokból származó statisztikai adatsor szerint a város az elmúlt évtizedben egy radikális változáson esett át. Miután a„füstös” nagyipart az ötvenes-hatvanas években idetelepítették, azt a ’90-es évek során a átszervezték és privatizálták, vagy bezárták, ami teljes mértékben átszabta az ágazatok közötti viszonyt: a szolgáltató, kereskedelmi, IT- illetve az akadémiai szektorok váltak dominánssá az időközben majdnem teljes mértékben eltűnt iparral szemben.

A gazdasági ágazatok szerinti eloszlását vizsgálva észrevehető, hogy struktúrája a rendszerváltást követő években jelentős mértékben megváltozott. Míg az 1992-es népszámlálás idején a város lakosságának közel fele (46,39%) a feldolgozó iparban dolgozott, ez az arány az elkövetkező tíz évben csaknem megfeleződött (28,3%). Ugyanakkor jelentőset növekedett a szolgáltató szektorban dolgozók aránya: 1992-ben arányuk 40,56 százalék, 2002-ben pedig már meghaladta a 60 százalékot. A legnagyobb növekedési ütemet a kereskedelem, a közélelmezés, a szállodaipar (több mint 10 százalékos növekedés), valamint az oktatás (több mint 3 százalékos növekedés) jelentette.

Mindez természetszerűleg eredményezte az U-s szurkolók számának csökkenését, szemben a CFR szurkolók növekedésével.  A munkásosztály számarára ugyanis lecsökkent, a fehérgallérosoké pedig megnövekedett…

Magyarán, az U–CFR rivalizálás során felszínre kerülő erőszak nem más, amint egyfajta osztályharc... Amire aztán még az etnikai méz is rákerül...

Na, de lássuk mi lesz ma a stadionban? Megismétlődnek a tavaszi események?

Társadalmi problémák - Romák Belfastban/Ulsterben

Pár napja ismét a roma problematikától hangos a nemzetközi sajtó. Lényegben a Mailat-ügy olaszországi, majd itthoni kirobbanása óta (2007) a kérdést folyamatosan napirenden tartotta a média, azonban ha jobban szemügyre vesszük a kérdés dinamikáját, akkor könnyen észrevehető, hogy a nyilvános diskurzusokban időként erőteljesen tör elő roma-toposz. Mint például jelenleg. A belfasti eset (romániai romákra törtek a szélsőségesek, akik később nyilvános felvonulást is szerveztek) ezt eredményezte: az érzelmet és értelmet alaposan felkavarta. A helyiek cseppet sem korrekt vádjai között az is szerepelt, hogy a Romániából elszármazott romák kolduló gyermekei terrorizálták volna az északír főváros békés lakóit.

A kérdés több tényezőt takar, valójában nagyon súlyos probléma, több szempontból is. Az első tényező a média és a hatóság általános magatartása. A második tenyező a jelenség mögött álló objektív társadalmi folyamatok (mindezek szorosan összefüggenek). Az alábbiakban ezekre fogunk tömören reflektálni.

Egyrészt, figyelemre méltó a média magatartása, a brit és a romániai egyaránt (ez utóbbi esetében inkább a televizióra gondolok). A kettő között valójában nincsen lényeges különbség: felületesek a kérdés kapcsán, kizárólag a szenzációsra figyelnek, illetve a romákat (átalában, mint közösséget) bűnbaknak tekintik – rájuk csak negatív terminusokban hivatkoznak.

A hazai sajtó jó része követi ezt a mintát: egybehangzó vélemények szerint a romák csak rontanak az ország általános megítélésén, ezáltal az össznépeség kerül méltánytalanul rossz képbe. Akárcsak az olaszországi esetek kapcsán.

Másrészt pedig, figyelemre méltó a hatóságok magatartása ennek a problémának az alakulásában (is). Egyértelmű, hogy a jelenség nem újkeletű. Sem a vendégmunka általában, sem pedig a hátrányos helyzetűekre specifikus olyan tevékenységformák, mint a szervezett kéregetés, a gyerekek koldultatása nem most jelent meg. A hazai illetékes intézmények – köztük az iskolák, ahol évek óta apad a gyerekek létszáma, vagy a gyerekvédelem hatóságai, a rendőrség – rég tudnak róla, de rendszerint csak akkor hajlandóak foglalkozni az ilyenszerű kérdésekkel, ha a sajtó (olykor a maga nem túl elegáns stílusában) napirendre tűzi azt. Közömbös magatartásuk hibást kör generál: ha társadalom fő integráló intézményei, mint az iskola, család, a közösség és a szociális intézmények, valamint a bűnüldöző szervek nem oldják meg a jelenség mögött álló igazi okokat, mint például a szegénység, a társadalmi diszkrimináció, a iskolai kettős mérce a romákkal szemben, akkor azok a megoldandó jelenség kiváltó okaivá válnak.

Így aztán a kritikus helyzetben került egyének egy része természetszerűleg keres máshol megélhetést, vagy kerül a kriminális szervezetek kezére. Ebben rejlik a helyzet cinizmusa: hogy a probléma mérséklését-javítását szolgálni hivatott intézmény(ek) nem csupán nem képes(ek) kezelni a kérdést - esetünkben a roma gyerekek kilépését az iskolából – hanem még örülnek is annak, a „minél kevesebb roma gyerek, annál jobb” logika alapján. Ez a magatartás explicit a helyi rendőrfőnökök esetében, akiknél úgy tűnik, nem abban érdekeltek, hogy ne legyen bűnözés, hanem hogy a bűnelkövetők „ne az ő területükön legyenek”. Persze az a legfőbb baj, hogy az angliai rendőrség is így gondolkodik, az első adandó alkalommal hazaküldve a különféle és „gyanúsnak” címkézett elemeket. Erre pedig a belfastihoz hasonló szerencsétlen események igencsak jó alkalmak.

A kérdés mögött többféle társadalmi jelenség van, ami életrekelti a szervezett kolduláshoz hasonló negatív eseteket. Ezek közül kiemelendő a vendégmunka, mint a szegénységből kivezető és-vagy a jóléthez elvezető társadalmilag mára elterjedt minta. Emiatt az illegális tevékenységek is könnyebben externalizálódnak, különösen a megszerezhető haszon relatív magas értékével kalkulálva. A másik jelenség pedig az itthon maradt gyerekek előtt álló kockázatok: a szülői kontroll hiánya, a szólők fizikai távolléte jelentősen megnöveli annak esélyét, hogy ezek a gyerekek áldozatokká váljanak: fizikai agresszió, nemi erőszak, rabszolgamunka, prostitúcióra való kényszerítés áldozatává. A harmadik jelenség pedig – mint az előző kettő közvetlen okozója – az általános gazdasági helyzet és diszkrimináció, a társadalmi intézmények elégtelen integrációs ereje. A társadalom formális kötelékeiből való kiszakadottság – munkahelyről, szociális ellátó rendszerekből, politikai intézményekből – rendszerint azzal jár, hogy újabb problémákat okoz. Mint például amiről éppen beszéltünk.

Szabadidő – A Foci V.

Nacionalista-tradicionalista és modernista-kozmopolita ellentét. Az „Ősiek” versus „Bozgorok”

A harmadik törésvonal, amit a foci kifejez az etnikai jellegű. A foci és a nacionalizmus amúgy szoros kapcsolatban áll egymással: a jugoszláv polgárháborúban a szerb paramilitáris csapatok a Belgrádi Vörös Csillag szurkolóinak kemény magjából szerveződtek, akik korábban a horvát Dinamo Zágráb csapatának szurkolóival rendszeresen verekedtek a Jugoszláv Ligában (a szecesszió előtt). Vagy a katalán nemzeti identitás jó kifejezésre talált a ma is nemzeti integratív intézményként működő F. C. Barcelonában. Beszédes az is, hogy egy nemzet a foci révén hogyan vehet szimbolikus revansot egy másikon. Az 1988-as EB az elődöntőben a hollandok a házigazda nyugatnémeteket ütötték ki. A holland szurkolók számára ez volt az igazi döntő: végig az kiáltották, hogy „Adjátok vissza a kérékpáromat”, ami arra a Második Világháborús náci gyakorlatra utalt, ami szerint a németek elkobozták a hollandok biciklijeit…. A foci révén vettek elégtételt ezen…

Romániában a kilencvenes években virágzott a nacionalizmus. A hirtelen életvezérlő normák nélkül maradt rétegek számára utolsó fogódzót, „tagságot” (tehát valahová való tartozást) biztosító és kínáló nacionalizmusoknak a kilencvenes évek elején nagy sikere volt. Az etnikai-nemzeti csoportokhoz való tartozás érzése és tudata (pontosabban ennek az érzésnek a társadalmi szerepe) szolgáltatta, „találta fel”, és erősítette azt a (fiktív, csupán érzelmileg kondicionált) identitást, ami révén a társadalmi testbe integrálódni lehetett. Magyarán a nemzethez, etnikai csoporthoz való tartozás olyan kötőanyagokat hozott létre, amelyekkel – legalábbis időlegesen – pótolni lehetett az „elillant” identitások, életvezérlő normák hagyta űrt. A törzsi-primitív nacionalizmus azonban fokozatosan visszaszorult, a gazdasági növekedés révén az etnikai probéma ma nem képez égető kérdést.

A nacionalizmus természetesen továbbra is jelen van, a fociban különösen. Ezt leginkább a transzcendens és a fővárospárti diskurzus hordozza, habár az érdemtelenség diskurzusban is benne rejlik. Ebben az esetben a „nemzeti-ősi” áll szemben az „idegennel”. Az előzőt a Steaua (Becali révén), és részben a Dinamo (erőteljesen Turcu révén), az utóbbit a CFR testesíti meg. Az a tény, hogy a globalizáció következtében a hazai fociban is megjelentek a külföldi játékosok (a múlt idényben ők hozzávetőlegesen az összes első ligás focisták 23 százalékát teszik ki, összesen 118-an vannak a becslések szerint.) jó alkalmat és lehetőséget jelentenek, hogy a „mi”-re és „ők”-re bontott világképben körvonalazódjék egy nemzeti tematika. A külföldiekkel teletűzdelt csapatokkal való Steaua meccsek alkalmával sorozatosan terítékre kerül a foci nemzeti jellegének elvesztése és a hazai focisták érvényesülésének korlátozódásának toposza. A külföldiek „elözönlik” az első ligát, valóságos invázió van, „hól vannak a mieink?” kérdések hangzanak el. Ők „a szükséges rossz”, de akik „rendszerint nem alkottak nagyot” – egyébként is „…csak a gyengébbek jönnek”. Szimptomatikus erre a jeleségre a Craiovai polgármester Antonie Solomon kijelentése, aki azt mondta, hogy a csapatában (U) vannak beszélő majmok is – a színesbőrű játékosora utalva. (Az idézetek forrásait itt most elhagytuk).

Az igazi konfliktus azonban a CFR és a Steaua között van. Ez a konfliktus lényegében a tágabb kontextusba helyezett román-magyar társadalmi viszonyoktól szól. A felmutatható közös ellenség a magyarok, akik az ország területi épségére törnek. A külföldi játékosok (a CFR a Dinamo elleni meccsen tizenegy légióst küldött a pályára) ebben a logikában a magyarokat testesítik meg. Becali rendszeresen magyar csapatnak nevezi az együttest, idegenek gyökértelen seregének, akinek semmi köze sincsen ehhez az országhoz. „Steaua Románia szent szimbóluma, nem jöhetsz te egy magyar, és csúfot űzzél belőle. Ezek szerint ezeknek egy konkrét céljuk van. Csak a Románia szimbólumát támadják”. „Az a véleményem, hogy a CFR nem egy román csapat. És azt is gondolom, hogy azon mód szerint, ahogyan Pászkány a csapatánál cselekszik, ő az autonómiára törekszik” – véli a Dinamós Turcu.

Szabadidő – A Foci IV.

A hazai foci a főváros - vidék ellentét mellett (lásd korábbi bejegyzésünket) egy másik releváns törésvonal mentén kialakult ellentétet is visszatükröz. Nevezetesen a poszt-szocialista régi és globalista új gazdasági oligarchia között húzódó ellentétet (azt is mondhatnánk a „helyiek” versus „globálisak”). Mire gondolunk?

A rendszerváltást követő változásoknak egyik legfontosabb eleme a gazdasági szerkezetváltozás és a privatizáció volt. A szocialista nagyipar egy részét vagy bezárták, vagy átszervezték és privatizálták. A privatizáció nem csupán a szoros értelemben vett gazdasági egységekre terjedt ki, hanem többek között a labdarúgó klubokra is. A fociklubok privatizációja volt talán az egyik legkevésbé látható és átlátható folyamat. Sokáig nem volt világos kik a tulajdonosok, hogyan jutottak hozzá, és milyen a vagyoni-tulajdoni helyzet. Leginkább a felhalmozott adósságokról lehetett tudomást szerezni az adóhivatal (ANAF) jóvoltából. Újabban pedig a DNA vizsgálta játékvezető korrupciós botrányok kapcsán hallunk sokat.

A klubtulajdonok és szponzorok – mint mindenhol a világon – nagyon gazdag emberek. A foci jó alkalom és lehetőség arra, hogy a sikeres vállalkozók az üzleti világon kívül is széles körben ismertté váljanak, szimbolikus tőket szerezzenek.

Ez Romániában is így van. A csapatok „vetekedésében” két igencsak eltérő vezetési stílusú-habitusú üzletembercsoport küzdelme is kiolvasható: a poszt-szocialista régi és globalista új oligarchia konfliktusa.

Az előző csoporthoz tartozik a Dinamo tulajdonosainak egy része, kiemelten az elnök Nicolae Badea és Vasile Turcu; a Rapid elnök George Copos; de hozzájuk áll legközelebb a Steauás Gigi Becali is (természetesen még mások is). Rájuk az jellemző, hogy az előző rendszerben közel álltak az akkori hatalomhoz, idősebbek, és a foci révén keresik a nyilvánosságot. Nicolea Badea Ion Dinca volt miniszterelnök-helyettes lányának a volt férje; a rendszerváltás után kapcsolatai révén a belügyminisztériumot informatizálta a Computerland cégen keresztül, a Dinamóhoz is ezek révén került. Mára 160 millió eurós vagyona van a Capital 300 szerint. Vasile Turcu az építőiparban és az ingatlanpiacion tevékenykedik, kezdetben az állammal üzletelt. Becali pedig a Hadügyminisztériummal ápolt kapcsolatai révén jutányosan jutott földterületekhez. Copos korábban országos KISZ titkár volt, (állítólag vagyonát a volt kommunista ifjúsági szervezet tulajdonai révén alapozta meg).

A második csoport tagjai nagyon kevés alkalommal jelennek meg a nagy nyilvánosság előtt, fiatalabbak, és nagy részük természetesen vidéki. Kapcsolataik az előző hatalommal nemigen voltak – már koruk miatt sem –, inkább önerőből lettek gazdagok. Közéjük tartozik többek között a kolozsvári CFR-es Pászkány Árpád; ő maga alig szerepel a sajtóban, de a diskurzusok révén benne van a közbeszédben. Ez utóbbi csoport habitusa diszkrét, üzleti viszonyaik nemzetköziek. Az általuk patronált klubokon keresztül a kétféle habitus is ütközik: míg az első esetében „smecheres” vezetési stílus nyomán sorozatosak az edzőcserék, a hangos megnyilvánulások és a belső konfliktusok, addig az utóbbiak esetében a stabilitás, a célracionális tervezések és cselekvések az inkább jellemzőek. De ide tart az Unireas G. Bucsaru is, akiről majdnem semmit sem hallani, ha igen, akkor is Becali emlegeti (legutóbb a „javasolt” Steaua-Unirea esetleges fúziójának ötlete nyomán).

Talán nem véletlen, hogy a tavalyi és idei idényben is ez utóbbiak közül került ki a bajnokcsapat…

Szabadidő - Filmek. The Take

Lewis, Avi (2004) The Take. Barna-Alper Productions

Ezt a filmet egy kedves barátom ajánlotta figyelmembe (sok más mellett). A Naomi Klein forgatókönyve alapján készült dokumentumfilm meghökkentő estet mutat be realista részletességgel. Egy munkát elvesztő Buenos Aires-i harmincfős munkáscsoport elhatározza, hogy birtokba veszi (innen a cím is) a becsődölt autóalkatrész-gyárat, ahol korában dolgoztak. Az eset Argentínában nem volt egyedi, csoportok tucatjai cselekedtek ugyanígy. Munkásból gyártulajdonos? (Marx forog a sírjában…).

Nem éppen! A „gyárfoglalóknak” egyáltalán nincsen könnyű dolga: hamarosan az egész rendszerrel szembe találják magukat: a tulajdonosokkal, a jogi rendszerrel, az egész politikummal, sok esetben pedig társaikkal, is, akik a kilátástalanak tűnő helyzetben majdnem eltántorodnak és elbizonytalanodnak.

A gyár azonban beindul és bartellben értékesíteni is képesek termékeiket, de a hatalom nem tűri sokáig, hogy a magántulajdon szentségét sértve kollektíven gyárat vezető volt munkások sokáig működtessék: adminisztratív korlátok és akadályok tömkelegét zúdítja rájuk. S ők még a szerencsésebbek közé tartoznak: a többi birtokba vett gyárat a rendőrség és katonaság erőszakkal veszi vissza, elzavarva onnan a szorgosan dolgozó munkásokat. Eredeti felvételeket látunk ezekről.

A csoport végül győzedelmeskedik a rendszer felett, a bíróság jogot ad nekik, hogy a gyárat működtessék.

A filmben számos politikus, nagyiparos, és civil aktivista vonul fel, kifejtve véleményét az argentin gazdasági szerkezetváltozásról, és annak pozitív illetve negatív következményéről.

A film erősen jó példája annak, hogyan tűnik el a társadalmi változások forgatagában a klasszikus munkásosztály, amit a modern nagyipar foglalkoztatott. És arra, hogy a globalizáció körülményei között, amikor a gyárakat egyszerűen bezárták, vagy a termelést áthelyezték Kelet-Ázsiába (főleg Kínába), hogyan lesz emberek tömege fölösleges, mert a gazdaságnak egyszerűen nincsen rájuk szüksége.

A filmben a munkások érző emberek, akik semmi egyebet sem akarnak, mint tovább dolgozni abban a gyárban ahol eddig. Nyoma sincsen az osztályharcnak, a forradalmi szándékoknak, de a végsőkig készek küzdeni azért, hogy a társadalomban a helyüket valahol megtalálják: a film gerince erről szól.

A The Take azonban szemléletes képet ad a tágabb társadalmi kontextusról is: a politikai viszonyokról, a maradék munkásság politikai dilemmáiról, a gazdasági szerkezetváltozás következményeiről, a jogi rendszerről, és bemutat néhányat az éhséglázadásokból is, eredeti felvételekkel.

Az argentin gazdaság szerkezeti átalakítása és a konszolidációja (amit a kormány az IMF (Nemzetközi Valutaalap) segédletével vezényelt le) számos problémát okozott. A folyamat részeként az ipari szektorról a hangsúly áttevődött a szolgáltató szektorra, így a munkakonfliktusok is itt gyarapodtak, de a követelések nem a béremelésekre, hanem a munkahelyi biztonságra és az élelmiszerjegyek folyósítására vonatkoztak. Ugyanakkor a szociálpolitikai juttatásokat és támogatásokat az állam megnyirbálta, az állami szektorban a 1990-es években a Carlos Menem adminisztráció alatt 700 000 önkormányzati munkahely egyszerűen megszűnt, mert a közkiadásokat lecsökkentették. A corralito (pénzügyi stabilizáció, a magas infláció megfékezésére) okozta frusztráltság a lefele való csoport-mobilitás réme és élménye talaján végül a decemberi eseményekbe torkollott, hiszen a pénzügyi intézkedések túl radikálisnak bizonyultak. A munkásosztály pedig jószerivel megszűnt.

A film megtekinthető itt http://video.google.com/videoplay?docid=8149373547373833649

A film hivatalos honlapja: http://www.thetake.org/

Társadalmi problémák - Városi krízis és megoldásaik: Christiania különös esete

A városok – különösen azok, amelyek rohamosan növekednek - egyre súlyosabb társadalmi problémákkal szembesülnek. Elsősorban a városi népesség számának rohamos növekedését emelnénk ki, ami a jelenlegi körülmények között önmagában is probléma. A zsúfoltság, magas népsűrűség, az emiatt okozott társadalmi stressz (sink) érzése, a közlekedési problémák, a városok szennyezettsége, az infrastruktúra elégtelensége és hiányosságai (rossz utak, fűtésrendszer problémái, szennyvíz kezelése) folyamatos kezelést igényelnek. Aztán a városi szegénység (nyomor, slumosodás, gettósodás, munka hiánya, városi underclass, lakásnélküliség), a városi konfliktus és erőszak (lázadások, agresszió, kriminalitás, gangek kérdésköre), a szuburbanizáció (urban sprawl, edge cityes, NIMBY, a „városok szétfolyása”), az informális gazdasági szektor növekedése (feketemunka, drogkereskedés, lánykereskedelem, prostitúció) tovább rondítja a helyzetet. Mindezeket egy gyűjtőfogalommal szokás illetni: városi krízis (urban crisis).

Mi a közös mindezekben, és milyen jellegűek ezek a társadalmi problémák? Egyrészt kollektív jellegű problémák: nagyon sok embert érintenek közvetlenül, vagy közvetve; másrészt politikai és gazdasági jellegük is van, hiszen megoldásuk közpénzek elköltését feltételezi, adott prioritások függvényében a város fizikai és társadalmi arculatát egyaránt meghatározza; harmadrészt pedig demográfiai és építészeti jellegű társadalmi problémák: a társadalmi tér szerkezete, a fizikai objektumok elrendeződése és a népesség összetétele és száma (alakulása) metszetében jelentkeznek. Sokféle megoldás született-születik, de ezek közül egy különösen érdekes (nem szokványos, hanem különös).

1971-ben különös eset történt Koppenhágában: a város egy addig katonai célokat szolgáló negyede kikiáltotta önállóságát: arra buzdította a város népességének bohémabb részét, hogy ha megunta a nagyvárosi élet számos problémáját, illetve a kapitalista társadalmi viszonyokat, akkor költözzön be a frissen alakult „országba”… Állítólag városszerte a falakon „Emigráljon a 8-as busszal” felhívások jelentek meg. Christianiáról van szó, amit a helyiek csak Szabad Városnak neveznek.

A hatvanas évek végére megugrott Koppenhága lakosságának a száma, a frissen beköltözöttek között túlreprezentáltak voltak a fiatalabbak, akiket vonzották a munkalehetőségek; az itt tanuló egyetemisták számottevő része is a dán fővárosban maradt. Mindez tipikus funkcionális problémát generált: egyfelől, a munkaerőre volt szükség, másfelől pedig a lakáspiacra nehezedő nyomás hirtelen megnövekedett. Beállt az akut lakáshiány, amihez az is párosult, hogy az üzleti ingatlanfejlesztések (irodaházak építése) miatt a városi tér beszűkült, a zöldövezetek nagysága is visszaesett. A dán Hadügyminisztérium egyik döntése értelmében bezárták a Belváros közelében lévő 34 hektáros területén lévő Badsmandsstraedes kaszárnyát, amit 1967-ig működtettek. A környéken lakók egy csoportja 1971. szeptember 4-én ledöntötte a kerítést és a dús zöldövezetet játszótérnek használta. Aztán szeptember 26-án a lakásnélküliek egy kvázi-szervezett csoportja szabályszerűen elfoglalta és kisajátította a volt kaszárnyák alkotta területet egy újságíró, Jakob Ludvigsen vezetésével, „kikiáltva” az önállóságot. Ami kezdetben egy kormányellenes tiltakozásnak, illetve szokványos squattolásnak indult, a hirtelen tömegjelenséggé vált: a felszabadult téglából épített kaszárnyaépületekbe több százan költöztek be. Hamar kiderült, hogy az új lakók, akiket a kor szellemének megfelelő hippi kultúra és alternativitás jellemzett, tartós életre rendezkedtek be. Az önszervezés (fűtés, szemét, szennyvíz kérdésének megoldása) mellett tudatosan elutasítottak mindent, ami a „külvilágra”, és előéletükre volt jellemző: a versenyt, az állami autoritást, mindenféle erőszakszervezetet, az anyagiasságot. Egyfajta önkéntes száműzetésre vállalkoztak, ahol a kapitalista társadalmi viszonyokat felfüggesztették, a közös életmód, a békés és főleg szabad, mindenféle kényszertől mentes élet javára. Kivonultak a mainstream társadalomból.

A Dán Kormány kezdetben megtűrte, majd 1973-ban hivatalosan Társadalmi kísérletnek nyilvánította Christianiát; ma is az, habár nemzetközi nyomásra időnként lépéseket tesz a felszámolására. Autonóm módon működik, ahol a hivatalos dán törvénykezés fel van függesztve a helyi javára. A Szabad Városnak önálló pénzneme van, ma is kollektíven és konszenzusosan döntenek a köz ügyeiről, és az egyetlen „város” Európában, ami azzal büszkélkedik, hogy autómentes. Hozzávetőlegesen 850-900 ember lakik itt, sokan itt is születtek, és itt is dolgoznak; saját zászlaja, címere és tévéadója van.

A területileg elszigetelt Christiania – egyik oldalán egy csatornával körülvett 17. századból származó védelmi rendszer határolja – természetesen számos ponton kapcsolódik a külvilághoz: a vízért és a villamosságért ellenértéket fizetnek, az előállított termékeket, kiemelten a Christiania Bike-nak nevezett különös formájú kerékpárokat városszerte értékesítik. A dán rendőrség közmegvetésnek örvend, a velük való viszony sokszor nyílt konfliktusba torkollik. Christianiát egy társadalmi probléma teremtette; a lakáshiányra adott sajátos megoldás, ami nagyon sokféle társadalmi háttérrel rendelkező számára volt közös probléma. A Szabad Város más megoldás tartós hiányában tudott ennyi ideig fennmaradni.

Christiania “hivatalos” honlapja. http://www.christiania.org/

Szabadidő – A Foci III. rész

A múlt heti meccsek pontot tettek a hazai (romániai) bajnokság kimenetelére. Ha minden igaz, akkor ismét vidéki csapat lesz a bajnok, az Unirea Urziceni. Annak ellenére, hogy sokáig a bukaresti volt belügyis klub, a Dinamo vezette a tabellát. A dinamós vezetők folyton hangoztatták, az ő csapatuk a legjobb, ott vannak a legjobb játékosok, az edzőjük majdnem zseni, a tulajdonosok pedig tetteikben a foci-földre szállt angyalok, akik mindenüket odaadnák a fociért és a fehér-piros színekért. Mindhalálig kutyák!

Vasárnap azonban fordult a kocka: a játékosok lusták, az edző egy arrogáns, aki azért nem tart esőben edzést, mert a frizuráját félti, a tulajok közül éppen a leghangosabbak nyilatkozták, ennek a csapatnak többet egy fityinget sem adnak…

 Az Unireás vezetők sem most, sem korábban nem mondtak semmit, a focisok nevét jóformán senki sem tudja, de mégis ő lehetnek a bajnokok.

 Más csapat, más stílus? Hangosak versus hallgatagok? Nyerészkedők versus üzemgazdászok? Valójában igen, hiszen a foci – mint társadalmi jelenség – jól kifejezi azokat a törésvonalakat, amelyek a román társadalomban húzódnak. Több ilyen van, és ez jól látszik az Unirea – Dinamo közötti párharcban is.

 Ezek a fő törésvonalak a következők: a Főváros – vidék ellentéte, az átmenet régi (poszt-szocialista örökségből profitáló nomenklaturista) – új (globális kapitalista) oligarchái, illetve a nemzeti – kozmopolita társadalmi csoportok közötti ellentét. Ezek mellett természetesen más érdekek mentén szerveződő csoportok is megnyilvánulnak; mindezeket jól sűríti a régi és új csapatok viszonya.

 Jelen pillanatban az olyan „régi csapatok mellett”, mint a Steaua, a Dinamo, a Rapid, Universitatea Craiova, Poli Timisoara, Gloria Bistrita, Otelul Galati es Farul Constanta, illetve a Politehnica Iasi mellett megjelentek a „trónkövetelő” újak, mint a kolozsvári CFR, Unirea Urziceni, F. C. Vaslui, Pandurii Targu Jiu. Az olyan valamikor nagy nevek, mint a Corvinul Hunedoara, az Inter Sibiu, az ASA Targu Mures, F. C. Arges illetve a Petrolul Ploiesti, vagy a F. C. National és a Sportul Studentesc eltűntek az első ligából. Egyszerűen kiestek, vagy – az utóbbi esetében – anyagi és pénzügyi okokra hivatkozva megvonták tőlük a működési licenszet.

 A Főváros – vidék ellentét természetesen nem újkeletű, és elsősorban nem is a foci kapcsán alakult ki. A foci azt visszatűkrözi, illetve felerősíti, de alakítja is. A modern kori Románia 1859-ben jött létre, amikor a két román történelmi provinica, Moldva és Havasalföld közös fejedelmet választott. A főváros ekkor lett Bukarest, amire Moldova mindég is felemás módon viszonyult. 1918-20-ban Erdély Románia része lett. Az erdélyiek általában (különösen a kisebbségek, kiemelt helyen a magyarok) bizalmatlanok voltak a Bukarest által megtestesített központi nemzetállammal szemben, az ósdinak, elavultnak, és korruptnak tartott adminisztráció és adók miatt. A kommunista periódus mindezeket elnyomta, de a rendszerváltás után a nacionalizmus mellett a történelmi-regionális különbségek ismét felszínre törtek (nem csak a román-magyar ellentétek). A kolozsvári illetőségű Sabin Gherman Elegem van Romániából című 1998-as manifesztje periferikus maradt a hivatalos politikai kurzus szempontjából, azonban a Provincia Csoport által lanszírozott Memorandum a romániai régiók létrehozásáról című (2001) projekt jóval nagyobb port kavart és komolyabbnak is tekintett a politikum részéről.

 A Főváros – vidék ellentétnek elsősorban a Bukarest – Temesvár, Bukarest – Kolozsvár, Bukarest – Vaslui és legújabban Bukarest – Urziceni tengelyeken lehetne leginkább modellezni. (A Steaua-CFR, a Dinamo-Poli valamint Steaua-Vaslui csapatok által megjelenített ellentéteknek mélyebb gyökerei is vannak). 

A Dinamo – Poli ellentét már-már történelminek mondható. A Temesvári Forradalom nyomán (aminek következtében 1989 decemberében megbukott a kommunista rendszer) a Bánát nyíltan kifejezte sajátosságát és előbbvalóságát a Banatul Fruncea, vagyis a Bánát az első kifejezéssel. A focimeccsek jó alkalmat jelentettek, hogy a távoli Bukarest-ellenes jelszavak nyilvánosságot kapjanak. Ebben az esetben is rendszerint a játékvezető teljesítménye képezi az ürügyet, de lényegében az antikommunizmus meze alatt a regionális különbségek és érdekellentétek kerültek a felszínre. A Temesvár-Dinamo meccsek rendszeresen a Bánát-Bukarest ellentét és identitás kifejezésének és megélésének a nyilvános alkalmai.

 A többiről később.