Társadalmi problémák – Az intézményes diszkrimináció az óvodában kezdődik?!

„Eredeti” ötlettel állt elő ploiesti óvoda „találékony” vezetője: mivel az óvódások „beiskolázási” száma alacsonyabb az igénylések számához képest, feltételekhez kell kötni a „pályázók körét”. Magyarán, meg kell szűrni a családokat, akiknek gyerekét felveszik az oviba. Válság lévén, kéznél levő volt a legfontosabb felvételi kritérium: a szülők alkalmazotti státusa (értsd. a munkanélküli szülők gyerekeit nem veszik fel)! „Aki nem dolgozik, az ne is egyék” avagy a „munkanélküli gyermekének nem jár óvodatárs, boldoguljon a blokkok mögött, ahogy tud”... az egyik szülő amúgy is otthon van, foglalkozzon az vele! Egy további kritérium szerint azokat a gyermekek is pótlistára kerülnek, akiknek édesanyja gyermeknevelési szabadságon van (mivel ők is nagyobb eséllyel maradnak el az óvoda-költségek kifizetésével)

A dologban a legmeghökkentőbb az, hogy a „pedagógus” szerint ez teljesen rendjén van, hogy egy állami közintézmény teljesen jogosan diszkrimináljon, társadalmi háttér függvényében. Sőt, a Prahova megyei főtanfelügyelő az intézkedés helyességét emelte ki, hiszen amennyiben a család anyagi javai szűkösek, nem fogják tudni az óvodai étkeztetés díját kifizetni. „Beiratkozáskor amúgy is jövedelmi igazolást kell a szülőknek csatolni, ami bármikor szelekciós kritérium lehet. Akár kimondjuk, akár nem”

A társadalomban a legfontosabb mobilitási csatorna az oktatási rendszer. Képesítést és alkalmazható, piacon eladható tudást és képességeket szerezve az egyének felfele léphetnek a társadalmi ranglétrán (természetesen másképpen is, de ez a norma).

Az óvoda nem kötelező, azonban az intézményes szocializáció e formája – ahol a kisgyermek megtapasztalja más gyermekek társaságát, a családi kívüli világot, ahol készségeit fejlesztik – nagyon fontos; aki óvodába jár, későbbi iskolai karrierje során sikeresebb lesz azokhoz képest, akik nem jártak oviba. Pillanatnyilag a romániai állami óvodákkal komoly problémák vannak: kevés a hely, rossz a felszereltség. A magánóvodák pedig, ahol mindez megvolna, nagyon drágák. Tény ugyan, hogy az állami és magánóvodák között egyre nagyobb a minőségbeli különbség, a társadalmi gazdag-szegény törésvonal egyre markánsabban fejeződik ki aszerint, hogy ki milyen oviba jár (már aki egyáltalán járhat). Az a tény, hogy eleve egyre több gyerek marad ki az óvodai oktatási rendszerből önmagában komoly társadalmi probléma.

A szülők munkaerőpiaci helyzetéhez kötni egy gyerek óvodába járási jogát diszkriminatív - nem tolerálható magatartás. És mégis megtörténik. Sajnos ez az eset feltehetően nem egyedülálló jelenség. Amennyiben mégis az volna, akkor is arra hívja fel a figyelmet, hogy az óvodai diszkrimináció kérdése egy valós probléma.

Társadalmi problémák – Konyec money! Finito! Nada!

A jelek szerint kiürült az államkassza, így csökkennek az állami szektorban a bérek, a nyugdíjak és a segélyek. Emiatt az jócskán megnőtt az elszegényedés kockázata…

A tavaly 1,6 millió ember volt abszolút szegény, a Világbanki 4 PPP dollár/nap/fő szerint, ebből 43 százalék gyermek (eltartott kiskorú). Ez összesen a népesség 7,5 százaléka, hivatalosan. Az EUROSTAT 2008-as jelentése szerint minden ötödik ember szegény volt 2008-ban. Pillanatnyilag hivatalosan az átlagjövedelem 1700 RON, a minimális jövedelem (a legális) 600 RON – a valós nyilván alatta van, a medián – a leggyakrabban keresett jövedelem valahol az 1200 környékén. Kerekítve, természetesen és a csökkenés előtt.

Mi várható? Az abszolút szegénységi ráta drasztikusan növekedni fog, a jövedelem egyre nagyobb hányada megy majd el élelmiszerre, vagyis az életben maradásra. Hiszen a népesség jó harmada a szegénységi küszöb felett tömörül. Megnövekszik a munkanélküliség is, ami ok is és következmény is, és természetesen csökken a társadalmi bizalom mértéke. Vélhetően a kriminalitás is növekszik, csökken a gyermekvállalási kedv. A kivándorlás nem biztos, mert nemigen van hova. Mindenhol válság van éppen.

Mindennek fő oka „a válság”, a kezdeti pénzügyi, aztán a gazdasági, pillanatnyilag pedig az államháztartás válsága. Most inkább az államok vannak csődben, jobb helyen a gazdaság elkezdett így-úgy működni. Az államok nagymennyiségű pénzt pumpáltak a bankszektorba, emiatt hitelre volt szükségük, a népesség meg ezt fogja nyögni egy jó ideig. A pesszimista becslések szerint minden hazai állampolgár egy jobbacska alig használt nyugati autó árát kell „kispórolja”. Ha négytagú a család, négy autót! Emiatt vélhetően a közeljövőben egyre többen szakadnak majd ki a társadalom kötelékeiből. Ez egyébként az utóbbi húsz év harmadik elszegényedési hulláma. Pillanatnyilag a szociális ellátó rendszereknek a radikális átszabása folyik: a jóléti államnak egyszerűen vége. Egy univerzális elvekre épülő intézményes szociálpolitikai rendszert alakítanak át, szelektív elvekre épülő reziduális rendszerré. Mondhatni, a segélyezést liberalizálják, az állam kihátrál a segélyezésből. Helyette a magán és a civil szféra kellene lépjen, de kiderül, milyen sikerrel. Lényeg, hogy csak egyeseket, rövid ideig, a rászorultság bizonyításával támogatnak majd, kevesebb pénzbol.

Esély van arra is, hogy a belső társadalmi feszültségek megnövekedjenek, főleg hosszabb távon. Aztán politikumba vetett bizalom tovább csökken, amit a populizmus és esetleg a szélsőséges irányzatok iránti fogékonyság megnövekedése kísér.

Mi a teendő? Nem tudjuk, de egyén lehetőség szerint most jobban tartsa a kapcsolatot a rokonsággal, családdal, a gyermekeit járassa iskolába, ha teheti vállaljon másodállást, optimalizálja kiadásait, takarékoskodjon, és ha lehet, tegyen félre pénzt. A rossz időkre.

Társadalmi problémák – A középosztály esete a válsággal. Avagy „Don’t Cry for Me Argentina…” – Or Romania?

A napokban jelentette be a miniszterelnök, majd később a gazdasági- majd a pénzügyminiszter, hogy a Nemzetközi Valutaalappal folytatott egyeztetések nyomán a kormány úgy döntött, komoly esely van arra, hogy megválik 150 000 közalkalmazottól. Aki marad, az pedig havi tíz nap fizetetlen kényszerszabadságra küldik, az őszi hónapoktól kezdődően. A konkrét intézkedések tényleges alkalmazásáig „még” van idő (menetközben akár meg is gondolhatják magukat az illetékesek), azonban a költség-csökkentő intézkedéseknek néhány komoly negatív következménye is lehet. Más szavakkal: többet árthat, mint használ. Mire gondolunk?

Egyfelől. Kétségtelen, hogy a népszerűtlen lépéseket a kormány a tetőző válság és az IMF kiadás-csökkentő politikája nyomán ültetik életbe. Az IMF kölcsönfeltételek között kapitális jelentőségű a közkiadások drasztikus lefaragása, az államháztartás és államkassza maximális karcsúsítása. Ott, ahol a válságkezelésben az INF segítségét hívták, ott mindenhol ez történt: a közkiadásokat levágták, a közalkalmazottak tetemes hányadát elbocsátották, a szociálpolitikai (segélyezési) és társadalomvédelmi költségeket visszavágták. Az IMF gazdaságserkentő politikája követi (most is, az állam intervenciós lépései közepette) következetesen követi a neoliberális deregularizációs kurzust – „addig takarózni, amíg a takaró engedi” el alapon.

Másfelől. Kiket súlyt ez leginkább? Világos, azokat, akik eddig is szegények voltak (most még inkább azok lettek, hiszen kevesebb pénz van a segélyezésükre, és számuk egyre növekszik). Akik a válság előtt közvetlenül a szegénységi küszöb felett éltek, (most a sokkok hatására lecsúsztak, szegények lettek. Akik időközben munka nélkül maradtak, függetlenül, hogy a ranglétra melyik fokán helyezkedtek el. Akik kölcsönöket vettek fel, és nem képesek azokat törleszteni. Végül, a jelek szerint azok a közalkalmazottak, akikre az elbocsájtás várat magára. Nos, jól kivehető, hogy ez egyik vesztes csoport a középosztály. Az a középosztály, ami a nyugati világban mindenhol „a” társadalmat jelenti, a „tisztes közép”, aki a gazdasági rendszert, az adminisztratív rendszert működteti, és fennálló (demokratikus) politikai rendszert legitimálja.

Tehát. Miért lehet problémás ez a tervezett nagyarányú elbocsájtás? Mert 150 000 ember egy nagyon nagy népességet jelent. Azért, mert egyszerűen erodálódhat maga a rendszer. Ha a földönfutóvá lett népesség elér egy kritikus tömeget (félő, hogy családtagjaikkal együtt ez a populáció bizony túl is lépi azt, különösen, hogy a társadalom működésében fontos szerepet töltenek – még- be), akkor a rendszerbe beáll az ún. motivációs válság: ez azt jelenti, hogy erodálódnak a fennálló rendszer igazságosságába vetett hitek, eltűnik a méltányosságnak a képzete. Ez utóbbi egyéni szinten elégtelen motiváló értelemmel ösztönözni a társadalom tagjait. Innen csak egy lépés a rendszerre mért komoly csapás, majd a helyezet feletti ellenőrzés elvesztése.

Végezetül álljon egy (elrettentő érvényű) konkrét és szomorú példa. Aminek hasonló előzményei voltak. 2001. december 19-20-án Argentína fővárosa, Buenos Aires lángba borult, pontosabban itt eszkaladálódott és tetőzött egy széleskörű kormányellenes lázadás, ami alatt szükségállapotot vezettek be, és több magas rangú vezető mondott le. December harmadik hetében összesen 289 lázadásos incidens történt országszerte, kivéve a leggazdagabb észak-nyugati és a legnagyobb társadalmi egyenlőtlenségekkel jellemezhető észak-keleti régiókat. A zavargások valójában december 14-én kezdődtek, amikor Rosario városában a szegényebb népesség egy élelmiszerbolt előtt tömegesen élelmiszerért koldult, majd amikor visszautasították, erőszakos fosztogatásokba kezdett. A következő napokban az élelmiszerlázadások országszerte szétterjedtek, azonban a fővárosban (ahol az argentin népesség 48 százaléka él) csak 19-én robbantak ki. Országszerte 18 ember meghalt, több százan megsérültek, a károk több százmillió dollárt tettek ki, az útelzárások, fosztogatások, élelmiszerkövetelések és a rendfenntartókkal való összecsapások nyomán.

A fővárosi lázadás azonban némiképpen eltért az országosan bekövetkezett többi incidenstől, de az általunk eddig ismert esetektől is. Egyfelől, itt nem a legszegényebbek, hanem a középosztály és a kisvállalkozók voltak azok, akik az erőszakos lázadást mintegy „elkezdték” (később a lázadás a fővárosban is tulajdon-ellenes élelmiszerlázadás jegyeket mutatott, amiben a szegényebbek is részvettek). Másfelől pedig, a zavargásokat közvetlenül kiváltó incidens egy ritkán alkalmazott fiskális eljárás volt, amit elkobzó deflációnak (confiscatory deflation) neveznek. Ez az eljárás a pénzügyi makro-stabilizáció egyik eszköze, ami az inflációt hivatott megfékezni. Konkrétan abban nyilvánul meg, hogy meghatározott ideig a betétesek a bankokból és bank-automatákból nem tudnak készpénzt felvenni (fizetni hitelkártyával, csekkel továbbra is lehet). A pénzt a bankok nem államosították, hanem visszatartották. Ez a gyakorlat egy hosszabb gazdasági rendelkezés-sorozat része volt; az ország az IMF (Valutaalap) által szorgalmazott reformcsomagot ültetett gyakorlatba. A népi megnevezéssel corralito-nak nevezett rendelkezés azonban fatálisnak bizonyult, hiszen mindez érzékenyen és közvetlenül érintette a kis- és középvállalkozókat, akárcsak azokat, akik megtakarításaikat a bankban őrizték. Egy amúgy is bizalmatlan klímában, gazdasági krízisben, valamint az országszerte terjedő élelmiszerlázadások közepette a fővárosban a pénzét féltő középkeresetűek ijedtsége itt is kiváltotta a lázadást.

De a középosztály lázadt fel! Ezért szokás még az eseményeket középosztály-lázadás-nak is nevezni. Az argentin 2001-es év végi lázadásokat több társadalmi folyamat konvergens hatása okozta. Az argentin gazdaság szerkezeti átalakítása és a konszolidációja (amit a kormány az IMF (Nemzetközi Valutaalap) segédletével vezényelt le) számos problémát okozott. A folyamat részeként az ipari szektorról a hangsúly áttevődött a szolgáltató szektorra, így a munkakonfliktusok is itt gyarapodtak, de a követelések nem a béremelésekre, hanem a munkahelyi biztonságra és az élelmiszerjegyek folyósítására vonatkoztak. Ugyanakkor a szociálpolitikai juttatásokat és támogatásokat az állam megnyirbálta, az állami szektorban a 1990-es években a Carlos C. Menem adminisztráció alatt 700 000 önkormányzati munkahely egyszerűen megszűnt, mert a közkiadásokat drasztikusan lecsökkentették. Az IMF nyomsására. A corralito okozta frusztráltság a lefele való csoportmobilitás réme és élménye végül a decemberi eseményekbe torkollott, hiszen a pénzügyi intézkedések túl radikálisnak bizonyultak, amit a középosztály már nem tudott elviselni. Aztan lett IMF-lázadás.

Érdekes könyvek – Kockázat-társadalom

Beck, Ulrich (2003[1986]) Kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest: Századvég

Válságos időkben izgalmas olvasmány… majdhogynem kötelező! Legalább megtudjuk, mi miért van. S hogy mik a kockázatok, amelyek éppen most a nyakunkon vannak. (Az alábbi szövegben a jobb olvashatóság kedvéért az akadémiai hivatkozásokat elhagytuk).

Beck kockázat-társadalom elmélete a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig Nyugat-Németországban végbement változások következtében megjelenő szerinte (is) újszerű társadalmi problémákra való reakció nyomán keletkezett. Beck három kulcsfogalom mentén bontja ki mondanivalóját. Ezek a következők: a kockázatok, az individualizáció és a reflexív modernizáció. A változásokat és a változások irányát a következőképpen strukturálja: korának társadalomszervezési formáit összeveti a modern társadalom jellemvonásaival, meghatározza az új koncepciók (individualizáció, kockázati társadalom és reflexív modernizáció) jelentését, valamint pontszerűen vázolja a bekövetkezett változást és a lehetséges orvoslási irányokat. Elmélete lényegében a késői modern társadalom empirikus képét adja, amelyben a reflexív modernizáció fogalma rokonítható ugyan a posztmodernizációval, a kockázati társadalom fogalma pedig a posztmodern társadalommal, de azokkal nem azonosak (a rizikótársadalom nála inkább a modernség modernizációja, mintsem annak egyértelmű meghaladása).

A változás szerinte (amit a 20. század végének veszélyei –eredetiben Mammutgefahren – generált) gyökeres és lényegében két forrása van. Egyrészt az életkörülmények háború utáni folyamatos javulása, a fogyasztás volumenének a növekedése párhuzamosan a jóléti ellátó rendszerek kialakulásával átformálták a társadalmi csoportok közötti különbségeket és feszültségeket, amelyek a modern osztálytársadalomra jellemzőek, de ezzel egyben újfaja ellentmondások és problémák, értsd kockázatok adódtak, amelyek jellegűkben talán még súlyosabb problémákat hoztak létre. Másrészt viszont a kockázatok második forrása a tudás tudományos előállításának és alkalmazásának módja, amely nagyságrendjüket tekintve globális kihívások elé állította az emberiséget, leginkább a környezetszennyezés révén. Beck úgy véli, hogy a veszélyek a társadalom, az emberek és intézmények létének természeti és biológiai alapjait is fenyegetik. Annál inkább, mert a „kockázatok árnyékában” és a politikai és gazdasági munkamegosztás következtében az egyének életfeltételei radikálisan megváltoztak, amivel az „ipari társadalom belső koordináta-rendszerei törékennyé váltak”.

Beck tehát abból indul ki, hogy a megváltozott kontextus azokkal a strukturális feltételekkel áll kapcsolatba, amelyek révén az egyének és a társadalmi intézmények a cselekvési és működési, illetve kognitív és (politikai)program szintjén a modernség és a modernizáció következményeivel szembesülnek és konfrontálódnak. A kockázat-társadalom fő jellemvonásait a klasszikus értelemben vett modern társadalom szerkezetében végbement változásokban lehet tetten érni. A „klasszikus” ipari társadalom struktúrája a javak egyenlőtlen elosztási mechanizmusának a fenntartására épült ki, amit az osztálystruktúra, a család szerkezete, a munka szervezési módja, valamint a tudomány és a politika funkciója és működésének a logikája fejezett intézményesen ki. A modern társadalom elsősorban osztálytársadalom, amelynek (a munka és a beruházott tőke közötti szembenállás nyomán konszolidált) struktúrája az osztályokon belül hasonló kulturális mintákat, illetve osztályszolidaritási formákat alakított ki, s ami egyfajta védettséget is biztosított tagjainak. A magánélet szervezésének intézményes kerete a nukleáris család volt, amelyben a szerepek nemek függvényében (előre kiszámítható módon) alakultak. A szabványosított kereső bérmunka a terjes foglalkoztatottságot biztosító rendszerre épült, ami a többé-kevésbé folyamatos gazdasági növekedéssel vált lehetővé. A bérmunka szerkezete átlátható volt, a munka helyének, jogviszonyának és idejének világos, kölcsönösen (munkaadó-munkavállaló részéről) elfogadható formában. Az apolitikusnak tartott tudomány vélt értékmentessége révén a valóság megismerésében intézményes formában játszotta a döntő szerepet, míg a politika a nagy rétegpártokra épülve a társadalmi osztályok érdekeit promoválta. A kockázatinak nevezett társadalomban a fenti „kiszámítható” dimenziók mintegy felaprózódnak, ezzel mély strukturális változás hozva létre – az egyének elszakadnak a hagyományos integráló intézményektől, individualizálódnak.

Beck, habár megemlíti, hogy a változásoknak nem csupán nyertesei, hanem vesztesei is vannak, mindezt főként a nyertesek szempontjából modellezi. Nézzük meg egy kicsit részletesebben, mit jelent feltételez „a kockázati társadalomban való élés” szegénységszociológiai szempontok szerint. A kockázati társadalom esetében nem arra utalunk, hogy az emberi társadalmak létét és normális működését nagy erejű természeti csapások veszélyeztetnék (tűzhányók, árvizek, a globális felmelegedés, az üvegház-hatás, pusztító járványok, háborúk). Itt most nem fogunk beszélni a nem gazdasági típusú globális kockázatokról sem (mint például a környezetszennyezés, a világméretű terrorizmus). Ezek tulajdonképpen valamilyen formában mindég veszélyforrásai voltak az emberi közösségek életének. A kockázati társadalmak és a kockázat meghatározásának alapállása, hogy Nyugat-Európában a 80-as években, Közép-Kelet Európában pedig a rendszerváltást követően (a társadalmi átmenettel párhuzamosan) a társadalmi rendszer szintjén a korábban már részletesen kifejtett új jelenségek jelentek meg.

Beck amellett érvel, hogy a kockázat-társadalomban az egyenlőtlenségek individualizálódnak. Ez lényegében azt jelenti, hogy a viszonylag magas életszínvonal következtében végbement individualizáció hullám az egyének „megszabadultak” az ipari társadalom szociális formáitól (osztály, réteg, család, nemi helyzet). Az individualizáció számos előnnyel járt: az életmódok étlépték a korábbi osztályhatárokat, egyéni létformák és léthelyzetek kerültek előtérbe, megsokszorozódtak a választási lehetőségek, saját élettervek és élethelyzetek bontakozhattak ki, széles skálájú anyagi javak fogyasztása vált lehetővé – ez nevezi Beck „felvonóhatásnak”. Azonban az individualizáció számos negatív következménnyel is járt: az egyének önmagukra, piaci helyzetükre és munkaerő-piaci sorsukra vannak utalva), valamint – habár az átlagos jövedelmek szintje emelkedett – a jövedelmi távolságok tovább, gyorsabb ütemben növekedtek az életvilág hagyományos struktúráinak a felbomlása közepette. Tehát, azzal, hogy elmosódtak a státuscsoportokat és osztályokat egymástól elválasztó határok, és csökkent az osztály-hovatartozás társadalmi szerepe egyben azt is jelentette, hogy az egyének elveszítették a védettségüket és a „biztosítékaikat”. Habár az individualizáció következtében a felfele való mobilitás lehetősége megnő, a lefele való mobilitás kockázata, „rizikója” is jóval nagyobb lett.

Továbbá, a munkanélküliség természete is átalakult, azzal, hogy megjelent a kevert formájú „heterogén munkanélküliség”. Ezt arra vonatkozik, hogy egyrészt növekszik a tartós munkanélküliek száma, valamint a munkaerő-piacról végleg kiszorult, vagy oda soha be nem kerültek aránya. Ugyanakkor, növekszik a nem regisztrált, a szürkegazdaságban megélni próbáló „hivatalosan nem létező munkanélküliek aránya. Mindezek mellett Beck arra hívja fel a figyelmet, hogy egyre elterjedtebb lesz a részmunkaidő, az alulfoglalkoztatottság, és a megjelenő új munkahelyek csak alacsony jövedelmeket biztosítanak.

A társadalmi egyenlőtlenségek Beck meglátásában három irányban növekednek. Egyrészt, az önállóak és a vállalatok realizált jövedelmei gyors ütemben növekednek. Másrészt a hivatalnokok, az alkalmazottak, a szakképzett munkások és a nyugdíjasok jövedelmei az inflációval arányosan növekednek, kis ingadozással azt követik, tehát reálértékben változatlanok. Harmadrészt pedig csökken azoknak a jövedelme, akik munkanélküli segélyből, vagy egyéb szociális támogatásokból kénytelenek élni. Mindezt összevetve, két fő jövedelemmozgásról beszél: a pozitív mérleget felmutató önállóké és a vállalatoké, valamint az összes munkavállalóé, a munkaerőpiac folyamatos zsugorodás közepette. Az egyenlőtlenség tehát két fő csoport növekedik: a lecsúszástól némi védettséget élvező munkaerőpiacba integráltak, valamint az alulfoglalkoztatottak, az időszakosan foglalkoztatottak, a tartós munkanélküliek, az állami pénzeken élők, és a nem hivatalos munkából élők csoportja között – e csoport nagysága szerinte folyamatosan növekedik. A többségük nagyon közel van a szegénységi küszöbhöz, vagyis ahhoz a virtuális határhoz, ami a szegényeket a nem szegényektől elválasztja.

A kockázat-társadalomban lezajló individualizáció azt eredményezi tehát, hogy a hagyományos osztály-specifikus védekezési és elhárítási mechanizmusok már nem hatnak, a piaci egyén „csak önmagára számíthat”. Beck amellett foglal állást, hogy a társadalom kettéhasad a munkahellyel rendelkezők többségére és a munkanélküliek valamint a korengedményes nyugdíjasok, alkalmi munkások és a munkaerő-piactól tartósan távolmaradók többségére. A korábban említett kevert formájú munkanélküliség arra vonatkozik, hogy a munka nélkül maradásnak nagy a szórása, vagyis a munkanélküliek között nem kímél egyetlen szakmai csoportot sem.

Beck azonban úgy véli, hogy a munkanélküliség és implicite a szegénység átmeneti jelenség, ami adott életszakaszhoz kapcsolódik, és nem végleges állapot (annak ellenére, hogy vannak tartósan szegények, a többség mégis csak időszakosan szegény): életrajzilag elosztott, életszakasz specifikus. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Beck-féle kockázat-társadalom olvasatában is a végbement társadalmi változásoknak komoly negatív hatásai vannak. A válság közepén nem csak tudjuk, hanem érezzük is.