Fociológia – A Universitatea 1919 és a CFR 1907 mai mérkőzésének margójára

Fociológia – A Universitatea 1919 és a CFR 1907 mai mérkőzésének margójára. 

A román szívek szimbóluma („Simbolul unor inimi romanesti”) versus Erdély büszkesége („Mandria Ardealului”). Etnikai kompetíció vagy újszerű osztályharc?

A kolozsvári közélet egyik leglátványosabb eseménye az CFR – U mérkőzés. Nem is maga a meccs, hanem ami körülötte van. Az a két különféle társadalmi beágyazottság, ami mentén a városi derby ilyen érzelmi hullámokat kavar. És olykor erőszakot. 

Ugyanis hazai tekintetben a futballhuliganizmus jelenségének talán egyik legjobb és egyben legérdekesebb példája a kolozsvári Universitatea labdarúgócsapat szurkolótáborának kicsiny, de annál hangosabb csoportja. Őket a média és a sportszakma is az egyik legerőszakosabbnak tekinti (a Dinamos szurkológárda, és részben a fővárosi Rapidos Legione Granata mellett). Országos szinten talán a 2008 tavaszán történtek miatt váltak hírhedtté, de a legutóbbi Gépész utcai „szurkolásuk” is emlékezetes maradt. (ekkor a vasutasok vécéit törték össze egyes dühös drukkerek). A magukat Sepcile Rosii (Piros Sipkások) névvel illető galeri kemény magjának viselkedésére jól illik az indulatból és társadalmi frusztráltságból táplálkozó kollektív viselkedés lázadásra vonatkozó elmélete.

Első látásra a kérdés „belső fociügy”, az erőszakos cselekedetek okozója a sport-rivalizáció. Azonban ennél jóval többről van szó, különösképpen ha a két csapat társadalmi beágyazottságát, illetve a szurkolók társadalmi réteg- és osztály-hovatartozását nézzük. (Csak a tipikus, modális profilokról van szó; kivételek, eltérések természetesen vannak a szurkolók csoportjában. Még egyszer, ideáltipikus profilokról beszélünk).

A vasutascsapatot 1907-ben a MÁV vasúti alkalmazottai, az U-t 1919-ben a frissen létrejött román állami adminisztráció alapította Prefektúra dísztermében. Az előző csapat tulajdonosi körét 2008-ban elsősorban magyar üzleti körök képezték (nem csak), az utóbbit pedig főként román üzletemberek, de a helyi adminisztráció is birtokolta. A helyzetet tovább árnyalja a szurkolók szocio-kulturális és demográfiai összetétele, társadalmi státusa. A CFR támogatóinak körét a felfele mobilis közép- és felsőközép-rétegek képezik (IRES, 2011), akik a társadalmi változások nyertesei voltak. A csapat és gazdasági növekedés teremtette középosztályosodás folyamata spontánul és természetszerűleg talált egymásra és kapcsolódott össze Kolozsváron. A fiatalabb, képzettebb és aktív életkorú felfele mobilis rétegek a maguk karierrsikereit látták visszatükröződni a csapat gyors felemelkedésében, sikerességében. Ez a frissen megjelent középréteg kollektív szinten talált markert és azonosulási lehetőséget a Gépész utcai focicsapatban. Ez magyarázza a szurkolótábor növekedését és ennek tipikus (Románia szerte majdnem szokatlan) társadalmi összetételét és minőségét, már ami a stadionban való viselkedését, erőszakmentes megnyilvánulásait illeti. Továbbá, az utóbbi években a helyiség-kolozsváriság és a CFR is összekapcsolódott. A sikeres csoportok esetében rendszerint a közvetlen, lokális kapcsolataik erősödnek meg, amelyek a helyi identitásokat alakítják. A CFR akarva-akaratlanul a helyi, civis-urbánus identitások hordozójaként jelent meg, az „elveszett polgári múlt” letéteményesét, annak „újrafelfedezését” jelképezte. Ezt az 1907 dátum folyamatosan jeleníti meg – mint egy felvállalandó tradíciót. Magyarán, egy magát szimbólummá kinőtt csapat és egy nyertes-befolyásosabb társadalmi réteg kapcsolódott össze: így a CFR 1907 elsősorban nem csak egy csapatot, hanem egy pozitív társadalmi réteghelyzet-változást jelenített meg. 

Az U-s szurkolók szemében a CFR 1907 a maguk társadalmi helyzetének romlását is szimbolizálta, amit az elnyert három bajnoki cím csak fokozott. Mert kik képezik a tipikus Piros Sipkásokat? Szociológiai nyelvezetben legegyszerűbben azt mondhatnánk, hogy többnyire a veszteseket, de semmiképpen sem a nyertesek többségét. Hanem inkább a másodgenerációs kolozsvári, szocialista lakótelepi, alacsonyabban képzett, a munkaerőpiacon marginálisabb, anyagilag szerényebb, munkás-származású rétegek fiatal és román anyanyelvű képviselőit (IRES, 2011). (Még egyszer, nem csak ezeket, de inkább őket). Akik számára az U több, mint szórakozás (a CFR 1907 fanok többsége számára a szurkolás gyakorlata szocializációs és szórakozási-kikapcsolódási forma): biztosabb anyagi alap hiányában a társadalmi identitás stratégiai jelentőségű bázisa, egyik legfontosabb azonosulási objektuma. Itt elsősorban az erőszakosabb kemény magra utalunk.

A létbizonytalanság mértéke egyenes arányban növeli a klubbal való azonosulás mértékét: így aztán minden, ami az U esetében sportkudarc, az a fanatikus Vörös Sipkás számára ugyanolyan mértékű társadalmi kudarccá, katasztrófává válik. A kemény galeritagok erőszakosságának oka a munkásszármazásúak nagycsoportjának masszív társadalmi térvesztése, lényegében süllyedése, amire a CFR 1907 sikerei minduntalan emlékeztetnek... Az erőszakosságuk pedig lázadás azon rend – pontosabb gazdasági viszonyrendszer - ellen, amiben mindez bekövetkezhetett. Magyarán, mivel az U támogatóinak kemény magját többnyire a lefele mobilisak vagy társadalmilag stagnálók képezik, az erőszakosságuk tulajdonképpen az osztályharc rejtett formája, ami legalább annyira irányul a hatóság ellen, mint a „rendes” CFR szurkoló ellen. Az „erőszakos” U szurkoló–„békés” CFR szurkoló viszonya úgy is értelmezhető, mint egy radikális kísérlet a való világban, pontosabban munkaerőpiacon és a tág társadalmi mezőben való egyenlőtlen viszony erőszakos úton való megváltoztatására tett kísérlet. Ugyanis kapitalista gazdaságra jellemző egyenlőtlen, kizsákmányoló viszonyrendszerben az ideáltipikus U szurkoló alkalmazója („patronja”) éppen a CFR szurkoló profiljának felel meg... Más szavakkal, a U–CFR kapcsolat útja a munkaerőpiacon keresztül vezet.

Hogyan alakult a város gazdasági profilja? Az utóbbi Népszámlálásokból származó statisztikai adatsor szerint a város az elmúlt évtizedben egy radikális változáson esett át. Miután a„füstös” nagyipart az ötvenes-hatvanas években idetelepítették, azt a ’90-es évek során a átszervezték és privatizálták, vagy bezárták, ami teljes mértékben átszabta az ágazatok közötti viszonyt: a szolgáltató, kereskedelmi, IT- illetve az akadémiai szektorok váltak dominánssá az időközben majdnem teljes mértékben eltűnt iparral szemben.

A gazdasági ágazatok szerinti eloszlását vizsgálva észrevehető, hogy struktúrája a rendszerváltást követő években jelentős mértékben megváltozott. Míg az 1992-es népszámlálás idején a város lakosságának közel fele (46,39%) a feldolgozó iparban dolgozott, ez az arány az elkövetkező tíz évben csaknem megfeleződött (28,3%). Ugyanakkor jelentőset növekedett a szolgáltató szektorban dolgozók aránya: 1992-ben arányuk 40,56 százalék, 2002-ben pedig már meghaladta a 60 százalékot. A legnagyobb növekedési ütemet a kereskedelem, a közélelmezés, a szállodaipar (több mint 10 százalékos növekedés), valamint az oktatás (több mint 3 százalékos növekedés) jelentette.

Mindez természetszerűleg eredményezte az U-s szurkolók számának csökkenését, szemben a CFR szurkolók növekedésével.  A munkásosztály számarára ugyanis lecsökkent, a fehérgallérosoké pedig megnövekedett…

Magyarán, az U–CFR rivalizálás során felszínre kerülő erőszak nem más, amint egyfajta osztályharc... Amire aztán még az etnikai méz is rákerül...

Na, de lássuk mi lesz ma a stadionban? Megismétlődnek a tavaszi események?

Fociológia - A beépített huligán - Vakmerő rendőr, erőszakos drukker vagy naiv antropológus?

BANNON, James (2013) A beépített huligán. Budapest: Candover ISBN 978-963-08-7189-1
(Eredeti címe: Running with the Firm, 2013)

Érdekes és lebilincselő riport-regénnyel jelentkezett a rendőrből színésznek és írónak állt James Bannon. A beépített huligán című nemrégiben magyarul megjelent könyve jó eséllyel pályázik a leggyakrabban idézett “focikönyvek” sorába, amit jelenleg Nick Hornby Fociláz című önéletrajzi jellegű műve (még) toronymagasan vezet.

Jó tollú szerzőnk nem szakkönyvet írt, egyszerűen igyekezett minél valósághűbben leírni azt, amit a hírhedt londoni Millwall futballklub Bushwackers elnevezésű huligán-csoportosulásának kényszerű tagjaként megélt és megtapasztalt. Feszültségből és veszélyes akciókból pedig nem volt hiány… A 335 oldalon futó lineáris történet látszólag egyszerű: a nyolcvanas évek végén, a tatcherizmus és a gazdasági szerkezetváltozás kontextusában a fiatal, de annál bevállalósabb rendőr rizikós megbízatást kap feletteseitől: be kell épülnie a világ egyik legfanatikusabb és a legfélelmetesebbnek tekintett szurkolói bandájába, hogy őket kifürkészve a rendőrség megfékezhesse az akkoriban igencsak széles körben elharapódzott szurkolói erőszak jelenségét. Ő meg belevág, pedig legkisebb fogalma sincsen, hogy mi vár rá és hogy egyáltalán megússza-e élve. Erre persze csak a “terepmunka” megkezdése után kezd egyre gyakrabban gondolni, de nem adja fel, sőt ellenkezőleg, egyre inkább belejön huligán szerepébe.

Bannon könyvének több olvasata is lehet. Egyfelől, tekinthetjük az ambiciózus rendőr személyes sztorijának, hiszen ő végső soron mindenki másnál sikeresebben teljesítette a rábízott feladatot. A világvárosi környezetben ténykedő késői modern Jelky Andrásunk futballhoz kapcsolódó és kocsmák, stadionok környékén zajló kalandtörténetei önmagukban is érdekesek, akárcsak azok a figurák, akikkel közvetlen kapcsolatba, sokszor szó szerint test- és ököl-közelbe kerül. Itt a Millwall-os kemény magra, a rivális huligánbandák vezéreire vagy az erőszakos rendőrökre és a szükségszerűen színrelépő femme fatale-re egyaránt gondolhatunk, akik körül a nagyszerűen prezentált tömegverekedések folynak.

Másfelől pedig - ez az olvasat sokkal érdekesebb - tekinthetjük egy olyan “sűrű leírásnak” és/vagy antropológiai “terepnaplónak”, amely mély betekintést enged egy olyan jelenség bugyraiba, amit testközelből csak nagyon keveseknek sikerült vizsgálni-kutatni. A könyvnek ez a szála lenyűgöző: naturalista részletességgel mutatja be ennek az erőszakos szubkultúrának természetét, értékeit, hierarchiáját, tipikus cselekvés-mintáit és működési logikáját, nyelvi kódrendszerét, erőszakhoz való viszonyát, skacos attitűdjeit, szolidaritásformáit. A szobafestőnek álcázott fedett rendőr beépülési folyamata kiválóan illusztrálja a drukkerek rekrutációs mechanizmusát, a fokozatos beavatás átmeneti rítusait és próbáit, de a szurkolók érző-érzelmes, emberi, nemes oldalát is. A Bannon könyv egy nagyon értékes insider szempontú empirikus anyag; a volt “zsernyák” nem teoretizál, hanem nagyon bölcsen csak láttatja ezt a mára ebben a formában letűnt, sokak számára csak a médiából ismert jelenséget: a nyers futball-huliganizmust.

Továbbá, tekinthetjük módszertani segédanyagnak is - mondjuk W. F. Whyte (1943) “utcasarki társadalma”, H. J. Gans (1962) “urban jungle”-je mellett - amiben élesben érhető tetten a  terepkutatók által megtapasztalt going native folyamat etikai problémája. Bannon nem önként lesz szurkoló, hanem a londoni rendőrség bízza meg ezzel a nemes feladattal. (Whyte és Gans önként, tudományos ambíciók által fűtve költözik be a bostoni North End-re illetve West Side-ra). A “bennszülött” státus Jim számára életbevágó: ha kiderül, hogy rendőr, egyszerűen felkoncolják (ő maga egyszer szemtanúja egy ilyen szerencsétlen esetnek, de nem léphetett közbe). Megbízható kell legyen, ezért ő maga kénytelen “demonstratív célzatú” huligán hőstetteket megvalósítani. Ez az elmerülési folyamat nagyon érdekes, mert hamarosan hírnévre tesz szert, a “fejesek” maguk közé fogadják, a huligán sorkatonák pedig sok esetben tőle várnak utasításokat, a vendégszurkolók ellen több ízben vezet erőszakos rohamot. Ez - szükségszerűen - vezet egy terepkutatók számára ismerős erős belső feszültséghez, a “külső” (rendőr) és “belső (egyre elkötelezettebb huligán) közötti súlyos morális konfliktushoz: akiket börtönbe kellene juttasson, azok közeli barátai lesznek, akik sokszor mutatják meg igazi és őszinte emberi arcukat. A másik módszertani probléma, ami jól kiviláglik a futballhuligán könyvből az a kutató hatása a kutatott jelenségre: az olvasó számára teljesen világos, hogy a Millwall-i huliganizmus átalakult Bannon beépülésével. Az akciókban teljesen résztvevő rendőr nem megfigyelte, hanem hathatósan alakította a szurkolói erőszakot - szervezett, rohamot vezetett, más csapatok drukkereivel verekedett. Mondhatni, generálta az erőszakot, hiszen ellenkező esetben felfedik valódi kilétét. Ez módszertani dilemma a javából.

Végül, a Bannon által készített beszámolóból is jól látszik, hogy a huliganizmus problémáját a nyolcvanas években a média és a politikum felnagyította, a közéletet egy morális pánik jellemezte, aminek perverz hatása volt a szurkolói erőszakra: a drukkereket az esetek többségében maguk a rendfenntartók hergelték, provokálták vagy egészen egyszerűen szakszerűtlenül kezeltek feszült helyzeteket, amik szurkolói erőszakot, tömegverekedéseket, tulajdon ellen elkövetett rongálásokat  eredményezett. E tekintetben akár vicces is lehet, hogy Bannon a rendőrségnek készített napi jelentéseinek jó részében az egyenruhás kollégái által elkövetett túlkapásokról számolt be… De tény, hogy a rendőrség szerepének felismerése az erőszak eszkaladációjában vezetett oda, hogy ma a stadionokban civil stewardok ügyelik fel a rendet.

A beépített huligán egy jó könyv, a labdarúgás jelensége iránt érdeklődők számára kötelező, de kiemelten ajánlott a terepmunka művelői számára is. 

Fociológia – Ghenceában a helyzet változatlan

Megint edzőcsre történt a Bukaresti Steaua labdarúgó egyesületnél – M. Lacatus ismét megvált a katonacsapattól, miután a múlt héten otthon kikaptak a brassóiaktól. Az események további folyását már ismerjük: a Ghenceában a helyzet változatlan. A stadiont elhagyó Gigi Becali a vereség után össztűzet zúdított a korábbi edzőre és a játékosok jó részére. Stigmatizált, címkézett, észt osztott. A (sport)tévé-stúdiókban alpári hangnemben becsmérelt mindenkit, sűrűn emlegetve, hogy ő itt a főnök, a pénzt ő adja, így mindég neki van igaza, az edző lényegében azért van, hogy értékes utasításait és meglátásait a gyakorlatban alkalmazza. Tehát logikus a végkövetleztetése: aki saját edzői feje után megy, annak „fel is út, meg le is út”.

Tény, hogy a Ghencea körüli ismételt események néhány lényeges dologra hívják fel a figyelmet – ezek nem csak a focira, hanem az egész hazai társadalomra is vonatkoznak. Ezek közül néhány.

Egyfelől, a probléma-megoldás mintája. A hazai társadalomra jellemző, hogy szereplők a felmerülő konfliktusokat és problémákat nem konszenzusosan, hanem mindinkább konfliktusosan oldják meg (a konfliktus-megoldása egy ötfokozatú skálán a konfliktus-konszenzus tengelyen történhet – lásd R. K. Merton). Egyik fél – jelen esetben a Becalié – akarata teljes mértékben felülírja a körülményeket és a másik fél esetleges ellenvéleményét, ellenérveit, cselekvéseinek eredeti szándékait. A tejes alávetettség nyomán az egyik fél – jelen esetben M. Lacatus – egyszerűen „megsemmisül”. A Steaua esetében úgy válik meg tőle, hogy fizikailag szóba sem áll vele, álláspontjára egyáltalán nem kíváncsi.

Miért probléma mindez? Mert ez a modell az alkalmazó-alkalmazott viszonyban is így működik. És az (ismételt) Becali-Lacatus esethez hasonlók arra valók, hogy az autoriter alkalmazók legitimálva, az éppen kirúgott alkalmazottak meg nullának érezzék magukat. (Ha Lacatussal meg lehet a világ színe előtt tenni, akkor „nekem” a „főnökkel” szemben milyen esélyeim lehetnek alapon).

Másfelől, a veszteség elfogadásádnak képtelensége. Tény, hogy a foci társasjáték: több szereplője van (csapatok), a meccsek kimenetele meg többesélyes (nyereség, veszteség, döntetlen). Statisztikai fogalmakat használva, a bajnokság több eseményből áll (sok meccs van a csapatok között), így aztán matematikai szükségszerűség, hogy a csapat veszíteni is fog. Azt elvárni, hogy a csapat mindég nyerjen, egyenértékű azzal, hogy a lehetetlen akarják az edzőtől (vagy a játákosoktól). Stochasztikusan valószínűtlen, hogy ugyanaz a csapat csak nyerjen. Mindez a társadalomra is érvények: több eltérő célokkal rendelkező nagycsoport van, mindegyik érdeke kellene érvényesüljön élőbb-utóbb, nem csupán az erősebbek akarata.

Aztán, az intézmény-személy összemosódása. A esetből jól látszik a tradicionalista, sőt szultanista uralom jegye: Steaua esetében a személy (Becali) azonos a csapattal és a klubbal. Semmilyen formális ellenvélemény nem lehetséges, ebben az abszolutista logikában a vezető akarata egyenértékű a jogi személy „akaratával”. Ez a felfogás belekényszeríti az edzőt is, hogy elfogadja, hogy ő is egyenértékű, azonos a csapattal, annak megszemélyesítése legyen. Miközben világos, hogy a pályán egy tizenegy elemes rendszer működik, ami tetejében több, mint az elemek egyszerű, algebrai összege - az edző csak korlátozott ellenőrzést gyakorol felette.

Weber óta tudjuk, hogy ez a részint tradicionális és részint érzelmi-affektív cselekvésekre épülő irracionális modell nem fér őssze a célracionális hatékonysággal – így a Steaua garantáltan arra van ítélve, hogy nem nyerheti meg a bajnokságot – mint ahogyan az utóbbi időben nem is nyerte meg.

Végül pedig, a szaktudás el nem ismerése. „Az edző azért van, hogy az én utasításaimat hűen kövesse” logika a legsúlyosabb következménye. A mindenkori szakvezetővel szembeni attitűd a társadalom többségének a tudással, szaktudással (és implicite a tanulással) szembeni nézeteit tükrözi vissza.

Más szavakkal: a pénz – tudás hamis szembeállítása, és a pénz öncélú kultusza, mindennel szembeni elsőbbsége nyilvánul meg általa.

Fociológia – Cseferizmus. A kolozsvári CFR focicsapat mint társadalmi jelenség

Az elmúlt öt-hat évben egy újszerű és minden szempontból figyelemre méltó társadalmi jelenség terebélyesedett ki Kolozsváron (hatásaiban pedig talán egész Erdélyben): a cseferizmus. Ez a CFR focicsapat köré szerveződött, és jóval több, mint foci. De mi is ez? Vessünk erre egy tömör pillantást.

Maga a csapat és pályafutása: a siker képzete. Ha pusztán a sport és az üzlet szempontjait tartjuk szem előtt, akkor nyugodtan kijelenthető (mert jól kvantifikálható), hogy a CFR sikerpályát futott be, hiszen a harmadosztálytól a Bajnokok Ligájáig tartó utat majdnem fénysebességgel tette meg. Ez két bajnoki győzelmet és kupagyőzelmeket előfeltételezett. A CFR a hazai labdarúgásban a siker szinonimája lett, de a sportszervezés üzleti módelljét is példaértékűvé tette. Valójában ezek képezik a cseferizmus kemény magját, és annak előfeltételeit.

A csapat mint szimbólum. A CFR által elért gyors sikerek Kolozsvárt feltették a világtérképre. Egyfelől, a külföldi focisták szerződtetése olyan hálózatokat mozgatott meg, amelyek befoka Kolozsvár lett (a befok hálózatelméleti fogalom: egy elemhez a környezetéből hozzá kötött, rá irányuló kapcsolatainak mértékét jelenti – durván). Másfelől pedig, a BL vendégszereplések révén a külföldi nagyközönség is tudomást vett városunkról, sokan ide is utaztak a meccsek alkalmával, akik közül vélhetően egyesek turistaként is visszatérnek (akár rokonaik, barátaik is). A cseferizmus azonban ennél jóval több, és a Kolozsváron az elmúlt években tetten érhető társadalmi folyamatokkal fonódott össze és ezekben terebélyesedett ki. Melyek ezek?

A középosztályosodás és a CFR. A csapat és a válság előtti gazdasági növekedés teremtette középosztályosodás folyamata spontánul és termszetszerűleg találtak egymásra és kapcsolódtak össze. A fiatalabb, képzettebb és aktív életkorú felfele mobilis rétegek a maguk karierrsikereit látták visszatűkrüződni a csapat felemelkedésében. Ez a frissen megjelent középréteg kollektív szinten talált példát és azonosulási lehetőséget focisapatban. Ez magyarázza a szurkolótábor hirtelen növekedését és ennek tipikus (Románia szerte majdnem szokatlan) minőségét, már ami a stadionban való viselkedést, megnyilvánulást illeti. (A válság előtt mindenképpen ez volt jellemző, pillanatnyilag ez a réteg zsugorodik).

A helyiség-kolozsváriság és a CFR. A sikeres csoportok esetében rendszerint a közvetlen, lokális kapcsolataik erősődnek meg, amelyek a helyi identitásokat alakítják. A CFR akarva-akaratlanul a helyi, civis-urbánus identitások hordozójaként jelent meg, az „elveszett polgári múlt” letéteményesét. Ezt az 1907 dátum folyamatosan jeleníti meg – mint egy felvállalandó tradíciót.

A „magyar” elem. Ez utóbbi a kolozsváriság egyik konkrét megnyilvánulása, ami a kisebbségi létet megélő magyarság egyes rétegeire jellemző. A médiában sokszor stigmaként megjelenő vonás Kolozsvár magyarságának bő része számára az etnikai identitás nyilvános térben való megélésének alkalma, társadalmi tere, lehetősége.

A KVSC összetétele, viselkedési mintája, etnikai kompozíciója az utóbbi három fő tényező kombinálódásának mentén bontakozott ki.

Összességében tehát kijelenthető, hogy a cseferizmus igazi társadalmi jelenség, ami a sportbeli sikerekre ráépülve a középosztályosodás, a helyi identitások megerősödése, a polgári kolozsváriság tradíciója mentén működik. A CFR ezeket erősíti, a CFR-t pedig ezek a folyamatok erősítik.