Fociológia - A beépített huligán - Vakmerő rendőr, erőszakos drukker vagy naiv antropológus?

BANNON, James (2013) A beépített huligán. Budapest: Candover ISBN 978-963-08-7189-1
(Eredeti címe: Running with the Firm, 2013)

Érdekes és lebilincselő riport-regénnyel jelentkezett a rendőrből színésznek és írónak állt James Bannon. A beépített huligán című nemrégiben magyarul megjelent könyve jó eséllyel pályázik a leggyakrabban idézett “focikönyvek” sorába, amit jelenleg Nick Hornby Fociláz című önéletrajzi jellegű műve (még) toronymagasan vezet.

Jó tollú szerzőnk nem szakkönyvet írt, egyszerűen igyekezett minél valósághűbben leírni azt, amit a hírhedt londoni Millwall futballklub Bushwackers elnevezésű huligán-csoportosulásának kényszerű tagjaként megélt és megtapasztalt. Feszültségből és veszélyes akciókból pedig nem volt hiány… A 335 oldalon futó lineáris történet látszólag egyszerű: a nyolcvanas évek végén, a tatcherizmus és a gazdasági szerkezetváltozás kontextusában a fiatal, de annál bevállalósabb rendőr rizikós megbízatást kap feletteseitől: be kell épülnie a világ egyik legfanatikusabb és a legfélelmetesebbnek tekintett szurkolói bandájába, hogy őket kifürkészve a rendőrség megfékezhesse az akkoriban igencsak széles körben elharapódzott szurkolói erőszak jelenségét. Ő meg belevág, pedig legkisebb fogalma sincsen, hogy mi vár rá és hogy egyáltalán megússza-e élve. Erre persze csak a “terepmunka” megkezdése után kezd egyre gyakrabban gondolni, de nem adja fel, sőt ellenkezőleg, egyre inkább belejön huligán szerepébe.

Bannon könyvének több olvasata is lehet. Egyfelől, tekinthetjük az ambiciózus rendőr személyes sztorijának, hiszen ő végső soron mindenki másnál sikeresebben teljesítette a rábízott feladatot. A világvárosi környezetben ténykedő késői modern Jelky Andrásunk futballhoz kapcsolódó és kocsmák, stadionok környékén zajló kalandtörténetei önmagukban is érdekesek, akárcsak azok a figurák, akikkel közvetlen kapcsolatba, sokszor szó szerint test- és ököl-közelbe kerül. Itt a Millwall-os kemény magra, a rivális huligánbandák vezéreire vagy az erőszakos rendőrökre és a szükségszerűen színrelépő femme fatale-re egyaránt gondolhatunk, akik körül a nagyszerűen prezentált tömegverekedések folynak.

Másfelől pedig - ez az olvasat sokkal érdekesebb - tekinthetjük egy olyan “sűrű leírásnak” és/vagy antropológiai “terepnaplónak”, amely mély betekintést enged egy olyan jelenség bugyraiba, amit testközelből csak nagyon keveseknek sikerült vizsgálni-kutatni. A könyvnek ez a szála lenyűgöző: naturalista részletességgel mutatja be ennek az erőszakos szubkultúrának természetét, értékeit, hierarchiáját, tipikus cselekvés-mintáit és működési logikáját, nyelvi kódrendszerét, erőszakhoz való viszonyát, skacos attitűdjeit, szolidaritásformáit. A szobafestőnek álcázott fedett rendőr beépülési folyamata kiválóan illusztrálja a drukkerek rekrutációs mechanizmusát, a fokozatos beavatás átmeneti rítusait és próbáit, de a szurkolók érző-érzelmes, emberi, nemes oldalát is. A Bannon könyv egy nagyon értékes insider szempontú empirikus anyag; a volt “zsernyák” nem teoretizál, hanem nagyon bölcsen csak láttatja ezt a mára ebben a formában letűnt, sokak számára csak a médiából ismert jelenséget: a nyers futball-huliganizmust.

Továbbá, tekinthetjük módszertani segédanyagnak is - mondjuk W. F. Whyte (1943) “utcasarki társadalma”, H. J. Gans (1962) “urban jungle”-je mellett - amiben élesben érhető tetten a  terepkutatók által megtapasztalt going native folyamat etikai problémája. Bannon nem önként lesz szurkoló, hanem a londoni rendőrség bízza meg ezzel a nemes feladattal. (Whyte és Gans önként, tudományos ambíciók által fűtve költözik be a bostoni North End-re illetve West Side-ra). A “bennszülött” státus Jim számára életbevágó: ha kiderül, hogy rendőr, egyszerűen felkoncolják (ő maga egyszer szemtanúja egy ilyen szerencsétlen esetnek, de nem léphetett közbe). Megbízható kell legyen, ezért ő maga kénytelen “demonstratív célzatú” huligán hőstetteket megvalósítani. Ez az elmerülési folyamat nagyon érdekes, mert hamarosan hírnévre tesz szert, a “fejesek” maguk közé fogadják, a huligán sorkatonák pedig sok esetben tőle várnak utasításokat, a vendégszurkolók ellen több ízben vezet erőszakos rohamot. Ez - szükségszerűen - vezet egy terepkutatók számára ismerős erős belső feszültséghez, a “külső” (rendőr) és “belső (egyre elkötelezettebb huligán) közötti súlyos morális konfliktushoz: akiket börtönbe kellene juttasson, azok közeli barátai lesznek, akik sokszor mutatják meg igazi és őszinte emberi arcukat. A másik módszertani probléma, ami jól kiviláglik a futballhuligán könyvből az a kutató hatása a kutatott jelenségre: az olvasó számára teljesen világos, hogy a Millwall-i huliganizmus átalakult Bannon beépülésével. Az akciókban teljesen résztvevő rendőr nem megfigyelte, hanem hathatósan alakította a szurkolói erőszakot - szervezett, rohamot vezetett, más csapatok drukkereivel verekedett. Mondhatni, generálta az erőszakot, hiszen ellenkező esetben felfedik valódi kilétét. Ez módszertani dilemma a javából.

Végül, a Bannon által készített beszámolóból is jól látszik, hogy a huliganizmus problémáját a nyolcvanas években a média és a politikum felnagyította, a közéletet egy morális pánik jellemezte, aminek perverz hatása volt a szurkolói erőszakra: a drukkereket az esetek többségében maguk a rendfenntartók hergelték, provokálták vagy egészen egyszerűen szakszerűtlenül kezeltek feszült helyzeteket, amik szurkolói erőszakot, tömegverekedéseket, tulajdon ellen elkövetett rongálásokat  eredményezett. E tekintetben akár vicces is lehet, hogy Bannon a rendőrségnek készített napi jelentéseinek jó részében az egyenruhás kollégái által elkövetett túlkapásokról számolt be… De tény, hogy a rendőrség szerepének felismerése az erőszak eszkaladációjában vezetett oda, hogy ma a stadionokban civil stewardok ügyelik fel a rendet.

A beépített huligán egy jó könyv, a labdarúgás jelensége iránt érdeklődők számára kötelező, de kiemelten ajánlott a terepmunka művelői számára is. 

Szabadidő – VB, a macsó férfiak, a háziasszonyok és a társadalom működésének háromszögében

Mire jó a VB? Hogy legyen amit a férfiak nézzenek és amiért a nők mérgelődjenek, mert nem látják a telenovellákat és a pletykaműsorokat - szól a hétköznapi és szexista válasz. Csak ennyi lenne? Kétségtelenül nem: valójában sokkal többről van szó, bár állítólag sok esetben ez sem elhanyagolható vonatkozás... Már a családi béke miatt sem.

Tény, hogy a Világbajnokság a hónap legfontosabb médiaeseménye: a tévécsatornák egésznapos lefedettséget nyújtanak, minden apró részlet eljut a nézőkig. Azonban mindennek megvan a szociológiailag könnyen megragadható haszna, funkciója. Más szavakkal, a VB-nek nagyon fontos szerepe van a társadalom olajozott működésében. Ezek közül nézzünk meg tömören egy párat (a kimerítés és a teljesség igénye nélkül, R. K. Merton fogalmi rendszerét alkalmazva, latens és manifeszt pozitív funkciókat megnevezve. A politikai funkciókról majd máskor).

A funkciókat durván két fő szinten kell keresni: makroszinten, vagyis az össztársadalom (a társadalmi rendszer egésze) szempontjából, illetve mikro, az egyén mindennapjainak (az életvilág) szintjén. Mindkettő nagyon fontos, egymással kapcsolatban is állnak.

Vegyük először a makro szintet.

A társadalmi szolidaritás megerősítése. Azokban a társadalmakban, akik csapattal képviseltetik magukat a viadalon, kimuthatóan növekszik a tagok közötti szolidaritás és belső kohézió. Döntő többségük azonosul a csapattal, mint nemzeti szimbólummal, a saját elképzelt közösségével, „A Nemzettel” – amire egyébként lássuk be, nem sok alkalom adódik „normálidőszakban”.

Kulturális sokszínűség és diverzitás promociója. Ha elfogadjuk azta premisszát, hogy a szurkolók és a focisták a „társadalom kicsiben”, akkor mindez jól fejezi ki az illető társadalom jellegét, kulturális mintáját, amit meg is erősít. A sokat emlegetett vuvuzella vagy a több etnikai csoportból származó játékost szerepeltető csapat a nézőkben a másság elfogadásában, a toleranciszint növelésében, a kulturális különbségek tudatosításában játszik szerepet.

A presztízs termelése. Már a jelenlét is fontos, hiszen az ország megjelenik a globális nyilvánosságban, eleve jó reklám. Néhány országról csak itt hallunk, egyébként azt sem tudnánk, hogy létezik. De ha tetejében még jól is teljesít a „nemzeti tizenegy”, akkor tekintélyes mennyiségű presztízstőke képződik, amit az ország – ha elég ügyes – a nemzetközi kapcsolatokban, az üzleti szférában okosan kiaknázhat.

A gazdasági funkciók. Egy-egy csapat VB-re való kijutása sokat lendít az illető ország gazdaságán is. Ha a VB-n szerepel a csapat, akkor kiemelkedően megugranak a tévé nézettségi rátái, tehát nőnek a médiabevételek, hasznot húznak a reklámozók, a cégek és végül az ott alkalmazottak. Kimutathatóan fellendül a turisztikai cégek forgalma, akik a szurkolók utaztatását bonyolítják a színhelyre. Hirtelen megnövekszik a focival és a csapattal kapcsolatos merchandise termékek (például trikók, labdák, zászlók, trombiták/) iránti kereslet, amiből az előállítóktól és kiskereskedőktől a fociszövetségig mindenki sokat profitál. A focisták és az impresszáriók is lefölözhetik a hasznot, ha a játékos jól szerepel. Aztán, nagyot növekszik a romlandó élelmiszerek fogyasztása: a sör, üditőitalok, ropik (nálunk a köpnivaló „szotyik”) forgalmából is számottevő a bevétel. Természetesen a szorakozóhelyek is a nyertesek közé tartoznak. (Egyáltalán nem véletlen, hogy a VB-k mindég nyáron vannak, pontosabban akkor, amikor Nyugaton nyár van, és az emberek szabadságra mehetnek, hiszen ez üzlet).

A diplomáciai lehetőségek kitágítása. A kiemelkedően jól teljesítő csapatok hírnevét a nemzetközi kapcsolatokba jól lehet konvertálni, felmutatva az közösen elért sikert – erre is való a sport.

A technikai újítások katalizálása. Itt elsősorban a televízió fejlesztésekre gondolunk. A HD és 3D közvetítések kialakítása, a legújabb generációs készülékek kifejlesztésének deadlineja a sportesemény előttre időzítettek (lásd például nálunk az RDS&RCS HD programcsomagjának lanszírozását).

De lássuk azt is, mi van a mikro szinten.

A társadalmi kapcsolatok és kötelékek megerősítése. Ez a egyik legfontosabb pozitív latens funkciója a vébének: közösségépítő szerepe van. A meccsnézés közös esemény – az igazi élmény a játék és eredmény másokkal való, közös megélése. A meccs valójában jó alkalom arra, hogy az egyének találkozzanak és a labdarúgás ürügyén kapcsolataikat megerősítsék, karban tartsák, továbbfejlesszék, újakat alakítsanak ki.

A társadalmi tagság megtapasztalása. Az individualizált és rohanó világunkban olyan alkalmakat teremt, amelyek kedvezően hatnak a közösségi érzés kultiválásában és fenntartásában. Vagy ahogyan a szociológusok fontoskodva mondják: a kollektív tudat és közösségi érzés konzerválásában tölt be fontos szerepet – mire nagy szükség van a társadalom működésében, hiszen alapját képezi a személyközi kooperációnak és bizalomnak, a konformitásnak.

A VB-nek tehát a közösségformáló funkciója a legfontosabb, a gazdasági szerep mellett. Jóval több, mint sportviadal! A modern társadalmak ceremoniális intézménye, egyik legfontosabb szimbolikus rítusa!

Szabadidő - A Foci II. rész

A foci, ahogyan Európában azt ma ismerjük, modern termék: ebben a formában a XIX. század közepén jött létre, Angliában, amikor a pár évvel korábban létrejött klubok (nagyrészt egyetemekhez tartoztak) megegyeztek a közösen követett játékszabályokban és létrehozták az angol Labdarúgó Szövetséget 1863-ben (az FA mára a világ egyik legbefolyásosabb labdarúgó szervezete). Az így formálisan is létrejött sportág szimbolikusan jelezte és még tovább vitte azt a „hatalomváltást”, ami a nyugati társadalmakban, a frissen létrejött nemzetállamokban végbement: a modernizációt.

 A modernizáció következtében jöhetett csak létre és konszolidálódhatott az a sportág, ami több szempontból is eltérő és különös a korábban legitimnek, elfogadottnak, érdemesnek, tiszteletre méltónak tekintett sportokhoz képest. A modern társadalom mindenekelőtt a nép társadalma: a hatalom a legitimitást, az állam a szuverenitást egyaránt a népből meríti, vezeti le. Más szavakkal a modern társadalom, a „sokak társadalma”, akik helyet és szerepet játszanak a folyamatok irányításában. Mindezt többféleképpen is kifejezi az „új” társadalom: leginkább a demokratikusan választott parlament által, ahol „a nép nevében” a sokak uralma megvalósul.

 De többek között szimbolikusan is, elsősorban a szabad népünnepélyek és az „új” sportesemények révén. A tradicionális-rendi társadalmakban a nép nem volt szubjektuma azoknak az eseményeknek, amiben a hatalom a maga fizikai valóságában mutatkozott meg: a különféle vallási ceremóniák és processziók, és a lovagi tornák (a korabeli sportesemények) révén. A nép, mint politikai szubjektum nem is létezett, a szemlélődő sokaság csupán kelléke volt ezeknek a ceremóniáknak. A sport, mint a „fizikai test értelmes játéka” vagy nem is létezett, vagy pedig exklúzív volt – és maradt – mint például a tenisz, a krikett, a golf. Mindezek pedig egyéniek és máig is kizáró jellegű sportok (sok pénz és tudás, exkluzív helyszín kell hozzá). A modern társadalom, ami az egyenlőség és a szolidaritás értékére épült, inklúzív jellegű; sokakat megmozgató, az elveit megtestesítő sportra volt szüksége. Ez lett a foci, ami egyrészt eredménye volt a modernizációnak, másrészt pedig a modernizációt vitte előre, a bevont tömegek révén. Hiszen a foci csapatsport, kollektív, demokratikus – olyan, amilyenné a modern társadalom tagjainak többsége válni akart.

 Nem véletlen tehát, hogy erre a szerepre az egyetemi hátterű (tudás) labdarúgást (sokan játsszák, átlátható szabályokkal és ehhez mindössze egy labda kell) szemelték ki. Talán nem véletlen egybeesés az sem, hogy a modernizáció folyamatában döntő jelentőségű eseménynek, a Nagy Francia Forradalomnak a szikrája is a Labdaházba gyulladt meg: a Harmadik Rend képviselői – a polgárság – ide vonult vissza, hogy alkotmányt hozzon létre, ami az emberek közötti egyenlőtlenséget szavatolja. A Harmadik Rendnek a restriktív rendi társadalomban ide volt szabad bejárása: itt a korábbi labdajátékosok virtuálisan egyelőekké válhattak a labdajáték idejére a „labdázás” révén. Így bizonyos szempontból logikus, hogy a foci vált a modern osztálytársadalom egyik meghatározó szimbólumává. (A foci születésének helye sem esetleges: a Tizenkilencedik században Anglia volt az egyik állam, ahol a modernizációs folyamatok a legelőrehaladottabbak voltak). A századfordulóra mindez egyre világosabban jelenik meg és válik láthatóvá: a mai legnagyobb klubok jó része akkor alakult, a mai nagyvárosok arculatában pedig akkor jelennek meg a különféle „népligetek” (szabadtéri parkok, amiket használni lehet a szabadidőtöltésre és szórakozásra, pihenésre) és stadionok. A modern olimpiai mozgalom is ekkortájt éleszti fel a Olimpiákat. Ezzel a polgárság és a „nép” szimbolikusan is birtokba vette a nyilvános teret – ehhez a sport, és a foci jelentősen hozzájárult. A foci és a társadalom élete végérvényesen összekapcsolódik: a labdarúgás kifejezi-tükrözi a társadalom adott állapotát, de meg is határozza azt).

 A katalán polgárosodás, a kapitalista nagyipar és etnikai identitás így talál kellő intézményre az F. C. Barcelona fociklubban, a zsidó emancipáció és asszimiláció a budapesti MTK-ban, az Ajax Amsterdam-ban és A. S. Romá-ban, a vallási-szektáriánus hovatartozás és rivalizáció a Glasgow-i Rangers és Cetic keretében, a militáns-radikális nacionalizmus és ortodoxizmus a belgrádi Vörös Csillagban, az új, globális kapitalizmus és médiauralom a milánói A. C. Milanban, az újgazdag feltörekvés a londoni Chelsea-ben, a nacionálkommunizmus, majd a populizmus a bukaresti Steauá-ban, az olasz fasizmus a római Lazio-ban, a médiaglobalizáció a Los Angeles Galaxy-ban, a korszerűség a Szaúd Arábiai Al-Hilal-ban, a munkásmozgalom a Lokomotiv Moszkvá-ban, az etnikai elnyomás a katalánok szemében a Real Madrid-ban, a birodalmi múlt a londoni Arsenal-ban. A példákat természetesen folytathatnánk.