Társadalmi problémák – „Aki nem dolgozik, ne is egyék?!” avagy kamerásnak nem jár segély

Gazdasági szakelemezők szerint pillanatnyilag az európai államháztartás(ok) súlyosabb válságban van(nak), mint a gazdaság(ok). Emiatt aztán ott csökkentik a kiadásokat, ahol csak lehet (kényszerből, szükségből vagy fantáziátlanságból). Ez így van Romániában is. A szociális kiadások különösen nagy terheket rónak a központi költégvetésre, amelyek források hiányában nem fentarthatóak – így ezek átszabása természetes következmény. Ez az igyekezet sokszor átgondolatlan és alkalmazhatatlan szabályozáshoz vezet. Például: akinek laptopja, videokamerája van, az többé nem kaphat szociális segélyt.

Az első látásra „helyes” eljárás azonban néhány alapvető kérdést vet fel, ami akár alkalmazhatatlanná teheti – de mindenképpen a további csalásokra ad alkalmat. Ezek közül szemlézzünk néhányat.

Egyrészt. A segélyezés logikája a jövedelemhez kötött. Ez mindég a havi, egy főre eső (evkivalenci skálával logaritmált) nettó, számban kifejezett és kézhez kapott hivatalos pénzmennyiséget jelenti. Mert ezt a legegyszerűbb kvantifikálni és megragadni (természetesen ott vannak a nem pénzbeli jövedelmek esetleges rendszerei, valamint a nem formális jövedelmek is, de ezeket „drágább” felderíteni – így objektív okokból ezeket a hatóságok eddig figyelmen kívül hagyták). A laptop, videokamera és hasonló társaik (a szabály több mindent felsorol, például falun a csirkék számát is, ami felett nem adnak segélyt) nem jövedelmek, hanem vagyontárgyak, amelyek nem minden esetben generálnak jövedelmet. Egy értékes festmény alatt (amit senki sem akar vagy nem tud megvenni) az ember még könnyen éhezhet...

Másrészt. A felsorolt vagyontárgyak jó része Az EU-ban érvényes decens életminőséget biztosító tárgyak közül valóak. Az információhoz és az Internethez való hozzáférés nem privilégium, nem valami extra, hanem alanyi jog. Arról nem beszélve, hogy laptop és laptop között ég és föld lehet. Ha egy tízéves lehurbolt, alig működő Pentium I-es gép és egy legújabb Macbook Air között a hatóság nem tesz különbséget, akkor világos hogy a jogszabály kiegészítésre szorul.

Végül pedig egy rendkívül fontos elem. A konkrét alkalmazás – jelen esetben: hogyan fogják „megmérni” (értsd leellenőrizni), hogy kinek mije van, pontosabban nincsen. Ha ezt valóban komolyan gondolja a törvényhozó, akkor a leellenőrzés dologi költsége minden egyes háztartás esetében olyan magas lehet, hogy lényegében senki semmit sem spórolt meg. Ha meg az ellenőrzést elhanyagolják, akkor az érdekeltek egyszerűen letagadják „amit kell” és minden úgy megy tovább, ahogy eddig is szokott.

Nyílt tér – Nosztalgiahullám vagy a múlt mindég szép? A Decreteii, a Generation X és az Y Nemzedék esete a kommunizmussal

Az elmúlt napokban hunyt el Adrian Paunescu, a „nemzet bárdja”. Ez a cím (még) nemhivatalos, de minden jel arra mutat, hogy de facto annak tekintik – azok legalábbis, akik komolyan vették az intő szót: „halottról vagy jót vagy semmit!”. (Az „udvari költő” szerep menetközben valahol elveszett. Vagy az udvar szépül meg?). Aztán, szintén nemrégiben mutatták be Andrei Ujica Autobiografia lui Nicolae Ceausescu című nagyon érdekes és szemléletes filmjét a hazai mozikban (aminek üzenetét a jelek szerint a második nyilvánosságban aktív és fiatal többség rosszul értelmezte).

A Paunescu-halál körül kialakult domináns médiadiskurzus és a film nyomán írott topik-kommentek ad-hoc tartalomelemzése nyomán megkockáztathatjuk kijelenteni: könnyen meglehet, Romániát is elkapja a kommunizmus utáni társadalmi nosztalgiahullám. Ami új jelenség lesz, hiszen a közelmúltat a Basescu-féle kommunizmust elítélő kurzus uralta – mindeddig.

Számottevő nosztalgiahullám Csehországban és a volt Kelet-Németország területén alakult ki, az ezredforduló környékén. Ennek egyik ikonikus terméke a Good bye Lenin című mókás film (a jelenség és az átmenet nem mindég volt az).

Romániában pillanatnyilag a válság megfelelő keretet biztosít egy hosszabban tartó, erősebb nosztalgiahullámnak, ami ha valóban tartós lesz, társadalmilag egy autoritérebb rendszer fele mozdíthatja el az arra amúgy is hajlamos országot. Milyen érvek szólnak emelett a hipotézis mellett?

Egyfelől, makro szinten, maga a válság, különösképpen a habermasi morális válság, amit a gazdasági folyamatosan mélyít. Itt elsősorban a társadalmi bizalom alacsony fokára, az elidegenedésre, a társadalom egyes rétegeinek dezintegrációjára, a fennálló rendbe vetett hit erodálódására, a motivációs rendszerek folyamatos gyengülésére gondolunk.

Aztán a jelenlegi elnök autoritárius ambíciói, aki a nosztalgiahullámból jót meríthet. Jelzésértékű, hogy elment részvételni, miközben a Tismaneanu jelentésben Paunescu név szerint szerepel! Nem ment ellen a népérzületnek, azt inkább személyes érdekből meglovagolja (az elnök soha sem nyilvánulhat meg magánemberként egy nyilvános eseményen).

Továbbá, a médiában pár napja már nem tabu a totalitarista múlt rendszer vélt „jó oldalait” „kiemelni”. Sem Cesusescut dícsérni (az alaphangot nemrégiben a B1 tévében szintén az elnök adta). És nem a volt nomenklaturisták, hanem olyan fiatalok által, akik ebben a zavaros, egyenesen anómiás helyzetben egyszerűen valamilyen fogódzót, témasztékot, irányt keresnek maguknak! Ceausescu latens társadalmi rehabilitációját tetszik-nem-tetszik az Ujica film (amit a döntő többség félreértelmez, tárgyi tudás akut hiányában, hiszen a film a társadalmi degradálódás kiváló története, és korántsem nosztalgikus) és a Paunescu esemény megerősít és egyben legitimál.

Végül pedig mikro, vagy egyéni szinten, a kommentek hevenyészett elemzése nyomán megállapíthatjuk, hogy a fenti sturukturális tényezők hatására jól tetten érhető egyfajta markáns nosztalgia, a múlt rendszer iránti apológia.

Egyelőre úgy véljük ez az durkheimi anómiás helyzetnek tudható be, de jó esély van arra is, hogy a noszalgia nagyhatású legyen. Kérdéses, hogy a véleményklíma mikor csap át politikai cselekvésbe.

Félő, hogy a felelős elitek egy lépéssel megint el vannak maradva... a nosztalgiahullám többségüknek egyáltalán nem kedvez, de látszólag erről nem vesznek tudomást. Ehelyett gyorsan sietnek beállni a kórusba, ahol majd csak egyeseknek lesz hely.

Kedves Olvasó: Önnek milyen emlék jut eszébe erről az időszakról? Írja meg nekünk. Köszönjük!

Társadalmi problémák – Konyec money! Finito! Nada!

A jelek szerint kiürült az államkassza, így csökkennek az állami szektorban a bérek, a nyugdíjak és a segélyek. Emiatt az jócskán megnőtt az elszegényedés kockázata…

A tavaly 1,6 millió ember volt abszolút szegény, a Világbanki 4 PPP dollár/nap/fő szerint, ebből 43 százalék gyermek (eltartott kiskorú). Ez összesen a népesség 7,5 százaléka, hivatalosan. Az EUROSTAT 2008-as jelentése szerint minden ötödik ember szegény volt 2008-ban. Pillanatnyilag hivatalosan az átlagjövedelem 1700 RON, a minimális jövedelem (a legális) 600 RON – a valós nyilván alatta van, a medián – a leggyakrabban keresett jövedelem valahol az 1200 környékén. Kerekítve, természetesen és a csökkenés előtt.

Mi várható? Az abszolút szegénységi ráta drasztikusan növekedni fog, a jövedelem egyre nagyobb hányada megy majd el élelmiszerre, vagyis az életben maradásra. Hiszen a népesség jó harmada a szegénységi küszöb felett tömörül. Megnövekszik a munkanélküliség is, ami ok is és következmény is, és természetesen csökken a társadalmi bizalom mértéke. Vélhetően a kriminalitás is növekszik, csökken a gyermekvállalási kedv. A kivándorlás nem biztos, mert nemigen van hova. Mindenhol válság van éppen.

Mindennek fő oka „a válság”, a kezdeti pénzügyi, aztán a gazdasági, pillanatnyilag pedig az államháztartás válsága. Most inkább az államok vannak csődben, jobb helyen a gazdaság elkezdett így-úgy működni. Az államok nagymennyiségű pénzt pumpáltak a bankszektorba, emiatt hitelre volt szükségük, a népesség meg ezt fogja nyögni egy jó ideig. A pesszimista becslések szerint minden hazai állampolgár egy jobbacska alig használt nyugati autó árát kell „kispórolja”. Ha négytagú a család, négy autót! Emiatt vélhetően a közeljövőben egyre többen szakadnak majd ki a társadalom kötelékeiből. Ez egyébként az utóbbi húsz év harmadik elszegényedési hulláma. Pillanatnyilag a szociális ellátó rendszereknek a radikális átszabása folyik: a jóléti államnak egyszerűen vége. Egy univerzális elvekre épülő intézményes szociálpolitikai rendszert alakítanak át, szelektív elvekre épülő reziduális rendszerré. Mondhatni, a segélyezést liberalizálják, az állam kihátrál a segélyezésből. Helyette a magán és a civil szféra kellene lépjen, de kiderül, milyen sikerrel. Lényeg, hogy csak egyeseket, rövid ideig, a rászorultság bizonyításával támogatnak majd, kevesebb pénzbol.

Esély van arra is, hogy a belső társadalmi feszültségek megnövekedjenek, főleg hosszabb távon. Aztán politikumba vetett bizalom tovább csökken, amit a populizmus és esetleg a szélsőséges irányzatok iránti fogékonyság megnövekedése kísér.

Mi a teendő? Nem tudjuk, de egyén lehetőség szerint most jobban tartsa a kapcsolatot a rokonsággal, családdal, a gyermekeit járassa iskolába, ha teheti vállaljon másodállást, optimalizálja kiadásait, takarékoskodjon, és ha lehet, tegyen félre pénzt. A rossz időkre.

Közvélemény és alanyai – A Nagy Tiltakozás Napja

Mára tervezik a szakszervezetek az elmúlt húsz év egyik legnagyobb szabású tiltakozó akcióját, a bukaresti Victoria Palota előtti téren, a Kormány székháza előtt. Az eseményt a tervezett 25 százalékos jövedelem-csökkentési terv váltotta ki, ami elsősorban a közalkalmazottakat érinti, de a „válságellenes intézkedések” az egész társadalomra jelentős hatással lesznek. A szervezők 60 000 tiltakozóra számítanak, többek között a hírhedt-híres bányászokra is, aki a kilencvenes évek elején több dicstelen tettet követtek el a fővárosban. Erre a hírre a média azonnal felkapta a fejét, újabb „bányászjárást” – mineriádákat – emlegetve. De mi van?

Egyfelől, a bányászakcióknak nincsen sok esélye. Akárcsak a beharangozott 60 000 résztvevőnek. Ugyanis ez a szám manapság erősen magas, az utóbbi pár évben kizárólag szabadidős tevékenységek (focimeccs, koncert) gyűjtöttek be ennyi embert.

Másfelől, a tiltakozás önmagában legitim vélemény-kifejezési forma, alkotmányos jog a demokratikus társadalomban, a szakszervezeteknek pedig a jelen helyzetben egyébként is ez a dolguk, tiltakozni és képviselni az általuk képviselt munkavállalók érdekeit, nyomást gyakorolni a döntéshozókra. A kontextus mindenki által jól ismert: az államháztartás akut válsága, a közkiadások drasztikus lefaragása, a választási kampányok által elodázott intézkedések (amelyek szükségesek, de fájdalmasak és látszólag felületesek is).

Aztán, égető szükség lett volna egy korrekt és mélyreható egyeztetésre a társadalmi partnerek, a szindikátusok, a kormányzat és a patronátusok között. Ez sajnos elmaradt, így az ilyetén való tiltakozás logikus, tényleges haszna azonban kétséges. Ugyanis ha a résztvevők száma jóval a beígért alatt marad, vagy netán erőszakos lesz, akkor jó esély van arra, hogy az állami munkavállalók akciója delegitimálódik, hitetlen lesz – ami egyértelműen a jelenlegi kormány érdeke.

Végül, néhány társadalmi tény, ami a mai napi eseményt keretezi és meghatározza. Ezek a következők: a végbemenet gazdasági szerkezetváltozás, amelynek során leszerelték a füstös ipart, a munkásosztály gyakorlatilag eltűnt, a bányászok nagyon kevesen vannak, szervezetlenek, töredezettek; a szindikátusokba helyezett társadalmi bizalom nagyon alacsony mértéke; a tiltakozók jó része fehérgalléros, az állami szektorban dolgozik (még), akik konformisták, a kanonikus, megengedett formában tiltakoznak – ők "az állam", így legrosszabb esetben is elszórt lehet a konfliktus, erőszak; a bányász figurája már csak emlék.

Mindezek mellett, a tiltakozásnak elsősorban szimbolikus üzenetértéke van, ami mindenképpen figyelemre méltó.

Társadalmi problémák – Lakáskérdés: A tulajdonlás kultúrája

Az elmúlt időszakban az ISA (Nemzetközi Szociológiai Társaság) által szervezett ISA 2009 RC43 Housing Assets, Housing People elnevezésű nemzetközi konferencián és tanácskozáson vettem másodmagammal (Pásztor Gyöngyivel) részt Glasgowban, ahol a gazdasági krízis közepette a lakás-tematika került részletes megvitatásra. Az alábbi bejegyzéseket is ezen esemény „ihlette”, a Gyöngyivel közösen irt és bemutatott szociológiai szaktanulmány mellett.

Jelenleg Romániában az egyik legégetőbb probléma a lakás: a lakások hiánya illetve a saját lakáshoz való hozzáférés nehézsége. Országunk e tekintetben érdekes helyzetben van: a lakásállomány 95 százaléka magántulajdonban van, a városi lakosság (az össznépesség valamivel több, mint fele, hozzávetőlegesen 11 millió ember) hetven százaléka pedig a kommunista időkben épített blokkokban (panelekben) lakik. A történet már azért is érdekes, mert az előző rendszer urbanizációs gyakorlata ma is erőteljesen érezteti hatását a jelenlegi lakás-kérdés értelmezésében és megoldási kísérleteiben. Nézzük meg, miben állt az a gyakorlat, és milyen érezhető hatásai vannak. Most egy hatást fejtek ki részletesebben (a többire később reflektálnék).

Urbanizációs gyakorlat a kommunizmusban. A kommunista modernizáció projekt az ország korszerűsítését az „Új Ember” kialakításában látta. Ennek volt az eszköze az erőltetett iparosításban és a gyors urbanizáció. Az iparosítás elsősorban a nehézipar (különösképpen az kitermelőipar, gépgyártás, petrokémia) köré épült, amelyeket a városokban koncentráltak. A városiasítás a valóságban a (volt) falusi agrárnépesség városba költöztetésével volt egyenértékű, akiket a rendszer az újonnan épített tömbházakba (blokkokba) helyezett el. Az ország modernizáció egy álmodernizáció volt, hiszen erőszakosan, felülről lefelé vezérelten, a piac hiányában és a városi életmódminták elsajátítása nélkül, központosított tervezéssel történt. Mindezt pedig egy kifejezetten nacionalista és szovjetellenes mezbe öltöztetve, a népességet tudatosan homogenizálva.

Pillanatnyi következmény. A jelenlegi lakáskérdés ennek az örökségnek az egyenes következménye. A rendszerváltás után az állami lakásállományt gyorsan privatizálták: a lakók jutányosan megvásárolhatták azokat, mintegy ajándékként kapták meg (ennek szerteágazó szakirodalma van). Ezzel az állam a karbantartás felelőságát is átadta az újdonsült tulajdonosoknak, Európa szerte is példátlan helyzetet teremtve: Románia Albániával és Bulgáriával az a három ország, ahol a lakásállomány majdnem teljes egészében magántulajdonban van. „Nyugaton” ez az arány ötven és hetven százalék között van… Magyarán, majdnem mindenki tulajdonos – akinek döntő többsége nem a szabadpiacon vette lakását, és akik ma sem lennének képesek azt megvásárolni –, vagy annak „készül”. Ugyanis, a lakástulajdonlásnak társadalmi okai vannak: a társadalom többsége részéről egy nyomás nehezedik az népesség kis, de egyre növekvő hányadára, akik között túlreprezentáltak a fiatalok, különösképpen az alacsonyabb jövedelműek. Szociológusok mondják, egyféle lakástulajdonlás-kultúra alakult ki, aminek lényege, hogy társadalmi normává – értsd kötelező céllá – vált az, hogy mindenki lakást vásároljon magának, ellenkező esetben stigmatizálhatják: mint sikertelent, aki nem képes ennek az elemi célnak sem eleget tenni. Ez a nyomás annak tudható be, hogy a többség valóban tulajdonos. Azonban ez a kulturális minta nem vesz tudomást arról, hogy a tulajdonosok többsége ajándékba kapta a lakását.

Továbbá, szociológiai tény, hogy egyesek soha nem válhatnak lakástulajdonosokká – objektív, tőlük független és társadalmi okok miatt. (A jelenlegi fiatal középosztálybeliek, a jövőben megvalósíthatják majd ezt a mintát, annak ellenére, hogy pillanatnyilag kilátástalannak tűnhet ez). A szegényebbek, az alacsonyan képzettek, a bevándorlók, vagyis mindazok, akik az átlagjövedelem alatt keresnek szociális lakásokban laknak szerte a világban. Ők egyszerűen nem jutnak saját lakáshoz, mert nem tesznek eleget a feltételeknek. (A jelenlegi ingatlanválság egyik oka, hogy az ún. suprime market kölcsönökkel ezt a réteget arra sarkallta, hogy ingatlankölcsönöket vegyen fel, amiről hamar kiderült, hogy nem tudják visszafizetni, s ezzel elindult a lavina. Ők maguk pedig még rosszabb helyzetbe kerültek: korábban csak lakásnélküliek voltak, jelenleg pedig sok évre beadósodott lakásnélküliek).

A hazai lakástulajdonlás-kultúrája ettől eltekint: kötelezően ír elő mindenkinek valami olyant, aminek egyesek (hiába igyekeznek) nem tudnak eleget tenni. A minta központi eleme – a tulajdon – mellett fontos összetevő a stigmatizálás, valamint a felvállalható anyagi, humán, időbeni és lelki terhet mennyisége, valamint az optimális költség-haszon arány szempontok mellékes szerepe. Mondhatni, az eszköz – a lakás – céllá válik. A lakás státusa ebben a mintában (bérelt vagy tulajdonolt) végtelenül fontosabb, mint annak minősége.

Jó kérdés, hogy a társadalom érdekében ez a minta fenntartható-e.

Statisztika: http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/archive,PArchiveArticleSelectedScreen.vm/id/285/year/2007/month/11/day/5/web/0/quick/0/mainarticle/true;jsessionid=F0F4657AE36C55C3EBFFBE0A30EC3FA3

Közvélemény és alanyai - Augusztusi csillaghullás? Băsescu a spirálban

Az utolsó három (INSOMAR, BCS, CSOP) nyilvánosságra hozott politikai közvélemény-kutatás becslései szerint a jelenlegi Băsescu elnökre a választási opcióval rendelkezők 35 százaléka szavazna. Az elnök tanácsadói is tudják, hogy ez jócskán elmarad a felfüggesztést elsöprően elutasító népszavazás eredményétől, de a tavalyról megszokott népszerűségi indexektől is. A „régi szép időkben” Băsescu már első fordulóban nyert volna, most – amikor a valóságban is elnökválasztások lesznek – ez már aligha következik be, sőt, akár el is veszítheti tisztségét.

Eszmefutatásunk nem esélylatolgatás, hiszen a jövőben bármi történhet, ha a jelenlegi egyenlet valamelyik változója módosul. Csupán megkíséreljük megragadni azokat a tágabb és mögöttes folyamatokat, ami a jelenlegi 35 százalékhoz vezet(he)tek. Véleményünk szerint három plusz egy ilyen ok lehet.

Egyfelől: a népszerűség általános trendjei. Ha idősor-elemzést végzünk a megválasztott elnökök népszerűségi mutatóinak tükrében, akkor a következők derülnek ki. A választási ciklusok elején a mindenkori elnök népszerűsége magas; a megválasztás után még kicsivel népszerűbb is, mint amennyi szavazatot a választáson ténylegesen begyűjtött. (Ez annak tudható be, hogy a szavazáson távolmaradók bő ötöde rendszerint a győztessel azonosul, és a mérések során „úgy emlékszik”, a nyertesre szavazott). A ciklus közepéig a népszerűség enyhe, de folyamatos növekedést mutat, majd tetőzik. A két választás közötti időszak fele után azonban a népszerűség görbéje elindul lefele. Ez a „lázgörbe” volt jellemző 1996 után Constantinescu, majd Iliescu elnökre is 2000 után. Egyiket sem választották újra. De Băsescu esetében sem volt lényegesen másképp a 2004 decembere és 2007 áprilisa közötti periódusban. Ő 2004-ben a leadott szavazatok alig felével győzött, aztán hirtelen megugrott a népszerűsége, ami 2007 januárjában tetőzni látszott; ezután beállt a lassú, de érzékelhető „hagyományos” hanyatlás. Egyvalami azonban teljesen másképpen alakult: tavasszal a parlament felfüggesztette tisztségéből, ami lehetőséget adott számára, hogy a választókkal közvetlenül kommunikálhasson; így javított a népszerűségén. Nos, az idősor-elemzésből kiderült, hogy ezek a ciklusok átlagban négyéves periódusokra kalibrálódtak. Azonban az elnök mandátuma újabban ötéves. Ami úgy véljük éppen elég arra, hogy a népszavazás során másodjára csúcsosodott népszerűségi index befuthassa leszálló ágát is.

Másfelől: az elnök pillanatnyi státusa. Az összes elnökjelölt közül Băsescu az egyetlen, aki hivatalosan még nem jelölt. Csak potenciális, de nem biztos jelölt. És ezt a közvélemény-kutatás alanyai is jól tudják, hogy különbség van a „lehet-hogy-jelölt-lesz” és a szándékát már hivatalosan is bejelentő jelöltek között.

Végül: az elhallgatás spirálja. Ezt a nyilvánosságban folyó közbeszéd hangja, tartalma, és az agenda-setter szerep határozza meg. Jelenleg már mindenki számára világos, hogy pillanatnyilag nem Băsescu alakítja a közbeszédet: mások dobnak be témákat, határozzák meg a prioritási sorrendet, a közviták paramétereit, ennek keretét. Ez önmagában egy súlyos veszteség. Ennek azonban van egy nagyon fontos, meglehet döntő következménye is: Băsescu egyféle bezáruló és halkuló spirálba került. Miről van szó?

Az elhallgatás spirálja a kinyilvánított egyéni és közösségi (értsd össztársadalmi) vélemények kölcsönhatásának eredménye. Az E. Noelle-Neumann által megfogalmazott gondolat lényege, hogy az embert az izolációtól való félelem jellemzi: az egyének társadalmi interakcióikon keresztül befolyásolják egymás vélemény-nyilvánítási hajlandóságát, illetve a vallott véleményeket, preferenciákat. Éppen emiatt az egyének egy ún. kvázi-statisztikai percepcióval rendelkeznek, ami meghatározza az egyének politikai véleményeinek a kinyilvánítási hajlandóságát. Magyarán, az emberek gondolnak valamit arról, hogy a többség kit preferál. Aztán, a közösség szintjére vonatkozó vélemények eloszlásáról való elképzelés egyéni szinten meghatározza a vélemény-nyilvánítási hajlandóságot. A vélemény-nyilvánítási hajlandóság visszahat a rendszer szintjére, és kivált egy dinamikát. A kvázi-statisztikai percepció arra vonatkozik tehát, hogy az egyénekben kialakul egy elképzelés arról, hogy a társadalom, a rendszer szintjén a vélemények statisztikai eloszlása hogyan alakul. Fontos kiemelni, hogy a percepció nem empirikus alapú, hanem inkább benyomás, hit, de statisztikainak vélt „valóságra” vonatkozik. Mégis, az egyének azt gondolják, hogy helyesen tudják, ismerik, a vélemények rendszerszintű eloszlását. Hogy rendszerint honnan „tudják”? A médiaüzenetek egyéni értelmezéseiből, benyomásaiból, a másokkal való beszélgetésekből. A romániai média többsége jelenleg „a mogul ügyek miatt” erősen elnökellenes… tehát az egyének is érezhetik, hogy „vesztésre áll”.

Továbbá, azok, akik a saját vallott véleményeiket a hovatartozási csoportban és közösségben vagy a társadalomban domináns, többség által osztott véleménynek képzelik, a továbbiakban magas hajlandóságot mutatnak véleményeik nyilvános kifejezésére és hangoztatására. Míg, az előbbiekkel gyökeres ellentétben, akik saját véleményeiket kisebbségben levőnek érzékelik, kisebb hajlandóságot mutatnak a kinyilvánításra, és csendesek, hallgatagok, silent-ek maradnak. Más szavakkal, a „vélt többség egyre inkább beszél, a kisebbség meg egyre inkább hallgat”. Még egyszer, az hogy ki a többség, az nem pontos empirikus adatokon alapul, hanem azon, mit gondolnak, sejtenek, éreznek az egyének domináns véleménynek. Az izolációtól való félelmükben, az egyének szeretik az erősebb oldal mentén érezni magukat, ezért egyre többen teszik de facto magukévá a többséginek vélt-gondolt véleményt. Ami aztán az önmagát beteljesítő jóslat alapján sok esetben tényleges többségi véleménnyé válik. A Băsescu-ellenes trösztök látványosan dolgoznak érte. Ezek a hangok meg egyre erősebbek – az 59 százaléktól a 35 százalékig való pontkülönbség ezt egészen jól kifejezi.

Kiegészítésképpen: a válság. A válság miatt a népesség spontánul is felelősöket keres, amellett, hogy a krízis a fenti folyamatokat is katalizálja.

Minden esetre a 35 százalék korántsem a véletlen műve!

Társadalmi problémák – A középosztály esete a válsággal. Avagy „Don’t Cry for Me Argentina…” – Or Romania?

A napokban jelentette be a miniszterelnök, majd később a gazdasági- majd a pénzügyminiszter, hogy a Nemzetközi Valutaalappal folytatott egyeztetések nyomán a kormány úgy döntött, komoly esely van arra, hogy megválik 150 000 közalkalmazottól. Aki marad, az pedig havi tíz nap fizetetlen kényszerszabadságra küldik, az őszi hónapoktól kezdődően. A konkrét intézkedések tényleges alkalmazásáig „még” van idő (menetközben akár meg is gondolhatják magukat az illetékesek), azonban a költség-csökkentő intézkedéseknek néhány komoly negatív következménye is lehet. Más szavakkal: többet árthat, mint használ. Mire gondolunk?

Egyfelől. Kétségtelen, hogy a népszerűtlen lépéseket a kormány a tetőző válság és az IMF kiadás-csökkentő politikája nyomán ültetik életbe. Az IMF kölcsönfeltételek között kapitális jelentőségű a közkiadások drasztikus lefaragása, az államháztartás és államkassza maximális karcsúsítása. Ott, ahol a válságkezelésben az INF segítségét hívták, ott mindenhol ez történt: a közkiadásokat levágták, a közalkalmazottak tetemes hányadát elbocsátották, a szociálpolitikai (segélyezési) és társadalomvédelmi költségeket visszavágták. Az IMF gazdaságserkentő politikája követi (most is, az állam intervenciós lépései közepette) következetesen követi a neoliberális deregularizációs kurzust – „addig takarózni, amíg a takaró engedi” el alapon.

Másfelől. Kiket súlyt ez leginkább? Világos, azokat, akik eddig is szegények voltak (most még inkább azok lettek, hiszen kevesebb pénz van a segélyezésükre, és számuk egyre növekszik). Akik a válság előtt közvetlenül a szegénységi küszöb felett éltek, (most a sokkok hatására lecsúsztak, szegények lettek. Akik időközben munka nélkül maradtak, függetlenül, hogy a ranglétra melyik fokán helyezkedtek el. Akik kölcsönöket vettek fel, és nem képesek azokat törleszteni. Végül, a jelek szerint azok a közalkalmazottak, akikre az elbocsájtás várat magára. Nos, jól kivehető, hogy ez egyik vesztes csoport a középosztály. Az a középosztály, ami a nyugati világban mindenhol „a” társadalmat jelenti, a „tisztes közép”, aki a gazdasági rendszert, az adminisztratív rendszert működteti, és fennálló (demokratikus) politikai rendszert legitimálja.

Tehát. Miért lehet problémás ez a tervezett nagyarányú elbocsájtás? Mert 150 000 ember egy nagyon nagy népességet jelent. Azért, mert egyszerűen erodálódhat maga a rendszer. Ha a földönfutóvá lett népesség elér egy kritikus tömeget (félő, hogy családtagjaikkal együtt ez a populáció bizony túl is lépi azt, különösen, hogy a társadalom működésében fontos szerepet töltenek – még- be), akkor a rendszerbe beáll az ún. motivációs válság: ez azt jelenti, hogy erodálódnak a fennálló rendszer igazságosságába vetett hitek, eltűnik a méltányosságnak a képzete. Ez utóbbi egyéni szinten elégtelen motiváló értelemmel ösztönözni a társadalom tagjait. Innen csak egy lépés a rendszerre mért komoly csapás, majd a helyezet feletti ellenőrzés elvesztése.

Végezetül álljon egy (elrettentő érvényű) konkrét és szomorú példa. Aminek hasonló előzményei voltak. 2001. december 19-20-án Argentína fővárosa, Buenos Aires lángba borult, pontosabban itt eszkaladálódott és tetőzött egy széleskörű kormányellenes lázadás, ami alatt szükségállapotot vezettek be, és több magas rangú vezető mondott le. December harmadik hetében összesen 289 lázadásos incidens történt országszerte, kivéve a leggazdagabb észak-nyugati és a legnagyobb társadalmi egyenlőtlenségekkel jellemezhető észak-keleti régiókat. A zavargások valójában december 14-én kezdődtek, amikor Rosario városában a szegényebb népesség egy élelmiszerbolt előtt tömegesen élelmiszerért koldult, majd amikor visszautasították, erőszakos fosztogatásokba kezdett. A következő napokban az élelmiszerlázadások országszerte szétterjedtek, azonban a fővárosban (ahol az argentin népesség 48 százaléka él) csak 19-én robbantak ki. Országszerte 18 ember meghalt, több százan megsérültek, a károk több százmillió dollárt tettek ki, az útelzárások, fosztogatások, élelmiszerkövetelések és a rendfenntartókkal való összecsapások nyomán.

A fővárosi lázadás azonban némiképpen eltért az országosan bekövetkezett többi incidenstől, de az általunk eddig ismert esetektől is. Egyfelől, itt nem a legszegényebbek, hanem a középosztály és a kisvállalkozók voltak azok, akik az erőszakos lázadást mintegy „elkezdték” (később a lázadás a fővárosban is tulajdon-ellenes élelmiszerlázadás jegyeket mutatott, amiben a szegényebbek is részvettek). Másfelől pedig, a zavargásokat közvetlenül kiváltó incidens egy ritkán alkalmazott fiskális eljárás volt, amit elkobzó deflációnak (confiscatory deflation) neveznek. Ez az eljárás a pénzügyi makro-stabilizáció egyik eszköze, ami az inflációt hivatott megfékezni. Konkrétan abban nyilvánul meg, hogy meghatározott ideig a betétesek a bankokból és bank-automatákból nem tudnak készpénzt felvenni (fizetni hitelkártyával, csekkel továbbra is lehet). A pénzt a bankok nem államosították, hanem visszatartották. Ez a gyakorlat egy hosszabb gazdasági rendelkezés-sorozat része volt; az ország az IMF (Valutaalap) által szorgalmazott reformcsomagot ültetett gyakorlatba. A népi megnevezéssel corralito-nak nevezett rendelkezés azonban fatálisnak bizonyult, hiszen mindez érzékenyen és közvetlenül érintette a kis- és középvállalkozókat, akárcsak azokat, akik megtakarításaikat a bankban őrizték. Egy amúgy is bizalmatlan klímában, gazdasági krízisben, valamint az országszerte terjedő élelmiszerlázadások közepette a fővárosban a pénzét féltő középkeresetűek ijedtsége itt is kiváltotta a lázadást.

De a középosztály lázadt fel! Ezért szokás még az eseményeket középosztály-lázadás-nak is nevezni. Az argentin 2001-es év végi lázadásokat több társadalmi folyamat konvergens hatása okozta. Az argentin gazdaság szerkezeti átalakítása és a konszolidációja (amit a kormány az IMF (Nemzetközi Valutaalap) segédletével vezényelt le) számos problémát okozott. A folyamat részeként az ipari szektorról a hangsúly áttevődött a szolgáltató szektorra, így a munkakonfliktusok is itt gyarapodtak, de a követelések nem a béremelésekre, hanem a munkahelyi biztonságra és az élelmiszerjegyek folyósítására vonatkoztak. Ugyanakkor a szociálpolitikai juttatásokat és támogatásokat az állam megnyirbálta, az állami szektorban a 1990-es években a Carlos C. Menem adminisztráció alatt 700 000 önkormányzati munkahely egyszerűen megszűnt, mert a közkiadásokat drasztikusan lecsökkentették. Az IMF nyomsására. A corralito okozta frusztráltság a lefele való csoportmobilitás réme és élménye végül a decemberi eseményekbe torkollott, hiszen a pénzügyi intézkedések túl radikálisnak bizonyultak, amit a középosztály már nem tudott elviselni. Aztan lett IMF-lázadás.

Érdekes könyvek – Kockázat-társadalom

Beck, Ulrich (2003[1986]) Kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest: Századvég

Válságos időkben izgalmas olvasmány… majdhogynem kötelező! Legalább megtudjuk, mi miért van. S hogy mik a kockázatok, amelyek éppen most a nyakunkon vannak. (Az alábbi szövegben a jobb olvashatóság kedvéért az akadémiai hivatkozásokat elhagytuk).

Beck kockázat-társadalom elmélete a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig Nyugat-Németországban végbement változások következtében megjelenő szerinte (is) újszerű társadalmi problémákra való reakció nyomán keletkezett. Beck három kulcsfogalom mentén bontja ki mondanivalóját. Ezek a következők: a kockázatok, az individualizáció és a reflexív modernizáció. A változásokat és a változások irányát a következőképpen strukturálja: korának társadalomszervezési formáit összeveti a modern társadalom jellemvonásaival, meghatározza az új koncepciók (individualizáció, kockázati társadalom és reflexív modernizáció) jelentését, valamint pontszerűen vázolja a bekövetkezett változást és a lehetséges orvoslási irányokat. Elmélete lényegében a késői modern társadalom empirikus képét adja, amelyben a reflexív modernizáció fogalma rokonítható ugyan a posztmodernizációval, a kockázati társadalom fogalma pedig a posztmodern társadalommal, de azokkal nem azonosak (a rizikótársadalom nála inkább a modernség modernizációja, mintsem annak egyértelmű meghaladása).

A változás szerinte (amit a 20. század végének veszélyei –eredetiben Mammutgefahren – generált) gyökeres és lényegében két forrása van. Egyrészt az életkörülmények háború utáni folyamatos javulása, a fogyasztás volumenének a növekedése párhuzamosan a jóléti ellátó rendszerek kialakulásával átformálták a társadalmi csoportok közötti különbségeket és feszültségeket, amelyek a modern osztálytársadalomra jellemzőek, de ezzel egyben újfaja ellentmondások és problémák, értsd kockázatok adódtak, amelyek jellegűkben talán még súlyosabb problémákat hoztak létre. Másrészt viszont a kockázatok második forrása a tudás tudományos előállításának és alkalmazásának módja, amely nagyságrendjüket tekintve globális kihívások elé állította az emberiséget, leginkább a környezetszennyezés révén. Beck úgy véli, hogy a veszélyek a társadalom, az emberek és intézmények létének természeti és biológiai alapjait is fenyegetik. Annál inkább, mert a „kockázatok árnyékában” és a politikai és gazdasági munkamegosztás következtében az egyének életfeltételei radikálisan megváltoztak, amivel az „ipari társadalom belső koordináta-rendszerei törékennyé váltak”.

Beck tehát abból indul ki, hogy a megváltozott kontextus azokkal a strukturális feltételekkel áll kapcsolatba, amelyek révén az egyének és a társadalmi intézmények a cselekvési és működési, illetve kognitív és (politikai)program szintjén a modernség és a modernizáció következményeivel szembesülnek és konfrontálódnak. A kockázat-társadalom fő jellemvonásait a klasszikus értelemben vett modern társadalom szerkezetében végbement változásokban lehet tetten érni. A „klasszikus” ipari társadalom struktúrája a javak egyenlőtlen elosztási mechanizmusának a fenntartására épült ki, amit az osztálystruktúra, a család szerkezete, a munka szervezési módja, valamint a tudomány és a politika funkciója és működésének a logikája fejezett intézményesen ki. A modern társadalom elsősorban osztálytársadalom, amelynek (a munka és a beruházott tőke közötti szembenállás nyomán konszolidált) struktúrája az osztályokon belül hasonló kulturális mintákat, illetve osztályszolidaritási formákat alakított ki, s ami egyfajta védettséget is biztosított tagjainak. A magánélet szervezésének intézményes kerete a nukleáris család volt, amelyben a szerepek nemek függvényében (előre kiszámítható módon) alakultak. A szabványosított kereső bérmunka a terjes foglalkoztatottságot biztosító rendszerre épült, ami a többé-kevésbé folyamatos gazdasági növekedéssel vált lehetővé. A bérmunka szerkezete átlátható volt, a munka helyének, jogviszonyának és idejének világos, kölcsönösen (munkaadó-munkavállaló részéről) elfogadható formában. Az apolitikusnak tartott tudomány vélt értékmentessége révén a valóság megismerésében intézményes formában játszotta a döntő szerepet, míg a politika a nagy rétegpártokra épülve a társadalmi osztályok érdekeit promoválta. A kockázatinak nevezett társadalomban a fenti „kiszámítható” dimenziók mintegy felaprózódnak, ezzel mély strukturális változás hozva létre – az egyének elszakadnak a hagyományos integráló intézményektől, individualizálódnak.

Beck, habár megemlíti, hogy a változásoknak nem csupán nyertesei, hanem vesztesei is vannak, mindezt főként a nyertesek szempontjából modellezi. Nézzük meg egy kicsit részletesebben, mit jelent feltételez „a kockázati társadalomban való élés” szegénységszociológiai szempontok szerint. A kockázati társadalom esetében nem arra utalunk, hogy az emberi társadalmak létét és normális működését nagy erejű természeti csapások veszélyeztetnék (tűzhányók, árvizek, a globális felmelegedés, az üvegház-hatás, pusztító járványok, háborúk). Itt most nem fogunk beszélni a nem gazdasági típusú globális kockázatokról sem (mint például a környezetszennyezés, a világméretű terrorizmus). Ezek tulajdonképpen valamilyen formában mindég veszélyforrásai voltak az emberi közösségek életének. A kockázati társadalmak és a kockázat meghatározásának alapállása, hogy Nyugat-Európában a 80-as években, Közép-Kelet Európában pedig a rendszerváltást követően (a társadalmi átmenettel párhuzamosan) a társadalmi rendszer szintjén a korábban már részletesen kifejtett új jelenségek jelentek meg.

Beck amellett érvel, hogy a kockázat-társadalomban az egyenlőtlenségek individualizálódnak. Ez lényegében azt jelenti, hogy a viszonylag magas életszínvonal következtében végbement individualizáció hullám az egyének „megszabadultak” az ipari társadalom szociális formáitól (osztály, réteg, család, nemi helyzet). Az individualizáció számos előnnyel járt: az életmódok étlépték a korábbi osztályhatárokat, egyéni létformák és léthelyzetek kerültek előtérbe, megsokszorozódtak a választási lehetőségek, saját élettervek és élethelyzetek bontakozhattak ki, széles skálájú anyagi javak fogyasztása vált lehetővé – ez nevezi Beck „felvonóhatásnak”. Azonban az individualizáció számos negatív következménnyel is járt: az egyének önmagukra, piaci helyzetükre és munkaerő-piaci sorsukra vannak utalva), valamint – habár az átlagos jövedelmek szintje emelkedett – a jövedelmi távolságok tovább, gyorsabb ütemben növekedtek az életvilág hagyományos struktúráinak a felbomlása közepette. Tehát, azzal, hogy elmosódtak a státuscsoportokat és osztályokat egymástól elválasztó határok, és csökkent az osztály-hovatartozás társadalmi szerepe egyben azt is jelentette, hogy az egyének elveszítették a védettségüket és a „biztosítékaikat”. Habár az individualizáció következtében a felfele való mobilitás lehetősége megnő, a lefele való mobilitás kockázata, „rizikója” is jóval nagyobb lett.

Továbbá, a munkanélküliség természete is átalakult, azzal, hogy megjelent a kevert formájú „heterogén munkanélküliség”. Ezt arra vonatkozik, hogy egyrészt növekszik a tartós munkanélküliek száma, valamint a munkaerő-piacról végleg kiszorult, vagy oda soha be nem kerültek aránya. Ugyanakkor, növekszik a nem regisztrált, a szürkegazdaságban megélni próbáló „hivatalosan nem létező munkanélküliek aránya. Mindezek mellett Beck arra hívja fel a figyelmet, hogy egyre elterjedtebb lesz a részmunkaidő, az alulfoglalkoztatottság, és a megjelenő új munkahelyek csak alacsony jövedelmeket biztosítanak.

A társadalmi egyenlőtlenségek Beck meglátásában három irányban növekednek. Egyrészt, az önállóak és a vállalatok realizált jövedelmei gyors ütemben növekednek. Másrészt a hivatalnokok, az alkalmazottak, a szakképzett munkások és a nyugdíjasok jövedelmei az inflációval arányosan növekednek, kis ingadozással azt követik, tehát reálértékben változatlanok. Harmadrészt pedig csökken azoknak a jövedelme, akik munkanélküli segélyből, vagy egyéb szociális támogatásokból kénytelenek élni. Mindezt összevetve, két fő jövedelemmozgásról beszél: a pozitív mérleget felmutató önállóké és a vállalatoké, valamint az összes munkavállalóé, a munkaerőpiac folyamatos zsugorodás közepette. Az egyenlőtlenség tehát két fő csoport növekedik: a lecsúszástól némi védettséget élvező munkaerőpiacba integráltak, valamint az alulfoglalkoztatottak, az időszakosan foglalkoztatottak, a tartós munkanélküliek, az állami pénzeken élők, és a nem hivatalos munkából élők csoportja között – e csoport nagysága szerinte folyamatosan növekedik. A többségük nagyon közel van a szegénységi küszöbhöz, vagyis ahhoz a virtuális határhoz, ami a szegényeket a nem szegényektől elválasztja.

A kockázat-társadalomban lezajló individualizáció azt eredményezi tehát, hogy a hagyományos osztály-specifikus védekezési és elhárítási mechanizmusok már nem hatnak, a piaci egyén „csak önmagára számíthat”. Beck amellett foglal állást, hogy a társadalom kettéhasad a munkahellyel rendelkezők többségére és a munkanélküliek valamint a korengedményes nyugdíjasok, alkalmi munkások és a munkaerő-piactól tartósan távolmaradók többségére. A korábban említett kevert formájú munkanélküliség arra vonatkozik, hogy a munka nélkül maradásnak nagy a szórása, vagyis a munkanélküliek között nem kímél egyetlen szakmai csoportot sem.

Beck azonban úgy véli, hogy a munkanélküliség és implicite a szegénység átmeneti jelenség, ami adott életszakaszhoz kapcsolódik, és nem végleges állapot (annak ellenére, hogy vannak tartósan szegények, a többség mégis csak időszakosan szegény): életrajzilag elosztott, életszakasz specifikus. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Beck-féle kockázat-társadalom olvasatában is a végbement társadalmi változásoknak komoly negatív hatásai vannak. A válság közepén nem csak tudjuk, hanem érezzük is.

Társadalmi problémák - A fogyasztás, válság előtt

Az utóbbi évek folyamatos gazdasági növekedésének vannak szemmel látható eredményei is. Ezek talán leginkább a gombamód szaporodó, szuper- és hipermarketek, szabadidős funkciót betöltő nagy bevásárlóközpontok (plázák, mallok), vagy a belvárosokban megjelenő elitréteget kiszolgáló luxusboltok (amelyek lassan, de biztosan tűnnek el a válság hatására).

 De a nagyáruházakban egyelőre még sokan vásárolnak… Ennek történeti és társadalmi okai vannak, hiszen a múlt rendszer említése kapcsán a népesség többsége leginkább az áruhiányt, a boltok krónikus ürességét és a kényszerű sorbanállást említi – szociológia vizsgálatainkból tudjuk ezt. Az efféle szűkösségből mára már csak egyszerű emlék maradt, hiszen a piaci kínálatot korábban nem remélt sokszínűség, termékskála, választási alternatívák tömkelege jellemzi – egyszóval mára a „bőség zavara” képez valóságot (legalábbis elvben, hiszen a romló anyagi háttér függvényében számos termék továbbra is egyszerűen elérhetetlen a szegényebb helyzetben élők számára).

 Azonban akárcsak a hiány, az árubőség is komoly problémákat gerjeszt – az eltérés csak annyi, hogy más jellegűeket. Az átmenet vége többek között azt is eredményezte, hogy Románia szerves részévé vált annak a társadalmi és gazdasági rendszernek, amit a szakirodalom egyszerűen csak a kapitalista Nyugatnak nevez. A gazdasági folyamatok végső logikájának értelmében (minél több terméket és szolgáltatást megvásárolni, lehetőleg minél rövidebb időközönként) fogyasztói társadalom lettünk: annak minden latens és manifeszt problémájával, rendszerszerű belső ellentmondásaival együtt.

 Tehát lehet-e probléma a fogyasztás? A kérdésre adott választ az egyértelmű igen, hiszen a tartós és felfokozott fogyasztás kimeríti az energiatartalékokat, halmozza a hulladékot és hozzájárul a globális felmelegedéshez – erre korábban már részletesebben is reflektáltunk. Most elsősorban a kapitalista termelés és a fogyasztás mintája, valamint a fogyasztás és a polgári kultúra közötti ellentmondásra térünk ki, illetve rámutatunk a fogyasztói magatartás szerkezete és a társadalmi részvétel negatív irányú kapcsolatára. Nézzük meg ezeket közelebbről.

 A kapitalista gazdasági rend ma ismert Nyugaton kialakult formája lényegileg a tőkefelhalmozás elvére épül. A szerzett profit ismétel, szigorú racionális kalkuláció nyomán történő beruházási előfeltétele kizárja a nyereség személyes célokra történő felhasználását. A nyereséget további nyereséggé kell alakítani; ennek kezdetben vallási okai voltak (az önmegtartóztatás, a protestáns aszkézis), aztán egyszerűen hatékonysági ismérvek tartották működésben. Magyarán, a gazdasági célokat csak szigorú kalkuláció és önkontroll révén lehet elérni: a kapitalista gazdaság kultúrája a hideg számító tervezés köré szerveződött. Mára azonban a társadalom (nem termelő) többségére szemmel láthatólag egy ezzel ellentétes, fogyasztói kultúra jellemző: minél többet és többfélét fogyasztani (lényegében vásárolni), lehetőleg minél gyakrabban Ez a fajta nálunk is elterjedőben lévő magatartás a lényeges pontokon teljes mértékben ellentmond a kapitalizmus logikájának. Hedonista és idegen az önmegtartóztatástól, valamint irracionális, vagyis olyan termékeket és szolgáltatásokat is fogyaszt, amire valójában nincs is szüksége, s amit a divat és külső befolyás, nem az önálló döntés hatására vesz meg. A fogyasztói kultúra hazai térhódításának objektív okai vannak: egyrészt a múlt rendszer kísértő emléke, másrészt a nagyvállalatok által sikeresen kultivált fogyasztói éthosz összekapcsolódik a feltörekvő új közép és felsőosztály identitáskinyilvánítási igényével. A hivalkodó fogyasztás médiában való megjelentése mindennapos; az új generációk „bolti” szocializációjára pedig jó terrénumot kínálnak a plázák, ahol különféle finom és praktikus technikákkal (gyermekszekerek, játszóterek, gyermekeknek szánt törzsvásárlói kártyák, speciális standok, stb.) tudatos fogyasztókká nevelik-gyúrják a következő generáció tagjait – anélkül, hogy ők vagy szüleik ennek tudatában lennének. Az üzletközpontok a rendszeresen kiadott „újságok” és „hírlevelek” révén közvetlenül a privát szférába is behatolnak, mesterségesen átszabják a család költségvetését és időbeosztását. Sugallják, hogy mit és mikor kell vásárolni: a leszállított árut, akkor és ott, amikor a bolt éppen jónak gondolja. Böngészésül önálló tevékenységgé válik.

 A fogyasztói kultúra a polgári kultúra ideálja is ellentmondásban áll egymással. A polgári kultúra központi értékei szellemiek: elég a felvilágosodás szabadság, egyenlőség, testvériség hármasra gondolni, amire a modern társadalom eszméje ráépült. Továbbá, a polgári kultúrában a munka és a megfeszített munka eredménye az egyéni identitás forrása. Ez a közösségben betöltött társadalmi szerepben ölt testet.

 Az önmegtartóztatásra és céljait ésszerűen követő egyén feloldódik a felfokozott fogyasztásban, hiszen az egyén identitását is a sok esetben érzelmi-indulati okokból megvásárolt termékből származtatja: a reklámok által, kívülről vezérelten úgy véli, hogy „az vagyok, amit fogyasztok”. Az újonnan kialakult fogyasztói kultúra egyre inkább a szórakozás szerepét is betölti: a megfeszített munka után a vásárlás egyfajta szórakozás lesz, kielégülés. A plázákban éppen ezért összemosódnak a hagyományos szórakozás (mozi, játszótér, stb.) és a vásárlás, mint szórakozás tényleges határai. A fiatalabb generációk tagjai számára – a pillanatnyi anyagi fedezet hiányában – a vágyakozás és a tényleges vásárlás együttesen tölti be a szabadidőtöltés szerepét. A „shoppingolás” egyaránt utal a szisztematikus termékmustrára („mit vennék meg, ha most lenne pénzem rá” típusú attitűdökre) és a tényleges vásárlásra. A bolt tehát a megvalósítható vágyak színházává vált, az egyéni önmegvalósítás és identitástermelés nyilvános színhelyévé, katedrálisává.

 A fogyasztói kultúra egyik legfontosabb negatív következménye, hogy az egyének állampolgári szerepe és a közélettel szembeni magatartása módosul. A fogyasztással való „elfoglaltság” kikezdi a közösségi ügyekre való figyelést, a kritikai attitűdöt, az okoskodást. A többség esetében az állampolgár szerepét fokozatosan átveszi a fogyasztó szerep. A fiatal generációk tagjai – vélik a szekértők – sokkal hajlamosabbak lesznek elfogadni a hatalom esetleges túlkapásait, hiszen jólétük kritériumát a fogyasztás lehetőségében látják, mintsem politikai jogaik gyakorlásában.

 A fentebb megnevezett aspektusok természetesen trendek, irányok, azonban jó érzékelni, hogy a fogyasztás – ami természetesen fontos – még „nem minden”.

Társadalmi problémák - Válság

Tény: pillanatnyilag a napirend központi kérdését (más szavakkal a „napi agendát”) a válság, népszerűbb nevén a krízis, adott esetben a recesszió általános tematikája uralja. A múlt év végén még pénzügyi válságot emlegettek a szakértők, mára azonban egyértelmű, hogy általános gazdasági válság van, sőt, depresszió.

 Mindez Romániára, valamint a nyugati világ többi részére is érvényes. Gondoljunk csak az amerikai elnökválasztási kampányra, amelynek központi toposza volt a pénzügyi- és ingatlanválság; a közelmúlt EU csúcstalálkozóira, ahol az állami támogatások rendszeréről tanácskoztak az állam és kormányfők; a mindennapi gazdasági jelentésekre; vagy akár az olyan híradásokra is, amelyek „leszegényedett” milliomosok öngyilkosságairól adtak hírt…

 Ugyanakkor a válság – az objektív állapot vagy adott társadalmi feltétel mellett – szimbolikus töltetet kapott, amit vizsgálni és elemezni érdemes. A válság olyan címke, ami adott kontextusban instrumentum, érv, hivatkozási alap, személyes tragédia vagy egyszerűen ürügy és legitim hivatkozási alap a politikum, az üzleti szféra, a munkavállalók illetve a társadalmi csoportok számára az erőforrásokért való küzdelemben. Rá hivatkozva régen fölöslegessé vált munkaerőtől lehet megszabadulni, előnytelen szerződéseket felbontani; a választási kampány során beígért „sok szép jót” és „sok és decens fizetést” is a válságra hivatkozva lehet legitim módon a társadalommal elfeledtetni.

 A krízis valójában az égető, össztársadalmi szintű probléma népszerű megnevezése. Rendkívül súlyos probléma, mert működési zavarokat okoz a pénzpiacok, a gazdaság és végső soron az egész társadalmi rendszer működésében. Probléma, mert a társadalom annak tekinti és megoldásokat dolgoz ki elhárítása érdekében. Jellegét tekintve gazdasági, kommunikatív, mert a médiákban folyamatosan szerepel, politikai is, hiszen az erőforrások elosztását befolyásolja, valamint szimbolikus, mert a jelenlegi helyzetet reprezentálja.

Társadalmi problémák - A válság és a nyugdíjasok

A válság akutizációjával párhuzamosan egyre több szó esik a kisnyugdíjasokról („nyomorgó nyugdíjasok” címkével) illetve nagynyugdíjasokról („luxus-nyugdíjasok” pejoratív megnevezéssel illetve őket).

Persze a nyugdíjasok és a nyugdíjak kérdése a rendszerváltás óta az egyik kiemelt helyezésű tematikája a szociálpolitikának. Joggal, hiszen az idősebb inaktív népesség általános helyzete közvetlen módon kapcsolódik az államilag szabályozott nyugdíjak színvonalához, illetve a költségvetési keretekhez. Amiből a jelek szerint egyre kisebb jut nekik…

 A kérdés azonban jóval bonyolultabb, mint gondolnánk, hiszen az idősebbek több, a társadalom által okozott problémával szembesülnek.

Egyrészt, a nyugati típusú társadalmak működését meghatározó kulturális mintában a központi értékek az aktivitáshoz, életerősséghez, a versenyhez kapcsolódnak. Mindezek természetszerűleg nem jellemzőek a nyugdíjasokra, ami egy ki nem mondott ugyan, de sok esetben nyilvánvaló negatív vélemény kialakulásával jár az idősebbekre nézve. Az inaktivitás a társadalom egészének költégeket jelent, amit nem mindenki akar felvállalni. A népesség elöregedésének a következtében ez a költség pedig folyamatosan növekedik, amit sokszor objektív gazdasági tényezők is korlátoznak. Másrészt pedig, a nyugdíjas státus elfogadása, az inaktivitás szó szerinti megtanulása időbe és energiába kerül. Ennek a tanulási folyamatnak idehaza nemigen vannak meg azok a bejáratott intézményei, amelyek a friss nyugdíjasok számára megkönnyítenék az átmenetet az aktív és inaktív státus között. A középosztály esetében ez valamivel könnyebben megy végbe, de az alsóbb osztályok tagjainál a nyilvánosságtól elrejtett folyamat sok esetben nagyon nehéz, egyenesen traumatikus – a megfelelő intézmények hiányában. Továbbá, nagyon fontos megjegyezni, hogy az idősebb nyugdíjasok jelentős része özvegy, ezeknek pedig közel nyolcvan százaléka nő – mivel a férfiak korábban halnak meg és a nők egyedül maradnak.

Mindezek alapján bármilyen nyugdíjelemlés habár szükséges, az idősebbek általános helyzetén önmagában nem sokat segít.