A tegnap este egy újságcikkre hívták fel a figyelmem (Pásztor Gyöngyi jelezte a „helyzetet”). Az „eset” dióhéjban: a kibontakozóban lévő kormányválság kapcsán „szemfüles”, de inkább smecher újságírók kormánypárti polgármestereket kérdeztek meg arról, mi a véleményük a szociáldemokraták kormányban maradásáról, illetve onnan való távozásukról.
Kényes téma lévén az újságírók számítottak arra, hogy az alanyok nem akarnak majd válaszolni, vagy a hivatalos álláspontot mondják vissza (ez a szociológusok dezirabilitásnak nevezik), megengedhetetlen trükkhöz folyamodtak. Kérdezőbiztosoknak adták ki magukat, azt mondták szociológiai felmérést végeznek, és kérdőívet szándékoznak a kérdésben lekérdezni – a polgármesterek pedig, választókorú állampolgárok lévén – beleestek a véletlen mintába. Aztán, mint akik jól végezték a dolgukat, a cikkben megadták az alanyok válaszait, illetve a nevüket is.
Ez a szakma kánonja szerint minősíthetetlen. A kutatások első egy egyik legfontosabb jellemzője, hogy a válaszadás önkéntes, névtelen, illetve hogy az adatokat bizalmasan kezelik. Részletes deontológiai normarendszer szól arról, hogy a kutatási adatokat hogyan kell megszerezni illetve azokat később értelmezni, közölni (ESOMAR szabványok). Kérdezőbiztosok a válaszadók nevét soha és semmilyen körülmények között nem kérdezhetik, azt nem tárolhatják és nem is hivatkozhatnak rá. De nem is kell. Ugyanis nem a konkrét egynek véleményei érdeklik a kutatókat (János Pista véleménye), hanem a csoport szintjére adott valószínűségi és megbízhatósági szinten kiáltalánosítható tipikus vélemény-áramlatok (a János Pistához hasonlók, illetve a tőlük eltérő csoportra jellemző vélemények) – ebből a szempontból a válaszadók nevei irrelevánsak.
A „mi újságíróink” vagy hiányoztak az etikai kérdéseket tárgyaló előadásról, vagy az egyetem közelében sem jártak. Tettük nem csak maguknak, hanem a szakmának is árt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése