Kolozsvár Főterének kérdése hol manifeszt, hol pedig latens módon jelen volt az elmúlt egy év nyilvánosságában. A tavaly április végi „körbedeszkázás”, aztán a novemberi „leleplezés/átadás”, majd legutóbb a januári „város-branding” események egyben a diskurzív folyamat legfontosabb állomásait is jelzik/jelezték.
Pillanatnyilag a kérdés nincsen napirenden – pedig igazán lehetne! Vagy kellene?! Miért? Leginkább azért, mert most ténylegesen színrelép(het)(ne) az igazi főszereplő is: az emberek.
A Főtér körüli vita természettörténete eddig főleg elméleti jellegű volt (leszámítva magát a térrendezést), de az átalakítás tényleges hatását csak hipotetikusan lehetett megfogalmazni. Sokan meg is tették: az „elvették tőlünk”, „immáron átadtuk”, „elvesztettük” passzív-pesszimista magatartástól, a „már nem is kell nekünk” és „nem fejezi ki kultúránk lényegét” aktív-elutasító beállítódásokig terjedő skálán.
Pillanatnyilag azonban a tavasz eljövetelével hamarosan ki fog derülni: kell-e igazán a kolozsvári magyaroknak a Főter? Ugyanis a képlet erősen egyszerű: minden tér azoké a társadalmi csoportoké, akik azt belakják, ott valamilyen módon megnyilvánulnak. Szociológiai közhely: a fizikai tér elsősorban társadalmi tér, ami az ott cselekvő egyének révén nyer értelmet és jelentést. Kiderül, kik építik azt immár mentálisan fel... (Természetesen Berger-Luckmannra utalok).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése