Fociológia - A beépített huligán - Vakmerő rendőr, erőszakos drukker vagy naiv antropológus?

BANNON, James (2013) A beépített huligán. Budapest: Candover ISBN 978-963-08-7189-1
(Eredeti címe: Running with the Firm, 2013)

Érdekes és lebilincselő riport-regénnyel jelentkezett a rendőrből színésznek és írónak állt James Bannon. A beépített huligán című nemrégiben magyarul megjelent könyve jó eséllyel pályázik a leggyakrabban idézett “focikönyvek” sorába, amit jelenleg Nick Hornby Fociláz című önéletrajzi jellegű műve (még) toronymagasan vezet.

Jó tollú szerzőnk nem szakkönyvet írt, egyszerűen igyekezett minél valósághűbben leírni azt, amit a hírhedt londoni Millwall futballklub Bushwackers elnevezésű huligán-csoportosulásának kényszerű tagjaként megélt és megtapasztalt. Feszültségből és veszélyes akciókból pedig nem volt hiány… A 335 oldalon futó lineáris történet látszólag egyszerű: a nyolcvanas évek végén, a tatcherizmus és a gazdasági szerkezetváltozás kontextusában a fiatal, de annál bevállalósabb rendőr rizikós megbízatást kap feletteseitől: be kell épülnie a világ egyik legfanatikusabb és a legfélelmetesebbnek tekintett szurkolói bandájába, hogy őket kifürkészve a rendőrség megfékezhesse az akkoriban igencsak széles körben elharapódzott szurkolói erőszak jelenségét. Ő meg belevág, pedig legkisebb fogalma sincsen, hogy mi vár rá és hogy egyáltalán megússza-e élve. Erre persze csak a “terepmunka” megkezdése után kezd egyre gyakrabban gondolni, de nem adja fel, sőt ellenkezőleg, egyre inkább belejön huligán szerepébe.

Bannon könyvének több olvasata is lehet. Egyfelől, tekinthetjük az ambiciózus rendőr személyes sztorijának, hiszen ő végső soron mindenki másnál sikeresebben teljesítette a rábízott feladatot. A világvárosi környezetben ténykedő késői modern Jelky Andrásunk futballhoz kapcsolódó és kocsmák, stadionok környékén zajló kalandtörténetei önmagukban is érdekesek, akárcsak azok a figurák, akikkel közvetlen kapcsolatba, sokszor szó szerint test- és ököl-közelbe kerül. Itt a Millwall-os kemény magra, a rivális huligánbandák vezéreire vagy az erőszakos rendőrökre és a szükségszerűen színrelépő femme fatale-re egyaránt gondolhatunk, akik körül a nagyszerűen prezentált tömegverekedések folynak.

Másfelől pedig - ez az olvasat sokkal érdekesebb - tekinthetjük egy olyan “sűrű leírásnak” és/vagy antropológiai “terepnaplónak”, amely mély betekintést enged egy olyan jelenség bugyraiba, amit testközelből csak nagyon keveseknek sikerült vizsgálni-kutatni. A könyvnek ez a szála lenyűgöző: naturalista részletességgel mutatja be ennek az erőszakos szubkultúrának természetét, értékeit, hierarchiáját, tipikus cselekvés-mintáit és működési logikáját, nyelvi kódrendszerét, erőszakhoz való viszonyát, skacos attitűdjeit, szolidaritásformáit. A szobafestőnek álcázott fedett rendőr beépülési folyamata kiválóan illusztrálja a drukkerek rekrutációs mechanizmusát, a fokozatos beavatás átmeneti rítusait és próbáit, de a szurkolók érző-érzelmes, emberi, nemes oldalát is. A Bannon könyv egy nagyon értékes insider szempontú empirikus anyag; a volt “zsernyák” nem teoretizál, hanem nagyon bölcsen csak láttatja ezt a mára ebben a formában letűnt, sokak számára csak a médiából ismert jelenséget: a nyers futball-huliganizmust.

Továbbá, tekinthetjük módszertani segédanyagnak is - mondjuk W. F. Whyte (1943) “utcasarki társadalma”, H. J. Gans (1962) “urban jungle”-je mellett - amiben élesben érhető tetten a  terepkutatók által megtapasztalt going native folyamat etikai problémája. Bannon nem önként lesz szurkoló, hanem a londoni rendőrség bízza meg ezzel a nemes feladattal. (Whyte és Gans önként, tudományos ambíciók által fűtve költözik be a bostoni North End-re illetve West Side-ra). A “bennszülött” státus Jim számára életbevágó: ha kiderül, hogy rendőr, egyszerűen felkoncolják (ő maga egyszer szemtanúja egy ilyen szerencsétlen esetnek, de nem léphetett közbe). Megbízható kell legyen, ezért ő maga kénytelen “demonstratív célzatú” huligán hőstetteket megvalósítani. Ez az elmerülési folyamat nagyon érdekes, mert hamarosan hírnévre tesz szert, a “fejesek” maguk közé fogadják, a huligán sorkatonák pedig sok esetben tőle várnak utasításokat, a vendégszurkolók ellen több ízben vezet erőszakos rohamot. Ez - szükségszerűen - vezet egy terepkutatók számára ismerős erős belső feszültséghez, a “külső” (rendőr) és “belső (egyre elkötelezettebb huligán) közötti súlyos morális konfliktushoz: akiket börtönbe kellene juttasson, azok közeli barátai lesznek, akik sokszor mutatják meg igazi és őszinte emberi arcukat. A másik módszertani probléma, ami jól kiviláglik a futballhuligán könyvből az a kutató hatása a kutatott jelenségre: az olvasó számára teljesen világos, hogy a Millwall-i huliganizmus átalakult Bannon beépülésével. Az akciókban teljesen résztvevő rendőr nem megfigyelte, hanem hathatósan alakította a szurkolói erőszakot - szervezett, rohamot vezetett, más csapatok drukkereivel verekedett. Mondhatni, generálta az erőszakot, hiszen ellenkező esetben felfedik valódi kilétét. Ez módszertani dilemma a javából.

Végül, a Bannon által készített beszámolóból is jól látszik, hogy a huliganizmus problémáját a nyolcvanas években a média és a politikum felnagyította, a közéletet egy morális pánik jellemezte, aminek perverz hatása volt a szurkolói erőszakra: a drukkereket az esetek többségében maguk a rendfenntartók hergelték, provokálták vagy egészen egyszerűen szakszerűtlenül kezeltek feszült helyzeteket, amik szurkolói erőszakot, tömegverekedéseket, tulajdon ellen elkövetett rongálásokat  eredményezett. E tekintetben akár vicces is lehet, hogy Bannon a rendőrségnek készített napi jelentéseinek jó részében az egyenruhás kollégái által elkövetett túlkapásokról számolt be… De tény, hogy a rendőrség szerepének felismerése az erőszak eszkaladációjában vezetett oda, hogy ma a stadionokban civil stewardok ügyelik fel a rendet.

A beépített huligán egy jó könyv, a labdarúgás jelensége iránt érdeklődők számára kötelező, de kiemelten ajánlott a terepmunka művelői számára is. 

Társadalmi problémák - Ki volt Bin Laden? Az Al-Kaida (Al-Qaeda) és szellemi vezetője

Az Al-Kaida az újterrorizmus megtestesítője. Több mint húsz évvel ezelőtt, 1988. augusztus 11-én alapították az afganisztáni és pakisztáni határvonal közelében, Pashavarban egy szaúd-arábiai milliomos, az építész Usama ibn Ládin (Osama bin Laden) vezetésével. A magyarul bázist, illetve alapot jelentő Al-Kaida céljaként az alapítók (Ibn Ládin mellett Szajjid Imán al-Serif, másik nevén dr. Fadl és Ajman al-Zavahiri) a hitetlenek elleni átfogó harcot, az igaz hitgyakorláshoz való azonnali visszatérést és végső soron egy pán-arab kalifátus létrejöttét fogamazták meg. Ibn Ládin a szaúdi uralkodóházat korruptnak tekintette és a sárihoz (a Korán betű szerinti szabályzata) való mielőbbi visszatérést sürgette; fő ellenfélként (a Szovjetunió Afganisztánból való kiűzése után) Amerikát, végső soron a Nyugatot tekintette, amit az Első Öbölháború erősített meg benne. Ideológiai alapja az iszlám egyik radikális, a vahabita-szalafista változata (emellett természetesen szociális és politikai elemek is fellelhetők).

Az Al-Kaida a szovjetek elleni afganisztáni küzdelem közepette jött létre, ahol többek között szaúdi, jemeni, egyiptomi, türk, csecsen, pakisztáni és természetesen afgán önkéntes harcosok küzdöttek (őket hívták mudzsáhidoknak, helyenként mudzsahedineknek) az iszlám nevében. Az afgán háború során ibn Ládin kapcsolatokkal, pénzzel és logisztikával látta el őket; ekkor még nem volt kulcsfigura. Az afgán-pakisztáni határvonal hegyes vidékén egy átfogó tábor-rendszer épült ki, amerikai és pakisztáni segédlettel (ez a proxy-terrorizmus klasszikus szakaszának felel meg), ahol a kiképzés folyt.

Ez a tábor-rendszer hálózatszerű, relatív autonóm kiképzőközpontokkal, és erős vallási neveléssel járt a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI vezetésével működött. A szovjetek kivonulása után, és a kuvaiti amerikai offenzíva befejeztével az afgán arabok között egy nemzetközi jellegű, iszlamista szolidaritás, kollektív tudat alakul ki, aminek hamar új ellenség kellett. Valamivel később, az afganisztáni tálib rendszer megszilárdulása után az Al-Kaida, 1989-90-es otthoni tartózkodása, valamint a rövidebb szudáni intermezzo (1992-1996) után visszatér Afganisztánba, ahol a pakisztáni iszlamista madraszákban „tanult” tálibok jó szövetségesnek bizonyulnak a Bázis számára. A szervezet hatalma ebben az időszakban erősödik meg, elsősorban az arab államok azon képtelensége miatt, hogy a helyi szociális jellegű problémákat – szegénység, korrupció – nem akarták vagy nem tudták megoldani; erre a pán-arab radikális iszlám vallási ideológiájába öltözött Al-Kaida kínált egyfajta megoldást.

Másodsorban pedig, a háborúban megedzett iszlámistáknak (akik sokban különböztek egymástól, és akiket a hitetlen szovjetek és helyi marxista szolgáik elleni harc tartott össze) „munka” és „ellenség” kellett. Ezt kínálta fel ibn Ládin 1996-ban, Afganisztánban, a deobandi nézetű tálib rendszer árnyékában. A vallási deobandi alapú tálibok (a deobandi egy provinciális, népi-rurális szociális elemekkel vegyített indiai származású radikális muszlim reformmozgalom, ami a sáriá konzervatív olvasatát tekinti a mindennapok vezető elvének, világi és politikaellenes) jó szövetségesnek bizonyultak, így a radikális fegyveres dzsihadista (a minden hitetlenek elleni fegyveres harc, beleértve azokat a muszlimokat is, akik nem az Írás szerint élnek) mozgalom megerősödését lehetővé tették, tehát objektív és szubjektív elemek egyaránt facilitálták majdnem tíz évvel a létrejötte után. A korábban kiépített logisztika, kapcsolatrendszer és humán erőforrás révén a szervezet egy globális méretű dzsihadizmussá nőtte ki magát.

Az Al-Kaida azonban inkább autonóm elemek – terrorista cellák – közötti laza hálózat, mintsem egy bürokratikus és hierarchikus szervezet. A részek önállóan működnek, közös az alap, ami leginkább a kollektív tudatot, a közös ellenséget és a közös tradíciót jelenti. Formális szervezet ezért nemigen lehet, ibn Ládin elsősorban szellemi atyjukként és lehetséges finanszírozóként működik. Az afgán háborúban is önállóan működtek az autonóm sejtek, ezt a mintát alkalmazzák most is, csak más skálán, amit a modern kommunikációs eszközök tettek lehetővé. Ez adja az aszimmetria lényegét: nincsen egy lefejezhető de facto hatalmi központja! Inkább egy franchise, mint hagyományos szervezet!

Az Al-Kaida segítségével, illetve a nevében (és szektariánus ideológiájával összhangban, azzal azonosulva) több pusztító terrorista akcióra került sor, amelynek célpontjai egyre inkább az ártatlan civilek voltak, és amelyek a New York-i, madridi és londoni merényletekben tetőztek.

(Burke, 1997; MIPT 2006 Annual Report; US Dept. of State Office of the Coordinator for Counterterrorism Country Reports on Terrorism 2007 nyomán).

Társadalmi problémák – „Aki nem dolgozik, ne is egyék?!” avagy kamerásnak nem jár segély

Gazdasági szakelemezők szerint pillanatnyilag az európai államháztartás(ok) súlyosabb válságban van(nak), mint a gazdaság(ok). Emiatt aztán ott csökkentik a kiadásokat, ahol csak lehet (kényszerből, szükségből vagy fantáziátlanságból). Ez így van Romániában is. A szociális kiadások különösen nagy terheket rónak a központi költégvetésre, amelyek források hiányában nem fentarthatóak – így ezek átszabása természetes következmény. Ez az igyekezet sokszor átgondolatlan és alkalmazhatatlan szabályozáshoz vezet. Például: akinek laptopja, videokamerája van, az többé nem kaphat szociális segélyt.

Az első látásra „helyes” eljárás azonban néhány alapvető kérdést vet fel, ami akár alkalmazhatatlanná teheti – de mindenképpen a további csalásokra ad alkalmat. Ezek közül szemlézzünk néhányat.

Egyrészt. A segélyezés logikája a jövedelemhez kötött. Ez mindég a havi, egy főre eső (evkivalenci skálával logaritmált) nettó, számban kifejezett és kézhez kapott hivatalos pénzmennyiséget jelenti. Mert ezt a legegyszerűbb kvantifikálni és megragadni (természetesen ott vannak a nem pénzbeli jövedelmek esetleges rendszerei, valamint a nem formális jövedelmek is, de ezeket „drágább” felderíteni – így objektív okokból ezeket a hatóságok eddig figyelmen kívül hagyták). A laptop, videokamera és hasonló társaik (a szabály több mindent felsorol, például falun a csirkék számát is, ami felett nem adnak segélyt) nem jövedelmek, hanem vagyontárgyak, amelyek nem minden esetben generálnak jövedelmet. Egy értékes festmény alatt (amit senki sem akar vagy nem tud megvenni) az ember még könnyen éhezhet...

Másrészt. A felsorolt vagyontárgyak jó része Az EU-ban érvényes decens életminőséget biztosító tárgyak közül valóak. Az információhoz és az Internethez való hozzáférés nem privilégium, nem valami extra, hanem alanyi jog. Arról nem beszélve, hogy laptop és laptop között ég és föld lehet. Ha egy tízéves lehurbolt, alig működő Pentium I-es gép és egy legújabb Macbook Air között a hatóság nem tesz különbséget, akkor világos hogy a jogszabály kiegészítésre szorul.

Végül pedig egy rendkívül fontos elem. A konkrét alkalmazás – jelen esetben: hogyan fogják „megmérni” (értsd leellenőrizni), hogy kinek mije van, pontosabban nincsen. Ha ezt valóban komolyan gondolja a törvényhozó, akkor a leellenőrzés dologi költsége minden egyes háztartás esetében olyan magas lehet, hogy lényegében senki semmit sem spórolt meg. Ha meg az ellenőrzést elhanyagolják, akkor az érdekeltek egyszerűen letagadják „amit kell” és minden úgy megy tovább, ahogy eddig is szokott.

Társadalmi problémák – A nemek harca és a tesztoszteron-kockázat

Egyértelmű, hogy a köztudat egyik ismert „sztárja” az adrenalin, háttérbe szorítva egy másik „sztárocskát”, a tesztoszteront. Az extrém sportokat, az akciófilmeket, az energiaitalokat, a katasztrófa-turizmust gyakran mint „adrenalin-emelőket” reklámozzák. Azt sugallják, hogy a minőségi szabadidő egyenértékű a magasfokú adrenalinnal. Már-már mitikus vált a mellékvese által termelt epinefrin hormon és neutrotranszmitter (tudományos nevén reklámozni a Red Bull-t nem lenne túl jó ötlet).

A tesztoszteronról már jóval kevesebbet beszélnek, ha igen, akkor a szexualitás kapcsán. Azonban ennek a hormonnak a szerepe nem redukálódik a férfias nemi jegyek szabályozására, a nemi vágyra. Szerepet játszik az agresszív viselkedésben is. De köze van a nemek közötti arányhoz is. Nézzük meg hogyan.

Tény, hogy a társadalomban több a nő, mint a férfi. Bár több fiú születik mint lány, számbelileg (összben) a gyengébb nem mégis dominál (statisztikai értelemben, nem társadalmilag). Ennek több oka is van: a nők átlagban többet élnek, fizikailag erősebbek a férfiaknál (másképpen belehalnának a terhességbe), kisebb az elvárás velük szemben, így kevesebb stressz éri a nőket, miközben nagyobb a korspecifikus mortalitás a férfiak esetében. Itt jön be a képbe a fennebb emlegetett hormon.

A jelenséget a szociológus szakma tesztoszteron-kockázatnak nevezi. Mi ez?

Arról van szó, hogy több tizenéves fiú hal meg, mint lány. A növekedő mennyiségű tesztoszteron miatt a fiúk több és nagyobb kockázatokat vállalnak, mint a hasonló korú lányok. A fiúk egyszerűen több veszélyes cselekedetre „adják a fejüket”, sokszor szó szerint. Őket a tesztoszteron mellett a társadalmi szerep-elvárás is hajtja, hogy a lányoknak bizonyítsanak, nekik imponáljanak. Az olyan kockázatos tevékenységek, mint például a fáramászás, a mélyvízbe való ugrás, gyorsvezetés és a mindenféle „virtuskodás” pedig áldozatokat szed. Nézzük csak meg az autóbalesetben nemi és korösszetételét. Jó részük huszonéves legényke – csoportosan hullnak el az utakon (régebben a csatatéren). Ezek összességében akkora nagyságrendűek, hogy a nemek közötti arányokra is közvetlenül kihatnak.

(Ha egy kocsmában több lányt látunk, mint fiút, akkor ennek egyik oka a tesztoszteron-kockázat).

Társadalmi problémák – Facebook-lázadás? Egyiptom esete a fogalmakkal

Az egyiptomi események uralják a globális médiák tartalmát. Ami a netizen és a netroot mozgalom kifejeződése, az elkeseredett Facebook-generáció média-lázadása. Hiszen a feliratok többsége angol nyelvű, nekünk tévénézőknek is közvetlenül üzennek. Érdekes azonban, ha megnézzük hogyan nevezik (címkézik) az eseményeket.

Leggyakrabban az uprising fogalmat használják, korábban a riot kifejezést, ami lázadást jelent (itt az angol nyelvű hírcsatornákra gondolok, mint a CNN, BBC News és a Sky News). Még véletlenül sem a revolt (engedetlenség, tömegfelháborodás) vagy a forradalom (revolution) kifejezést, amit viszont az Al Jazeera gyakran emleget (Egyiptomban be is tiltották). Van-e valami érdekes a megnevezés mögött?

Véleményünk szerint igen. Hiszen a Nyugat dilemmában van és ez a fogalmakban is kifejeződik. A nyugati hatalmak nem akarnak radikális váltást, hiszen elveszíthetnek egy hűséges és stratégiai szövetségest. Az arab világ egyik része a rendszer megváltozását látja kívánatosnak. A nyugati felkelés és a radikálisok által preferált forradalom két egymástól eltérő vízió mentén értelmezi a történéseket. A fogalmak pedig ezeket kiválóan illusztrálják. De mit is jelentenek ezek szociológiai szempontból? Erre vessünk egy gyors pillantást.

A nemkonvencionális tiltakozásnak különféle formái vanak. Ide tartozik a lázadás, a vele rokon a zendülés, a felkelés, a rebellió illetve a forradalom. Különbségek vannak azonban a jelölt realitás, illetve a követett célok tekintetében, úgyszintén azon társadalmi kontextusok között, amelyekben mindezek megnyilvánulnak. A zendülés rendszerint egy formálisan rögzített hierarchikus rend „egyenruhás” tagjainak (alacsonyabb beosztású katonatisztek, matrózok) erőszakos megnyilvánulásaira vonatkozik, akiknek engedetlensége a vezető személye ellen irányul; azt akarják tisztségéből eltávolítani. A zendülést rendszerint tudatos tervezés előzi meg. A felkelés kifejezés a rendi társadalomban az agrártevékenységekkel foglalkozó népesség feudális úr elleni vagy a munkát szabályozó intézmény ellen irányuló erőszakos megnyilvánulására érvényes fogalom. Manifesztálódását tekintve a zendülésnél intenzívebb, több személyt implikál, és kevésbé tervezett. Tipikus formái a parasztlázadások vagy rabszolgalázadások. Mindkét esetben a mezőgazdaságban foglalkoztatott népességről van szó (jobbágyok vagy rabszolgák), akik a fennálló munkaviszonyok ellen tiltakoznak, más eszköz hiánya révén erőszakosan. A zendülés és a felkelés is elsősorban tiltakozás.

A rebellió a felkelés erősebb formája, aminek nem csupán gazdasági jellege van, hanem szélesebb körű célokat követ: egyaránt feltételez politikai és társadalmi célokat, amelyeket tudatosabban, szervezettebben és apparátusok (például verbuvált paraszthadsereg a Münzer Tamás vagy Dózsa György esetében, vagy akár reguláris fegyveres hadserege az Amerikai Függetlenségi Háború legelső szakaszában) révén valamint formális(abb) vezetők segítségével igyekeznek elérni. A végső cél a társadalmi viszonyrendszer radikálisabb megváltoztatása. Több mint tiltakozás, mert valami érdekében is síkra száll. Szokás inszurgenciának is nevezni, ami incipiens forradalmat jelent. A forradalom az egész társadalmi berendezkedési forma teljes és gyökeres megváltoztatását célozza. A sorból a legintenzívebb; a forradalom implikálja a legtöbb szereplőt, egyértelműen transzformatív célja van. Habár ez is a városban történik (a fővárosban) nem is szokás a városi erőszak formái közé sorolni. Miben különbözik a felsorolt erőszakos formákhoz képest a lázadás (riot)?

Egyrészt, a lázadás kvázi-spontán, modern jelenség. Másrészt, tipikusan nagyvárosban nyilvánul meg, ahol az urbanizáció mintája és a társadalmi viszonyok igazságtalan volta miatt (a rabszolgaság öröksége, az intézményes szegregáció, a szegény népesség térbeli koncentrációja adott övezetekben, diszkrimináció és sztereotipizálás) a városi populáció számottevő része tartósan marginalizált és kirekesztett, „elnyomott”, bár a törvény szerint szabadok. Civil szereplőket implikál, akik meg vannak fosztva a tiltakozás más, legitim eszközeitől – egyszerűen a többség nem figyel rájuk, eltekint tőlük. A városi lázadásoknak nincsen kikristályosodott célja, többnyire kollektív érzelmi-affektív indulatok erőszakos kifejezései, amelyek címzettje az állam, annak szimbolikus megtestesítője, a tulajdon, ritkább esetben pedig egy másik közösség tagjai. Rendszerint specifikus társadalmi kategóriákat (városi szegények, etnikai-faji kisebbségek, éhezők, focidrukkerek, anti-globalisták), szűkebb korcsoporthoz tartozókat (fiatalabb, átlagban 35 év alattiakat) és túlnyomórészt férfiakat implikál.

Egyiptomban most valami ilyen történik: több mint lázadás, valamilyen sajátos felkelés, de azért nem forradalom. De az is könnyen meglehet, hogy a Facebook miatt valami új fogalmat kell kitalálni a helyes megnevezésre!

A közösségi hálózatok már a tudományos fogalmomtárra is kihatnak!

Társadalmi problémák – Terroristák és terrorizmus. Amivel továbbra is számolni kell

A legutóbbi moszkvai Domogyedovó reptéren történt öngyilkos merénylet csak újabb bizonyítéka annak, hogy a terrorizmus veszélye továbbra is fennáll, a gazdasági válság ellenére (hiszen ilyenkor a szükséges anyagi források is apadnak). De miről is van szó, pontosabban mit kell terrorizmus alatt érteni? Vessünk a továbbiakban erre egy gyors pillantást.

A terrorizmust nem egyszerű meghatározni, mert ahhoz kell egy viszonyítási alap, egy mérce. Ez rendszerint a társadalmakban fennálló törvényes rend; ez szabályozza milyen intézmény milyen körülmények között alkalmazhat erőszakot az állampolgárok vagy más állam(ok) ellen. Más szavakkal, az erőszak alkalmazása állami monopólium (hadsereget, rendőrséget, titkosszolgálatokat, határőrséget, csendőrséget csak az állam tarthat fennt). Tehát a törvényes erőszak kizárólagos jog. Ezzel szemben áll az illegális erőszak, amit a társadalom egyes csoportjai alkalmaznak az állam, vagy más társadalmi csoportok ellen. Ez utóbbi jelenti a terrorizmus jelenségét (ha az állam alkalmaz illegálisan erőszakot, akkor azt terror-nak, vagy állami terror-nak nevezzük).

Az előbbiekben láttuk, hogy legegyszerűbben úgy határozhatnánk meg, mint bármiféle illegitim erőszak használata, bárki ellen. Egy taktika, egy harcmodor. Leggyakrabban: emberrablás (ennek legitim formája az őrizetbe helyezés), túszejtés (vs. letartóztatás), repülőeltérítés (vs. feltartóztatás), robbantás (hatástalanítás), gyilkosság (likvidálás). Összefoglalva: a terrorizmus nem egyéb, mint olyan politikai célból fenntartott illegális erőszakhasználat, mint gyilkosság, emberrablás és robbantás.

Sokszor nem is kell az erőszakot ténylegesen alkalmazni, elég ha azzal fenyegetőznek. Meghatározhatjuk úgy, mint politikai jellegű erőszakformát, ami a közösség egészének vagy egy részének az elrettentése és a figyelemének felkeltése céljából alkalmazott. Az amerikai hatóság, a United States of America State Code szerint a terrorizmus szubnacionális vagy illegális társadalmi csoport általi, nem harcoló (non-combatant) felek ellen tervszerűen elkövetett erőszak.

Az öngyilkos merénylők robbantásai arra emlékeztetnek minket, hogy ez a jelenség továbbra is a társadalmakra leselkedő veszélyek közül az egyik legsúlyosabb (a jelenlegi válság és a klímaváltozás mellett).

Társadalmi problémák – Az intézményes diszkrimináció az óvodában kezdődik?!

„Eredeti” ötlettel állt elő ploiesti óvoda „találékony” vezetője: mivel az óvódások „beiskolázási” száma alacsonyabb az igénylések számához képest, feltételekhez kell kötni a „pályázók körét”. Magyarán, meg kell szűrni a családokat, akiknek gyerekét felveszik az oviba. Válság lévén, kéznél levő volt a legfontosabb felvételi kritérium: a szülők alkalmazotti státusa (értsd. a munkanélküli szülők gyerekeit nem veszik fel)! „Aki nem dolgozik, az ne is egyék” avagy a „munkanélküli gyermekének nem jár óvodatárs, boldoguljon a blokkok mögött, ahogy tud”... az egyik szülő amúgy is otthon van, foglalkozzon az vele! Egy további kritérium szerint azokat a gyermekek is pótlistára kerülnek, akiknek édesanyja gyermeknevelési szabadságon van (mivel ők is nagyobb eséllyel maradnak el az óvoda-költségek kifizetésével)

A dologban a legmeghökkentőbb az, hogy a „pedagógus” szerint ez teljesen rendjén van, hogy egy állami közintézmény teljesen jogosan diszkrimináljon, társadalmi háttér függvényében. Sőt, a Prahova megyei főtanfelügyelő az intézkedés helyességét emelte ki, hiszen amennyiben a család anyagi javai szűkösek, nem fogják tudni az óvodai étkeztetés díját kifizetni. „Beiratkozáskor amúgy is jövedelmi igazolást kell a szülőknek csatolni, ami bármikor szelekciós kritérium lehet. Akár kimondjuk, akár nem”

A társadalomban a legfontosabb mobilitási csatorna az oktatási rendszer. Képesítést és alkalmazható, piacon eladható tudást és képességeket szerezve az egyének felfele léphetnek a társadalmi ranglétrán (természetesen másképpen is, de ez a norma).

Az óvoda nem kötelező, azonban az intézményes szocializáció e formája – ahol a kisgyermek megtapasztalja más gyermekek társaságát, a családi kívüli világot, ahol készségeit fejlesztik – nagyon fontos; aki óvodába jár, későbbi iskolai karrierje során sikeresebb lesz azokhoz képest, akik nem jártak oviba. Pillanatnyilag a romániai állami óvodákkal komoly problémák vannak: kevés a hely, rossz a felszereltség. A magánóvodák pedig, ahol mindez megvolna, nagyon drágák. Tény ugyan, hogy az állami és magánóvodák között egyre nagyobb a minőségbeli különbség, a társadalmi gazdag-szegény törésvonal egyre markánsabban fejeződik ki aszerint, hogy ki milyen oviba jár (már aki egyáltalán járhat). Az a tény, hogy eleve egyre több gyerek marad ki az óvodai oktatási rendszerből önmagában komoly társadalmi probléma.

A szülők munkaerőpiaci helyzetéhez kötni egy gyerek óvodába járási jogát diszkriminatív - nem tolerálható magatartás. És mégis megtörténik. Sajnos ez az eset feltehetően nem egyedülálló jelenség. Amennyiben mégis az volna, akkor is arra hívja fel a figyelmet, hogy az óvodai diszkrimináció kérdése egy valós probléma.

Közvélemény és alanyai – I. Mihály. A „vezetők” és a „nép”

Ma lesz I. Mihály 89 éves. A királyi család Svájcban ünnepel ugyan, azonban a hercegnő által vezetett alapítvány (FPM) ma este jótékonysági koncertet szervez a fiatal művészek támogatására. Az utóbbi időben azok is hallatják (egyelőre csendes) hangjukat, akik az ország jelenlegi helyzetére megoldásként figyelembe ajánlják a királyság intézményének esetleges visszaállítását. Mit kell(ene) szem előtt tartani, amikor a két berendezkedési formára reflektálunk (bejegyzésünk puszta intellektuális gyakorlat).

Támogatottság

Tény, hogy a rendelkezésre álló szociológiai adatok szerint román társadalom elenyésző része tekinthető monarchia-pártinak. Ők rendszeresen 6-8 százalákát tették ki a felnőtt hazai népességnek; mostani arányuk nem ismert, hiszen az újabb közvélemény-kutatások nem is igen kérdeznek erre rá. A rojalisták között az átlaghoz képest felülreprezentáltak voltak az idősek és a görög-katolikusok.

Továbbá, tény az is, hogy a köztársaság de facto és alkotmányosan létezik, bár a királyságot 1947 végén illegitim módon szüntették meg a kommunisták, és az elnöki intézményt pedig a diktátor (N. Ceausescu) hozta létre 1974-ben.

Kimagasló pozitív és negatív teljesítmények

Romániának négy királya és négy elnöke volt; I. Károly, I. Ferdinánd, II. Károly illetve I. Mihály, valamint Nicolae Ceausescu, Ion Iliescu, Emil Constantinescu és Traian Basescu.

Ezek közül kettő diktátor volt (bár nem összemérhető fajsúllyal; II. Károly királyi diktatúrája 1938-1940 között és N. Ceausescu totalitárius rendszere 1965-1989 között). Egyik viszonylag naív (E. Constantinescu), de döntő jelentőségű az ország külpolitikai orientációjában, egy volt-kommunista (I. Iliescu), végül egy pedig „játékos” és autoriter hajlamú.

Aztán, a négy király közül az egyik alatt megvalósult a modern Románia (I. Károly), a másik alatt a Nagy-Románia (I. Ferdinand), végül pedig a legutolsó király sikeresen a későbbi győztesek oldalára ”ugratta át” a II. Világháborúban az országot (I. Mihály). Mindhárom stratégiai jelentőségű Romániának, mint államnak - pozitív értelemben. II. Károly diktatúrát vezetett be 1938-ban, a krónikák szerint magánemberként nótorius nőcsábász volt.

A négy elnök közül N. Ceausescu egyértelműen ártott az országnak, I. Iliescu „levezényelte” a forradalmat, E. Constantinescu pro-Nyugat pályára állította Romániát, T. Basescu alatt pedig az fokozatosan elszigetelődött.

Ha a „good guy” versus „bad guy” felosztás mentén osztályozunk, akkor 3-1 a királyok javára (jófiúk kategória) és 1-1, de előny az elnököknek (a rosszfiúk kategóriában) eredményt kapjuk. I. Iliescu megítélése ellentmondásos, T. Basescu-é erősen rapszodikus, de tény, hogy pillanatnyilag nem a kifinomult demokratákhoz tartozik, inkább autokrata, aki deklaráltan a hagyományos és demokratikus intézményekkel szemben pozicionálja magát: a parlament, média inkább „ellenségnek” tekintett. Őket itt "se nem jó, se nem rossz" besorolás alá helyezzük, az egyszerűség kedvéért.

Legitimitás

A kérdésről csak demokratikus körülmények között érdemes beszélni; legitimitás alatt a fennálló rendbe vetett hitet értjük (nem azonos a törvényességgel, ami előfeltétele). Az alkotmányos monarhiában az államfő a tradícióból eredezteti legitimitását, ami azonban az állampolgárok (alattvalók) érdekeivel összhangban van. A köztársaságok esetében a legitimitást elsősorban a népszuverenitásból eredeztetik, amit a választások szentesítenek. Valójában mára ezek között de facto nincsen lényeges különbség, mert a demokratikus monarchiákban az államfők jelenleg pusztán szimbolikus szerepet töltenek be, a nemzetet jelképezik, valóságos hatalmuk nincsen.

Az is tény, hogy nemzetközi összehasonlításban a demokratikus monarchiákban a társadalmi bizalom mértéke, a társadalmi kohézió és szolidariotás foka magasabb, mint a köztársaságokban, és kevesebb a nyílt társadalmi konfliktus, de ez nem közvetlenül az államformának tudható be. Továbbá, az életszínvonal is magasabb az európai monarchiákban, mint a köztársaságokban, de az okcsoport itt is bonyolultabb, mintsem az államformát tekinthessük egyedüli magyarázó változónak.

Az autoriter vezetés kockázata

A demokratikus monarchiák kivétel nélkül parlamentáris demokráciák. Ez azt jelenti, hogy a tényleges hatalmat a parlament és a kormány gyakorolja. Az előbbi ellenőrzi a végrehajtó hatalmat; más szavakkal, a „sokak uralkodnak”.

Norvégia, Svédország, Dánia, Hollandia, Nagy Britannia, Luxemburg, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália, Japán folyamatosan nagyon jól teljesít a Demokrácia Index-en (Belgium rontott helyezésén).

Spanyolországban pedig a post-Franco átmenet éppen a királyság intézményének a visszaállítása miatt ment viszonylag problémamentesen.

A királyság, mint megoldás a demokratizáció során

Spanyolország esete egyedülálló. Portugáliában nem állították vissza a királyságot Salazar diktatúra után, Olaszország köztársasággá vált a Mussolini éra végétől, Közép-Kelet Európában sem lett "restauráció" a kommunizmus bukása után. Így semmilyen releváns összehasonlítási alapunk sincsen. Tehát nem tudjuk, Románia hol lenne most, ha királyság lennénk.

Azonban: Isten éltesse Felség!

Közvélemény és alanyai – Tavaszi fuvallat: Kolozsvári városnapok májusban

Tegnap ért véget az a „népszavazás”, ami alapján a városvezetés eldöntheti, hogy mikor legyenek a városnapok. A jelek szerint a bő többség a májusi periódusra szavazott – azt is mondhatni: győzött a ráció és a tavasz. Remélhetőleg jövőben már ekkor szervezik az első városnapokat.

A „szavazás” kimenetele egybeesett azzal a szándékkal, amit a kolozsvári magyarság a város brand közvitája során „kinyilvánított”. Azonban a „szavazás” maga többmindenre rámutatott, amire a közeljovőben tudatosabban oda kell(ene) figyelni mindannyiunknak.

Egyfelől, a további „vitás kérdések” esetében jó hivatkozási alap lehet, precendensértékkel hivatkozni kell rá. Mondhatni, a multikulturalitás promoválásában felhasználható eszköztár de facto kibővült a „bízzuk a népre” eljárással.

Másfelől, úgy tűnik – a dícséretes kezdeményezés ellenére, lásd Csoma Botond blogját -, hogy a kolozsvári magyar elitek esetében nehéz elmozdulni a szándék/vélemény felől a cselekvés irányába. Más szavakkal, intézményi erőket felvonultató kampány nemigen volt, bár az ilyesféle gyakorlatoknak nagyon fontos szimbolikus eredménye lehet: mobilizál, sikerélményt nyújt, közösségi szolidaritást szül, kedvezően old meg egy problémát. Tehát: egy kompetitív mezőnyben nem elég véleményt mondani (amint azok fórumokon el is hangzottak, többször), hanem valamilyen koordinált stratégia alapján a jövőben cselekedeni is szükséges – különösen, ha a tétek magasak.

Végül (a kimerítés igénye nélkül) a várható hivatalos eredemény azt is jelzi, hogy kulcskérdésekben a román és magyar közösség véleménye a valóságban közelebb van, mint az első látásra tűnik. Vagyis, fontos kérdésekben a helyi politikusoknak, véleményvezéreknek nem csupán a magyar, hanem a román közösség irányába is kell kommunikálni.

Társadalmi problémák – A Föld Napja. Klímaváltozás és zöld magatartás

Ma van a Föld Napja. A társadalmak ezen a napon (remélhetőleg) „kötelességtudóan” felfigyelnek a természetre, a média is a hírek között szerepelteti az eseményt; de a köz érdekében nem ártana, ha mindennapos lenne a zöldebb magatartás. Égetően szükséges lenne egy paradigmaváltásra, mind az intézményi (össztársadalmi/makro), mind az individuális (egyéni/mikro) szinteken. Miben állhatnának ezek?

Egyfelől, az intézményi szinten a gazdasági és politikai szabályozások érvényesítésével lehetne „zöldebb világot teremteni”. A gazdasági egységeket társadalmi határköltségnek megfelelő értékben megadóztatni, az okozott károkkal egyenes arányban; közvetlen szabályozással élni minden egyes konkrét esetben; vagy tevékenység-specifikus kvóták drasztikusabb meghatározásával. A szabályozás szintén alapja lehet egy átfogó közpolitikának.

A nagy világgazdasági szereplők (olajcégek, gépgyártók, pénzintézetek és élelmiszeripari konszernek) előnyben kellene részesítsék a zöld technológiákat, hogy azok minél előbb bekerüljenek a tömegtermelésbe és a fogyasztókhoz. Ebben az irányban már történtek bizonytalan lépések a felfedezések, a prototípusok és kis szériás gyártás terén. A zöld technológia kutatása és fejlesztése jó ütemben indult el. Például egyre több hibrid (belső égeső és elektromos meghajtású motorok) autót gyártanak; máris megvásárolhatók, bár egyelőre az átlagosnál magasabb fogyasztói áron. A Toyota által gyártott Prius ikonikussá vált e téren. Aztán, a bio-üzemanyagokra való átállás megint egy lehetséges kiindulópont. A nagyvárosokban az alacsony fogyasztású világítótestek felszerelése, és az elektromos meghajtású tömegközlekedésre való átállás csökkentené a káros gázok kibocsátását, a városi levegő minőségének a javítását, akárcsak újabb parkok és erdőterületek létesítése a városközpontokban és az őket körülvevő gyűrűkben. Mindezeket népszerűsíteni kell, a gazdasági és a politikai intézményeket arra kell rábírni, hogy felismerjék az objektív állapotok negatív voltát, hogy elfogadják, magukévá tegyék a megoldást elősegítő szubjektív percepciókat. Ebben a sztárok, élsportolók, elismert szakemberek (mint a nagyközönség előtt legitim beszélők, autoritások) szerepe kiemelten fontos lehet.

Másfelől, az egyéni szintű viselkedések is rendkívül fontosak. Lényeg: a környezettudatosság. Ezek a lépések a sok kicsi sokra megy gyakorlatias elvét követik, és elsősorban az egyének rutinszerű cselekvéseiben nyilvánulnak meg. Felelősséget implikál, hiszen semmilyen kötelező és elszámoltatható érvénye nincs, azonban hozzájárulhat a klímaváltozás mérsékléséhez. Olyan tudatos viselkedést feltételez, ami takarékoskodik az energiával, kevesebbet használja az autót, ha igen, akkor másokkal közösen teszi, lakásában környezetbarát világítótesteket szerel fel. Jobban leszigeteli a házat, hazai és újrafelhasználható termékeket fogyaszt (máshonnan származó termék szállítása során káros gázok szabadulnak fel), stb. Ezt a magatartást az angol nyelven a TripleR (Reuse, Recycle és Reduce) - a 3R - azaz újrafelhasznál, reciklál, takarékoskodik típusú magatartás fémjelzi.

Sok múlik rajtunk!

Társadalmi problémák – Terroristák a moszkvai metróban. A Fekete Özvegyek akciója lenne?

A tegnapi moszkvai metrórobbantás újabb bizonyítéka, hogy a terrorizmus kérdése továbbra is napirenden van. …38 halott, sok súlyosan sebesült, pánik a városban, a hatóság fogadkozik, a népesség pedig megfélemlített. A hivatalosságok a csecsen szakadárokat vádolják, a Fekete Özvegyeket emlegetik. Kik ők (ha mégis ők lennének az elkövetők).

A Fekete Özvegyek - oroszul sahidka – kifejezés a két csecsenföldi háború özvegyeire utal. Később egy helyi terrorista szervezet vette fel ezt a nevet, aki őket merényletek elkövetésére használta. A Fekete Özvegyek azok a háborúban megözvegyült muszlim nők, akik férjük halálával egyszerre vesztik el társadalmi presztízsüket és maradnak megélhetési lehetőségek nélkül. Azért követtek el robbantásokat a moszkvai metróban repülőgépeken és kórházban, hogy férjük halálát megbosszulják, illetve, hogy társadalmi presztízsüket visszaállítsák.

A főként 2000 és 2003 között tevékenykedők főként az orosz fővárosban hajtottak végre öngyilkos merényleteket, de állítólag a beszlani akcióban is részt vettek (2004. szeptemberében egy iskolát foglaltak el Beslanban, tanévkezdéskor). Számlájukra hozzávetőlegesen 150 áldozat írható (a beszláni mészárlástól eltekintve). Esetük különleges, jó példa arra, hogy valaki hogyan válhat terroristává megváltozott körülmények hatására. A muszlim vallásosok esetében ugyanis a nő társadalmi szerepe korlátozott, elsősorban a férjével való viszonyban tölt be szerepet. Minél tradicionálisabb a közösség, a nők társadalmi szerepvállalása annál kisebb. Anyagilag teljes mértékben a férjüktől függnek. A csecsen háborúk nyomán a hirtelen özveggyé vált nők jó része hamar a társadalom peremére szorult: anyagilag védtelenek lettek, férjük elvesztésével presztízsük lecsökkent. Az öngyilkos merénylet az anyagi gondok enyhítésének (ez az utódok számára fontos) és a presztízs visszaállításának eszközévé vált. Egyben az oroszok elleni bosszú eszköze is, akik a kellemetlen helyzetüket okozták. A mártíromság tehát egyszeriben olyan „kiút” lett, amit a radikálisok ki is használtak.

Társadalmi problémák – A Föld órája. Menteni, ami menthető?

A hétvégén lesz a Föld órája. Lényege, hogy mindenki, aki felelősséget érez a természeti környezet iránt, egy óra erejéig kapcsolja le a villanyt. A WWF által négy éve koordinált akció célja, hogy felhívja a felelős tényezők és a nagyközönség figyelmét a klímaváltozás problémájára, illetve érzékeltesse, hogy az egyéni cselekvéseknek is van/lehet közvetlen haszna.

Kétségtelen, hogy mindennek szimbolikus üzenete van. Becslések szerint legalább egymilliárd háztartásban kellene eloltani a világítást ahhoz, hogy a kibocsájtott széndioxid csökkenés mérhető mennyiségű legyen.

De nem is ez az igazi célja az akciónak – ami mára valóságos világmozgalommá nőtte ki magát. A jelen pillanatban kapitális jelentőségű, hogy a kormányok a válságra hivatkozva ne vegyék le a napirendről a klímaváltozás kérdését. A decemberi koppenhágai kudarc (amit az eredmények szerint hiába neveztek Hopenhagen-nek többen), illetve az „klímaváltozás-ellenes tábor” relatív erősödése (lásd az IPCC elleni kritikákat/támadásokat) korántsem jelenti azt, hogy az objektív állapotok változtak volna: a kibocsájtott széndioxid mennyiségével párhuzamosan (illetve az idei tél ellenére) az elmúlt tíz év átlagos hőmérséklete továbbra is növekedőben van.

Tény, hogy eljött az ideje: a népesség okosabb legyen, mint a vezetők. A villanyoltás jelezheti, hogy konkrét lépésekre van szükség. Máskülönben könnyen meglehet, egyszer csak késő lesz.

http://www.earthhour.org/Homepage.aspx

http://www.earth-hour.ro/

Társadalmi problémák – Drogfogyasztás: értelem és érzelem. I. rész.

Az elmúlt héten sokat beszéltem erről a kérdésről: rádióban, újságban, tévében foglaltam össze azokat a fő gondolatokat, amelyeket a szociológia, mint tudományág erről a kérdésről „mond(ott)”. Mindennek apropójat természetesen az Elnöki Hivatal Társadalmi és Demográfiai Kockázatokat Elemző Bizottság Kockázatok és társadalmi méltánytalanságok című dokumentuma adta.

A dokumentumban a szerzők felvetették annak lehetőségét, hogy a drogfogyasztást dekriminalizálják. Sajtó azonnal napirendre tűzte a kérdést (a prostitúció mellett), de a drogfogyasztás legalizálását értette alatta – egyébként hibásan. Egyes beszélők, fórumok és társadalmi csoportok inkább érzelemvezérelten közelítettek a kérdéshez, mintsem egy racionális modellben.

Mivel a drogok kérdése egy „érdekes tematika”, úgy gondolom, megér két bejegyzést. Ebben a bejegyzésben a drogok általános kérdésére fókuszálok, a következőben pedig a javaslatot magát veszem górcső alá. Nézzük meg, hogyan érdemes a kérdést megközelíteni.

A fogalmi megnevezés és jelentéskör. Már a megnevezés is figyelemre méltó: a köznapi tudat drog megnevezés alatt az éppen illegális tudatmódosító, hangulatjavító és dependenciát okozó anyagokat ért. Hasist, marihuánát, ópiumot, heroint, és egyebeket – természeteseket és mesterségeseket egyaránt. A drogok köre azonban ennél jóval tágabb: nem csupán illegális anyagok tartoznak ide, hanem a legálisak is. Az alkohol, cigaretta (nikotin), tea (tein), kávé (koffeint) és mindenféle gyógyszerek, szerek (például festék, stb.). Tehát, a drogok köre jóval tágabb. Összemérhető negatív hatással.

Ezekben az anyagokban az a közös, hogy mindenik egyéni szintű (egészségügyi, családi, személyes-depressziós), és társadalmi szintű (agresszió, konfliktus, munkanélküliség, válás, szegénység, korai elhalálozási ráták, egészségügyi adóterhek) nehézségeket, problémákat okoz – természetesen a dependencia mellett.

A drog jogi státusa. A drogok státusa kétféle: legális vagy illegális. Fontos megjegyezni, hogy a legális drogok köre viszonylag tág; káros hatásuk ellenére mindég lesznek olyan szerek, amelyek bajokat okoznak ugyan, de legálisak lesznek. Hogy miért? Csak egy szemléletes példával kell élnünk: Angliában a Nagy Francia Forradalom idején, a forradalmi láz megfékezése érdekeben az akkori elitek lecsökkentették a gin árát, támogatták a kocsmák alapítását, jelentős adókedvezményeket élveztek a fogadók – a „forradalmi kedv” sikeres csillapítása érdekében… Tény, hogy a drog a társadalmi kontroll és kizsákmányolás egyik hatékony eszköze – mondják a konfliktualisták.

A relatív jelleg. Adott anyag jogi státusa is relatív térben és időben. Egyes társadalmakban az alkohol tiltott, megint más kultúrákban a marihuána fogyasztása egyenesen javallott, a vallási processziók alkalmával (így sokkal egyszerűbb a transzcendens entitással közvetlen kapcsolatba kerülni). Vagy, az USA-ban a Prohibíció idején éppen az alkohol volt tiltott drog. Lényeg, hogy a legális-illegális határ meghúzása mindég az adott kulturális minta és társadalmi környezet kölcsönhatásának a függvénye. Ami változó.

A drogok hatása. A drogfogyasztás kérdése a szociológia meglátásában egy szerepszintű társadalmi probléma. Ez alatt két dolgot kell érteni. Egyfelől, a drogok fogyasztása – legyen az legális vagy sem – dependenciát okoz, ami megnehezíti a társadalmi szerepjátszást. A drogfogyasztó deficitesen tölti be például családapa, munkavállaló, autóvezető vagy a jó és megbízható szomszéd szerepét. Amit egyébként a társadalom elvár tőle.

Másfelől pedig, a drogfogyasztás oka (vagyis az emberek miért fogyasztanak drogokat, akár füvet otthon vagy éppenséggel sört a sarki kocsmába) is társadalmi. A drogfogyasztás szorosan korrelál (statisztikailag együtt jár) a társadalmi kudarcokkal. A társadalom által okozott nehézségek (sokkok, egyéni belső feszültségek, kudarcok) egy részére az egyének drogfogyasztással reagálnak: „bánatukat borba ölik”, vagy illegális és keményebb drogokat használnak, ami hibás kört indít el. Ez még inkább ellehetleníti a megfelelő társadalmi szerepjátszást, ami serkenti a még több drog fogyasztását… ez a spirál sok esetben fatális következményekkel jár, ha a társadalom nem lép közbe.

A társadalmi kontextus és normatív rendszer. A társadalmi problémák medikalizációja. Ez egy nagyon fontos vonatkozás, ami egyeseket a drogfogyasztás fele „taszít”. A jelenkori nyugati társadalom kulturális normája drogpárti. Valljuk be: pro-drog társadalom vagyunk. Ezalatt azt kell érteni, hogy a társadalom számos módon arra készteti a tagjait, hogy drogokat fogyasszanak. Miről van szó? A társadalom működése során számos nyomást gyakorol a tagjaira: elvárja tőlük, hogy sikeresek legyenek (minden áron), álljanak helyt az erőforrásokért való versenyben (miközben világos, egyeseknek nem fog sikerülni), a munkahelyen lépjenek előre a ranglétrán (miközben az elérhető tisztségek száma korlátozott), legyenek fittek és szépek (miközben természetes folyamat, hogy az ember öregszik) – a sort folytathatnánk. Ezek az elvárások egyénre számos negatív hatással vannak: stresszt, szorongást, idegességet, frusztráltságot okoznak, súlyosabb esetben személyes válságot. Hiszen mindenki nem lehet sikeres, de azt mindenkitől elvárják. Nos, az a fontos, hogy személyes válságok többségének oka társadalmi természetű: a piaci verseny, a társadalmilag érvényes szépségideál, a kulturális célok rendszere okozza. És mit „ajánl” a társadalom „megoldásként”? Medikális kezelést: (természetes) alapú antidepresszánsokat, nyugtatókat, pszichológiai kezelést, kémiailag tesztelt „csodakrémet”, alkoholt… vagyis legális drogokat.

Magyarán, a társadalom okozta bajokra, medikális megoldást javasol. Pedig inkább a zsarnok főnök kellene magatartásán változtasson, a társadalom kellene elfogadja, hogy nem mindenki neki nézhet úgy, mint Naomi Campbell…

Csak nézzük meg a filmek közötti reklámokat! Sokat dolgozik és ráncosodik? Vegyen ebből a krémből, Andie MacDowell esetében csodálatosan működött! Állandóan a nyakában liheg az ostoba főnöke? Fogyasszon csak barátaival Carsberget, elmúlik a baja! A stressz miatt rossz az emésztése? Ott van a Nurofen Plusz! Elment a kedve a sok kudarctól? Menjen tovább és fogyasszon Johnnie Walkert!

Ebben a pro-drog társadalomban egyesek továbbmennek, az illegális drogok irányába. De erről és a javaslatról később.