Társadalmi problémák – A Föld órája. Menteni, ami menthető?

A hétvégén lesz a Föld órája. Lényege, hogy mindenki, aki felelősséget érez a természeti környezet iránt, egy óra erejéig kapcsolja le a villanyt. A WWF által négy éve koordinált akció célja, hogy felhívja a felelős tényezők és a nagyközönség figyelmét a klímaváltozás problémájára, illetve érzékeltesse, hogy az egyéni cselekvéseknek is van/lehet közvetlen haszna.

Kétségtelen, hogy mindennek szimbolikus üzenete van. Becslések szerint legalább egymilliárd háztartásban kellene eloltani a világítást ahhoz, hogy a kibocsájtott széndioxid csökkenés mérhető mennyiségű legyen.

De nem is ez az igazi célja az akciónak – ami mára valóságos világmozgalommá nőtte ki magát. A jelen pillanatban kapitális jelentőségű, hogy a kormányok a válságra hivatkozva ne vegyék le a napirendről a klímaváltozás kérdését. A decemberi koppenhágai kudarc (amit az eredmények szerint hiába neveztek Hopenhagen-nek többen), illetve az „klímaváltozás-ellenes tábor” relatív erősödése (lásd az IPCC elleni kritikákat/támadásokat) korántsem jelenti azt, hogy az objektív állapotok változtak volna: a kibocsájtott széndioxid mennyiségével párhuzamosan (illetve az idei tél ellenére) az elmúlt tíz év átlagos hőmérséklete továbbra is növekedőben van.

Tény, hogy eljött az ideje: a népesség okosabb legyen, mint a vezetők. A villanyoltás jelezheti, hogy konkrét lépésekre van szükség. Máskülönben könnyen meglehet, egyszer csak késő lesz.

http://www.earthhour.org/Homepage.aspx

http://www.earth-hour.ro/

Társadalmi problémák – Lakáskérdés: a megoldás-keresések keretei

Ezt a bejegyzést is az ISA (Nemzetközi Szociológiai Társaság) által szervezett ISA 2009 RC43 Housing Assets, Housing People konferencia hívta életre. Nem más, mint a plénum előadásai és a szakszekciókban meghallgatott előadásokból leszűrt „tanulság” illetve a hazai helyzet szintetikus elemzése.

Korábbi bejezéseimben a lakástulajdonlás-kultúráját, és a kommunista örökség következményeit rajzoltam meg. Ezt a gondolatsort a romániai lakás-probléma eddig alkalmazott megoldások fő alapelveit rajzolom meg, majd összegzem azokat a víziókat, amelyek a gazdasági válság által teremtett helyzetben az új megoldásokat fogják vezérelni.

A romániai gyakorlat, a válság előtt. Ha egy társadalmi feltétel problémának minősül, akkor azt valahogyan meg is kell oldani. Ez a lakásprobléma esetében is így van; a társadalom (vagy annak egy része, aki a rendezésben közvetlenül érdekelt) előbb vagy utóbb valamiféle megoldást kell találjon. A lakás-kérdés része egy tágabb kérdéskörnek, nevezetesen a városfejlesztésnek. A bármilyen városfejlesztés logikája, hogy a lehetőségekkel (anyagi és humán erőforrásokkal, pénzügyi kerettel, tudáskészlettel) és a korlátokkal (fizikai és társadalmi környezet, kulturális feltételek és normák, jogi keret) összehangoltan érjék el a kívánt célt. Esetünkben a lakás-kérdés megoldására a hazai gyakorlat két célt tűzött ki: lakások építése és azok magánkézbe való juttatása, többnyire kölcsönök révén.

Minden megoldást három fő paraméter szerint lehet elemezni. Ezek a következők: a társadalmi helyzet, a szereplők és a szereplők cselekvései. A megoldás akkor hatékony, ha az összhangban van a pontosan meghatározott céllal, a három előző tényező egymást erősíti, illetve figyelembe veszi a lehetőségeket és a korlátokat. (Korábbi bejegyzésünkben jeleztük, hogy a romániai megoldás paradigmatikusan nem szakított a kommunista logikával. Ez alatt azt értettük, hogy a megoldás végterméke javarészt blokk volt. Akárcsak ma).

A társadalmi helyzet. Erre vonatkozóan elmondható, hogy az elmúlt évek folyamatos gazdasági növekedése illetve a globális szinten domináns deregularizációs (jogi és földrajzi korlátokat leépítő) neoliberális kurzus döntő módon keretezte a hazai lakáspolitikát. Szigorú értelemben nem is beszélhettünk lakáspolitikáról, hiszen kizárólag a piac intézménye szabályozta azt (az ANL projekt inkább kivétenek számított). Mindezek mögött az a logika állt, hogy a gazdasági gyarapodás magától megoldja a lakásgondokat, különösebb közpolitika nem is szükséges.

A szereplők és a cselekvések, viszonyrendszer. Itt három szereplőt kell megnevezni, mindenfele ők szabják a lakáspolitikát (a szó policy értelemben). Ezek az ingatlan befektetők (plusz az ingatlanügynökségek, illetve a járulékos iparágak), az állami adminisztráció illetve a közösség. Romániában a lakáskérdés megoldásában a három játékos közül számottevő – pontosabban döntő – szerep csak a piaci szereplőknek jutott: a befektetők alakították a kínálat jellegét, annak volumenét, illetve az árakat (ez utóbbi alakításában az ingatlanügynökségek is hathatósan szerepet játszottak). A bankok is ide tartoznak, akik lakáskölcsönöket folyósították, sok esetben a lakások árát és a kölcsönzők anyagi lehetőségeit felülértékelve.

Az adminisztráció alig (lásd az ANL), vagy csekély mértékű szabályozással „szólt bele” a folyamatokba, az esetleges normasértések esetében erőtlenül reagálva. Mindenképpen kiemelendő a kezdeményező szerep hiánya, valamint az versenyszférának való alárendeltség. (Ez utóbbira tipikus a köz-magán partnerség keretére a Popoviciu–eset, ami ikonikus a rejtett privatizációra vonatkozóan).

A harmadik szereplő a közösség, a lakosok. Romániában a privát szféra által alakított lakáspolitikában majdnem semmilyen szerepet nem játszottak. A lakásvásárlóknak semmilyen érdekszervezetük nincsen, sokszor rosszul informáltak; a lakószövetségek pedig erőtlenek, kooperációs deficittel küzdenek, nyilvános érdekérvényesítő képességül elhanyagolható. Ez a harmadik szereplő az előző kettővel szemben teljes mértékben alárendelt viszonyban van.

Összességében az mondható el, hogy Romániában a lakáspolitika a szó klasszikus, szociálpolitikai és közpolitikai értelemben nem is létezett, a szabad piacnak teljesen alárendelve, kizárólag egyéni megoldások summájaként (algebrai összegeként) létezett. A válság kirobbanásáig tehát egy társadalmi problémára kizárólag egyéni szintű megoldások léteztek. Ami a társadalom működése szempontjából abszurdum, mert társadalmi problémákra társadalmi megoldásokat kell találni, hiszen a probléma éppen attól társadalmi, hogy a helyzetet nem az egyének okozzák, hanem a társadalom maga.

A poszt-válság víziói. A válság a fenti állapotokat tarthatatlanná tette. Ezt mi sem példázza jobban, mint a Prima Casa elnevezési program. És akkor melyek azok a trendek, megoldási alternatívák, amelyek a bankárok, politikusok, szociológusok, várostervezők és – fejlesztők által dominált ISA Housing konferencia végkövetkeztetései sűrítenek?

Egyfelől, a deregularizáció (a szabályozás lazítása, a szabadpiac mindenható szerepe) tudatos és kormányzati visszaszorítása, a regularizáció gyakorlata, ami szigorú kontrollt gyakorol majd a hitelezésre. Ez azt is jelenti, hogy a nyugati társadalmaknak fel kell adniuk azt az ábrándot, hogy a kérdést a bankokra és az befektetőkre bízva a piac révén meg lehet oldani. El kell fogadni azt, hogy egyesek sohasem lesznek képesek lakást vásárolni maguknak, semmilyen hitelkonstrukcióban, így a társadalom az eddiginél komolyabb szerepet kell vállaljon az ők megsegítésében. Aztán, a subprime pénzpiac teljes ellenőrzés alá vonása, a bankok kockázatainak csökkentése – ez magyarul a hitelezései feltételek szigorítását jelenti. Továbbá, az állam és a helyi önkormányzatok szerepvállalása a lakásépítésben. Az államnak, mint kapitalista vállalkozónak be kell lépni az ingatlanpiacra konkurenciát teremtve a magánszektornak, ami a remények szerint differenciált és több elérhető árfekvésű lakást eredményez. Végül pedig, a konferencia vezető előadónak többsége úgy vélte, a közösség aktív partnere kell legyen a magánszektornak és az önkormányzatoknak – végeredményben egy proaktív és három relatív egyenlő pilléren álló rendszert kell kiépíteni és erre alapozni a lakáspolitikát.

Ez alól Románia sem lehet kivétel.

Közvélemény és alanyai - Hamarosan elnökválasztási rajt. Az alaphelyzet

Lassan körvonalazódik a romániai elnökválasztás lehetséges időpontja: a kormánypártok szerint az első fordulóra valószínűleg november 22.-én kerülhet sor. Mit jelent ez? Elsősorban azt, hogy ennek az információnak a tudatában véglegesíteni lehet a kampány-terveket, annak időbeosztását.

Hogyan állunk pillanatnyilag? Vessünk erre egy tömör pillantást és nevezzük meg a jelenlegi egyenlet kiinduló változóit. Ezek a tulajdonképpeni kampány(ok) kiinduló paraméterei, amelyek annak keretét és formáját meghatározzák. Ezek a következők: a társadalom általános gazdasági-politikai helyzete valamint a vélemény-klíma állapota, a politikai piac struktúrája és a legfontosabb versenytársak, a potenciálisan tematizálható társadalmi problémák (ezek rangsora, súlyossága, az érintett társadalmi szegmensek, ezek jellemvonásai és kiterjedése, elérhetősége), valamint a lehetséges kampány-stratégiák és taktikák (illetve a konkrét technikák). Nézzük meg ezeket külön-külön (most az első hármat, az utóbbira részletesen egy későbbi alkalommal visszatérek).

Az általános gazdasági-politikai helyzet és a vélemény-klíma. Ez rendkívül fontos, hiszen a kampányt ez keretezi és kontextualizálja: a lehetséges témákat, a fő viszonyítási pontokat, az akadályokat és lehetőségeket határozza meg. Kétségtelen, hogy jelenleg a helyzetet a gazdasági válság és annak negatív következményei jellemzi. A vélemény-klíma is ennek a folyománya. A vélemény-klíma egyébként az érzelmi-tudati beállítódások társadalmi rendszerére vonatkozik. Itt három fő szereplő által alakított klíma fontos. A népesség, akire a szociológiai kutatások szerint mindinkább egyféle (lét)bizonytalanság érzet és a politikummal szemben fokozódó bizalmatlanság jellemző. A versenyszféra, az üzleti világ, ami a kormány jelenlegi fiskális politikája miatt a hatalomhoz egyre inkább kritikusan viszonyul (leszámítva a klienteláris alapon működő kisebb részét). Végül pedig, a közszféra, vagyis az adminisztratív állami apparátus. A közkiadások lefaragása miatt az valószínűsíthető, hogy ennek egy konzisztens hányada osztja az össznépességre jellemző érzelmeket. A bizonytalanság köré épülő vélemény-klímát a média jelentős része fenntartja, sőt kultiválja.

A politikai piac szerkezete és a versenytársak. A helyi politikai piac első látásra kétosztatú és erősen egyensúlytalan: az egyik oldalon a hozzávetőlegesen hetven százalékos parlamenti többséggel rendelkező két nagyobb párt, a szociáldemokraták és a liberális-demokraták vannak, a másikon pedig a két kisebb párt, a liberálisok és a magyarok szövetsége. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy a hazai politikai kultúra az utóbbi húsz évben egy konfliktusos modellben nyilvánul meg, és a politikai piacot egy gazdasági modellben térképezzük fel (közelség és távolság, konfliktus és konszenzus adott kérdésekben az összes szerelő között), akkor az derül ki, hogy a romániai politikai piac inkább fragmentált. A korábban említett pártok mellett jelen van az újabban felfele ívelő szélsőséges párt, a Nagyrománia, annak két exponált vezetőjével (Becali és Vadim). A piac fő jellemzője tehát a szereplők közötti konfliktus illetve a megköttethető koalíciók nagyszámú lehetősége (talán csak az RMDSZ-PRM az, ami kizárható).

Ebben a helyzetben jelenleg nagyszámú hivatalos elnökjelölt van (ezek közöl kiemelendő C. Antonescu, M. Geoana, majd C. V. Tudor és Kelemen Hunor), egy majdnem-biztos-jelölt, T. Basescu és újabban egy kvázi-lehetséges-jelölt S. Oprescu. Ezek közül T. Basescu népszerűsége csökkenő tendenciát mutat, a többi kihívó népszerűsége pedig stagnál.

Még két jellemzője van ennek az állapotnak. Egyfelől, ez az első olyan elnökválasztás, ami ötéves mandátum után jön és nem kíséri parlamenti választás. Tehát ez egy teljesen új elem, ami új stratégiát is követel. Másfelől, nagy, és a vizsgálatok szerint növekszik a bizonytalanok aránya, illetve azoké, akik vélhetően nem mennek majd szavazni. És köztük magas a fiatalabb, képzettebb városiak aránya. Éz is új jelenségnek tekinthető, bár a trend már régebben elindult.

A tematizálás és megoldási alternatívák. Minden kampány lényege, hogy „húzós” (értsd mobilizáló) kérdéseket tematizáljanak. Vagyis olyan társadalmi problémákat találjanak, értelmezzenek és kínáljanak rá plauzibilis megoldásokat, amelyek a választókat az urnák elé viszik. Magyarán: adott társadalmi feltételekhez, objektív állapotokhoz olyan szubjektív percepciókat (értelmezéseket, gondolatokat) kapcsoljanak, amelyek sokakat közvetlenül érintenek és érdekeltté teszik a népességet, hogy a (fel)kínált megoldás mellett foglaljanak állást. Még egyszerűbben: meg kell találni azokat a témákat, amelyek az embereket érdeklik és érintik – s ezeket kell kampánytémává tenni.

Jelenleg érdekes jelenségnek lehetünk a tanúi. Nagy eltérés van a népesség és a hatalom agendája között (ez utóbbi a tetejében konfúz is). A hatalom által preferált témák jó része nem érinti és emiatt nem is érdekli a népesség nagy hányadát. Az oktatási törvény vitája, az egységes bérezés szabályozása nem esik egybe a népesség által naponta megtapasztalt problémákkal. Szakemberek úgy mondják, hogy a preferált tematika és az aktuális tematika között diszkrepancia figyelhető meg. Ez jó lehetőséget kínál az ügyes kampány-szervezőknek, különösen, ha a vélemény-klíma kapcsán megnevezett három fő csoportnak (üzleti világ, közszféra és népesség) fele olyan problémákat tematizálnak, amelyek egyszerűek, érthetőek, én-érintettséget váltanak ki, megjegyezhetőek és a kínált megoldások pedig plauzibilisek.

A válság kézzelfoghatóvá tehető negatív következményei, mint kampánytémák ott hevernek egyelőre a parlagon. Milyen stratégiai lehetőségek kínálkoznak ebben a helyzetben? Erről majd később.