Ezt a bejegyzést is az ISA (Nemzetközi Szociológiai Társaság) által szervezett ISA 2009 RC43 Housing Assets, Housing People konferencia hívta életre. Nem más, mint a plénum előadásai és a szakszekciókban meghallgatott előadásokból leszűrt „tanulság” illetve a hazai helyzet szintetikus elemzése.
Korábbi bejezéseimben a lakástulajdonlás-kultúráját, és a kommunista örökség következményeit rajzoltam meg. Ezt a gondolatsort a romániai lakás-probléma eddig alkalmazott megoldások fő alapelveit rajzolom meg, majd összegzem azokat a víziókat, amelyek a gazdasági válság által teremtett helyzetben az új megoldásokat fogják vezérelni.
A romániai gyakorlat, a válság előtt. Ha egy társadalmi feltétel problémának minősül, akkor azt valahogyan meg is kell oldani. Ez a lakásprobléma esetében is így van; a társadalom (vagy annak egy része, aki a rendezésben közvetlenül érdekelt) előbb vagy utóbb valamiféle megoldást kell találjon. A lakás-kérdés része egy tágabb kérdéskörnek, nevezetesen a városfejlesztésnek. A bármilyen városfejlesztés logikája, hogy a lehetőségekkel (anyagi és humán erőforrásokkal, pénzügyi kerettel, tudáskészlettel) és a korlátokkal (fizikai és társadalmi környezet, kulturális feltételek és normák, jogi keret) összehangoltan érjék el a kívánt célt. Esetünkben a lakás-kérdés megoldására a hazai gyakorlat két célt tűzött ki: lakások építése és azok magánkézbe való juttatása, többnyire kölcsönök révén.
Minden megoldást három fő paraméter szerint lehet elemezni. Ezek a következők: a társadalmi helyzet, a szereplők és a szereplők cselekvései. A megoldás akkor hatékony, ha az összhangban van a pontosan meghatározott céllal, a három előző tényező egymást erősíti, illetve figyelembe veszi a lehetőségeket és a korlátokat. (Korábbi bejegyzésünkben jeleztük, hogy a romániai megoldás paradigmatikusan nem szakított a kommunista logikával. Ez alatt azt értettük, hogy a megoldás végterméke javarészt blokk volt. Akárcsak ma).
A társadalmi helyzet. Erre vonatkozóan elmondható, hogy az elmúlt évek folyamatos gazdasági növekedése illetve a globális szinten domináns deregularizációs (jogi és földrajzi korlátokat leépítő) neoliberális kurzus döntő módon keretezte a hazai lakáspolitikát. Szigorú értelemben nem is beszélhettünk lakáspolitikáról, hiszen kizárólag a piac intézménye szabályozta azt (az ANL projekt inkább kivétenek számított). Mindezek mögött az a logika állt, hogy a gazdasági gyarapodás magától megoldja a lakásgondokat, különösebb közpolitika nem is szükséges.
A szereplők és a cselekvések, viszonyrendszer. Itt három szereplőt kell megnevezni, mindenfele ők szabják a lakáspolitikát (a szó policy értelemben). Ezek az ingatlan befektetők (plusz az ingatlanügynökségek, illetve a járulékos iparágak), az állami adminisztráció illetve a közösség. Romániában a lakáskérdés megoldásában a három játékos közül számottevő – pontosabban döntő – szerep csak a piaci szereplőknek jutott: a befektetők alakították a kínálat jellegét, annak volumenét, illetve az árakat (ez utóbbi alakításában az ingatlanügynökségek is hathatósan szerepet játszottak). A bankok is ide tartoznak, akik lakáskölcsönöket folyósították, sok esetben a lakások árát és a kölcsönzők anyagi lehetőségeit felülértékelve.
Az adminisztráció alig (lásd az ANL), vagy csekély mértékű szabályozással „szólt bele” a folyamatokba, az esetleges normasértések esetében erőtlenül reagálva. Mindenképpen kiemelendő a kezdeményező szerep hiánya, valamint az versenyszférának való alárendeltség. (Ez utóbbira tipikus a köz-magán partnerség keretére a Popoviciu–eset, ami ikonikus a rejtett privatizációra vonatkozóan).
A harmadik szereplő a közösség, a lakosok. Romániában a privát szféra által alakított lakáspolitikában majdnem semmilyen szerepet nem játszottak. A lakásvásárlóknak semmilyen érdekszervezetük nincsen, sokszor rosszul informáltak; a lakószövetségek pedig erőtlenek, kooperációs deficittel küzdenek, nyilvános érdekérvényesítő képességül elhanyagolható. Ez a harmadik szereplő az előző kettővel szemben teljes mértékben alárendelt viszonyban van.
Összességében az mondható el, hogy Romániában a lakáspolitika a szó klasszikus, szociálpolitikai és közpolitikai értelemben nem is létezett, a szabad piacnak teljesen alárendelve, kizárólag egyéni megoldások summájaként (algebrai összegeként) létezett. A válság kirobbanásáig tehát egy társadalmi problémára kizárólag egyéni szintű megoldások léteztek. Ami a társadalom működése szempontjából abszurdum, mert társadalmi problémákra társadalmi megoldásokat kell találni, hiszen a probléma éppen attól társadalmi, hogy a helyzetet nem az egyének okozzák, hanem a társadalom maga.
A poszt-válság víziói. A válság a fenti állapotokat tarthatatlanná tette. Ezt mi sem példázza jobban, mint a Prima Casa elnevezési program. És akkor melyek azok a trendek, megoldási alternatívák, amelyek a bankárok, politikusok, szociológusok, várostervezők és – fejlesztők által dominált ISA Housing konferencia végkövetkeztetései sűrítenek?
Egyfelől, a deregularizáció (a szabályozás lazítása, a szabadpiac mindenható szerepe) tudatos és kormányzati visszaszorítása, a regularizáció gyakorlata, ami szigorú kontrollt gyakorol majd a hitelezésre. Ez azt is jelenti, hogy a nyugati társadalmaknak fel kell adniuk azt az ábrándot, hogy a kérdést a bankokra és az befektetőkre bízva a piac révén meg lehet oldani. El kell fogadni azt, hogy egyesek sohasem lesznek képesek lakást vásárolni maguknak, semmilyen hitelkonstrukcióban, így a társadalom az eddiginél komolyabb szerepet kell vállaljon az ők megsegítésében. Aztán, a subprime pénzpiac teljes ellenőrzés alá vonása, a bankok kockázatainak csökkentése – ez magyarul a hitelezései feltételek szigorítását jelenti. Továbbá, az állam és a helyi önkormányzatok szerepvállalása a lakásépítésben. Az államnak, mint kapitalista vállalkozónak be kell lépni az ingatlanpiacra konkurenciát teremtve a magánszektornak, ami a remények szerint differenciált és több elérhető árfekvésű lakást eredményez. Végül pedig, a konferencia vezető előadónak többsége úgy vélte, a közösség aktív partnere kell legyen a magánszektornak és az önkormányzatoknak – végeredményben egy proaktív és három relatív egyenlő pilléren álló rendszert kell kiépíteni és erre alapozni a lakáspolitikát.
Ez alól Románia sem lehet kivétel.
