Nyílt tér – Kolozsvári bringások avagy négy helyett jobb a kettő?

A kolozsvári közlekedés hírhedten problémás – bármerre megy az ember át kell haladnia a történelmi Belvároson, aminek középkori szerkezete képezi az útrendszert; az országban itt az egyik legmagasabb az egy főre jutó autók száma; a közlekedési kultúra pedig autópárti és többnyire intoleráns; a tömegközlekedésben pedig nincsen semmilyen konkurencia (a RATUC állami monopóliumot képez).

Azonban a közelmúltban mégis történtek optimizmusra okot adó fejlemények: a biciklivel közlekedők száma szemmel láthatóan megnövekedett, érzékelhetően trendy lett kerékpárral közlekedni (világos, nem mindenkinek). Ebben – úgy vélem – az áttörést a Critical Mass által tudatosan, kitartóan és makacsul kitaposott út mentén a Polgármesteri Hivatal által üzemeltetett ingyenes és a fiatalokat megcélzó kölcsönzőrendszer jelentette. Annak ellenére, hogy a kerékpárutak kaotikusan futnak, hektikusan kezdődnek és érnek véget, illetve a gyalogoson látszólag nehezebben barátkoznak meg a bringásokkal, mint az autóvezetők.

Örvendetes, hogy a biciklizők csoportja legitim elemévé vált a városi közlekedésnek– már senki sem tekinthet el tőlük, a fogalomban számolnak velük és (még) nem történt súlyosabb beleset sem, aminek áldozata biciklis lett volna.

A biciklis trendnek van néhány jól kirajzolódó sarokpontja, ami tanulságos lehet más városok számára is. Világos, hogy a fiatalokat kell megcélozni (fizikailag erősebbek, nyitottabbak, többet utaztak és tapaszaltak hasonlót, illetve sokuknak autóra még nincsen pénzük). A habituális biciklizők később majd nehezebben mondanak le a kerékpár használtáról, ha mégis autótulajdonosok lesznek. Továbbá, a tinédzserek számára szocializációs ágensként működnek, akiket „leutánozhatnak”. Aztán, a kölcsönző rendszer sikere nem csupán multiplikatív faktorként hat, hanem vonzó is: egyéni szinten a racionális költség-haszon kalkulus mindig pozitív – ingyen biztosít a gyaloglásnál gyorsabb közlekedést. Más szavakkal sok esetben „jobban megéri kölcsönözni”, mint például buszra, trolira várni. Akik pedig habituális biciklizők lettek (a korábbi ingyen tréningezők), azok közül (is) kerünek ki, akik később saját bringát vásárolnak majd.

Mindennek a környezeti pozitív hatása sem elhanyagolható.

Érdekes könyvek – Kellemetlen igazság

Al Gore (2006) An Inconvenient Truth. The Planetary Emergency of Global Warming and what We Can Do About It. New York: Rodale

Ezt a könyvet mindenképpen érdemes kézbe venni, olvasgatni és nézegetni. Nézegetni is lehet, hiszen több mint felét teszik ki a grafikailag nagyon szép, de sok helyen sokkoló fotók, valamint ábrák és grafikonok. Mindenkinek ajánlom, különösen a környezet iránt érdeklődőknek, a környezettudatosoknak. Szerzője majdnem elnök lett 2000-ben…

A könyvből – ami valójában sok nyilvános előadás szövegéből, személyes visszaemlékezésekből, statisztikákból és sok fényképből tevődik össze – Oscar-díjas dokumentumfilm is készült. Gore egyébként környezetvédő munkásságáért az IPCC-vel osztott Béke Nobel-díjat kapott 2007-ben. Az An Inconvenient Truth (magyarul Kellemetlen igazság) alapállása folytatja a 2000-ben megjelent Earth in the Balance: Ecology and the Human Spirit (Föld a mérlegen: ökológia és az emberi szellem) című könyvében megfogalmazottakat. Nevezetesen, hogy a globális felmelegedésnek emberi oka van, az ipari társadalom által kibocsátott széndioxid mennyiség (és egyéb káros gáz) növekedése és az átlagos évi hőmérséklet emelkedése között közvetlen ok-okozati kapcsolat van.

Valójában végig emellett érvel. Szerinte három tényező együttes kombinációja adja a klímaváltozás okát: az emberiség számának robbanásszerű növekedése, a technológiai fejlődés és a jelenlegi cselekvések jövőbeni következményeinek mellőzése. Központi gondolata, hogy a felmelegedés folyamata nagyon közel áll ahhoz a pillanathoz, amikor mindez visszafordíthatatlanná válik, és semmilyen megoldás nem segít majd, de most még lehetséges a sikeres beavatkozás. Gore számos látványos empirikus példát említ a klímaváltozás állapotának illusztrálására: gleccserek eltűnésével, tavak kiszáradásával, területek sivatagosodásával, a jégtakaró olvadásával igazolja, hogy a helyzetsürgős megoldásra vár. A közös, globális összefogást sürgeti a kellemetlen igazság elhárítására, amiben az egyéni cselekvéseknek is nagy szerepe van – így aztán kifejezetten a Kiotói szerződés ratifikálásáért szállnak síkra.

A mondanivaló végig normatív, abban az értelemben, hogy tudományos és morális érveket használ, az egyéni és közösségi felelősségre hivatkozik.

Talán jobban oda kellene a kellemetlen igazságokra figyelnünk. Amíg lehet!