Közvélemény és alanyai - Hevenyészett gondolatok egy lemondás kapcsán

Szombaton a kolozsvári Főtéren jelentette be Eckstein-Kovács Péter volt RMDSZ-es szenátor, hogy 28 év után kilép a szövetségből. A politikai performansznak is méltán beillő aktus nyomán vegyes reakciók érkeztek az érintett szereplők részéről. Itt most elsősorban a kisebbségi magyar illetve a román nyelvű médiára, az RMDSZ politikai tisztségviselőire, valamint az erdélyi magyar választók egy részére gondolok – utóbbiak megnyilvánulását elsősorban a Facebook-on és a hír alá írt kommentekben lehetett tetten érni (statisztikailag ők természetesen a hazai magyar választók csak egy kis szeletét jelentik, de az intenzív vélemény-nyilvánítási hajlandóságuk és sajátos profiljuk miatt mégis releváns diszpozíciókat jeleznek).

Az alábbiakban ezek alapján fogalmazok meg néhány nagyon erősen szubjektív és hevenyészett gondolatot arra vonatkozóan, hogy EKP gesztusa mit hozott felszínre bennem, mint szavazó állampolgárban. Ezeket a kusza gondolatokat tágabb kontextusban, a centenárium évében a hőn óhajtott magyar-román párbeszéd vonatkozásában kell értelmezni.

Egyfelöl. Nem a kilépés a probléma, hanem a kilépés – és főként a reakciók – jelzi(k) a (kezeletlen) problémát. Nevezetesen, hogy a szövetség legitimációs problémával küzd, választóinak egy része elidegenedett tőle, nem hatékony a kommunikációja és a dialógus valahol elakadt, a közösségünk pedig megosztott a követendő utak tekintetében (az önálló arculat-budapesti befolyás-bukaresti nyomás háromszögében).

Az aktus maga önmagában is beszédes: kormányellenes tüntetésen, nem etnikai környezetben került rá sor, a vitatott igazságügyi reform közepette. A média azonnal lefedte, hiszen a szimbolikus értékű látványos kilépés tulajdonképpen az első igazi exit az RMDSZ-ből, amit egy meghatározó személyiség, a nagyközönség szemében a szövetséggel azonosított tisztségviselő, ráadásul alapító követ el. Meglátásomban ez tetszik vagy sem, nem csak RMDSZ-ben, hanem az erdélyi magyarságban létező törésvonalakat is jelzi. A kívánt „egységet” cáfolja: azt jelzi, hogy már régen nincsen konszenzus a jövőterveket illetően, eltérő jövőképek és víziók vannak, amelyek között egyre inkább a feszültség a jellemző. Hogy van „kint” és „bent”, hogy a „magyar ügyek” önmagukban már nem jelentenek feltétlenül „egységet”, hogy a magyar közösségen belül is különféle közönségek vannak, amelyek erősen megosztják a választókat, de mindenképpen rámutat a szövetséget intenzíven kontesztáló s proteszt csoportok létezésére, a korrupcióellenes küzdelem visszásságaira, az ötlettelenségére és kilátástalanságra, a szűk mozgástérre.

Gyakorlatilag a kilépés a kommunikatív cselekvésekben antagonizálta a beszédközösségeket, pontosabban gyökeresen eltérő pozíciókba helyezték a szövetséget és a kritikus kommentelők nagyrészét.

A vezető magyar politikusok magatartása fontos adalék az általános diagnózis felállításában. Az egy elegáns, üdítőnek is nevezhető kivétellel (Csoma Botond FB bejegyzésére gondolok), a kilépéssel szembeni attitűdök a lesajnáló-arrogáns-lekicsinylő tengelyen mozogtak. A belső pártpolitikai szempontok szerint érthető beállítódások azonban nem számoltak azzal, hogy ennek milyen hatása van a beszédközösségek azon részére, amelyek szemében az RMDSZ eleve legitimációs deficittel küzdött – a kommentek szerint ez radikalizálta őket, az RMDSZ–t erősen bíráló megjegyzéseket váltott ki, a bizonytalanokat elidegenítette a hivatalos kurzustól. Beszédes, hogy papok, tanárok helyezték kilátásba, hogy a következő választásokon nem fognak az érdekképviseletre szavazni, mások választási ígéreteket kértek számon, egyesek egyszerűen gyalázkodtak, politikusokat gúnyoltak. Még egyszer: igaz, hogy ők az erdélyi magyarok csak kis százalékát teszik ki, de azokban a közösségekben, ahová tartoznak ott jól beágyazottak, helyi vélemény-vezérekként működnek – az ő véleményük sokakat befolyásol. Úgy gondolom, ilyen mértékű és intenzitású szembenállásra korábban nem került sor...

Továbbá. Fontos aláhúzni, hogy a kilépés nagy port kavart a román nyelvű médiában is. Ugyanis, ha a román politikai médiát nézzük, akkor megállapítható, hogy pár éve (sajnos) az országos, s egyre inkább helyi politikai talk-show-ok világából is szisztematikusan hiányoznak a magyar választott tisztségviselők. Míg korábban a TV-k műsorpolitikájához tartozott, hogy rendszeresen RMDSZ-es politikust is meghívjanak, mára ez a gyakorlat teljesen megszűnt. E tekintetben jelentett olykor kivételt EKP, akit mindenki, „udemerist”-ként, az országban itt élő „ungur”-ként azonosított: a műsorvezető, a meghívottak s mindenekelőtt a románajkú közönség, az egyszerű nézők. Más szavakkal, a tévéképernyőn a szaktekintélyként is elismert politikus tulajdonképpen azon kevesek közé tartozott, akik átjárást biztosították a két etnikum között, miközben implicit az erdélyi magyarokat jelenítette meg.

Aztán, a kilépés rávilágít a következő problémára is. A fentebb említett átjárás, pontosabban a bridging típusú  kötések és kapcsolatok nem csupán fontosak, hanem pillanatnyilag sajnos rettenetesen szűkös jószágok is. Magyarán, kevés olyan nem politikus tekintélyes személyiségünk van, aki a román közösség szemében is hiteles, jó szakmai reputációval rendelkezik, elismert és román körökbe is beágyazott, tehát a „magyar és román két világ” között az átjárást biztosítani tudja, nem megosztó, hanem összekötő szereppel is bír. Honnan jöhetn(én)ek ezek az emberek? A magas művészetek felől, ahol a teljesítmény felülírja az etnikai vonatkozásokat. Itt Tompa Gábor jöhet szóba. A másik csatornát a populáris kultúra jelenti, de itt gyakorlatilag senki sincsen, aki bridging szerepet tölt be – a magyarországi X Faktor és társai típusú sztárgyárok egyszerűen elszívják a román közösség előtt is  a potenciálisan megjeleníthető figurákat. Ez kelletlenül a sportban is így van. Az akadémiai szférában sem hemzsegnek a bridging kötésekkel rendelkezők, elsőre nekem Rostás Zoltán vagy Horváth István ugrik be leginkább. A román médiában, az Adevarul blogrolljában gyakran szereplő Demény Péter vagy a Corbii Albi portál szerkesztői is inkább kivételek, mint a norma. Román körökben még él Winkler Gyula technokrata képe, de itt is több kellene. (Megjegyzés: még sok más ilyen szaktekintély van). Olyanok, akiknek a nevét pontosan tudják a román nézők is, s a műsorvezetők számára meg egyenesen zsenáns, ha provokatívan és szemtelenül domnul Jánosozzák vagy domnul Hunorozzák...

Miért fontos mindez? Azért, mert számunkra kapitális jelentőségű, hogy ne csupán a politikusok képezzék-jelentsék-reprezentálják a közösségünk arcát, hanem a maguk pályáján valamit felmutató szakemberek is, akik nem csupán etnikai szempontból releváns kérdéseket tematizálnak, hanem a közjóhoz más dimenzióban is hozzájárulnak.

Végül, utolsó gondolatom EKP kilépése kapcsán s a kolozsvári Főtérre visszatérve, a román progresszív csoportokkal való civil alapon történő közös együttműködés fontosságára vonatkozik. Azt hiszem – anélkül hogy most képes lennék ennek technikai-gyakorlati aspektusait elképzelni -, hogy nekünk civileknek, kritikus értelmiségieknek, az ország dolgai iránt érdeklődő felelős állampolgároknak, adófizetőknek, jóravaló embereknek érdemes lenne komolyan elgondolkodnunk azon, miképpen lenne lehetséges egy olyan román-magyar vagy magyar-román közös civil platform létrehozása, ami tartósan bridging szerepet tölt be, hogy még véletlenül se zálogosítsuk el végérvényesen a jövőnket ebben az országban...

Mert nem csupán a politikusoknak, hanem nekünk is van felelőségünk.

A Simona Halep jelenségről

A Roland Garros-i csoda kapcsán - részletek

In. Péter, László, 2017, Chapter 17 Romania. Private Sport Sector at the Crossroads of Past Socialism and Present Capitalism, In. Laine, Antti & Vehmas, Hanna (Eds.). “The Private Sport Sector in Europe. A Cross-National Comparative Perspective”. INTERNATIONAL EDITION: SPRINGER VERLAG AG., p. 287-308. ISBN 978-3-319-61309-3, DOI 10.1007/978-3-319-61310-9, részletek, magyar fordítás

https://link.springer.com/chapter/10.1007/978-3-319-61310-9_17

A Simona Halep jelenség a romániai privát sportszektor működésének fényében.  A sajátos, családi-rokoni támogatással sikeressé vált egyéni „megszállott” és „perszonális vállalkozások” mintája: „önerőből a csúcsra”.

Simona Halep mára talán a legismertebb romániai sportoló (egyébként az dobrudzsai aromán/machidon szubetnikum tagja), aki a WTA ranglistán [mára] az előkelő első helyet foglalja el (2014-ben a második helyen volt). Igazi teniszcsillag, aki eltökéltségével és szerénységével sokak csodálatát váltotta ki 2013 óta (ekkor robbant be a női tenisz legfelső régióiba). Ez esetben nem a példaértékű habitusa miatt érdekes számunkra, sokkal inkább azért, mert felemelkedése és ennek tényezői beszédesek a jelenlegi privát sportszektor működése szempontjából. Kiváló példája a családi-rokoni támogatással – szakmai és anyagi szempontból is – sikeressé lett kivételes esetnek. Simona Halep egy egyéni utat követő „megszállott” és „egyszemélyes vállalkozás”, amire csak nagyon keveseknek van lehetősége. Ezáltal arra az okcsoportra is utal, ami miatt a jelenlegi romániai sportszektor nem tudott professzionalizálódni (Petracovschi–Terret, 2013) és amiért elkerülhetetlen volt a privát szektor által dominált sport Rió-i olimpiai kudarca (Paul, 2016b 2016c). A Halep-jelenség az a pozitív kivétel, ami erősíti az elégtelen működési szabályt. (...).

Az életútjának legfontosabb állomásainak számbavétele után nézzük meg azokat a társadalmi tényezőket amelyek Halep karrierjét meghatározták, majd szemlézzük azokat funkciókat, amelyeket a jelenlegi privát sportszektor önmagában (értsd állami támogatás nélkül) aligha tud betölteni. Halep 1991-ben született, a délromániai Constanta/Konstanca kikötővárosban, egy tejiparban tevékenykedő vállalkozó család második gyerekeként. Az apa sikertelen focista lévén, sportolói álmát előbb a nagyobbik fiúval, de végül a kisebbik Simonával tudta nagy áldozatok árán megvalósítani. A tehetséges kislány négyévesen kezdett el teniszezni – bár még most is jól futballozik –, 15 éves koráig a család saját erőből finanszírozza a felszerelést, az edzéséket és a versenyeken való részvétel növekvő költségeit. A család kölcsönt is felvesz az évi 30-50 000 euróra rúgó költségek (Paul, 2014:180) fedezésére, ami a család vállalkozását terheli. Ezután a Mamaia-i Tenis Club Idu-t működtető Corneliu Idu veszi szárnyai, ő egyengeti Simona karrierjét, anyagi áldozatokat is felvállalva, a szponzorálásba később magánalapon állítólag a szintén aromán focisztár, Gica Hagi is beszáll félmillió euróval. A siker nem marad el, a magánbefektetések megtérülnek, mert 2008-ra a lány megnyeri a junior kategóriában a párizsi Roland Garros tornát, ekkortól menedzseli az 1978-ban Roland Garrost nyert Virginia Ruzici. A jelek szerint sikeresen, mert 2013 óta Simona a női tenisz élvonalában szerepel. (...).

A történet a privát szektor működésének fényében tanulságos. Romániában ugyanis nincs egyetlen hagyományos értelemben vett teniszakadémia (Paul, 2016a). A személyes vállalkozás kizárólag „fűmenti szervezés” és majdnem fanatikus elszántság, valamint néhány rokoni és baráti kötelék mentén hálózat-szerűen szerveződik, aminek központi magja a maga a Halep család. Az etnikai változó sem elhanyagolható, ami az ilyen vállalkozások esetén a bizalmi tőke egyik fő záloga (Csata, 2015), amit kvázi-önkéntes alapon segítő és hivatástudattal megáldott helyi tornatanárok erősítenek meg, akik tehetséget látnak a kislányban. Ebben az egyenletben – sajnos – az állam szerepe nulla, a közösségi sportszektor csak annyiban játszik szerepet, hogy az elemi és középiskola nem akadályozza a sportkarriert, illetve az említett tornatanárok tudásuk szerint önkéntesen is támogatják a kiemelkedő tehetséget. A romániai privát sportszektor elégtelen fejlettségét jól mutatja, hogy 2013-ig Halep karrierje egyszerűen ezzel párhuzamosan alakul, annak meghatározó szereplői nem játszanak meghatározó szerepet sem teniszezőnő tehetségének kultiválásában, sem pedig promoválásában. Az eset jól mutatja, hogy a romániai sportszektor gazdaságilag meghatározó szereplői nem alkotnak olyan integrált klasztert (integrated cluster), ami a tehetségek felfedezésétől, a szponzoráláson át, a tehetséggondozáson keresztül egészen a promócióig  képes lenne együttműködni az állami tulajdonban lévő sportszférával karöltve. Ez utóbbi – mint korábban rámutattunk – nagymértékben visszavonult a sport támogatásából, csak a politikailag kifizetődő labdarúgást támogatja. (...).

A Halep-minta meghatározó elemei még jobban kidomborodnak, ha a jelenséget (kontrasztolva) összehasonlítjuk az előző rendszer által működtetett állami sportszektor centralista és elitista rendszer által propagandisztikus célokból (is) promovált Nadia Comaneci  tornász sikerét facilitáló mintájával. Az összehasonlítást néhány meghatározó jelentőségű dimenzió mentén tesszük meg. Nadia Comaneci államérdekből és közpénzen vált világsztárrá, aki a Déván kialakított tornaiskolában edzett, drákói szigorral szervezett kaszárnyára emlékeztető rendszerben a családból kiszakítva (Massiera–Ionescu, 2005: 382), míg Simona kizárólag bizonytalan magánfinanszírozással és önerőből működtetett klubokban edz. (...). Nadia nemzetközi sikere közügy, sőt nemzeti érdek, aminek céljából az egész állami apparátus jelentős anyagi áldozatokat hoz és szimbolikus gesztusokat tesz (Meyers, 2016), addig Simona esetében az állam sokáig teljesen eltekint a támogatásban rejlő lehetőségekről, csupán a 2014-es Roland Garros-i döntő után kezdi kiaknázni politikai tőkeszerzés céljából az időközben globális szupersztárrá vált Halep sikereit és presztízsét. Érdekes módon a két kiváló sportolónő össztársadalmi megítélése is eltér egymástól. Nadia 1978-as Montrealban szerzett olimpiai 10-ese után az egész román társadalom egyöntetűen és őszintén felnézett rá, mélyen tisztelte és azonosulni tudott vele. Érdekes módon Haleppel nem ez történik: bár elismerés övezi, a nagyközönség sokszor a vesztett meccsei után méltatlankodik, sőt, a korábbi ATP első helyezett (1973) Ilie Nastase vélhetőleg irigységből, Simona egyik leghevesebb bírálója; nem egyszer tett rá szexista és illetlen megjegyzést.

Mi a tanulság? Bár mindkét eset sikeres sportkarrierről szól, véleményem szerint mindkét eset nem fenntartható és olyan szélsőséges működési modelleket jelent, amelyek csak elvétve vezetnek kiugró sikerekhez. Nadia esetében a szigorú  állami monopólium elvei szerint szervezett sportszektor centralizált működése hozta a sikert. Halep esetében az állami szektor sportból való teljes kivonulása után a magára maradt privát sportszektor decentralizált és fragmentált működése közepette létrehozott, nem megismételhető családi vállalkozás vitte sikerre a tehetséges kislányból kinőtt bajnoknőt, [jelenlegi] világelsőt. Még akkor is, ha pillanatnyilag még vannak rajta kívül sikeres hazai teniszezők.

Mert az igazi probléma az, hogy a jelenlegi privát sportszektorban nincsenek meg azok a strukturális feltételek, amelyek egy működő tömegsportból merítő sportolót sikerre tudna vinni. A Rió-i olimpia látványos kudarca önmagáért beszél.

https://link.springer.com/chapter/10.1007/978-3-319-61310-9_17

Közvélemény és alanyai - “Hosszú forró nyár”. Gondolatok a népszavazásról 1.0

A következő bejegyzés-sorozatban a pillanatnyi (rendkívüli) politikai helyzetet elemezzük. Kitérünk majd a megelőző esemény-sor bemutatására, a tágabb társadalmi kontextus vázlatára, a helyzet fő paramétereinek bemútatására, majd a lehetséges következményeket és forgatókönyveket tárgyaljuk.

1.0. Hogyan jutottunk ide? Releváns szemelvények a közelmúlt eseményeiből

Véget ért a népszavazás és az azt megelőző “meggyőző kampány” - már ha ezt annak lehet nevezni. Majdnem ténynek lehet tekinteni, hogy bármi is legyen, a történetnek nem lesz egyhamar vége: elérkezett a hosszú, forró politikai nyár. Csak kemény idegzetűeknek vagy ignoránsoknak! - ez lehet a közeljövő jelmondata...

A helyhatósági választásokon elért elsöprő győzelem után, beindult az USL-s turbómotor: “privatizálták” a Hivatalos Közlönyt, lecserélték a házelnököket, kirúgták az ombudsmant, aztán felfüggesztették a hivatalban lévő elnököt - többek között. (A PDL-s hivatalos kommunikáció ellenére, ebben a politikai gyakorlatban semmi újszerű nem volt: lényegében mindenki ezt tette korábban is, csak diszkrétebben. Akárcsak az előttük lévők korábban is. Ez nem azt jelenti, hogy helyesen is tették, de hasonló “államcsínyeket” sajnos már korábban is elkövettek...).  Bár a Băsescu felfüggesztésének projektje érezhetően benne volt a mindenkori “USL-s szép remények” listáján, a folyamatokat mégis a Nastase-ítélet siettette. Ez volt az a pont, amikor a korábbi korlátozott politikai háború egyszeriben totális csatározássá fajult. A jelek szerint meg az is marad, sőt...

A Nastase-féle (ál)öngyilkosság alkalmával hullajtott vércseppek azonnal kiváltották a nyers, totális “vendetta-politizálást”; egyszeriben minden személyessé vált, a nyomelemeiben mégis létező versengő-politika helyébe hangsúlyosan az ellenség-politika lépett (ebben a játékos-elnök praxis-teremtő szerepe kapitális, hiszen az ellenség-politika alapjait az ő fektette- és járatta be az elmúlt években). Magyarán: a Nastase-ítélet óta a cselekvéseket a személyes indulatok alakítják, a lépéseknek és ellenlépéseknek elsősorban érzelmi-affektív alapja van. Ebben a totális háborúban már nincsenek szabályok, a szereplők végső célja a másik fél teljes megsemmisítése, hiteltelenítése, kölcsönös bebörtönzése. 

A lépések és ellenlépések nem kiszámíthatóak, a hatások alig kontrolláltak, gyorsan változnak, a táborokra jellemző “pillanatnyi érzelmi klíma és hangulat” eredményeképpen.  Lásd a kampánytémákat, fenyegetéseket, felhívásokat. A politikusok már a látszatra sem adnak: egymás szavába vágnak, nyíltan és sűrűn hazugozzák egymást, kölcsönösen titkos és félig titkos dossziékkal zsarolnak, tapasztalt kocsisokat megszégyenítő módon gyalázzák az ellenfelet és mindenekelőtt címkéznek, stigmatizálnak... A ma még felfüggesztett és az érvénytelen ellenszavazatok mentén “elkergetett” elnök ebben (is) “világbajnok”: a jelenlegi akasztók, (suspendaci), fegyencek (puscariabili), majom, kínos-nevetséges (penibilul) stigmák természetszerűen követték a büdös cigány, pina, lagymatag (gaozar) kifejezéseket. A másik fél sem rest a hazug, szarházi, gazember címkék sűrűn felemlegetésében. 

Tehát a közelmúlt legfontosabb eseményei a Nastase-ítélet, illetve az általa kiváltott irracionális akciók és reakciók sora. A másik a főtt béka-effektus szerint degradálódott politikai stílus és beszédmód térnyerése a politikai kommunikációban, a trasszeizmus jelensége, valamint  az USL-s helyhatósági győzelem (amit a kormányváltás előzött meg).

Közvélemény és alanyai - Egy (elfelejtett) választó szubjektív benyomásai

Lassan véget ér a népszavazási “meggyőző kampány” - már ha ezt annak lehet nevezni.  Hiszen egyesek teljes mellbedobással a részvétel ellen agitálnak. Más szavakkal arra buzdítanak, hogy a választók ne éljenek az egyébként nehezen megszerzett jogaikkal! Erre megvan ugyan a joguk, de nem biztos, hogy a társadalom érdekét szolgálja.

A politika, nyelvezetében, szellemiségében állampolgár-idegenné vált (már jó régen), napirendje elvált a tömegek napirendjétől, problémáitól. A népszavazás kapcsán a legcinikusabb vonás, a tömeges távolmaradásra, a bojkottra való felszólítás. Cinikus, mert a jelenlegi poszt-demokratikus kontextusban az állampolgároknak amúgy sincsen sok beleszólási lehetősége, eszköze a nagypolitika alakítására (ennek számos oka van, most erre nem térünk ki). A választásokon való voksolás, a népszavazások során gyakorolt vélemény-kifejezés egyike ezen legitim (megmaradt) eszközöknek. 

A bojkott-felhívásnak (aminek oka most világosan az, hogy Basescu zöldasztalos győzelemhez jusson), az igazi tétje az, hogy az állampolgárokat minél jobban eltávolítsák a politikától: a mi bizniszünk (érstd politikusok) és nem a ti ügyetek logika alapján. A politikai passzivitásra való tudatos szocializáció kizárólag a mindenkori kormányzó elitek érdekét szolgálja: a kevesebb részvétel, kisebb kormányzati  átláthatóságot produkál, kevesebb társadalmi kontrollt a döntéshozók felett - függetlenül attól, hogy adott pontban éppen ki van hatalmon.

Mondjuk ki: a politikai passzivitás - az amúgy is szűkülő társadalmi mozgástér közepette - a közjó ellen hat.

Szabadidő. Érdekes filmek – Autobiografia lui Nicolae Ceausescu

Vegyes érzelmeket generáló filmről van szó. Majd’ száznyolcvan percen át a volt diktátor szemével látjuk az 1965-1989 közötti történéseket és eseményeket. Ettől jogos a film címe: Ujica azokat a dokumentumfilm-részeket használta fel, amit a rendszer hivatalos operatőre készített a Ceausescu mindennapjait jelentő munkalátogatások, népgyűlések, diplomáciai találkozók vagy éppen szabadidős röplabdázások alkalmával. A filmet nézve a nézőnek alkalma nyílik arra, hogy „a hőn szeretett“ Kárpátok Géniusza szemével lássa (vissza) az „átkos időket“.

A film (ami nem szokványos dokumentumfilm, hiszen egyetlen felirat sincsen benne, ami az képeken látható személyek nevét, a filmezés idejét, az eseményt és a helyszínt jelölné) Gheorghe-Gheorghiu Dej komor hangvételű temetésével kezdődik, majd a diktátor „tündöklésének“ ikonikus momentumait mutatja be: a hatalomra-kerülést, az Alexander Dubcek bukaresti látogatását, Prágai Tavasz leverése utáni 1968-as népgyűlést, ahol Ceusescu elítéli a Varsói Szerződés Csehszlovákia elleni katonai akcióját, az anglial látogatás ünnepélyes momentumait (a diktátorpár Erzsébet királynővel kocsikázik a Buckingham Palace felé a Trafalgar Square felől a Victori Station-től), R. Nixon és G. Ford illetve J. Carter amerikai elnökökkel való találkozásokat láthatjuk...

Ujica zseniálisan mutaja be azt a pályát, amit diktátor a rövid tündöklését követően a bukás útján bejárt. A kínai látogatást követő hazai „kis kultúrális forradalom“ életbe ültetését, az észak-koreai fogantatású személyi kultusz kibontakozását, a Cantarea Romaniei rítusszerű elemeit, az ésszerűség és logika fokozatos eltűnését, a nyílvánvaló hazugságok kusza rendszerének normaszerűségét, az állampolgárok egyre sanyarúbb ábrázatait. Más szavakkal a keleti szultanista vonásokkal teletűzdelt totalitarista rendszer kiépülését és a nacionál-kommunizmus kibontakozását a rendező szemléletesen és fejlődésregényszerűen láttatja a nézővel, érdekes módon Ceusescu perspektívájából.

Az eredeti felvételek jó részét a korabeli híradókból, a kétórás tévéműsorokból nem ismerhette a nagyközönség: sok kép először került nyilvánosságra, többek között az a zártkörő politbüró megbeszélés is, amit látva mindenki számára világos lehet, hogy Ceausescu teljesen elszakadt a valóságtól, hogy egy általa elképzelt nem létező világban élt, hogy elméje lassan elborult. De azt is érzékelheti a néző, hogy senki erre nem hívta fel a figyelmét, hogy a zagyvaság határát súroló szónaklata végén csak helyeseltek és hajlongtak.

A filmet elejétől a végéig háromórát nézve az akkori időket megélő mozilátogató „megvilágosodik“: a rendszer vége és a főszereplő (Ceausescu) bukása logikus volt, mintegy sorsszerű, természetes egy természtellenes kísérlet (a romániai nacionál-kommunizmus) végeként. (Ezt 1989 előtt nem sokan hitték, csak remélték).

A film hiánypótló, mert a legújabb nemzedék jóformán semmit sem tud erről a rendszerről. Mindenkinek ajánlom, de nem árt előtte valamicskét tájékozódni, hogy tudjuk is mit látunk.

Közvélemény és alanyai – Egy szolgálati út vége? 70 nap éhségsztrájk után

Ma abbahagyta az éhségsztrájkot Cristina Anghel tanítónő. Hetven napot tiltakozott, amivel a halál árnyékába sodorta magát. Nyilatkozatai szerint mindvégig remélte, hogy a hatalom nem marad érzéketlen tette iránt. A hétvégén azonban püspöki kérésre elállt a további éhségsztrájktól, mert az az életébe került volna.

Jogosan merül fel a kérdés: jó volt-e mindez valamire? Más szavakkal – ahogyan a szociológus fogalmaz – melyek azok a manifeszt és latens pozitív és negatív funkciók, amelyeket a tanítónő tette nyomán első látásra bizonytalanul azonosíthatunk? (A teljesség és a kimerítés igénye nélkül.)

A pozitív funkciók

A tanítónő tette azt jelzi, hogy az egyéni civil társadalmi aktivizmus a nagyközönség eltömegesedése ellenére mégis létezik. Akut esetekben képes markánsan megnyilvánulni. Vagyis, hogy (még mindég) vannak olyanok, akik nem csupán kiállnak a maguk jogos érdekei mellett, hanem felvállalják nagy társadalmi csoportok legitimnek érzékelt céjait is.

Aztán, a tiltakozás, mint szimbolikus politikai cselekvés és tett tematizált egy anómiás helyzetet. Nevezetesen, hogy egy érvényben lévő törvényt a hatóságok nem tartanak be, valamint, hogy a tanárok többsége, jelenleg akkora anyagi gondokkal küzd, amelyek ellehetelenítik társadalmi szerepük betöltésétől, és hogy ez mindenkire kihat előbb-utóbb. Továbbá, nem csupán tematizált, vagyis felvetett és nyilvánosságot teremtett egy kvázi tabu problémának (a tanárok általános helyzete a román társadalomban), hanem vélhetően pozitív érzelmi- és vélemény-klímát teremtett a tanárok, mint népes csoport „közös ügyének”. Más szavakkal jó „reklámhordozója” volt ennek a sajátos problémákkal küszködő foglalkozás-kategóriának, hiszen a tévében szerepelve folyamatos nyilvánosságot teremtett számukra. Nem mellékes az sem, hogy tiltakozásának befejezésével megerősített egy fontos társadalmi alapértéket: az élet tiszteletét, annak mindenekfeletti fontosságát. Rávilágított az egyház továbbra is fontos szerepére. Egyáltalán nem elhanyagolható, hogy püspöki sugallatra hagyta abba az éhségsztrájkot. Végül, láttatta, hogy a romániai civil társadalom és a társadalmi szolidartás komoly problémákkal küzd: széttöredezett, bizalmatlan, igazi érdekképviseletre egyszerűen képtelen, közönyös vagy legjobb esteben értetlen és éretlen.

Összességében megállapítható, hogy a hetven nap után a szimbolikus tiltakozásnak mégis van pozitív eredménye, még akkor is, ha a deklarált célt nem sikerült elérni.

A negatív funkciók

Az is kétségtelen, hogy tiltakozásnak megvannak az árnyoldalai is. Nem kell sokat okoskodni afelől, hogy egyéni szinten a tanítónő egészsége nagyon megromlott, nem kizárt, hogy maradandó nyomai lesznek, ami várható életkorára is kihat (sajnos statisztikai adatokból tudjuk, hogy az éhségsztrájkolók immunrendszere annyira leromlik, hogy korábban meghalnak az átlagnál). Bizonyára a hetven napnak megvan a lelki ára is, hiszen elsődleges célja beteljesületlen maradt.

A társadalmi szinten tetten érhető negatív funkciók már többet érintenek. Az eset (sajnos) metaforikusan rámutatott a hatalom mellőző, sok esetben arrogáns, értetelenkedő illetve cinikus felfogására és magatartására a tiltakozó személyére, de a tiltakozás aktusára, végső soron a kisember bajaira vonatkozóan. Az eset precendensértékű lehet abban a tekintetben, hogy a potenciális tiltakozókban azt a (reális) képzetet kelt(het)i, miszerint „semmit sem lehet”, „ez van, ezt kell szeretni", "hasznosabb a tájba belesimulni".

Továbbá, (negatív) etalon lehet a mindenkori hatalom számára a tiltakozásokra való reakció kalibrálásában. Magyarán, erősítheti a hatalom azon képzetét, miszerint a szimbolikus tiltakozás-formákat a „hetven nap mércéjével" „kell” értékelni, a Cristina Anghel esethez hasonlítva kezelni. Az „ehhez képest”-logika alkalmazásával például szó szerint „semmivé” válik egy-egy petíció aláírásának az értéke...

A hatalmi közöny növekedése reális kockázatot jelent a társadalmi problémákra való érzékenységre, a demokratikus konszenzus-kereső eljárások alkalmazására, végső soron a közérdekre és a demokratikus minimumra vontakozóan.

A hetven nap története minden esetre egy elég szomorú végső tanulsággal szolgál: társadalmunk pillanatnyilag nem pontosan érzékelt, de egy nagyon súlyos Habermas-i morális válságban, Bibó-i zsákutcában, kátyúban van. És újra elpuskázta az alkalmat, hogy szembenézzen magával és elinduljon a minimális konszenzus-keresés útján.

A „Nu stiu”-féle problémamegoldó paradigma mától „legitimebb”, mint hetven nappal ezelőtt volt!

Közvélemény és alanyai – I. Mihály. A „vezetők” és a „nép”

Ma lesz I. Mihály 89 éves. A királyi család Svájcban ünnepel ugyan, azonban a hercegnő által vezetett alapítvány (FPM) ma este jótékonysági koncertet szervez a fiatal művészek támogatására. Az utóbbi időben azok is hallatják (egyelőre csendes) hangjukat, akik az ország jelenlegi helyzetére megoldásként figyelembe ajánlják a királyság intézményének esetleges visszaállítását. Mit kell(ene) szem előtt tartani, amikor a két berendezkedési formára reflektálunk (bejegyzésünk puszta intellektuális gyakorlat).

Támogatottság

Tény, hogy a rendelkezésre álló szociológiai adatok szerint román társadalom elenyésző része tekinthető monarchia-pártinak. Ők rendszeresen 6-8 százalákát tették ki a felnőtt hazai népességnek; mostani arányuk nem ismert, hiszen az újabb közvélemény-kutatások nem is igen kérdeznek erre rá. A rojalisták között az átlaghoz képest felülreprezentáltak voltak az idősek és a görög-katolikusok.

Továbbá, tény az is, hogy a köztársaság de facto és alkotmányosan létezik, bár a királyságot 1947 végén illegitim módon szüntették meg a kommunisták, és az elnöki intézményt pedig a diktátor (N. Ceausescu) hozta létre 1974-ben.

Kimagasló pozitív és negatív teljesítmények

Romániának négy királya és négy elnöke volt; I. Károly, I. Ferdinánd, II. Károly illetve I. Mihály, valamint Nicolae Ceausescu, Ion Iliescu, Emil Constantinescu és Traian Basescu.

Ezek közül kettő diktátor volt (bár nem összemérhető fajsúllyal; II. Károly királyi diktatúrája 1938-1940 között és N. Ceausescu totalitárius rendszere 1965-1989 között). Egyik viszonylag naív (E. Constantinescu), de döntő jelentőségű az ország külpolitikai orientációjában, egy volt-kommunista (I. Iliescu), végül egy pedig „játékos” és autoriter hajlamú.

Aztán, a négy király közül az egyik alatt megvalósult a modern Románia (I. Károly), a másik alatt a Nagy-Románia (I. Ferdinand), végül pedig a legutolsó király sikeresen a későbbi győztesek oldalára ”ugratta át” a II. Világháborúban az országot (I. Mihály). Mindhárom stratégiai jelentőségű Romániának, mint államnak - pozitív értelemben. II. Károly diktatúrát vezetett be 1938-ban, a krónikák szerint magánemberként nótorius nőcsábász volt.

A négy elnök közül N. Ceausescu egyértelműen ártott az országnak, I. Iliescu „levezényelte” a forradalmat, E. Constantinescu pro-Nyugat pályára állította Romániát, T. Basescu alatt pedig az fokozatosan elszigetelődött.

Ha a „good guy” versus „bad guy” felosztás mentén osztályozunk, akkor 3-1 a királyok javára (jófiúk kategória) és 1-1, de előny az elnököknek (a rosszfiúk kategóriában) eredményt kapjuk. I. Iliescu megítélése ellentmondásos, T. Basescu-é erősen rapszodikus, de tény, hogy pillanatnyilag nem a kifinomult demokratákhoz tartozik, inkább autokrata, aki deklaráltan a hagyományos és demokratikus intézményekkel szemben pozicionálja magát: a parlament, média inkább „ellenségnek” tekintett. Őket itt "se nem jó, se nem rossz" besorolás alá helyezzük, az egyszerűség kedvéért.

Legitimitás

A kérdésről csak demokratikus körülmények között érdemes beszélni; legitimitás alatt a fennálló rendbe vetett hitet értjük (nem azonos a törvényességgel, ami előfeltétele). Az alkotmányos monarhiában az államfő a tradícióból eredezteti legitimitását, ami azonban az állampolgárok (alattvalók) érdekeivel összhangban van. A köztársaságok esetében a legitimitást elsősorban a népszuverenitásból eredeztetik, amit a választások szentesítenek. Valójában mára ezek között de facto nincsen lényeges különbség, mert a demokratikus monarchiákban az államfők jelenleg pusztán szimbolikus szerepet töltenek be, a nemzetet jelképezik, valóságos hatalmuk nincsen.

Az is tény, hogy nemzetközi összehasonlításban a demokratikus monarchiákban a társadalmi bizalom mértéke, a társadalmi kohézió és szolidariotás foka magasabb, mint a köztársaságokban, és kevesebb a nyílt társadalmi konfliktus, de ez nem közvetlenül az államformának tudható be. Továbbá, az életszínvonal is magasabb az európai monarchiákban, mint a köztársaságokban, de az okcsoport itt is bonyolultabb, mintsem az államformát tekinthessük egyedüli magyarázó változónak.

Az autoriter vezetés kockázata

A demokratikus monarchiák kivétel nélkül parlamentáris demokráciák. Ez azt jelenti, hogy a tényleges hatalmat a parlament és a kormány gyakorolja. Az előbbi ellenőrzi a végrehajtó hatalmat; más szavakkal, a „sokak uralkodnak”.

Norvégia, Svédország, Dánia, Hollandia, Nagy Britannia, Luxemburg, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália, Japán folyamatosan nagyon jól teljesít a Demokrácia Index-en (Belgium rontott helyezésén).

Spanyolországban pedig a post-Franco átmenet éppen a királyság intézményének a visszaállítása miatt ment viszonylag problémamentesen.

A királyság, mint megoldás a demokratizáció során

Spanyolország esete egyedülálló. Portugáliában nem állították vissza a királyságot Salazar diktatúra után, Olaszország köztársasággá vált a Mussolini éra végétől, Közép-Kelet Európában sem lett "restauráció" a kommunizmus bukása után. Így semmilyen releváns összehasonlítási alapunk sincsen. Tehát nem tudjuk, Románia hol lenne most, ha királyság lennénk.

Azonban: Isten éltesse Felség!

Közvélemény és alanyai – Szimbólum születik – csak még nem tudjuk!

Ötvenhetedik napja éhségsztrájkol Cristina Anghel tanítónő, aki (a tanügyi alkalmazottakra vonatkozó) törvény betartásáért tiltakozik. Ez pedig nagyon sok idő – különösképpen, ha éhségsztrájkról van szó. Könnyen meglehet, hogy tette életébe kerül, hiszen ma is azt nyilatkozta, kitart eredeti terve mellett: amíg a hatóságok be nem tartják az érvényben lévő, de sohasem alkalmazott törvényt (ami a hírhedt bérezésre vonatkozik), addig nem tágít. Mi mindebből a tanulság? Mit jelez és mire számíthatunk (anékül, hogy a joslás csapdájába essünk)? Első lépésben vegyük számba a fő társadalmi szereplők eddigi magatartását, majd az események lehetséges irányait.

A társadalmi szereplők eddigi magatartása

Tény, hogy a hatóságok eddig nemigen figyeltek oda tiltakozására. Sőt, a minap a vezető kormánypárt egyik csúcsvezetője (A. Videanu) cinikusan jegyezte meg, mi lenne, ha Romániában mindenki éhségsztrájkolna... ezt jelzésértékűnek lehet tekinteni a hatalom részéről. Nagy eséllyel a továbbiakban is ez az ignoráló magatartás fogja jellemezni a döntéshozók attitűdjét.

Aztán, bár a médiában szerepel Cristina Anghel, éhségsztrájkja mégsem központi hír – inkább a hatalom kritikájához kell, legitim érvként, kellékként. Az egyházak pedig egyelőre semmi érdemlegeset nem mondtak.

Az ellenzéki pártok (elsősorban a PNL és a PSD) szolidaritásukról biztosították Cristina Anghelt, de a szakszervezeti mozgalmakkal szembeni látszólagos távolságtartásukat igazolva, inkább várakozó álláspontra helyezkedtek.

Sztárok, vezető értelmiségiek, meghatározó sportolók markáns állásfoglalásáról nem tudok. Úgyszintén, a civil szféra sem tematizálta a tett jeletőségét, sem pro sem kontra.

Ebben a látszólag közömbös klímában csak a szakszervezetek tették magukévá a tiltakozó célját és a tiltakozást, mint közéleti cselekvést. Illetve – érdekes módon és dícsértesen – a Steaua focicsapat szurkolótáborát reprezentáló küldöttség látogatta meg vasárnap a tanítónőt, egészsége felől érdeklődve és aggódva.

Mit jelent(het) mindez

Egyfelől, hogy a hatalom vagy érzéketlen és teljesen közömbös még egy ilyen extrém tiltakozás esetében is, vagy pedig egyszerűen nem érti a helyzetet és nem látja be felelősségét, valamint a várható helyzet szimbolikus értékét.

Másfelől, a választók népes tábora sem gondol-érez másképpen. Eddig elmaradtak a tömeges szimpátia-cselekvések (levelek, virágok a kórházban, nyilvános állásfoglalások). Amelyek – egyébként – máshol majdnem azonnal jelentkeznek hasonló esetben. Talán ez is a társadalmi bizalom alacsony fokával, a szolidaritás hiánynak, valamint a tiltakozás kultúrájának és kezelési módozatainak deficitjére vezethető vissza. De meddig tarthat mindez?

Lehetséges változás a tragédia esetén

Világos, hogy ha a tiltakozás folytatódik, egy adott ponton – sajnos – Cristina Anghel eltávozik az élők sorából. Erre, mint nyilatkozza, már felkészült, és bele is nyugodott. Szerinte nincsen visszaút.

Esetleges halála (ami remélhetőleg mégsem következik be) gyökeres változást generálhat. Sokkszerűen hathat, feltámaszthatja a társadalmi felelősségérzetet: minden esély megvan arra, hogy szimbólummá váljék. A tanárok és tanítók közössége, valamint a szakszervezetek nagy eséllyel a helyettük és értük feláldozott mártírt fogják majd felismerni benne. A média hatására a társadalom szunnyadó lelkiismerete is „feltámad(hat)”, hiszen ha a tiltakozóval nem is, de az áldozattal már sokkal könnyebben lehet majd azonosulni. (Amint az Coposu halálával is történt – temetésére másfélmillió ember ment el, annak ellenére, hogy életében igazán sohasem tudott a többség vele azonosulni, látszólag nem is volt népszerű. Amint meghalt, a "kollektív tudat" és "lelkiismeret" azonnal "feltámadt" ). Cristina Angle személye – a kisember, aki szembement a hatalmasokkal és aki nem engedett igazából és halálával felülkerekedett rajtuk – szimbólummá, ikonná válhat, különösképpen, ha a társadalmi feszültségek nőnek és az életszínvonal továbbra is rohamosan csökken. Esetleges (senki által nem kívánt) halála érthető, érzékelhető és érzelmekkel átitatott legitimációs alapként szolgálhat majd azon társadalmi erők számára, akik a fennálló kormányzattal szemben radikalizálódnak. Halála fordolópontot képezhet a társadalmi tiltakozások ökonómiájában, szikraként működhet.

Más szavakkal, Cristina Anghel tanítónő szimbólummá válhat.

Éppen ezért kellene a jelenlegi kormánynak mindent megtenni, hogy megmentse Cristina Anghel, más szavakkal Románia egyik polgárának az életét. Amíg még van rá idő...

Szabadidő - A Foci VI.

A focihoz sokan értenek országunkban így aztán minden „rendes” tévében volt-van ilyen műsor, rendszerint vasárnap.

A főműsoridőben futott a tavaly az RTV-ben a „91.-k Perc”, most a Realitatea TV-n megy. A Kanal D-n, a „Foci Napja” volt, a Realitatea hírtelevízióban a „Sport Valósága”, a Telesporton a „Fanatik Show”, a Sport.ro-n a „Speciális” (az utóbbiak a két tematikus sportcsatornán minden nap), az Antena 2-n a (Procesul Etapei utód) „Forduló Fellebbezése” (eredetiben a Recursul Etapei) ugyanazzal a műsorvezetővel. A GSP tévén minden nap van egy focinak szánt műsor.

Ezek a műsorok tudatosan tárgyalásszerűek, ahol a meghívottak, döntőbírói, védőügyvédi és vádlói pozícióból a foci kapcsán ítélteket mondanak ki a társadalomról, pontosabban annak szabályait megsértő szereplőiről. Látható, hogy a műsorok nevei is beszédesek: a sport azonos a focival, ami a valósággal egyenértékű. A fociforduló legfontosabb napja (amikor a legjobb csapatok játszanak) a vasárnap nem az Úr napja, hanem a focié. Minden speciális, ami a focihoz kötődhet, amit természetesen minden fanatikus focirajongónak figyelemmel kell követnie. Paradigmatikusak azonban továbbra is a tárgyalás és a fellebbezés nevek maradnak, amelyek jól sűrítik az a jelentésmezőt és véleményklímát, amit a foci Romániában feltételez.

Érdemes odafigyelni az írott és az elektronikus média más szereplőire is. A két nagy sportnapilap – mindkettő két nagy konkurens tröszthöz tartozik, a Gazeta Sporturilor (89 előtti Gazeta de Sport jogutódja) az Intacthoz, ami négy Antena tévécsatornát, a GSP tévéket és más médiatermékeket is gondoz, illetve a ProSport, ami a MediaPro konszerné – több mint nyolcvan százalékban a focival foglalkozik. Az Onlinesport sportportál majdnem csak a focival, a Total Sport sportrádió úgyszintén a labdarúgásról beszél. Minden, ami a focisták életéhez, a klubvezetők megnyilvánulásaihoz kapcsolódik (milyen autót vásároltak legutóbb, hogy töltötték a Húsvéti Ünnepeket, stb.) szélesen lefedett és utána alaposan megvitatott problémát képez. A nem focira szakosodott Sport Total napilap másfél év után csődbement.

Az intézményes szereplők közé tartoznak még a klubok, a Román Labdarúgó Szövetség (FRF), a Labdarúgó Profi Liga (LPF), a Központi Játékvezető Bizottság (CCA), a drukkerek szervezetei, a politikum, alkalmanként a rendőrség. Az egyéni szereplők tekintetében beszédesek a státusok illetve a rájuk aggatott neveik is. Ők egy elég széles társadalmi spektrumból származnak.

A „hőskorban” (nagyjából az 1995 – 2005 közötti periódus) a szereplők között leginkább volt játékvezetők (ők képezik a játékszabályokkal kapcsolatosan a legitim beszélők testületét), játékosok (a látszólagos főszereplők), akik egyébként a legkevesebbet beszélnek, a klubvezetők és a klubtulajdonosok (mint az új kapitalista világrend exponált példaképei), a sportszövetségek vezetői, hivatalnokai (mint a törvényesség fenntartására hivatott instanciák képviselői), valamint zenészek, színészek (a román társadalom követendő sikertörténetei), a politikusok (rendszerint mint feketebárányok, akik nem támogatják pénzzel és befolyással a sportot, végeredményben a segítségre szoruló társadalmat), valamint a szurkolók (mint az egyszerű nép képviselői) és a sport-impresszárok (a foci szürke, de befolyásos eminenciásai) csoportjait lehetett elkülöníteni. Végeredményben az egész társadalmat kicsiben képezte-képezi le egy-egy ilyen műsor. Ez a szakasz a foci és a társadalom válságosabb periódusára volt tiszta formában jellemző, de ma is hasonlóan működik.

Gyakori meghívott valahol Gheorghe Stefan, egy moldoval város a Piatra Neamti-i Ceahlaul tulajdonosa (több pártban megfordult, jelenleg polgármester), akit rendszerint Pinalti-nak neveznek. Pinalti az angol tizenegyes büntetőt jelentő penalty tipikusan moldvai nyelvjárásban kiejtett változata. Az i-vel mondott penalty egyszerre jelölte viselőjének örökös gyanúját (sokszor valóban meglapozottan) hogy csapatának soha, ellenfelének pedig lehetőség szerint sűrűn ítélnek meg tizenegyest. Az erősen nyelvjárásban beszélő klubvezető Pinalti-nak való címkézése tartalmazza a többség moldvaiakkal szemben tanúsított kedvezőtlen, sztereotip magatartását: őket butábbaknak és alkalmatlanoknak tartják, mint az ország többi részén élőket. Csapata egyébként a tavalyi idei idényben úgy játszott az első ligában, hogy a szereplési jogát egyszerűen megvette egy másik, a 2 Ligából bejutott csapattól.

Másik állandó szereplő – újabban a telefonvonal végén – a hivatásos fociliga vezetője, Dumitru Dragomir. Színes és erősen vitatott figura, mármint, ami a habitusát illeti. Az elítélt, de titkon csodált smecher archetípusa. Lefordíthatatlan jelző: az élelmes, mindég lábára eső, a jég hátán is megélő típusra utal, aki nem riad vissza attól sem, hogy célját nonkonform módon elérje. Eszes, simulékony ha kell, de mindég a maga érdekét érvényesíti. A szónak társadalomtörténete van: az állandóan változó kontextusban boldogulni kényszerült, mindég megszorult, de állandóan győztes a smecher, akit a rendszer ellehetlenít, és csínytevésre kényszerít (erre az elmúlt százötven évben Romániában bőven volt alkalom). Ráaggatott nevei, a Corleone, az Oracolul de la Balcesti, a Mitica de la Liga rendkívül beszédesek. Az üzletember Dragomir, aki a múlt rendszerben egyaránt volt milicista (kommunista rendőr), klubvezető (az fentebb elmlített F. C. Olt Scornicest-et illetve a megszűntetett Victoria-t menedzselte többek között), csencselő (a válogatott külföldi utazásai alatt farmerekkel, vedeókkal, kozmetikumokkal és gyolyóscsapágyakkal üzletelt) és elítélt (állítólag szerencsejátékért, jogerősen soha nem ítélték el). A forradalom után rövid ideig mint a múlt rendszerben tevékenykedőt bebörtönözték, de hamar kiszabadult, megint ítélet nélkül. Hamar meggazdagodott, egyesek szerint az alvilág segítségével. A Corleone erre, illetve a bundameccseket intéző Cooperativa (szövetezet, a volt TSz-k román megnevezése) patronálására utal. Dragomir egy Balcesti nevő faluból származik, az Oracol az jóst jelent: sok eredményt helyesen „jósolt meg” – hála a Cooperativának. A Mitica jelző az igazán „húzós”. A mitica, vagy többes számban a mitici, a Dumitru keresztnév beceneve. Társadalmi használatában azonban mást jelent. Mitica az óromániai korrupt, gerinctelen profitőrökre, haszonlesőkre utaló megnevezés. A sajtó széleskörben alkalmazza, a fő erdélyi klubok magukat a mitica-kal szemben pozícionálják. Dragomir politikus is, a szélsőjobboldali revizonista Nagyrománia Párt képviselője volt, de az utóbbi időben komolyan fontolgatta az államelnök által patronált pártba való átigazolást. Híresen rossz román nyelvhasználatát a Román Akadémia nyilvánosan kifogásolta, a kommunistákra jellemző „fanyelv” után a „homoknyelv” szocioligvisztikai fogalom „atyja”. Továbbá ő a törvényozás által nemrégiben elfogadott sporthuliganizmus-ellenes törvény szellemi szerzője. Emiatt nyílt konfliktusba került a fociszurkolók képviselőivel.

Ritkább, de fontos meghívott a FRF-t, a Román Labdarúgó Szövetséget vezető Mircea Sandu is. Sandu válogatott focista volt, a szakma elfogadja, mint „maguk közül valót”. Az értelmiségi allűröket tudatosan ápoló és kifejező Sandu (több idegennyelvet beszél, egyetemet, végzett, jelenleg az UEFA egyik alelnöke) visszafogott és kigyesúlyozott FRF elnököt a sajtó Nasul-nak vagyis Keresztapának címkézi: a fociban uralkodó korrupció hallgatólagos eltűrése és hosszú regnálása miatt.

Emblematikus figura Giovanni Becali. Rendes neve Gheorghe, de ő a Giovanni-t kultiválja, mert olaszosan és arisztokratikusan hangzik. Ő is smecher-ként kezdte: állítólag a kommunista időkben a feketepiacon jól értékesíthető mozijegyeket árult az amerikai filmeket vetítő filmszínházak előtt, amíg Nyugatra nem szökött és ott – többek között egy állítólagos érdekházassággal megspékelve – meg nem gazdagodott. Ő, és fivére lettek a kilencvenes évek legjobb román focicsillagainak ügynökei, tetemes vagyont halmozva. Jelenleg a korrupcióellenes ügyészség pereli, adócsalás vádjával. Impresszári licenszét az UEFA visszavonta, de a fivérének dolgozik a háttérből – írják a szaklapok.

Azonban messze legexponáltabb szereplője a hazai nyilvánosságnak Gigi Becali. Becali az egyik leggazdagabb román, több mint egymilliárd euróra becsült vagyonnal. Teljesen atipikus figura, habitusa sajátos, száz százalékban nonkonform. Ő a Steaua klub tulajdonosa, egy kis szélsőjobb zsebpárt felkent elnöke, a legutóbbi választásokon az államelnöki tisztségért is versenybe szállt (kevesebb, mint 3 százalékot szerzett). De az idén bejutott a EP-be, miután több napot töltött előzetesben. Ő mindenféle tévéműsor egyik állandó szereplője, sorozatos botrányok főszereplője. Macedón (aromán) juhászcsaládból származik, a nyolcvanas években a Steaua volt katonacsapat körül forgott, míg azt pár éve meg nem szerezte. Tetemes vagyonára kétes földügyletek révén tett szert, többek között a Hadügyminisztériummal cserélt családi tulajdonú földet, aminek később az értéke csillagászatira nőtt. Teljesen műveletlen és tanulatlan (erre büszke is, és született intelligenciájára hivatkozik), sokszor alpárian beszél, káromkodik és senkire sincsen tekintettel: a csapat edzőjét rendszerint tévéműsorban utasítja a követendő taktikára, magát Mihály Vitéznek, a Fény Harcosának nevezi, akinek isteni missziója van a Földön. Minden kapcsán az Istenre és magára hivatkozik. A román társadalomtudósok több fórumon és tanulmányban figyelmeztetnek az ún. becalizálódás folyamatának (a nyomán elterjedő viselkedési minta) társadalomra gyakorolt negatív, káros hatására, veszélyeire. Példaképe az olasz oligarcha és politikus, Silvio Berlusconi. Politikusként demagóg, populista.

Megemlítendő még Iului Muresan, a kolozsvári CFR 1907 klub elnöke, aki más szempontból „lóg ki a sorból”. Az alapképzésében orvos Muresan az múlt évben exponálta magát leginkább, miután csapata, a CFR 1907 a 2007-2008-as szezonban folyamatosan az élen állt, majd a bajnokságot is meg nem nyerte. Ebbe a sorban tartozik Marian Iancu is, aki a Temesvári Poli pénzelője. Gyakran nyilatkozik, rendszerint a játékvezetőket és a bukaresti csapatokat bírálja, újabban egyenbesen szidalmazza. Mindketten heves szóváltásokban keveredtek Gigi Becalival.

Újabban állandó meghívott Mihai „Meme” Stoica, az Otelul és a Steaua volt elnöke, jelenleg a bajnokságot megnyerő Unirea vezetője. Őt tartják a legjobb klubvezetőnek, sokan intellektuális vonásokat is látnak benne. Steuas korában persze ő is elkövetett egyet-mást: például megütött egy szurkolót, mert az a csapatot bírálta. (A szereplők sorát természetesen ezzel nem merítettük ki).