Az elmúlt napokban hunyt el Adrian Paunescu, a „nemzet bárdja”. Ez a cím (még) nemhivatalos, de minden jel arra mutat, hogy de facto annak tekintik – azok legalábbis, akik komolyan vették az intő szót: „halottról vagy jót vagy semmit!”. (Az „udvari költő” szerep menetközben valahol elveszett. Vagy az udvar szépül meg?). Aztán, szintén nemrégiben mutatták be Andrei Ujica Autobiografia lui Nicolae Ceausescu című nagyon érdekes és szemléletes filmjét a hazai mozikban (aminek üzenetét a jelek szerint a második nyilvánosságban aktív és fiatal többség rosszul értelmezte).
A Paunescu-halál körül kialakult domináns médiadiskurzus és a film nyomán írott topik-kommentek ad-hoc tartalomelemzése nyomán megkockáztathatjuk kijelenteni: könnyen meglehet, Romániát is elkapja a kommunizmus utáni társadalmi nosztalgiahullám. Ami új jelenség lesz, hiszen a közelmúltat a Basescu-féle kommunizmust elítélő kurzus uralta – mindeddig.
Számottevő nosztalgiahullám Csehországban és a volt Kelet-Németország területén alakult ki, az ezredforduló környékén. Ennek egyik ikonikus terméke a Good bye Lenin című mókás film (a jelenség és az átmenet nem mindég volt az).
Romániában pillanatnyilag a válság megfelelő keretet biztosít egy hosszabban tartó, erősebb nosztalgiahullámnak, ami ha valóban tartós lesz, társadalmilag egy autoritérebb rendszer fele mozdíthatja el az arra amúgy is hajlamos országot. Milyen érvek szólnak emelett a hipotézis mellett?
Egyfelől, makro szinten, maga a válság, különösképpen a habermasi morális válság, amit a gazdasági folyamatosan mélyít. Itt elsősorban a társadalmi bizalom alacsony fokára, az elidegenedésre, a társadalom egyes rétegeinek dezintegrációjára, a fennálló rendbe vetett hit erodálódására, a motivációs rendszerek folyamatos gyengülésére gondolunk.
Aztán a jelenlegi elnök autoritárius ambíciói, aki a nosztalgiahullámból jót meríthet. Jelzésértékű, hogy elment részvételni, miközben a Tismaneanu jelentésben Paunescu név szerint szerepel! Nem ment ellen a népérzületnek, azt inkább személyes érdekből meglovagolja (az elnök soha sem nyilvánulhat meg magánemberként egy nyilvános eseményen).
Továbbá, a médiában pár napja már nem tabu a totalitarista múlt rendszer vélt „jó oldalait” „kiemelni”. Sem Cesusescut dícsérni (az alaphangot nemrégiben a B1 tévében szintén az elnök adta). És nem a volt nomenklaturisták, hanem olyan fiatalok által, akik ebben a zavaros, egyenesen anómiás helyzetben egyszerűen valamilyen fogódzót, témasztékot, irányt keresnek maguknak! Ceausescu latens társadalmi rehabilitációját tetszik-nem-tetszik az Ujica film (amit a döntő többség félreértelmez, tárgyi tudás akut hiányában, hiszen a film a társadalmi degradálódás kiváló története, és korántsem nosztalgikus) és a Paunescu esemény megerősít és egyben legitimál.
Végül pedig mikro, vagy egyéni szinten, a kommentek hevenyészett elemzése nyomán megállapíthatjuk, hogy a fenti sturukturális tényezők hatására jól tetten érhető egyfajta markáns nosztalgia, a múlt rendszer iránti apológia.
Egyelőre úgy véljük ez az durkheimi anómiás helyzetnek tudható be, de jó esély van arra is, hogy a noszalgia nagyhatású legyen. Kérdéses, hogy a véleményklíma mikor csap át politikai cselekvésbe.
Koromból fakadóan, 1986-os születésű vagyok, nekem három dolog jut eszembe a helyi kommunista rendszerről: 1. csak Vasárnap volt egy órányi rajzfilm. 2. csak hétvégén volt melegvíz. 3. van egy emlékem a forradalomról is: az akkori tömbházlakásunk nappalijában volt két könyvespolc a falnak állítva és azok közé volt egy kanapé behelyezve. átjöttek a szomszédok közül páran, a szüleim kihúzták az említett kanapét, engem, aki akkor majdnem három éves voltam, a szomszéd gyerekekkel együtt betettek a kanapé és a fal közé, majd gyertyafénynél beszélgettek. Emlékszem a hangjukra, a mondandójukra már nem, meg arra, hogy kint üvöltöznek és a fegyverropogásra is. Természetesen ezen emlékek kissé homályosak már, szóval a Vasárnap és a hétvége nem biztos, de így emlékszem.
VálaszTörlésAz én spontán emlékeim. Vannak, több is, hiszen a Nyolcvanas évek legelején lettem első osztályos és tizedikes voltam, amikor a 89-es Forradalom elsöpörte a rendszert.
VálaszTörlés1. De az első nekem is a televízióval és a rádióval kapcsolatos: a napi két órás fekete-fehér tévéműsor, és a Szabad Európa Rádió, a Vocea Americii, amiket családomban hallgattunk otthon inkább félve, Büdösfürdön valamivel bátrabban és nyíltabban. A pár perces rajzfilm (amit hétvégenként Vorica Bucur szerkesztett és aminek az intrója sokszor pont olyan hosszú volt, mint a rajzfilm maga), később a Cascadorii Risului, valamint még később a sok nézhetetlen propagandafilm és tévészínház, üzemlátogatás ami a Din agenda tovarasulul N. Ceausescu cím alatt futott (amit mégis nézünk, mert Szeredában semmi mást nem lehetett fogni, sem bulgarok, sem szerbek, sem szovjet moldovai tévé sem magyarok). A hegyen és esőben nézett VB meccsekre. Amire az idén igencsak sokat gondoltam, amikor méteres LCD-n és full HD-ban néztünk, belga sörök mellett ... akkor nem gondoltam volna, ilyen nélunk is lesz, nemhogy nálam, odahaza! Biztosan ezekért ragaszkodom folyamatosan, hogy az összes csatornára fizessek elő, és up-to-date tévékészülékünk legyen ...
2. Aztán, a kötelező dolgok: a Cantarea Romaniei próbák a Főtéren esőben, éhesen, napi tíz órát november elején, a közmunkák, az őszi kötelező krumpliszedés - ezek közül volt, amit gyerekfejjel megszelidítettünk, egyenesen szerettünk. Itt biztosan a közösséget összekovácsoló hatásokra gondolok, a sok macerával, kötelességgel és kellemetlenséggel párhuzamosan. A kilencedikes történelemtanérnőnk is esezmbe jut, aki egyszer az orszég szégyenének nevezte egyedüli magyar tannyelvű osztályunkat, mert nem tudtuk pontosan az akkori himnuszt. Szóval az ilyen jellegű indoktrináló dolgok.
3. Aztán a nyomorra (ami a nyolcvanas évek végére egyre nyomasztóbb lett) és a szabadság hiányára: a esti villany elvevésekre, amikor vártuk hogy "jöjjön meg a villany", az üres üzletekre - sorokra, illetve, hogy vártuk, hogy az "Öreg" haljon meg, és mondhassuk azt, amit gondolunk.
Sokmindenre, annyira, ami éppen elég, hogy most a szabadságot értékeljem, anélkül, hogy az akkori rendszer megnyomorított volna.
Péter László
Tiéd a tévé, enyém a zsír
VálaszTörlés1.
A nyomor éveire lettem akkora, hogy a blokkok közt játszva, ha valamelyik játszótársnak lekiáltott az anyja a negyedikről, hogy a “Gosztáthoz!”, nyomban rohantam én is vászonszatyorért, majd sorbaállni kimérős olajért, tojásért vagy éppen aprólékért. Bár ez utóbbi nagyon ritkán esett meg. Húst adtak a cukrosoknak, nem tudom mennyit csak, hogy azok a családok ettek húst. Irigyek voltunk a cukrosokra. Nem sokat tudtunk a betegségről, de biztosra vettük, hogy azokban a családokban cukorkákat mind a gyerekek kapják és sokkal többet mint mi. Azokra is akik a pártszálló takarítónőjével jóban voltak és így a családi asztalon havonta egyszer terítékre került bár egy fél csirkemell.
Háromkor fújt a gyár. Addig játszhattunk szabadon iskolából hazafele menet a blokkok közt, vagy éppen a lépcsőházban. Egy ilyen délután boltoltam meg a szomszéd sráctól, akinek a rokonai vidéken gazdálkodtak, hogy megmárthassak egy szelet kenyeret a sültkolbászuk zsírjában. Tisztességesen egy játékhalászbotot adtam érte, mert azzal csak műanyag halat lehetett fogni.
Az újságban rendszeresen olvashattuk a bús bikáról szóló gyászjelentőt, aki feltehetőleg megundorodott a világ szennyétől vagy a farkasok bántották, esetleg mind a kettő, ezért közölték, hogy a legelőről sajnálatos módon megint eltűnt egy foltos vagy éppen egy tarka. Ilyenkor várható volt, hogy a tünemény egyik lapockája egy városi rokon kamrájába kerül. Tehát részesültünk mind, csak egyesek sonkát szeletelhettek, mások a sonka lecseppenő zsírjának örülhettek akkor is.
“Biztosan ezekért ragaszkodom”, amikor jobban megy a sorom, hogy húst hússal egyem, lehetőleg naponta háromszor. Hiába tudom, hogy az üvegházhatású gázok termeléséért másodsorban éppen a hústermelés tehető felelőssé, ez az inger még a környezetkímélő meggyőződést is felülírja.
Bár jelenleg közel sem terhelem ennyire a környezetet, és a kilátások szerint egyre kevésbé fogjuk, legalábbis itthon.
2.
VálaszTörlésAnélkül, hogy nosztalgiával tekintenék vissza, megemlítem, hogy akkoriban adtak lakást a városba költözőknek és munkába állították. Szüleink pályakezdésekor ismeretlen fogalom volt a lakáshitel. Akkor sem volt könnyű. Kellett cipelni a fél bárányt a megfelelő rajonfőnöknek, párttitkárnak stb. De adtak garzont, aztán ahogy nőtt a család és erősödött a könyökcsont lehetett költözni két vagy háromszobásba és így tovább. Nem azt mondom, hogy rájuk tukmáltak egy lakást, mert küzdeni kellett érte akkor is. Majd 90-ben mindenki megvehette kéthavi fizetéséért azt a lakást amiben éppen lakott. Szóval ők is nagyjából 20 év után lettek boldog lakástulajdonosok.
Ma ez egy kicsit másképp van. A legtöbb fiatal nem tud lakást venni, vagy ha mégis elég nagy a fizetése, hogy szóba álljon vele egy bank, először lakástulajdonossá válhat, majd ha sikerül 30 éven át megőrizni a munkahelyét és törleszteni a havi részletet, kissé vénebb, de annál boldogabb lakástulajdonossá.
Persze, hogy véletlenül se tűnjön nosztalgiázásnak én is nyomatékosítom, hogy az akkori lakásokban a tévé inkább, mint lakást díszítő bútorzat volt jelen. Ezzel szemben ma a bankkal közösen birtokolt lakásunkban könnyű szörfösként pattoghatunk a tévéprogramok zubogó csatornáin, csobbanhatunk különböző kanálisokba, és élvezhetjük amint átseper a szabadság süvítő szele egész szobánkon, amikor az információs szupersztrádán száguldozunk. Legalább nézhetjük, hogy milyen (jó) máshol.
3.
VálaszTörlésAkkoriban a munkanélküliséget radikálisan oldották meg, pl. leküldték a csellengőket (és nem csak) a Duna-csatornához csákányolni. Ma ennél sokkal kifinomultabb eszközökkel operálnak. Lásd azt a cinikus megoldást, ahogyan leküzdi az ország, ezen belül Hargita megye a fránya munkanélküliséget, miközben a fejlett nyugati országokban növekvő munkanélküliségről beszélnek és kétszámjegyű munkanélküliségi rátával szégyenkeznek. De hát mégiscsak mi akarunk lenni a bajnokok, a szépítés bajnokai.
http://www.hhrf.org/hargitanepe/archivum/
2010. október 29, péntek
“Megyénkben egyébként szeptember végén az augusztusi 12 530 főhöz képest 12 124 főre csökkent az ügynökségnél regisztrált állástalanok száma, ami a megye szintjén 8,46 százalékos munkanélküliségi rátát jelent az augusztusi 8,74 százalékos szinthez képest.”
A terhes pácienst elküldik egy olyan tanfolyamra, amit kenhet a hajára. Ha ezt visszautasítja munkanélküli segélye egy pirosponttá zsugorodik, mert ennyi azért jár, hisz elutasító aktusával hozzájárul az ország imázsának szépítéséhez. Ezenkívül többé nem vesznek tudomást róla, nem regisztrálják. Imigyen csökken nálunk szépen és biztosan a munkanélküliség.
Ilyesmikkel sikerül elérni az említett morális kiábrándultságot és a gazdasági ellehetetlenülést, de azért remélem nem kíván senki visszamenni a Duna-csatornához, hisz vannak nyugatabbra szélesebb csatornák, ahol fényesebb a csákány nyele és most elengednek, lehet menni.
Albert József