Az elmúlt időszakban az ISA (Nemzetközi Szociológiai Társaság) által szervezett ISA 2009 RC43 Housing Assets, Housing People elnevezésű nemzetközi konferencián és tanácskozáson vettem másodmagammal (Pásztor Gyöngyivel) részt Glasgowban, ahol a gazdasági krízis közepette a lakás-tematika került részletes megvitatásra. Az alábbi bejegyzéseket is ezen esemény „ihlette”, a Gyöngyivel közösen irt és bemutatott szociológiai szaktanulmány mellett.
Jelenleg Romániában az egyik legégetőbb probléma a lakás: a lakások hiánya illetve a saját lakáshoz való hozzáférés nehézsége. Országunk e tekintetben érdekes helyzetben van: a lakásállomány 95 százaléka magántulajdonban van, a városi lakosság (az össznépesség valamivel több, mint fele, hozzávetőlegesen 11 millió ember) hetven százaléka pedig a kommunista időkben épített blokkokban (panelekben) lakik. A történet már azért is érdekes, mert az előző rendszer urbanizációs gyakorlata ma is erőteljesen érezteti hatását a jelenlegi lakás-kérdés értelmezésében és megoldási kísérleteiben. Nézzük meg, miben állt az a gyakorlat, és milyen érezhető hatásai vannak. Most egy hatást fejtek ki részletesebben (a többire később reflektálnék).
Urbanizációs gyakorlat a kommunizmusban. A kommunista modernizáció projekt az ország korszerűsítését az „Új Ember” kialakításában látta. Ennek volt az eszköze az erőltetett iparosításban és a gyors urbanizáció. Az iparosítás elsősorban a nehézipar (különösképpen az kitermelőipar, gépgyártás, petrokémia) köré épült, amelyeket a városokban koncentráltak. A városiasítás a valóságban a (volt) falusi agrárnépesség városba költöztetésével volt egyenértékű, akiket a rendszer az újonnan épített tömbházakba (blokkokba) helyezett el. Az ország modernizáció egy álmodernizáció volt, hiszen erőszakosan, felülről lefelé vezérelten, a piac hiányában és a városi életmódminták elsajátítása nélkül, központosított tervezéssel történt. Mindezt pedig egy kifejezetten nacionalista és szovjetellenes mezbe öltöztetve, a népességet tudatosan homogenizálva.
Pillanatnyi következmény. A jelenlegi lakáskérdés ennek az örökségnek az egyenes következménye. A rendszerváltás után az állami lakásállományt gyorsan privatizálták: a lakók jutányosan megvásárolhatták azokat, mintegy ajándékként kapták meg (ennek szerteágazó szakirodalma van). Ezzel az állam a karbantartás felelőságát is átadta az újdonsült tulajdonosoknak, Európa szerte is példátlan helyzetet teremtve: Románia Albániával és Bulgáriával az a három ország, ahol a lakásállomány majdnem teljes egészében magántulajdonban van. „Nyugaton” ez az arány ötven és hetven százalék között van… Magyarán, majdnem mindenki tulajdonos – akinek döntő többsége nem a szabadpiacon vette lakását, és akik ma sem lennének képesek azt megvásárolni –, vagy annak „készül”. Ugyanis, a lakástulajdonlásnak társadalmi okai vannak: a társadalom többsége részéről egy nyomás nehezedik az népesség kis, de egyre növekvő hányadára, akik között túlreprezentáltak a fiatalok, különösképpen az alacsonyabb jövedelműek. Szociológusok mondják, egyféle lakástulajdonlás-kultúra alakult ki, aminek lényege, hogy társadalmi normává – értsd kötelező céllá – vált az, hogy mindenki lakást vásároljon magának, ellenkező esetben stigmatizálhatják: mint sikertelent, aki nem képes ennek az elemi célnak sem eleget tenni. Ez a nyomás annak tudható be, hogy a többség valóban tulajdonos. Azonban ez a kulturális minta nem vesz tudomást arról, hogy a tulajdonosok többsége ajándékba kapta a lakását.
Továbbá, szociológiai tény, hogy egyesek soha nem válhatnak lakástulajdonosokká – objektív, tőlük független és társadalmi okok miatt. (A jelenlegi fiatal középosztálybeliek, a jövőben megvalósíthatják majd ezt a mintát, annak ellenére, hogy pillanatnyilag kilátástalannak tűnhet ez). A szegényebbek, az alacsonyan képzettek, a bevándorlók, vagyis mindazok, akik az átlagjövedelem alatt keresnek szociális lakásokban laknak szerte a világban. Ők egyszerűen nem jutnak saját lakáshoz, mert nem tesznek eleget a feltételeknek. (A jelenlegi ingatlanválság egyik oka, hogy az ún. suprime market kölcsönökkel ezt a réteget arra sarkallta, hogy ingatlankölcsönöket vegyen fel, amiről hamar kiderült, hogy nem tudják visszafizetni, s ezzel elindult a lavina. Ők maguk pedig még rosszabb helyzetbe kerültek: korábban csak lakásnélküliek voltak, jelenleg pedig sok évre beadósodott lakásnélküliek).
A hazai lakástulajdonlás-kultúrája ettől eltekint: kötelezően ír elő mindenkinek valami olyant, aminek egyesek (hiába igyekeznek) nem tudnak eleget tenni. A minta központi eleme – a tulajdon – mellett fontos összetevő a stigmatizálás, valamint a felvállalható anyagi, humán, időbeni és lelki terhet mennyisége, valamint az optimális költség-haszon arány szempontok mellékes szerepe. Mondhatni, az eszköz – a lakás – céllá válik. A lakás státusa ebben a mintában (bérelt vagy tulajdonolt) végtelenül fontosabb, mint annak minősége.
Jó kérdés, hogy a társadalom érdekében ez a minta fenntartható-e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése