Az utóbbi hetek politikai eseményei nyomán a médiában egyre gyakrabban hangzik el az erkölcstelenség gondolata: a politikusok csak a maguk érdekeit követik, hazudnak, elfeledkeztek a népről…
Tény, hogy a politikai napirend és a népesség égető problémái egyre inkább távolodnak egymástól; a politikai (adminisztratív) társadalmi alrendszer és a kisemberek alkotta szociális alrendszer között egyre nagyobb a törés és súlyosabb a morális válság. Amit a gazdasági helyzet napról napra mélyít. Azonban a politika valóban „erkölcstelen” és „piszkos”, „nem rendes embernek való” tevékenység volna?
Max Weber A politika mint hivatás című könyvében amellett érvel, hogy a politikusok tevékenységét nem lehet a köztudatban használatos etikai kritériumok szerint megítélni. Ő azt állítja, hogy a politika is lehet erkölcsös, de másfajta mércével kell azt mérni.
A szociológus szerint kétfajta politikus van. Az egyik az, aki a politikából él, vagyis a politizálás a megélhetését szolgálja. A másik pedig, aki a politikáért él, akinek biztos anyag egzisztenciája van (ez utóbbi előfeltétele a politikusi mivoltnak) és a politikát hivatásszerűen, meggyőződésből, az általa vallott „ügy” szolgálatában végzi. Weber a lutheri értelemben vett hivatás léte vagy hiánya mentén kategorizál. Igazi politikus – véli – csak az lehet, aki hivatásból, és nem anyagi haszonszerzésből politizál. Világos, hogy az utóbbi tevékenysége az „erkölcsös”. Ezzel lényegében Weber egy értékkomponenst visz be az egyenletbe: a jó politikus egy általa értékesnek vallott ügy érdekében politizál. Az ügy mindég egy közösségi cél kell legyen; tehát az egyik szempont az értékracionális cselekvés.
Weber még egy szempontot visz be a politikusi tevékenység megítélésébe: a hatékonyságot. Nem elég hivatásszerűen követni a célt, hanem azt meg is kell valahogyan valósítani. Más szavakkal a jó politikus a cél elérését biztosító eszközt is meg kell találja. Itt a hangsúly az instrumentális racionalitáson van, a hatékony eszközválasztáson. Weber itt is kétféle politikust azonosít: az egyik, akit érzületetika vezérel, a másikat pedig a hatékonyság-etika. Az első típus a célhoz érzelmileg viszonyul, tűzön-vízen és mereven kitart a maga „igaza mellett”, semmilyen körülmények között nem hajlandó kompromisszumra, semmit sem enged belőle… A másik típus mindég felismeri, hogy melyek a pillanatnyilag alkalmazható eszközök, jól lavíroz a lehetőségek között, kompromisszumra is hajlandó azért, hogy a célhoz közelebb kerüljön. Weber ez utóbbit tartja a jó politikus második feltételének; ez a célracionális komponens.
A politikusokat tehát a választó két szempont szerint ítélheti meg: a hivatás és a hatékonyság szerint. Ha ezek megvannak, akkor a politikus viselkedése „erkölcsös”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése