Néhány hevenyészett gondolat a parajdi katasztrófa kapcsán a szociológus szemével

 

I.                

A döbbenetes parajdi események az utóbbi évtizedek egyik legsúlyosabb történései közé tartoznak, negatív hatásukat még jó ideig érzeni fogjuk. Bár nagyon sokat írtak-mondtak az évszázados múltra visszatekintő sóbánya megsemmisülése nyomán, elgondolkodtató, hogy néhány véleményem szerint kapitális kérdés alig tematizálódott. Sőt, a felvetések túlnyomó részét nem csupán hiányosnak, hanem egyoldalúnak is tartom. Nevezetesen, hogy azok csekély mértékben beszélnek a helyi és regionális közösségre illetve az emberi kapcsolatokra gyakorolt direkt és főleg indirekt hatásokról: közép és hosszútávon. A felvetések – amelyek rendkívül fontosak és égetően szükségesek is voltak – a történések technikai-gyakorlati oldaláról közelítettek a bekövetkezett tragédiához: merre ment a patak, mekkora volt a hozam, hány köbméter víz került a bányában, hogyan lehetne azt onnan kiszivattyúzni, esetleg mikor nyithat a bánya. (Még egyszer, ezek fontosak, de csak az érem egyik oldala; a másikról is beszélni kellene).

Az is beszédes, hogy egyes írások azon töprengtek, ez inkább ipari vagy inkább természeti katasztrófa...

Nem, ez legelső sorban társadalmi probléma! Annak is egyik típusa, amit a szociológia (némiképpen helytelenül) véletlen problémának nevez. Gazdasági és környezeti probléma is, de leginkább a közösség krízise!

 

II.              

 

A véletlen társadalmi problémákat tehát olyan „váratlan” természeti csapások, külső hatások eredményezik, mint például az árvizek, viharok, vulkánkitörések, szókőár, vagy éppenséggel a háború illetve súlyos baleset. Ebben az esetben nem magáról a csapásról, hanem sokkal inkább ennek a hatásairól, következményeikről beszélünk. Ugyanis az a kérdés, hogy közöség és/vagy a tágabb társadalom milyen mértékben van előzetesen felkészülve az elhárításra, a kockázat minimalizálására illetve milyen intézményes mechanizmusok léteznek a következmények orvoslására. Mert a társadalmi problémák ezen típusa bizonyos fokig anticipálható: például ha egyszer a vízpartra épült a település, akkor egy rendkívüli áradás során bizonyos eséllyel károsulhat. Vagy ha gátat építünk, s annak karbantartását elhanyagolják, akkor az egyszer átszakadhat. 

Tehát, a véletlennek nevezett társadalmi problémák esetén a megelőzés és a kármentés azok a mozzanatok, amelyekre a társadalom intézményeinek s ezek vezetőinek figyelnie kell, de ebben a potenciálisan érintett közösségnek is felelőssége van.

Magyarán, a kulcs a megelőzésre illetve az elhárításra hivatott intézmények léte vagy hiánya, valamint ezek működésének hatásfoka. Például a 2004 decemberében Indonézia és Sri Lanka övezetében pusztító szökőár (mint természeti jelenség, amire az embernek csekély a befolyása) rettenetes pusztításának mértékét nagyban csökkenteni lehetett volna, ha működik egy olyan hatékony kommunikációs rendszer, aminek a segítségével a veszélyeztetett partokon tartózkodókat értesíteni lehetett volna a várható veszélyről, emberéleteket mentve ezáltal. Akárcsak az utólagos hatások minimalizálása az előzetesen kidolgozott protokollok és profi mentőosztagok révén (sokan nem is a szökőárban, hanem az utána bekövetkezett káoszban vesztették életüket – élelem, víz hiányában, a romok alatt rekedve.

De természetesen a parajdihoz hasonló példákat hazai kontextusból is meríthetünk, akár a természeti csapások osztályából is. 2005. áprilisában, Románia egyik nyugati régiójában (Bánátban) a bőséges esőzések következtében a megáradt Temes és Bega folyók átszakítottak két védőgátat, aminek következtében víz alá került 30 000 hektár terület, többek között Főény (Foeni), Temeskeresztes (Cruceni), Ótelek (Otelec), Jánosfölde (Ionel) települések. Az áradás által okozott károk összesen 116 települést érintettek: az áradás összesen 3876 házat rongált meg, ebből 739 teljesen, hozzávetőlegesen 2000 pedig részlegesen tönkrement. A hatóságok 2707 ember kilakoltattak, nagyrészüket a gataia kórházba, a belsőmajori kultúrotthonba, két búziási szállodába, egy öregfalui farmon szállásolták el. Sokan menekültek rokonokhoz, ismerősökhöz. Hat héttel az április 14-20 közötti katasztrófa után körülbelül 15 000 hektár terület továbbra is víz alatt állt, ott, ahonnan a víz visszahúzódott, ezernyi állattetem és rom éktelenkedett. A népesség egy része pedig a telet is improvizált szálláshelyen töltötte, több mint fél évvel az áradás után (Adevărul, 2005. április 30.). Időközben a leglényegesebb is tovatűnt: maga a közösség semmisült meg...

Mi lehetett ennek az oka? Elsősorban, a rendszerváltás után a korábban hatékonyan működő és adminisztrált csatorna- és gátrendszer gyorsan erodálódott és tönkrement, mert a termelőszövetkezetek – akik ezeket korában birtokolták – megszűntek, és érdekellentét állt be egyrészt a privatizáló hatóság és a felvásárlók, másrészt pedig a közérdek és közjó között. A vásárlók abban voltak érdekeltek, hogy minél jutányosabb áron jussanak hozzá, a hatóság pedig, hogy plusz közkiadásoktól szabaduljon a válságos periódusban. A központi – bukaresti adminisztráció – és a bánáti önkormányzatok között húzódó politikai érdekellentét arra késztette a kormányt, hogy kevesebb közpénzt osszon le Bánátnak, ami csak gyorsította a gátak és csatornák romlását. Egészen addig, amig többet esett az átlagosnál, aminek végeredményeként maga a közösség ment tönkre.

 

III.            

 

Nos, ha nem vigyázunk, akkor ez sokkal nagyobb skálán most is bekövetkezhet, de ehhez radikálisan meg kell változtatni mindannyiunk hozzáállását, több ponton is.

Egyfelől, azt gondolom ez nem csak egy szerencsétlen szinguláris esemény, hanem egy folyamat, ami sok kisebb eseménysorból áll – most és a közeljövőben is vannak, lesznek/lehetnek ilyen történések (további omlások, újabb kilakoltatás, még nagyobb vízhiány a régióban, erősödő feszültségek, gazdasági csődök, távolabbi káros természeti hatások a flóra és fauna esetében). Az, hogy a víz sókoncentrációja nagyon magas lett, az számos újabb problémát okoz: (máris) a lakossági ívóvízellátás problémáit, ami nem csupán az életet nehezíti, hanem a helyi gazdaságokat akadályozza és/vagy lehetetleníti el, közegészségügyi problémákat fokoz, súlyos ellátási kérdéseket vet fel, végső soron a helyi társadalmi ökoszisztémát, tehát magát a mindennapi élet eddig megszokott rendjét alakítja át. Mindezek pedig szükségszerűen vezetnek kezdetben latens, majd később nyílt konfliktusokhoz, aminek kezeléséhez jó lenne már most előre felkészülni. Ennek még koránt sincsen vége, sőt.

Aztán, ez nem egy lokális probléma, hanem egy regionális krízis. Regionális társadalmi és gazdasági krízis alapja, aminek automatikusan lesz politikai vonatkozása is. Szinte biztos, hogy fokozni fogja a máris létező bizalmi és legitimációs válságot, a közösségek közötti (a „ti okoztátok, mi szenvedünk” alapon) konfliktusokat és bűnbak-keresést, a mindenféle vezetők hibáztatását, kollektív frusztrációkat.

Továbbá, ez sajnálatos módon a jelek szerint a tervezés krízise is, a szakértelem tartós mellőzésének a tünete. A globális korporációs kapitalizmus korában (a poszt-Fordista gazdaságban) nem lehet tartósan csak egy iparára támaszkodnia egy közösségnek – még ha az sikeres is, mint a sóbánya volt, mint turisztikai attraktor. Rákerestem a parajdi fejlesztési stratégiára – az újat sajnos nem találtam, biztosan megvan valahol (remélem), biztos csak én vagyok botor, mert ha nincsen érvényes, nehezen lehet majd bármire is pályázni a jövőben –, a régiben alig van (inkább nincsen) utalás a kvázi mono-indusztriális helyi gazdaság diverzifikációjára.

A következő a sorban a felelősség problémája. Azt gondolom, mindenki felelős, nem csak azok, akik 2000-es évek végétől tudták, hogy egyszer baj lehet. Mi is, mindenki, mert hagytuk – mint sajnos utólag tragikusan kiderült - egy lényegében inkompetens rendszert hagytunk működni, ami fokozatosan mellőzte a szakértelmet, a tervezést, a felelős munkát.

Ráadásul, ez egy kollektív trauma, hiszen a helyiek kollektív identitása az elmúlt kétszáz évben a bányához és a sóhoz kapcsolódott – a parajdiság és végső soron a Sóvidék számára mindez az önazonosságuk markere volt a megélhetésük mellett – most ez egyszerűen tovatűnt. Ennek implikációt még egyelőre fel sem fogja a közösség, de ezzel mindenképpen szembe kell majd néznie.

Végül, sajnos ez egy etnikai probléma is. Az egész régióban magyar népesség (szavazók) él. Ez a mindannyiunk problémája.

 

Ha hagyjuk, hogy minden menjen a régiben, könnyen meglehet hogy ez lesz a mi Csernobilünk...

 

Azonban össztársadalmi összefogással még tehetünk valami, de ehhez az kell, hogy mindenki felmérje a kockázatok súlyát. De ehhez nem Mága Zoli hegedűje nagyságrend a megoldás... 

Ugyanis. Az eset kapcsán megnéztem, hogy milyen tanulsággal szolgálnak a világban megtörtént ilyen horderejű tragikus események. A tanulság lesújtó: majdnem minden esetben a közösség soha nem talált magára...

 

IV.            

 

A parajdi eset szerény meglátásom szerint a magyarul sajnos ma sem olvasható Kai T. Erikson (1976) Everything in its Path. Destruction of Community in the Buffalo Creek Flood (Mindent a maga nyomában. Egy közösség elpusztulása a Buffalo Creek-i áradásban) című, agyonidézett könyvében leírtakhoz hasonlít (nagyban!). Erikson könyvével megnyerte az Amerikai Szociológiai Társaság patinás Sorokin díját, de egyben a szakma figyelmét is a természeti csapások, valamint az emberi tényezők által okozott társadalmi problémák kérdésköre fele fordította. A történet első látásra eléggé szokványos: egy tél végi esőzés következtében (1972. február 26.) egy nyugat virginia-i szénbánya víz- és szénhulladék-tározója átszakad, és a letóduló félmilliárd liter salak a völgyben lévő szalagtelepüléseken mindent elpusztít, ami az útjában van. Meghal 125 ember, 1121 megsérül, 507 ház összeomlik, 4000 ember pedig (az 5000-ből) elveszíti lakását, megszűnik 30 vállalkozás (az áradásról és a pusztításról Mimi Pickering rendező megdöbbentő dokumentumfilmet is készített 1975-ben, The Buffalo Creek Flood: An Act of Man címmel).

Itt is tipikus ember által okozott és a természeten keresztül ható társadalmi problémával állunk szemben: a szénbánya vezetősége ismételten hanyagul kezeli a biztonsági intézkedéseket, a hatóságok jóindulatát pedig egyszerűen megvásárolja – a katasztrófa előtt négy nappal az illetékes testület embere kifogástalannak találta a gát állapotát! A helyzet által okozott következmények azonban katasztrofálisak. A völgy lakóinak jelentős része elpusztult, településeik eltűntek, a közösség soha nem talált magára, az egyszerűen dezintegrálódott és atomizálódott. Ez a helyzet aztán végérvényessé vált. Más szavakkal, egy nem orvosolható, állandó társadalmi problémát teremtett, amivel senki sem tudott mit kezdeni. Sem a bánya – amit az évekig eltartó két per során kártérítés fizetésre ítélnek –, sem a hatóságok, sem pedig maguk a túlélők nem tudták hogyan lehetne a közösséget újjáépíteni. Erikson könyvének célja, hogy megválaszolja, hogyan történhetett mindez meg és ennek az emberek milyen jelentőséget tulajdonítottak, hogy az ehhez hasonló tragédiák elkerülhetők legyenek.

Erikson a kérdés tárgyalását egy nagy ívű történeti és társadalmi kontextusba helyezi. Zseniálisan világít rá arra, hogy a természeti, és a nyomában kialakult emberi katasztrófát tulajdonképpen társadalmi tényezők hívták életre, és a társadalmi változás folyamata vezetett végső soron oda, hogy az esőzés és gátszakadás végzetessé vált a bányaiparban foglalkoztatott helyi lakosság számára. Úgy is lehetne mondani, hogy a katasztrófa társadalmilag „be volt kódolva” a közösség életébe, a társadalmi változások által jelentett ellentmondó kihívások és egymásnak feszülő érdekek konfliktusai révén. Nézzük meg ezeket egyenként, gondoljuk közben Parajdra!

Egyrészt, a szóban forgó népesség sokban különbözött a többségi amerikaiaktól, azokkal szemben határozták meg a maguk identitását. Mint a Nyugat Virginia-i Appalache Hegység lakói rurális gyökerekkel rendelkeztek, sajátos ethosz jellemezte őket, ami leginkább a természettel való organikus viszonyban, a családi kapcsolatokban és a munkával szemben tanúsított ambivalens magatartásban testesült meg, aminek pedig egyenes következménye volt a mindenféle változással szembeni óvakodás és általános bizalmatlanság. Továbbá, a bányában való tipikus munka egyfajta fatalista és jelen állapotokba belenyugvó attitűdöt generált, ami a nagyobb időhorizontú tervezést gátolta. Olyan készségeknek, mint a nyitottság, hivatalosságokba vetett bizalom, hosszú távú tervezés hiánya fatálisnak bizonyult.

Másrészt pedig, a tradíció-vezérelten átadott alacsonyabb iskolázottság és a helyi alternatív munkalehetőségek krónikus hiánya védtelenné és végső soron teljesen kiszolgáltatottá tette ennek a közösségnek a tagjait a bányavállalattal szemben: a bánya abban volt érdekelt, hogy minél kevesebben folytassák tanulmányaikat, mert így helyben maradtak, és a munkaerőt olcsón tudták pótolni. Végeredményben egy láthatatlan, de létező konfliktus feszült a bánya és a közösség érdeke között, amit az utóbbiak még felismerni sem tudtak. Harmadrészt pedig, a tágabb kontextusban egy másik konfliktus feszült: a gazdasági rendszer időközben bekövetkezett változása, aminek következtében csökkent a kitermelt szén iránti gazdasági kereslet hiszen a kitermelő és klasszikus iparágak hanyatlásnak indultak. Mivel a szén vesztett társadalmi jelentőségéből, a bányavállalat sem eszközölt újabb beruházásokat, mert nem volt érdeke az apadó jövedelmeit munkavédelmi és környezetvédelmi projektekre tölteni.

Az árvíz által okozott traumáknak tehát mélyebb és külső, társadalmi okai voltak, amelyek végül a Buffalo Creek közössége elvesztéséhez vezettek: morális válságot, dezorientációt, a társadalmi kapcsolatok elvesztését, társadalmi betegségeket és identitásválságot, tehát megannyi súlyos társadalmi problémát teremtettek.

 

V.              

 

Talán még elkerülhető mindez, de ehhez paradigmaváltás kell, azt hiszem.

 

A Manchuriai jelölt és romániai valóság szubjektív értelmezési kísérlete

  

Bevezető

A „The Manchurian Candidate” (1962, John Frankenheimer) egy hidegháborús politikai thriller, amely a manipuláció és agykontroll témáit bontja ki egy összeesküvés történetén keresztül. A film középpontjában Raymond Shaw áll, akit a koreai háborúban elfognak, majd szovjet és kínai erők agymosásnak vetnek alá, így egy parancsra ölni képes, öntudatlan bábként tér vissza Amerikába, de otthon hősként ünneplik. Korábbi harcostársa, Marco őrnagy rémálmai és gyanúja nyomán lassan feltárul az igazság: Shaw politikai gyilkosságok eszköze lesz, akit saját anyja, a hidegvérű és ambiciózus Eleanor Iselin használ fel egy puccs előkészítéséhez. A történet vége tragikus. Shaw önmagát is feláldozva végül meggátolja a demokratikus rendszer megdöntését, de ez sem ment egyszerűen. A film plasztikusan jeleníti meg a társadalmi paranoia légkörét, a politikai képmutatás valódi természetét és a szabadságért vívott küzdelem morális súlyát s a követendő helyes útat.

Mi is mintha egy ilyen filmben lennénk: bár „viata bate filmul”! A kérdés az, hogy itt ki kicsoda? S mi lesz a mi „manchúriai jelöltünkkel”, illetve végül megmenekül-e a hazai szabadság?

Jelen írásban – ami első darabja, egy háromrészes elemzésnek, amit a nagyközönségnek szánok, s amiben a lenlegi helyzet értelmezési kereteit, a magam szubjektív értelmezéseit és megoldási lehetőségeit vázolom – három nagyobb lehetséges elméleti-értelmezési keretbe próbálom belehelyezni a majdnem fél éve kialakult helyzet társadalmi okait. (Ebben a szövegben nem térek ki külön a magyar közösségre, mint sajátos választói szegmensre).

 

Kiinduló megállapítások

 

Téziseim a következők

 

1. A jelenlegi romániai társadalmi-politikai rend mély, egymással összefonódó válságfolyamatokon megy keresztül, melyek alapjaiban kérdőjelezik meg a demokratikus működés, a szakértelem és a közösségi összetartozás eddigi formáit. 

2. Az ország egy fordulópont előtt áll, de mindkét opciót ugyanazon tényezők termelték ki, s bár a két út radikálisan eltér egymástól, mindkettőt a megoldáskeresés jellemzi. 

3. Az egyik reményteli, a másik meg katasztrófa. Mik lehetnek ezek az okok?

 

Véleményem szerint, egyfelől a kialakult gazdasági egyenlőtlenségek, s ennek szubjektív értelmezése-megélése: főleg (de nem csupán) a nem teljesen vesztes, de aspirációit a vártnál lassabban beteljesítő, elsősorban kisvárosi és részben külföldön élő, többségében közepesen iskolázott rétegek objektív relatív depriváció érzete és/vagy prekárius állapota/helyzete.  Aztán, a  politikai irracionalitás és az információs tér szétesése egyaránt hozzájárulnak a romániai mainstream politikai rendszer legitimáció-vesztéséhez, amit a versenyeztett jelöltek minősége szimbolikusan is kifejezett (komikus, hogy éppen annak a Crin Antonescunak kellett volna az elmúlt tíz év reális és figyelemre méltó megvalósításait megjeleníteni, aki  éppen ebben a tíz évben nem csinált semmit...). Végül, mindezt súlyosbította a közélet kíméletlen piacosítása és az érzelem-vezérelt, manipulatív kommunikáció, ami a polgárt fogyasztóvá, a politikát pedig látványtermékké silányította.

Tehát, a fő okok szerintem a rendszerszintű válságspirál (a politikai racionalitás és legitimitás hiánya mellett a társadalom már nem képes motivációt-közös értelmet teremteni), a politika kiüresedése (a közéletet a politikai kommunikációt marketing- és PR-eszközök uralják), és a tudásellenesség és a manipulált valóság (digitális tér a véleményeket a tények szintjére emeli, a dezinformáció és a gyűlöletvezérelt tartalom megbontja a közös valóságérzékelést) együttesen teremtette a jelenlegi helyzetet.

A fenti okok nem csupán gazdaságiak vagy politikaiak – azok rendszerszintűek és egymást erősítik. A jelenlegi állapot a kormányozhatatlansághoz és a régi elit látványos bukásához vezetett. A megoldás nem egyetlen intézkedés, hanem átfogó, koherens szemléletváltás kell legyen – ami a participatív(abb) demokrácia, a tudás, a szolidaritás és a társadalmi részvétel új alapjain nyugszik.

Így azt gondolom, a következő időszakban a legnagyobb kihívás a társadalmi bizalom, a demokratikus részvétel és a közös valóság újrateremtése lesz-lenne – ezek nélkül sem intézményi stabilitás, sem hosszú távú kormányzóképesség nem garantálható. A másik út – a fasizálódás, a kelet fele való orientáció, illiberalizálódás  – a kiúttalan vészbe vezet. Szó szerint

A továbbiakban nézzük meg a három lehetséges értelmezési keretet.

 

Értelmezési modell egy. Válságtípusok Habermas felfogásában – egy lehetséges magyarázati keret a jelenlegi helyzet értelmezéséhez

Jürgen Habermas Válságtendenciák a kései kapitalizmusban (1975) című tanulmányában átfogó képet ad a modern kapitalista társadalmakat érintő válságjelenségekről. Megkülönbözteti a globálisan jelentkező válságokat és az adott társadalmakra jellemző problémákat, kiemelve e kettő kölcsönhatásait. Úgy véli, a késői kapitalizmus nem csupán gazdasági nehézségekkel küzd, hanem mélyen strukturált társadalmi, politikai és kulturális zavarokkal is, amelyek egymást erősítve ássák alá a rendszer működését.

Az egyik legnagyobb globális kihívás az ökológiai egyensúly felborulása – ide sorolhatjuk a globális liberális rend megingását is, amely a konszenzusos nemzetközi jogon és kiszámítható politikai-gazdasági viszonyokon alapul. A kapitalizmusra jellemző növekedési kényszer ütközik a Föld korlátozott erőforrásaival és a fennálló globális egyenlőtlenségekkel. A népességnövekedés, az ipari termelés és a fogyasztás egyre nagyobb nyomást helyez a véges nyersanyagkészletekre, miközben az ökoszisztémák képtelenek feldolgozni a keletkező szennyezést – a globális felmelegedés ennek ékes példája.

Habermas hangsúlyozza: noha ezek a problémák minden társadalmat érintenek, a válaszok rendszerspecifikusak és gyakran hatástalanok. Ráadásul a politikai elit egy része tagadja a klímaválságot, miközben annak hatásai már érzékelhetők. Ez a tagadás különösen a fiatal, kozmopolita generáció körében eredményezi a rendszerből való kiábrándulást – innen ered a climate anxiety, az extinction rebellion és a gazdasági rend legitimitásának megingása. A fiatalok, akik integrálódhattak volna, elfordulnak a status quótól, különösen, ha egyes politikusok – mint Crin Antonescu – nyíltan klímaszkeptikus retorikát hangoztatnak, így inkább olyan alternatívák felé fordulnak, mint a környezettudatosabb Nicusor Dan.

Habermas három fő rendszert különít el a kapitalista társadalmak működésében: a gazdasági, a politikai és a szociokulturális rendszert – mindegyik saját válságjelenségekkel küzd.

A gazdasági válság lényege, hogy a kapitalista állam egyre aktívabban próbálja irányítani a gazdasági folyamatokat, miközben képtelen kilépni a piaci logikából és a profitorientáció bűvköréből. A gazdaság nem tudja biztosítani a szükséges erőforrásokat és elosztást, ami időszakos válságokhoz vezet. Az állam egyszerre próbál megfelelni a globális tőke és a társadalmi elvárások igényeinek – ennek ellentmondásai hozzák létre a növekvő egyenlőtlenséget, ami egyre inkább feszíti a társadalmi szövetet (pl. lakhatási válság, mentális problémák, elidegenedés). A COVID-19 világjárvány példája annak, hogyan erősítheti fel egy külső sokk ezeket a feszültségeket – az oltáshoz való viszony pedig szimbolikus törésvonalat teremtett a társadalomban.

A politikai rendszer válsága két fő formában jelentkezik: racionalitásválság és legitimációs válság. Az első azt jelenti, hogy az állami adminisztráció nem képes hatékony és következetes szabályozást biztosítani, a második pedig azt, hogy a társadalom elfordul a politikától, nem érzi magát képviselve. Az állam gyakran a nagyvállalatokat támogatja, miközben a kisvállalkozások pusztulnak – ez aláássa a méltányosság érzését. A döntések kiszámíthatatlansága és a rendszeridegen elemek – korrupció, nepotizmus, inkompetencia – tovább gyengítik az állam hitelességét. A COVID-19 ráerősített az összeesküvés-elméletek terjedésére, különösen egy tudomány-szkeptikus közegben.

A legitimációs válság során a politikai rendszer elveszíti társadalmi támogatottságát: az emberek nem érzik, hogy részt vesznek a döntéshozatalban, bizalmuk megrendül. A kulturális normák erodálódnak, s bár újfajta politikai tudatosság is létrejön, ez inkább vizuális és manipulált terekben zajlik (TikTok, Instagram, Discord), nem valódi vitákban.

A politikusi szerep professzionalizálódott, mégis sok esetben nem meritokratikus módon történik a rekrutáció – ez tovább mélyíti a hitelességi problémákat. Dăncilă, Dragnea, Ciucă politikai szereplése nem a szakértelem érzését keltette, hanem épp az ellenkezőjét, amit a közösségi mémkultúra is felerősített.

A szociokulturális válság, vagy más néven motivációs válság, a legmélyebb. A társadalom már nem képes olyan közös szimbolikus jelentéseket létrehozni, amelyek értelmet adnának az egyéni cselekvésnek. A polgári ideológia kiüresedett, az intézmények nem tudnak válaszokat adni az új igényekre, így az emberek elidegenednek a közösségtől és az államtól egyaránt. Ilyenkor jelennek meg azok a „megmentők”, akik a zavaros helyzeteket saját céljaikra használják fel – és már meg is jelentek.

A négy válságtípus (gazdasági, racionalitási, legitimációs és motivációs) egymást erősítve vezet belső instabilitáshoz, és ez nyitott utat olyan rendszeren kívüliként fellépő szereplők számára, mint Nicusor Dan vagy George Simion – két különböző, de változáspárti projekt

 

 

 

Értelmezési modell kettő. A poszt-demokratikus állapot

Itt Colin Crouch (2004, CUP) posztdemokratikus tézisét alkalmazom. (Ez messze nem azonos az illiberális demokrácia koncepciójával)! Crouch eléggé vitatott felvetésében (időközben másik könyvet is írt, bár az alapjaiban nem mond ellent korábbi felvetésével) azt állítja, hogy a jelenlegi globalizáció kontextusában a nyugati típusú társadalmak politika berendezkedése néhány lényeges minőségi módosuláson esett át. A klasszikus liberális demokrácia, ami az állampolgárok – főként a középosztály és a felfele törekvő munkásosztály egyes tudatos tagjainak – aktív részvételén, a közéleti kérdések és a napirend többségi meghatározásán és az állam társadalmi kontrollján alapult, az látványos hanyatlásnak indult.

 

A formális intézményrendszer léte és működése ellenére Crouch úgy véli, hogy a nagy horderejű döntéseket olyan instanciák hozzák meg, amelyek felett a társadalmi tagjai nem, vagy alig gyakorolnak bármiféle kontrollt: a multinacionális nagyvállalatok és nemzetközi szervezetek állam felett gyakorolt növekvő befolyása teremti meg a posztdemokratikus állapotot. Akár látszatdemokráciának is lehetne mindezt nevezni. Az állampolgárok többségére egyre inkább a passzív konzumerizmus (consumership) jellemző, az aktív és tudatosabb állampolgársági attitűd (citizenship) ellenében; a politikai kérdések iránti érdeklődés lecsökkent; a többség – kiváltképpen a fiatalabb generáció – alig figyel a közéleti kérdésekre, inkább a gazdasági értelembe vett egyéni boldogulásra fókuszál. Lényegében minden, beleértve a politikát is, piaci elven működik. A politika mint gyakorlat, a politikus mint személy, a politikai idea mint gondolat is termék lett – elvesztett szubsztantív alapját. Felületes lett, lényeg nélkül termék, amit becsomagolnak, beáraznak, márkáznak és elhelyenek a politikai piacon, s amihez valamilyen érzelmeket kapcsolnak – újabban legyakrabban gyűlöletet kapcsol hozzá a politikai kommunikáció. Ez növeli a legitimációs és a morális válság alapján a politikai és társadalmi polarizációt, mert lényeges kérdések helyett a társadalmi törésvonalakat kiemelő kulturális jellegű meghatározónak konstruált témákat preferál.

 

Továbbá, állítja Crouch (2004), a média egyre koncentráltabb és nagyobb hatalmú szűk tulajdonosi körének gazdasági érdekei alakítják nem csupán a szűk értelemben vett média- és műsorpolitikát, hanem a politikai napirendet és annak stílusát is, végső soron a domináns politikai kultúrát is: így konstruktív közviták alig vannak, bizonyos társadalmi kérdéseket a nyilvánosságban a korporációs tulajdonosi körrel való szoros összefonódások miatt a politikai elitek napirendre sem tűznek, aminek folytán a kormányzat a fontos kérdésekben közvita nélkül határoz. Ez nálunk is így van – a Realitatea Plus vagy a Romania TV puszta szócsövek, minimális szakmaiság nélkül. De mindegyik outlet be van kötve valamelyik párthoz, sok műsor pusztán propaganda-felület – lásd a kirótt CNA büntetéseket.

 

A nyilvánosság amúgy is erősen fragmentált, szűk, egymással nem interakcionáló apró darabra szakadt. Érdekes felvetése a brit szerzőnknek, hogy a klasszikus nemzetállami feltételek megváltozásával az állam gyakorlatilag magáncégként működik, szoros szimbiózisban a korporációkkal, de eltávolodva a kisemberektől. Vezetése is akár egy óriásvállalat irányítása, ahol az állampolgárok – az alkalmazottak helyzetéhez hasonlóan – nemigen számítanak a fontos döntések meghozatalakor. A politikai pártok a marketing, a PR és a különféle „spin doctorok” (kommunikációs és imázs-tanácsadók) befolyása alá kerültek, ami a valós viták elkerülését, a látványelemek központba helyezését és a lényeges kérdések eltűnését eredményezik. Mindez a gazdasági hiperelit érdekeit és nem a közérdeket szolgálja. Magyarán, a látszatdemokráciának is nevezett helyzetben a köz- és korporációs érdek közötti egyensúly felbomlott, az állam az utóbbit szolgálja ki (Crouch, 2004:103-105). Ebben a felállásban maga az állampolgárság is kommercializálódott és kommodifikálolódott (venni és igényelni lehet, mert sok joggal amúgy sem jár).

 

Tehát, ebben a média, mint a tömegkultúra előállítójának forrása kapitális szerepet játszik, a probléma szerves része: hatására „szűkült” be (pontosabban fokozódott) a kritikai nyilvánosság, és vettet véget a széleskörű konstruktív vitáknak. Mindez tehát azoknak a változásoknak a problémás következménye, amit az állampolgárok fogyasztás-centrikus felfogása, a tömegkommunikáció erőteljes bulvárosodása, a kormányzat, a politika és az új nyomásgyakorló csoportok (korporációk, ipari lobbik, média) dialektikus kapcsolata termelt ki a nyolcvanas évektől kezdődően, a dezindusztrializációs és deregularizációs kurzus részeként pedig felgyorsult és Romániát is elérte.

Crouch szerint tehát a nyugati demokráciák formailag továbbra is demokratikusak – vannak választások, politikai szabadságjogok és intézmények –, ám a gyakorlatban egyre inkább elmozdulnak a valódi demokratikus működéstől. A döntéshozatal fokozatosan a politikai elit és a nagyvállalati érdekcsoportok kezébe került, miközben a polgárok szerepe leginkább a választásokon való részvételre korlátozódik. A politika tartalmát a gazdasági szereplők érdekei határozzák meg, nem pedig a választók igényei. A nagypolitika a stabilitásban érdekelt: a PSD és PNL nagykoalíció ezt a célt szolgálta, akárcsak a közös elnökjelöltjük, akit sokan a régi rendszer emberének tekintettek, akárcsak Victor Pontát.

Crouch (2004) rámutat, hogy a posztdemokratikus rendszerekben a választások továbbra is megtartják formális szerepüket, de egyre inkább marketingközpontú, professzionálisan irányított kampányokká válnak, ahol a pártok nem ideológiai vitákra, hanem célzott üzenetekkel operáló kampánytechnikákra építenek. A politikai kommunikációt gyakran PR-szakértők és közvélemény-kutatók formálják, a közéleti vita így felszínessé és manipulatívvá válik. A választási folyamat így inkább hasonlít egy fogyasztói döntésre, mint egy demokratikus részvételre, ahol a polgárok inkább passzív megfigyelők, mint aktív alakítók. 

Ebben a modellben a választók egy része „hot buy” logikában, érzelmektől vezérelten és nem pedig egy tudatos reflexivé folyamat részeként szavaz, amiért különösebb felelősséget sem érez – akár egy-egy like-szerűen pecsétel, mert „amúgy sem számít”, rossz értelemben gameifikálódott.

Ez a „posztdemokratikus” állapot nem jelent teljes visszatérést az autokráciához, de azt jelzi, hogy a demokrácia élő gyakorlata kiüresedik, miközben a látszata fennmarad. Crouch szerint ennek ellensúlyozásához új, alulról jövő kezdeményezésekre és aktívabb civil társadalomra lenne szükség. Nicusor Dan erre a hullámra ült fel.

 

Értelmezési modell három. A tudás-ellenes attitűdök és a digitális valóságkonstrukciók korszaka

Napjainkban a tudás és a tudományellenesség korszakát éljük (Nichols, 2017). A szakértők és az értelmiség tekintélye meggyengült, miközben a médiában és a mindennapokban egyre nagyobb teret kapnak az összeesküvés-elméletek, az oltásellenes nézetek és a koronavírus-tagadás különböző formái. Ennek egyik oka, hogy a média mára inkább a szórakoztatóipar részévé vált, mintsem az információszolgáltatásé: nem vállal társadalmi felelősséget, csupán szórakoztat, bér a legfontosabb szocializáló – beleértve a politikai szocializációt is – ágens. Az egyetemek sokszor már nem tudást közvetítenek, hanem „kampuszélményt” árulnak, az oktatás piaci termékké vált egy konkurrenciális elvek szerint működő oktatási piacon, az egyre kevesebb s felkészületlenebb diákokért, akikre kliensként és a profit forrásaként tekint, tehát egy szolgáltatás klienseit látja. A lecsökkentett idejű s egyre macdonaldizáltabb felsőoktatás (három év alapképzés, a korábbi négy, esetenként öt év helyett) egyre felkészületlenebb „szekértőket” (is) produkál. 

Eközben a közösségi média mindenkit megszólalási lehetőséghez juttat, függetlenül attól, hogy rendelkezik-e valódi szaktudással és véleményformáló kompetenciával –  így az egyéni vélemények gyakran a szakértelem illúzióját keltik. Ezeket az ál-szakértői véleményeket a „boldog tudatlanság” állapotában széleskörben el- és szétterjesztik a közösségi médiák algoritmusai, amelyek tulajdonképpen a platformkapitalizmus profitját szolgálják, és nem a közösség megbízható információhoz való hozzáférési lehetőségét biztosítják. Tetejében érzelmeket – leggyakrabban a gyűlölet kultiválása révén – korbácsolnak, a felhasználók figyelmének fenntartása érdekében (Nichols, 2017). Így a szavazók tömegei számára lehetetlen, hogy minőségi információhoz jussanak hozzá, ami tovább erősíti az információs-asszimetriát, illetve tovább roncsolja a közösség szövetét miközben az elszigeteltség és elidegenedettség érzetét erősítik.

A politikusok pedig sokszor nem az igazságot, hanem saját érdekeik szerint alakított „alternatív tényeket” hangoztatnak, ezzel tovább torzítva a közös valóságérzékelést.

Így nem csoda, hogy mindez egy igencsak hatékony információs és manipulációs fegyver is egyben, amit a jelenlegi geopolitikai kontextusban az ellenséges erők a hibrid-hadviselés részeként be is vetettek – mindenhol, nem csak nálunk. Itt sajnos nagyobb sikerrel.

Összefoglalás

 

Végezetül, úgy gondolom, hogy a vízválasztó „Dan – Simon meccset” a rendszerszintű válságspirál (a politikai racionalitás és legitimitás hiánya mellett a társadalom már nem képes motivációt-közös értelmet teremteni), a politika kiüresedése (a közéletet a politikai kommunikációt marketing- és PR-eszközök uralják, lényeges problémákat az elitek ignorálták), és a tudáselleneség és a manipulált valóság (digitális tér a véleményeket a tények szintjére emeli, a dezinformáció és a gyűlölet vezérelt tartalom megbontja a közös valóságérzékelést) együttesen termelte ki.

 

Habermas, J. (1975). Legitimation crisis (T. McCarthy, Trans.). Boston, MA: Beacon Press.

Crouch, C. (2004). Post-democracy. Cambridge: Polity Press.

Nichols, T. (2017). The death of expertise: The campaign against established knowledge and why it matters. Oxford University Press.