Gazdasági szakelemezők szerint pillanatnyilag az európai államháztartás(ok) súlyosabb válságban van(nak), mint a gazdaság(ok). Emiatt aztán ott csökkentik a kiadásokat, ahol csak lehet (kényszerből, szükségből vagy fantáziátlanságból). Ez így van Romániában is. A szociális kiadások különösen nagy terheket rónak a központi költégvetésre, amelyek források hiányában nem fentarthatóak – így ezek átszabása természetes következmény. Ez az igyekezet sokszor átgondolatlan és alkalmazhatatlan szabályozáshoz vezet. Például: akinek laptopja, videokamerája van, az többé nem kaphat szociális segélyt.
Az első látásra „helyes” eljárás azonban néhány alapvető kérdést vet fel, ami akár alkalmazhatatlanná teheti – de mindenképpen a további csalásokra ad alkalmat. Ezek közül szemlézzünk néhányat.
Egyrészt. A segélyezés logikája a jövedelemhez kötött. Ez mindég a havi, egy főre eső (evkivalenci skálával logaritmált) nettó, számban kifejezett és kézhez kapott hivatalos pénzmennyiséget jelenti. Mert ezt a legegyszerűbb kvantifikálni és megragadni (természetesen ott vannak a nem pénzbeli jövedelmek esetleges rendszerei, valamint a nem formális jövedelmek is, de ezeket „drágább” felderíteni – így objektív okokból ezeket a hatóságok eddig figyelmen kívül hagyták). A laptop, videokamera és hasonló társaik (a szabály több mindent felsorol, például falun a csirkék számát is, ami felett nem adnak segélyt) nem jövedelmek, hanem vagyontárgyak, amelyek nem minden esetben generálnak jövedelmet. Egy értékes festmény alatt (amit senki sem akar vagy nem tud megvenni) az ember még könnyen éhezhet...
Másrészt. A felsorolt vagyontárgyak jó része Az EU-ban érvényes decens életminőséget biztosító tárgyak közül valóak. Az információhoz és az Internethez való hozzáférés nem privilégium, nem valami extra, hanem alanyi jog. Arról nem beszélve, hogy laptop és laptop között ég és föld lehet. Ha egy tízéves lehurbolt, alig működő Pentium I-es gép és egy legújabb Macbook Air között a hatóság nem tesz különbséget, akkor világos hogy a jogszabály kiegészítésre szorul.
Végül pedig egy rendkívül fontos elem. A konkrét alkalmazás – jelen esetben: hogyan fogják „megmérni” (értsd leellenőrizni), hogy kinek mije van, pontosabban nincsen. Ha ezt valóban komolyan gondolja a törvényhozó, akkor a leellenőrzés dologi költsége minden egyes háztartás esetében olyan magas lehet, hogy lényegében senki semmit sem spórolt meg. Ha meg az ellenőrzést elhanyagolják, akkor az érdekeltek egyszerűen letagadják „amit kell” és minden úgy megy tovább, ahogy eddig is szokott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése