Közvélemény és alanyai - Hamarosan elnökválasztási rajt. Az alaphelyzet

Lassan körvonalazódik a romániai elnökválasztás lehetséges időpontja: a kormánypártok szerint az első fordulóra valószínűleg november 22.-én kerülhet sor. Mit jelent ez? Elsősorban azt, hogy ennek az információnak a tudatában véglegesíteni lehet a kampány-terveket, annak időbeosztását.

Hogyan állunk pillanatnyilag? Vessünk erre egy tömör pillantást és nevezzük meg a jelenlegi egyenlet kiinduló változóit. Ezek a tulajdonképpeni kampány(ok) kiinduló paraméterei, amelyek annak keretét és formáját meghatározzák. Ezek a következők: a társadalom általános gazdasági-politikai helyzete valamint a vélemény-klíma állapota, a politikai piac struktúrája és a legfontosabb versenytársak, a potenciálisan tematizálható társadalmi problémák (ezek rangsora, súlyossága, az érintett társadalmi szegmensek, ezek jellemvonásai és kiterjedése, elérhetősége), valamint a lehetséges kampány-stratégiák és taktikák (illetve a konkrét technikák). Nézzük meg ezeket külön-külön (most az első hármat, az utóbbira részletesen egy későbbi alkalommal visszatérek).

Az általános gazdasági-politikai helyzet és a vélemény-klíma. Ez rendkívül fontos, hiszen a kampányt ez keretezi és kontextualizálja: a lehetséges témákat, a fő viszonyítási pontokat, az akadályokat és lehetőségeket határozza meg. Kétségtelen, hogy jelenleg a helyzetet a gazdasági válság és annak negatív következményei jellemzi. A vélemény-klíma is ennek a folyománya. A vélemény-klíma egyébként az érzelmi-tudati beállítódások társadalmi rendszerére vonatkozik. Itt három fő szereplő által alakított klíma fontos. A népesség, akire a szociológiai kutatások szerint mindinkább egyféle (lét)bizonytalanság érzet és a politikummal szemben fokozódó bizalmatlanság jellemző. A versenyszféra, az üzleti világ, ami a kormány jelenlegi fiskális politikája miatt a hatalomhoz egyre inkább kritikusan viszonyul (leszámítva a klienteláris alapon működő kisebb részét). Végül pedig, a közszféra, vagyis az adminisztratív állami apparátus. A közkiadások lefaragása miatt az valószínűsíthető, hogy ennek egy konzisztens hányada osztja az össznépességre jellemző érzelmeket. A bizonytalanság köré épülő vélemény-klímát a média jelentős része fenntartja, sőt kultiválja.

A politikai piac szerkezete és a versenytársak. A helyi politikai piac első látásra kétosztatú és erősen egyensúlytalan: az egyik oldalon a hozzávetőlegesen hetven százalékos parlamenti többséggel rendelkező két nagyobb párt, a szociáldemokraták és a liberális-demokraták vannak, a másikon pedig a két kisebb párt, a liberálisok és a magyarok szövetsége. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy a hazai politikai kultúra az utóbbi húsz évben egy konfliktusos modellben nyilvánul meg, és a politikai piacot egy gazdasági modellben térképezzük fel (közelség és távolság, konfliktus és konszenzus adott kérdésekben az összes szerelő között), akkor az derül ki, hogy a romániai politikai piac inkább fragmentált. A korábban említett pártok mellett jelen van az újabban felfele ívelő szélsőséges párt, a Nagyrománia, annak két exponált vezetőjével (Becali és Vadim). A piac fő jellemzője tehát a szereplők közötti konfliktus illetve a megköttethető koalíciók nagyszámú lehetősége (talán csak az RMDSZ-PRM az, ami kizárható).

Ebben a helyzetben jelenleg nagyszámú hivatalos elnökjelölt van (ezek közöl kiemelendő C. Antonescu, M. Geoana, majd C. V. Tudor és Kelemen Hunor), egy majdnem-biztos-jelölt, T. Basescu és újabban egy kvázi-lehetséges-jelölt S. Oprescu. Ezek közül T. Basescu népszerűsége csökkenő tendenciát mutat, a többi kihívó népszerűsége pedig stagnál.

Még két jellemzője van ennek az állapotnak. Egyfelől, ez az első olyan elnökválasztás, ami ötéves mandátum után jön és nem kíséri parlamenti választás. Tehát ez egy teljesen új elem, ami új stratégiát is követel. Másfelől, nagy, és a vizsgálatok szerint növekszik a bizonytalanok aránya, illetve azoké, akik vélhetően nem mennek majd szavazni. És köztük magas a fiatalabb, képzettebb városiak aránya. Éz is új jelenségnek tekinthető, bár a trend már régebben elindult.

A tematizálás és megoldási alternatívák. Minden kampány lényege, hogy „húzós” (értsd mobilizáló) kérdéseket tematizáljanak. Vagyis olyan társadalmi problémákat találjanak, értelmezzenek és kínáljanak rá plauzibilis megoldásokat, amelyek a választókat az urnák elé viszik. Magyarán: adott társadalmi feltételekhez, objektív állapotokhoz olyan szubjektív percepciókat (értelmezéseket, gondolatokat) kapcsoljanak, amelyek sokakat közvetlenül érintenek és érdekeltté teszik a népességet, hogy a (fel)kínált megoldás mellett foglaljanak állást. Még egyszerűbben: meg kell találni azokat a témákat, amelyek az embereket érdeklik és érintik – s ezeket kell kampánytémává tenni.

Jelenleg érdekes jelenségnek lehetünk a tanúi. Nagy eltérés van a népesség és a hatalom agendája között (ez utóbbi a tetejében konfúz is). A hatalom által preferált témák jó része nem érinti és emiatt nem is érdekli a népesség nagy hányadát. Az oktatási törvény vitája, az egységes bérezés szabályozása nem esik egybe a népesség által naponta megtapasztalt problémákkal. Szakemberek úgy mondják, hogy a preferált tematika és az aktuális tematika között diszkrepancia figyelhető meg. Ez jó lehetőséget kínál az ügyes kampány-szervezőknek, különösen, ha a vélemény-klíma kapcsán megnevezett három fő csoportnak (üzleti világ, közszféra és népesség) fele olyan problémákat tematizálnak, amelyek egyszerűek, érthetőek, én-érintettséget váltanak ki, megjegyezhetőek és a kínált megoldások pedig plauzibilisek.

A válság kézzelfoghatóvá tehető negatív következményei, mint kampánytémák ott hevernek egyelőre a parlagon. Milyen stratégiai lehetőségek kínálkoznak ebben a helyzetben? Erről majd később.

Közvélemény és alanyai – Mit jelentenek a számok?

Várható, hogy a nyár folyamán egyre több közvélemény-kutatási eredmény lát majd napvilágot. A tegnapelőtt is így történt, a BCS jelezte az elnökválasztási csatározás pillanatnyi állását (erről majd később, részletesen). A közvélemény-kutatások mára politikai rendszer szerves részévé váltak. Azok mintegy eszközként működnek, ebben nincsen semmi meglepő. A politikai porond szereplőinek mindég naprakész és megbízható információkkal kell rendelkeznie. Minden demokratikus államban állandó rendszerességgel készítenek közvélemény-kutatásokat, s az eredmények egy része nyilvános, rendszerint bármelyik médiafogyasztó állampolgár hozzáfér.

Azonban a hogyan kell ezeket a számokat értelmezni? Mi a szociológiailag helyes olvasatuk? A kiindulópontok:

Egyfelől. A közvélemény-kutatások a szociológiai kérdőíves kutatások (survey-ek) egy sajátos típusát jelentik, amelyeket specifikussá a kutatás tárgya teszi: az egyének különböző politikai természetű jelenségek iránti beállítódásaikat, attitűdjeiket és véleményeiket kutatja. Egyszóval, leginkább a szavazási szándékot, annak meghatározottságát, a politikai folyamatok szubjektív értékelését vizsgálja.

Másfelől. A közvélemény-kutatások nem jóslatok! Nem a jövőre, hanem a jelenre, pontosabban a kérdezés idejére érvényesek. A választási preferenciákat mérő (preelection poll) közvélemény-kutatások készítői folyamatosan, és nagyon helyesen, nyomatékosítják, hogy méréseik nem előrejelzések, hanem a választási kampány adott pillanatában (T időben) érvényes választói preferenciák eloszlásának pillanatfelvételét (snapshot) mérik fel. A szavazási szándékról szóló adatok mindig kizárólagosan arra az időintervallumra érvényesek tehát, amikor az adatgyűjtés történt, hiszen a vélemények dinamikusak. Egy előre nem látható és nagy közérdeklődést kiváltó esemény gyökeresen megváltoztathatja a preferencia-rendszert. Az emberek gyakran meg is változtatják véleményeiket, és elképzelhető, hogy a szavazófülkében mégis másképpen szavaznak, mint korábban gondolták.

Végül. A számok („X% kedveli Y elöltet”) statisztikailag felbecsülhető és kifejezhető valószínű értékek. Ha olyant látunk például, hogy 23 százalék szavaznak XY jelöltre és a megadott hibaszázalék (megbízhatósági intervallum +/-3%, P=0,95), akkor az azt jelenti, hogy a kutatók garantálják, hogy a mért eredmény 100 esetből, 95 esetében nem tér el 3 százaléknál nagyobb arányban attól az ismeretlen eredménytől, amit akkor kaptunk volna, ha mindenkit megkérdezünk. Vagyis ez az érték biztosan 20 és 26 százalék között van! Más szavakkal: XY jelöltet garantáltan nem kedvelik kevesebben, mint 20 százalék, de többen sem, mint, 26 százalék – hanem a két szélsőérték között van a jelenleg kedvelők százalékos aránya.

Mindezeket csak bevezetőként írtam, hiszen a jövőben gyakran fogom kommentálni az elnökválasztási szándékok alakulását.

Közvélemény és alanyai - A közvélemény-kutatások eredete

A közvélemény-kutatások szerepe a politikai küzdelmekben kapitális jelentőségű: a legjobb eszköz arra, hogy a politikai szereplők (pártok, jelöltek) megbízható és pontos információkat szerezzenek a politikai piacról. A „kinek/mikor/mit/hogyan-hol mondani?” kérdésekre csak folyamatos és szakszerű közvélemény-kutatási adatok alapján lehet válaszolni. Ennek a gyakorlatnak azonban hosszú története van, a szociológia több próbálkozás és kísérletezés nyomán jutott el a jelenlegi szintre. Vesszünk egy pillantást az olykor naivnak tűnő korai próbálkozásokra. (Az akadémiai mezőnyben szükségszerű hivatkozásoktól itt eltekintünk).

 A közvélemény-kutatás első őse az egyszerű számlálás (az antikvitásban is gyakran szerveztek népszámlálást, amelynek során a népszámlálók a közhangulatot is közvetlenül érzékelték és továbbították, közvetítették az uralkodónak). A közvélemény-kutatások életciklusa szorosan összefonódott a politikummal, pontosabban a politikai kompetíció folyamatával: a választásokkal. Angliában az Orániai dinasztia idejében a választásokon való részvétel jogát a megfelelő vagyoni helyzetnek eleget tevő személyek összeszámlálásával fej számlálásával (pol/pole angolul fej/koponya, innen származik a poll megnevezés) adták meg az arra így jogosultaknak. A különféle politikai tisztségek betöltésére pályázók szelekciójában lényeges elemnek minősült a személyes meggyőző erő, a választókkal szembeni kommunikatív készség, illetve természetesen a népszerűség. Ezt már 1824-ben nemcsak felismerték, hanem alkalmazni is kívánták. 1824-ben két amerikai napilap, a Harrisburh Pennsylvanian és a Raleigh Star tesztelni akarta a politikai jelöltek közmegítélését. A nem tudományos módszertant használó – a XIX. század elején nem beszélhetünk még sem szociológiáról (Comte még nem írta meg értekezését), sem pedig szociológiai kutatási módszerekről –, de a közvéleményt már tudatosan vizsgáló kísérleteket straw poll-nak nevezzük. Szabad fordításban a straw poll szalmaszál/szívószál szavazatszámlálást jelent, ami a „politikai szélfúvást” kívánta megismerni. Magyarán arra kereste a választ, hogy „Mit hallunk?”, „Hogyan áll” a választási küzdelemben az emberünk, a politikai boss által támogatott jelölt, (a boss a gazdag vállalkozó, a pártban erős befolyással – megjegyzés tőlem) a választók szemében?”. Ilyen és hasonló kérdésekre keresték a választ, és kezdték módszeresen vizsgálni a „nép véleményét”.

 A korai „közvélemény-kutatások” kezdetben a kérdezést, hallgatást (valaminek a meghallgatása) és az olvasást jelentették. Az összegyűjtött információkat a kampány ügyeit intéző személyek megkísérelték interpretálni. Ezek a törekvések kezdetleges választási előrejelzések voltak, azt akarták tudni, hogy ki nyeri meg a választásokat. A „ki nyeri meg a választásokat?” kérdésre való válaszolásban gyakran maga a politikus, a jelölt is aktívan részt vett. Olvasta az újságcikkeket vagy a neki címzett leveleket, a közvetlen környezetében levők rokonával társalgott vagy éppenséggel lakókörnyezetében lakó szomszédokkal beszélgetett el, fogadóórákat adott. Az ilyen és ehhez hasonló körülmények közötti beszélgetések informális társadalmi interakciók voltak, amelyek során informális és nem strukturált „interjúk” készültek egy esetlegesen kiválasztott és csekély reprezentativitású „minta” tagjaival. Mindezt a közvélemény által megfogalmazott vélemények felderítése érdekében tette.

 Egy másik alkalmazott technika az úgynevezett tömegelemzés volt. A tömegelemzés (crowd analysis) során a politikus staff-jához tartozók a hallgatóság reakcióját figyelték, miközben a jelölt beszédet tartott. Fontosnak tekintették a hallgatóság számbeli nagyságát, a külső jegyekből (öltözet, tartás, stb.) megítélt társadalmi osztályhelyzetet, a nonverbális kommunikációs jeleket, az egyetértő vagy helytelenítő közbeszólásokat. Szintén megfigyelték a közbekiáltások számát, gyakoriságát és becsült intenzitását, valamint a közbeszólások tartalmát. A „kíséret” felhatalmazott tagjai lejegyezték ezeket a részleteket, mint a beszéd által generált reakciókat. Ennek a technikának két funkciót tulajdonítottak. Egyrészt a beszélő (aki a hallgatóságot a saját ügye mellett kívánta meggyőzni és elkötelezni), a beszéd tartalmát a visszacsatolt reakciók függvényében módosíthatta, alakíthatta. Másrészt viszont, később, a lejegyzett információk alapján megpróbálták kideríteni mik azok az elemek, amelyek pozitív, illetve negatív bírálatban részesültek. Ezt azért készítették, hogy a jelölt a következő speech során már eleve a szerzett információk alapján strukturálja mondanivalóját. Fontos megjegyezni, hogy az ilyenfajta érdeklődésben (ki nyer majd?) a média markáns szerepet játszott - az amerikai függetlenségi háború szikráját is lényegében egy újságcikk váltotta ki. Az újságok képviselői a pártok bennfenteseinél, a testületek tagjainál, de a választók körében is tudakozódtak a „helyzet” felől, amit aztán meg is írtak. Az újságokban megjelent „értékelések” befolyásolták a politikust és az újságolvasót. A straw poll-ok készítői abból indultak ki – s részben igazuk is volt -, hogy a közvélemény „benne van a mindennapi élethelyzetekben”.

A XIX. század végéig a New York Herald című újság végezte a legtöbb straw poll-ot állami és szövetségi szinten egyaránt. 1908-ban a lap Cincinnati-i, Chicago-i és St. Louis-i lapokkal közösen végzett projektív célú „méréseket”. Ez az újságokat tömörítő csoportosulás bostoni, denveri és Los Angeles-i lapokkal bővült: 1912-ben már 37 USA-beli tagállamban végeznek strow poll-okat. Érdekességként feltétlenül érdemes még megjegyezni a „National Popcorn Poll” (Országos Pattogtatott Kukorica Poll-t) méréssorozatot, amelyet rendszerességgel végeznek 1940 óta. A kezdetben egy Jim Blevins nevű pattogtatott kukoricagyártó - nem volt szociológus - által feltalált és Nashville, Tennessee-ből koordonált poll során a minden szökőévben megrendezett szövetségi elnökválasztás előtt a cég által gyártott pattogtatott kukorica dobozát a két megmérkőző elnökjelölt képmásával és nevével díszíti. A mozikban, szupermarketekben, mallokban eladott kukoricásdobozokból 1984-ig minden megválasztott elnök nevét helyesen jósolta.

 A legismertebb/hírhedtebb a Literary Digest által 1916 és 1936 között szervezett staw poll-ok voltak. (A Literary Digest népszerű színes heti magazin volt az Egyesült Államokban 1938-ig). Kezdetben, 1916-ban a Digest arra kérte olvasóit, hogy a szerkesztőség címére küldjenek írott formában kifejezett véleményeket a jelöltekkel (Hughes versus Wilson) kapcsolatosan. 1920-ban viszont már 11 millió postai kérdőívet küldött ki a szavazói szándékok feltérképezésére, 1924-ben pedig 16,5 milliót. 1928-ban már 18 millió postai kérdőívet küld szét a Digest. Továbbá, 1922 és 1932 között három szövetségi szintű straw poll-ot szervez a prohibíció kérdésében. (A prohibíció alkoholtilalmat jelenti. USA-ban a 18. Alkotmánymódosítás vagy Noble Kísér1et – Noble a kezdeményező neve a törvényhozásban - néven is ismert törvény értelmében 1920 és 1933 között tilos volt alkoholt gyártani, forgalmazni, szállítani és fogyasztani). Az 1924-es, az 1928-as és az 1932-es elnökválasztás végső kimenetelét „eltalálja”.

 1936-ban viszont, a 18 millió kiküldött postai kérdőívből 2,3 millió visszaérkezett válasz a republikánus jelölt Albert M. Landon sikerét vetítette előre: a választásokon mégis a demokrata F. D. Roosevelt lett az amerikaiak megválasztott elnöke. 1936 után a Digest nem szervez több straw poll-t, 1938-ban pedig megszűnik (Grolier, 1999). A bukásnak tulajdonképpen két oka volt. Nem vették figyelembe, hogy a telefonnal és autóval rendelkezők a világgazdasági-válság (1929-1933) után a gazdagabb rétegekből származtak, akik hagyományosan a republikánusok szavazóbázisát jelentettékték (a „mintát” a telefonkönyvből és az autós klubok tagsági jegyzékéből vették). Ugyanakkor a Digest strow poll szervezői eltekintettek attól, hogy a visszaküldők profilja eltérhet azokétól, akik nem küldték vissza a postai kérdőívet (az aktív republikánusok visszaküldték a kérdőívet, a passzívabb demokraták viszont nem – akik egyáltalán belekerültek a „mintába”). Viszont azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Digest elsősorban médiavállalkozás volt, a lapkiadás volt az elsődleges tevékenysége. A médiaintézmények és a közvélemény-kutatással szakszerűen és tudományosan foglalkozó intézetek, cégek kapcsolatára a későbbiekben még részletesen visszatérünk, ugyanis a kettő közötti szoros kapcsolat máig fennáll, hiszen bárhol a világon a közvélemény-kutatások legpiacképesebb megrendelői a médiavállalkozások. A Digest bukásával hamarosan a strow poll-ok ideje is lejárt. A bukás igazi oka: megjelentek az önálló profi, tudományos jellegű közvélemény-kutató intézetek. (Természetesen nem szabad nem megjegyezni, hogy a Digest-nek – és a hozzá hasonló magazinoknak – más szándékuk is volt a „mérések” ürügyén: a szétküldött kérdőívekhez csatolva előfizetési kártyát is postáztak, s amelynek következtében az előfizetők száma 1930 körül exponenciálisan megnövekedett).

 1936-ban a Digest hibája csupán siettette a straw-poll-ok végét, hiszen a tudományos igénnyel végzett igazi közvélemény-kutatásoknak számos előnye volt a strow poll-al szemben. Az 1935-ben alapított Amerikai Közvélemény-kutató Intézet (American Institute of Public Opinion – AIPO), és a Gallup Poll 1936-ban helyesen jelezte előre a demokrata jelölt várható győzelmét, valamint elsőnek használt tudományosan elkészített és jó reprezentativitású mintát az amerikai felnőtt választókorú lakosságról, amit sikeresen alkalmazott is. (Azonban azt is el kell mondani, hogy Gallup eredménye durván 7 százalékban eltért az 1936-os választás eredményétől). A reprezentatív minták kidolgozásához jelentősen hozzájárult Elmo Roper (1900-1971) is. George Gallup kvótás mintavételi eljárással elkészített mintákat használt. A minta kvótáit a földrajzi elhelyezkedés (az USA-beli tagállamok és régiók népességeloszlását figyelembe véve), a település típusa, a nem, a kor, a szocio-kulturális státus (ebben az esetben a jövedelem nagysága) és a faj (fekete, fehér és más bevándorló megkülönböztetése) változók alapján határozta meg. A Gallup Intézet nevét alapítójától, George Galluptól kapta, aki a New York-i Young and Rubicam reklámügynökség kutató részlegének volt az igazgatója, és 1928-ban az újságolvasók motivációs rendszeréről írt doktorátusi dolgozatot, amelynek empirikus megállapításai a közvélemény-kutatások elkészítésének technikai vonatkozásaiban hasznosította. (George Horace Gallup 1901. november 18.-án született Jeffersonban, Iowa államban, 1984. július 26.-án hunyt el. Nevéhez fűződik a közvélemény-kutatás tudományos profiljának a kialakítása. 1936-ban a több mint száz újságnak, amelyek tőle rendeltek választási előrejelzést, azt mondta, ha nem találja ez az elnökválasztás nyertesét, az összes pénzt visszaadja). A straw poll-tól eltérően, a Gallup által alkalmazott mérésnek gazdasági és megismerési előnyei voltak. A viszonylag kis mintás közvélemény-kutatások sokkal olcsóbbak voltak a straw poll költségárához képest, nem igényeltek olyan komplex és nehézkes logisztikát és személyzetet, valamint az adatok feldolgozásának a sebessége is számottevően megnövekedett, ami jelentős időbeli rugalmasságot eredményezett. Ugyanakkor - s ez központ jelentőségű – a reprezentatív minták használata a válaszadók kiválasztása során az előrejelzés hatékonyságát radikálisan javította: az előrejelzés és a választási eredmények közötti eltérés általában a statisztikai hibahatáron belül van.

 

Közvélemény és alanyai – Manipuláció és közvélemény-kutatás?

A minap egy újságíró és egy politikus barátom egy magánbeszélgetés alkalmával arról kérdezett, hogy szerintem manipulálják-e a választókat a közétett közvélemény-kutatási eredmények. Azt mondtam, inkább nem, esetleg nagyon kis mértékben. Mire gondoltam?

 Ez a felvetés valójában azt firtatja, hogyan hatnak a közvélemény-kutatás eredményei a közéletre, leginkább a választások kimenetére. Igazából a kérdés arra vonatkozik, mi a kapcsolat a választási kampány során nyilvánosságra hozott eredmények és a választói magatartások között. Magyarán: befolyásolja-e, s ha igen mennyire a választót, a nyilvánosságra hozott, és a politikusokra, pártokra vonatkozó preferenciák statisztikai eloszlásának ismerete.

 Másképpen fogalmazva: a közvélemény-kutatások erősítik-e, vagy éppen ellenkezőleg, gyengítik a demokráciát? (Mert ha manipulál, akkor nem kétséges, a demokráciát gyengíti). A kérdésre adott válaszom egyértelmű: a demokráciát erősíti. Továbbá, azt gondolom, hogy a befolyásolás versus nem befolyásolás hamis oppozíció, a közvélemény-kutatások eredményei nem olyanok, mint az „önmagát beteljesítő jóslatok”. A közvélemény a közvélemény-kutatásoktól elvonatkoztatva is létezik: társadalmi tény.

 Ugyanakkor a közvélemény több a vélemények egyszerű algebrai összegénél, hiszen a vélemények nem mechanikusan tevődnek össze, hanem bonyolult kommunikatív folyamatok, viták és a társadalom mikro- és makroszintű rendszereinek kölcsönhatása következtében alakul ki. A közvélemény kialakulásában a racionalitás nagyon fontos tényező. A közvélemény kialakulásának a folyamata a közvélemény-kutatási eredményektől függetlenül is végbemegy.

 Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az a célcsoport, aki a leginkább ki lenne téve a befolyásolás esélyének, az a határozatlanok csoportja. A határozatlanok viszont rendszerint tájékozatlanok a közügyekben – legtöbbnyire nem is vesznek tudomást a közvélemény-kutatás eredményeiről – politikai preferenciájukat inkább a személyközi viszonyaik mentén alakítják, az információkat és attitűdjeiket a közösségük véleményvezérektől (opinion leader) szerzik.

 Abban az esetben, hogyha tudományosan igazolást nyerne az a tény, hogy a választási kampány során, a közzétett közvélemény-kutatás(ok) eredménye(i) valóban befolyásolná(k) a választók szavazói magatartást, akkor is fennállna egy elég nehezen áthidalható probléma. Ehhez a manipulátori szándéktól vezérelt politikai csoportosulás bűnrészességre kellene rávegyen számos, a piacon egymással is versengésben álló közvélemény-kutató intézetet, médiafórumot – újságot, tévé- és rádiócsatornát – , amelyek ezáltal a hírnevüket egyaránt kockáztatnák. A gyakorlatban az ilyen típusú kísérletek nehezen lehetnek sikeresek, hiszen végeredményben senki sem tud pontos választ adni arra a kérdésre, hogy „Melyik felmérés, illetve felméréssorozat eredményeit kell közzétennem, hogy az általam kiválasztott jelöltet segítsem?”. A pontos válasz azért nem ismeretes, mert egyszerűen nincs ilyen válasz.

 A választói magatartás és döntés nem mechanikus, gépies jellegű aktus, a választók rendszerint egy komplex folyamat nyomán alakítják ki a véleményeiket, és korántsem úgy, hogy agyukba egy százalékszámot „táplálnak”, „programoznak” be. Véleményem szerint azok a döntések, amelyek a közvélemény-kutatási eredmények közzétételét tiltják a választási kampány során, valójában a szabad akarattal, motivációval rendelkező egyén döntéshozó képességét kérdőjelezik meg. Adott államok, mint például Belgium törvényesen tiltják a közvélemény-kutatások közzétételét a választás napját közvetlenül megelőző négy hétben (azonban az is igaz, hogy Belgiumban a választásokon való részvétel törvény szerint kötelező – ellenkező esetben negatív szankciókat foganatosítanak a választásoktól távolmaradó állampolgárokkal szemben, tehát a választás, mint cselekvés nem jog, hanem kötelesség). Viszont az ilyen jellegű normatív intézkedésnek sokkal inkább hátrányai vannak, mintsem előnyei. A tilalom ellenére 1985-ben, amikor a rendelkezést először alkalmazták, a kampánycsend alatt élénk spekuláció folyt a tőzsdén, és a különféle érdekcsoportok egymásnak teljesen ellentmondó „prognózisokat” terjesztettek földalatti csatornákon, mesterséges eredményekre hivatkozva. Ugyanakkor a nagy pénzügyi támogatással rendelkező politikai pártok és érdekcsoportok közvélemény-kutatásokat rendeltek meg, jelentős előnyt élvezve a kisebb befolyással bíró csoportokkal szemben, akiknek nem voltak meg az anyagi feltételeik saját kutatásra, viszont a törvény szerint el lettek zárva az információktól. Tehát a rendelkezés azzal a perverz effektussal járt, hogy a kisebb eséllyel induló pártok, csoportosulások még hátrányosabb helyzetbe kerültek az információ hiányában – amit 1985 előtt a nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatatási eredményekből pótolni tudtak.

 Azon feltételezés mellett, hogy a közzétett közvélemény-kutatási eredmények befolyásolnák a választási opciókat, létezik egy másik – szintén nem bizonyított – feltételezés: eszerint az állampolgár választási szabadságát állítólag jobban védené az állam által alkalmazott szabályozás, mint a szabad egymással versengő információk. Bárminemű külső beavatkozás az információk előállításában, forgalmazásában és elosztásában véleményünk szerint előnytelen helyzetet teremt, mert adott információkat kizár a nyilvános térből, másokat pedig kiemel és előnyben részesít. A beavatkozás mindig annak az esélyét hordozza magában, hogy az a hatalom érdekeit szolgálja, mindig a szólás és sajtószabadság esélyét rontja, valamint az egymással versengő információk piacán felborítja az egyensúlyt. A méltányos választási kontextus mindig többféle és többjelentésű információkat jelent, több csatornán érkező több szempontú információáramlást az adók és a vevők között. A választók számára fenn kell tartani az ezek közül való válogatáshoz való jogot és szabadságot. Bármilyen nemű korlátozás ez ellen a szabadság ellen hat. A gyakorlatban a mesterségesen történt beavatkozás nyomán teremtett csönd az, és nem a szabad kifejezés, ami a manipulációra és a híresztelésre ad lehetőséget. A franciaországi maastrichti szerződésről szervezett népszavazás során a kisbefektetők a kampány során el voltak zárva az információktól (nem tudták a pro EU vagy kontra EU tábor hogyan aránylik egymáshoz), míg a nagybefektetők az általuk megrendelt közvélemény-kutatások adatsorainak a privát elemzése következtében ismerték a valutapiac fel és le való ingadozását, így jelentős előnnyel eszközöltek befektetéseket.

 Éppen a „kétsebességes” információáramoltatás kiküszöbölésére az Európa Parlament 1985-ben határozatot fogadott el, és kijelentette: „... a bizottság nem osztja azt a véleményt, hogy a közvélemény-kutatások szigorúbb ellenőrzése szükséges vagy kívánatos lenne”.

 Lásd még a www.esomar.org