Néhány hevenyészett gondolat a parajdi katasztrófa kapcsán a szociológus szemével

 

I.                

A döbbenetes parajdi események az utóbbi évtizedek egyik legsúlyosabb történései közé tartoznak, negatív hatásukat még jó ideig érzeni fogjuk. Bár nagyon sokat írtak-mondtak az évszázados múltra visszatekintő sóbánya megsemmisülése nyomán, elgondolkodtató, hogy néhány véleményem szerint kapitális kérdés alig tematizálódott. Sőt, a felvetések túlnyomó részét nem csupán hiányosnak, hanem egyoldalúnak is tartom. Nevezetesen, hogy azok csekély mértékben beszélnek a helyi és regionális közösségre illetve az emberi kapcsolatokra gyakorolt direkt és főleg indirekt hatásokról: közép és hosszútávon. A felvetések – amelyek rendkívül fontosak és égetően szükségesek is voltak – a történések technikai-gyakorlati oldaláról közelítettek a bekövetkezett tragédiához: merre ment a patak, mekkora volt a hozam, hány köbméter víz került a bányában, hogyan lehetne azt onnan kiszivattyúzni, esetleg mikor nyithat a bánya. (Még egyszer, ezek fontosak, de csak az érem egyik oldala; a másikról is beszélni kellene).

Az is beszédes, hogy egyes írások azon töprengtek, ez inkább ipari vagy inkább természeti katasztrófa...

Nem, ez legelső sorban társadalmi probléma! Annak is egyik típusa, amit a szociológia (némiképpen helytelenül) véletlen problémának nevez. Gazdasági és környezeti probléma is, de leginkább a közösség krízise!

 

II.              

 

A véletlen társadalmi problémákat tehát olyan „váratlan” természeti csapások, külső hatások eredményezik, mint például az árvizek, viharok, vulkánkitörések, szókőár, vagy éppenséggel a háború illetve súlyos baleset. Ebben az esetben nem magáról a csapásról, hanem sokkal inkább ennek a hatásairól, következményeikről beszélünk. Ugyanis az a kérdés, hogy közöség és/vagy a tágabb társadalom milyen mértékben van előzetesen felkészülve az elhárításra, a kockázat minimalizálására illetve milyen intézményes mechanizmusok léteznek a következmények orvoslására. Mert a társadalmi problémák ezen típusa bizonyos fokig anticipálható: például ha egyszer a vízpartra épült a település, akkor egy rendkívüli áradás során bizonyos eséllyel károsulhat. Vagy ha gátat építünk, s annak karbantartását elhanyagolják, akkor az egyszer átszakadhat. 

Tehát, a véletlennek nevezett társadalmi problémák esetén a megelőzés és a kármentés azok a mozzanatok, amelyekre a társadalom intézményeinek s ezek vezetőinek figyelnie kell, de ebben a potenciálisan érintett közösségnek is felelőssége van.

Magyarán, a kulcs a megelőzésre illetve az elhárításra hivatott intézmények léte vagy hiánya, valamint ezek működésének hatásfoka. Például a 2004 decemberében Indonézia és Sri Lanka övezetében pusztító szökőár (mint természeti jelenség, amire az embernek csekély a befolyása) rettenetes pusztításának mértékét nagyban csökkenteni lehetett volna, ha működik egy olyan hatékony kommunikációs rendszer, aminek a segítségével a veszélyeztetett partokon tartózkodókat értesíteni lehetett volna a várható veszélyről, emberéleteket mentve ezáltal. Akárcsak az utólagos hatások minimalizálása az előzetesen kidolgozott protokollok és profi mentőosztagok révén (sokan nem is a szökőárban, hanem az utána bekövetkezett káoszban vesztették életüket – élelem, víz hiányában, a romok alatt rekedve.

De természetesen a parajdihoz hasonló példákat hazai kontextusból is meríthetünk, akár a természeti csapások osztályából is. 2005. áprilisában, Románia egyik nyugati régiójában (Bánátban) a bőséges esőzések következtében a megáradt Temes és Bega folyók átszakítottak két védőgátat, aminek következtében víz alá került 30 000 hektár terület, többek között Főény (Foeni), Temeskeresztes (Cruceni), Ótelek (Otelec), Jánosfölde (Ionel) települések. Az áradás által okozott károk összesen 116 települést érintettek: az áradás összesen 3876 házat rongált meg, ebből 739 teljesen, hozzávetőlegesen 2000 pedig részlegesen tönkrement. A hatóságok 2707 ember kilakoltattak, nagyrészüket a gataia kórházba, a belsőmajori kultúrotthonba, két búziási szállodába, egy öregfalui farmon szállásolták el. Sokan menekültek rokonokhoz, ismerősökhöz. Hat héttel az április 14-20 közötti katasztrófa után körülbelül 15 000 hektár terület továbbra is víz alatt állt, ott, ahonnan a víz visszahúzódott, ezernyi állattetem és rom éktelenkedett. A népesség egy része pedig a telet is improvizált szálláshelyen töltötte, több mint fél évvel az áradás után (Adevărul, 2005. április 30.). Időközben a leglényegesebb is tovatűnt: maga a közösség semmisült meg...

Mi lehetett ennek az oka? Elsősorban, a rendszerváltás után a korábban hatékonyan működő és adminisztrált csatorna- és gátrendszer gyorsan erodálódott és tönkrement, mert a termelőszövetkezetek – akik ezeket korában birtokolták – megszűntek, és érdekellentét állt be egyrészt a privatizáló hatóság és a felvásárlók, másrészt pedig a közérdek és közjó között. A vásárlók abban voltak érdekeltek, hogy minél jutányosabb áron jussanak hozzá, a hatóság pedig, hogy plusz közkiadásoktól szabaduljon a válságos periódusban. A központi – bukaresti adminisztráció – és a bánáti önkormányzatok között húzódó politikai érdekellentét arra késztette a kormányt, hogy kevesebb közpénzt osszon le Bánátnak, ami csak gyorsította a gátak és csatornák romlását. Egészen addig, amig többet esett az átlagosnál, aminek végeredményeként maga a közösség ment tönkre.

 

III.            

 

Nos, ha nem vigyázunk, akkor ez sokkal nagyobb skálán most is bekövetkezhet, de ehhez radikálisan meg kell változtatni mindannyiunk hozzáállását, több ponton is.

Egyfelől, azt gondolom ez nem csak egy szerencsétlen szinguláris esemény, hanem egy folyamat, ami sok kisebb eseménysorból áll – most és a közeljövőben is vannak, lesznek/lehetnek ilyen történések (további omlások, újabb kilakoltatás, még nagyobb vízhiány a régióban, erősödő feszültségek, gazdasági csődök, távolabbi káros természeti hatások a flóra és fauna esetében). Az, hogy a víz sókoncentrációja nagyon magas lett, az számos újabb problémát okoz: (máris) a lakossági ívóvízellátás problémáit, ami nem csupán az életet nehezíti, hanem a helyi gazdaságokat akadályozza és/vagy lehetetleníti el, közegészségügyi problémákat fokoz, súlyos ellátási kérdéseket vet fel, végső soron a helyi társadalmi ökoszisztémát, tehát magát a mindennapi élet eddig megszokott rendjét alakítja át. Mindezek pedig szükségszerűen vezetnek kezdetben latens, majd később nyílt konfliktusokhoz, aminek kezeléséhez jó lenne már most előre felkészülni. Ennek még koránt sincsen vége, sőt.

Aztán, ez nem egy lokális probléma, hanem egy regionális krízis. Regionális társadalmi és gazdasági krízis alapja, aminek automatikusan lesz politikai vonatkozása is. Szinte biztos, hogy fokozni fogja a máris létező bizalmi és legitimációs válságot, a közösségek közötti (a „ti okoztátok, mi szenvedünk” alapon) konfliktusokat és bűnbak-keresést, a mindenféle vezetők hibáztatását, kollektív frusztrációkat.

Továbbá, ez sajnálatos módon a jelek szerint a tervezés krízise is, a szakértelem tartós mellőzésének a tünete. A globális korporációs kapitalizmus korában (a poszt-Fordista gazdaságban) nem lehet tartósan csak egy iparára támaszkodnia egy közösségnek – még ha az sikeres is, mint a sóbánya volt, mint turisztikai attraktor. Rákerestem a parajdi fejlesztési stratégiára – az újat sajnos nem találtam, biztosan megvan valahol (remélem), biztos csak én vagyok botor, mert ha nincsen érvényes, nehezen lehet majd bármire is pályázni a jövőben –, a régiben alig van (inkább nincsen) utalás a kvázi mono-indusztriális helyi gazdaság diverzifikációjára.

A következő a sorban a felelősség problémája. Azt gondolom, mindenki felelős, nem csak azok, akik 2000-es évek végétől tudták, hogy egyszer baj lehet. Mi is, mindenki, mert hagytuk – mint sajnos utólag tragikusan kiderült - egy lényegében inkompetens rendszert hagytunk működni, ami fokozatosan mellőzte a szakértelmet, a tervezést, a felelős munkát.

Ráadásul, ez egy kollektív trauma, hiszen a helyiek kollektív identitása az elmúlt kétszáz évben a bányához és a sóhoz kapcsolódott – a parajdiság és végső soron a Sóvidék számára mindez az önazonosságuk markere volt a megélhetésük mellett – most ez egyszerűen tovatűnt. Ennek implikációt még egyelőre fel sem fogja a közösség, de ezzel mindenképpen szembe kell majd néznie.

Végül, sajnos ez egy etnikai probléma is. Az egész régióban magyar népesség (szavazók) él. Ez a mindannyiunk problémája.

 

Ha hagyjuk, hogy minden menjen a régiben, könnyen meglehet hogy ez lesz a mi Csernobilünk...

 

Azonban össztársadalmi összefogással még tehetünk valami, de ehhez az kell, hogy mindenki felmérje a kockázatok súlyát. De ehhez nem Mága Zoli hegedűje nagyságrend a megoldás... 

Ugyanis. Az eset kapcsán megnéztem, hogy milyen tanulsággal szolgálnak a világban megtörtént ilyen horderejű tragikus események. A tanulság lesújtó: majdnem minden esetben a közösség soha nem talált magára...

 

IV.            

 

A parajdi eset szerény meglátásom szerint a magyarul sajnos ma sem olvasható Kai T. Erikson (1976) Everything in its Path. Destruction of Community in the Buffalo Creek Flood (Mindent a maga nyomában. Egy közösség elpusztulása a Buffalo Creek-i áradásban) című, agyonidézett könyvében leírtakhoz hasonlít (nagyban!). Erikson könyvével megnyerte az Amerikai Szociológiai Társaság patinás Sorokin díját, de egyben a szakma figyelmét is a természeti csapások, valamint az emberi tényezők által okozott társadalmi problémák kérdésköre fele fordította. A történet első látásra eléggé szokványos: egy tél végi esőzés következtében (1972. február 26.) egy nyugat virginia-i szénbánya víz- és szénhulladék-tározója átszakad, és a letóduló félmilliárd liter salak a völgyben lévő szalagtelepüléseken mindent elpusztít, ami az útjában van. Meghal 125 ember, 1121 megsérül, 507 ház összeomlik, 4000 ember pedig (az 5000-ből) elveszíti lakását, megszűnik 30 vállalkozás (az áradásról és a pusztításról Mimi Pickering rendező megdöbbentő dokumentumfilmet is készített 1975-ben, The Buffalo Creek Flood: An Act of Man címmel).

Itt is tipikus ember által okozott és a természeten keresztül ható társadalmi problémával állunk szemben: a szénbánya vezetősége ismételten hanyagul kezeli a biztonsági intézkedéseket, a hatóságok jóindulatát pedig egyszerűen megvásárolja – a katasztrófa előtt négy nappal az illetékes testület embere kifogástalannak találta a gát állapotát! A helyzet által okozott következmények azonban katasztrofálisak. A völgy lakóinak jelentős része elpusztult, településeik eltűntek, a közösség soha nem talált magára, az egyszerűen dezintegrálódott és atomizálódott. Ez a helyzet aztán végérvényessé vált. Más szavakkal, egy nem orvosolható, állandó társadalmi problémát teremtett, amivel senki sem tudott mit kezdeni. Sem a bánya – amit az évekig eltartó két per során kártérítés fizetésre ítélnek –, sem a hatóságok, sem pedig maguk a túlélők nem tudták hogyan lehetne a közösséget újjáépíteni. Erikson könyvének célja, hogy megválaszolja, hogyan történhetett mindez meg és ennek az emberek milyen jelentőséget tulajdonítottak, hogy az ehhez hasonló tragédiák elkerülhetők legyenek.

Erikson a kérdés tárgyalását egy nagy ívű történeti és társadalmi kontextusba helyezi. Zseniálisan világít rá arra, hogy a természeti, és a nyomában kialakult emberi katasztrófát tulajdonképpen társadalmi tényezők hívták életre, és a társadalmi változás folyamata vezetett végső soron oda, hogy az esőzés és gátszakadás végzetessé vált a bányaiparban foglalkoztatott helyi lakosság számára. Úgy is lehetne mondani, hogy a katasztrófa társadalmilag „be volt kódolva” a közösség életébe, a társadalmi változások által jelentett ellentmondó kihívások és egymásnak feszülő érdekek konfliktusai révén. Nézzük meg ezeket egyenként, gondoljuk közben Parajdra!

Egyrészt, a szóban forgó népesség sokban különbözött a többségi amerikaiaktól, azokkal szemben határozták meg a maguk identitását. Mint a Nyugat Virginia-i Appalache Hegység lakói rurális gyökerekkel rendelkeztek, sajátos ethosz jellemezte őket, ami leginkább a természettel való organikus viszonyban, a családi kapcsolatokban és a munkával szemben tanúsított ambivalens magatartásban testesült meg, aminek pedig egyenes következménye volt a mindenféle változással szembeni óvakodás és általános bizalmatlanság. Továbbá, a bányában való tipikus munka egyfajta fatalista és jelen állapotokba belenyugvó attitűdöt generált, ami a nagyobb időhorizontú tervezést gátolta. Olyan készségeknek, mint a nyitottság, hivatalosságokba vetett bizalom, hosszú távú tervezés hiánya fatálisnak bizonyult.

Másrészt pedig, a tradíció-vezérelten átadott alacsonyabb iskolázottság és a helyi alternatív munkalehetőségek krónikus hiánya védtelenné és végső soron teljesen kiszolgáltatottá tette ennek a közösségnek a tagjait a bányavállalattal szemben: a bánya abban volt érdekelt, hogy minél kevesebben folytassák tanulmányaikat, mert így helyben maradtak, és a munkaerőt olcsón tudták pótolni. Végeredményben egy láthatatlan, de létező konfliktus feszült a bánya és a közösség érdeke között, amit az utóbbiak még felismerni sem tudtak. Harmadrészt pedig, a tágabb kontextusban egy másik konfliktus feszült: a gazdasági rendszer időközben bekövetkezett változása, aminek következtében csökkent a kitermelt szén iránti gazdasági kereslet hiszen a kitermelő és klasszikus iparágak hanyatlásnak indultak. Mivel a szén vesztett társadalmi jelentőségéből, a bányavállalat sem eszközölt újabb beruházásokat, mert nem volt érdeke az apadó jövedelmeit munkavédelmi és környezetvédelmi projektekre tölteni.

Az árvíz által okozott traumáknak tehát mélyebb és külső, társadalmi okai voltak, amelyek végül a Buffalo Creek közössége elvesztéséhez vezettek: morális válságot, dezorientációt, a társadalmi kapcsolatok elvesztését, társadalmi betegségeket és identitásválságot, tehát megannyi súlyos társadalmi problémát teremtettek.

 

V.              

 

Talán még elkerülhető mindez, de ehhez paradigmaváltás kell, azt hiszem.

 

A Manchuriai jelölt és romániai valóság szubjektív értelmezési kísérlete

  

Bevezető

A „The Manchurian Candidate” (1962, John Frankenheimer) egy hidegháborús politikai thriller, amely a manipuláció és agykontroll témáit bontja ki egy összeesküvés történetén keresztül. A film középpontjában Raymond Shaw áll, akit a koreai háborúban elfognak, majd szovjet és kínai erők agymosásnak vetnek alá, így egy parancsra ölni képes, öntudatlan bábként tér vissza Amerikába, de otthon hősként ünneplik. Korábbi harcostársa, Marco őrnagy rémálmai és gyanúja nyomán lassan feltárul az igazság: Shaw politikai gyilkosságok eszköze lesz, akit saját anyja, a hidegvérű és ambiciózus Eleanor Iselin használ fel egy puccs előkészítéséhez. A történet vége tragikus. Shaw önmagát is feláldozva végül meggátolja a demokratikus rendszer megdöntését, de ez sem ment egyszerűen. A film plasztikusan jeleníti meg a társadalmi paranoia légkörét, a politikai képmutatás valódi természetét és a szabadságért vívott küzdelem morális súlyát s a követendő helyes útat.

Mi is mintha egy ilyen filmben lennénk: bár „viata bate filmul”! A kérdés az, hogy itt ki kicsoda? S mi lesz a mi „manchúriai jelöltünkkel”, illetve végül megmenekül-e a hazai szabadság?

Jelen írásban – ami első darabja, egy háromrészes elemzésnek, amit a nagyközönségnek szánok, s amiben a lenlegi helyzet értelmezési kereteit, a magam szubjektív értelmezéseit és megoldási lehetőségeit vázolom – három nagyobb lehetséges elméleti-értelmezési keretbe próbálom belehelyezni a majdnem fél éve kialakult helyzet társadalmi okait. (Ebben a szövegben nem térek ki külön a magyar közösségre, mint sajátos választói szegmensre).

 

Kiinduló megállapítások

 

Téziseim a következők

 

1. A jelenlegi romániai társadalmi-politikai rend mély, egymással összefonódó válságfolyamatokon megy keresztül, melyek alapjaiban kérdőjelezik meg a demokratikus működés, a szakértelem és a közösségi összetartozás eddigi formáit. 

2. Az ország egy fordulópont előtt áll, de mindkét opciót ugyanazon tényezők termelték ki, s bár a két út radikálisan eltér egymástól, mindkettőt a megoldáskeresés jellemzi. 

3. Az egyik reményteli, a másik meg katasztrófa. Mik lehetnek ezek az okok?

 

Véleményem szerint, egyfelől a kialakult gazdasági egyenlőtlenségek, s ennek szubjektív értelmezése-megélése: főleg (de nem csupán) a nem teljesen vesztes, de aspirációit a vártnál lassabban beteljesítő, elsősorban kisvárosi és részben külföldön élő, többségében közepesen iskolázott rétegek objektív relatív depriváció érzete és/vagy prekárius állapota/helyzete.  Aztán, a  politikai irracionalitás és az információs tér szétesése egyaránt hozzájárulnak a romániai mainstream politikai rendszer legitimáció-vesztéséhez, amit a versenyeztett jelöltek minősége szimbolikusan is kifejezett (komikus, hogy éppen annak a Crin Antonescunak kellett volna az elmúlt tíz év reális és figyelemre méltó megvalósításait megjeleníteni, aki  éppen ebben a tíz évben nem csinált semmit...). Végül, mindezt súlyosbította a közélet kíméletlen piacosítása és az érzelem-vezérelt, manipulatív kommunikáció, ami a polgárt fogyasztóvá, a politikát pedig látványtermékké silányította.

Tehát, a fő okok szerintem a rendszerszintű válságspirál (a politikai racionalitás és legitimitás hiánya mellett a társadalom már nem képes motivációt-közös értelmet teremteni), a politika kiüresedése (a közéletet a politikai kommunikációt marketing- és PR-eszközök uralják), és a tudásellenesség és a manipulált valóság (digitális tér a véleményeket a tények szintjére emeli, a dezinformáció és a gyűlöletvezérelt tartalom megbontja a közös valóságérzékelést) együttesen teremtette a jelenlegi helyzetet.

A fenti okok nem csupán gazdaságiak vagy politikaiak – azok rendszerszintűek és egymást erősítik. A jelenlegi állapot a kormányozhatatlansághoz és a régi elit látványos bukásához vezetett. A megoldás nem egyetlen intézkedés, hanem átfogó, koherens szemléletváltás kell legyen – ami a participatív(abb) demokrácia, a tudás, a szolidaritás és a társadalmi részvétel új alapjain nyugszik.

Így azt gondolom, a következő időszakban a legnagyobb kihívás a társadalmi bizalom, a demokratikus részvétel és a közös valóság újrateremtése lesz-lenne – ezek nélkül sem intézményi stabilitás, sem hosszú távú kormányzóképesség nem garantálható. A másik út – a fasizálódás, a kelet fele való orientáció, illiberalizálódás  – a kiúttalan vészbe vezet. Szó szerint

A továbbiakban nézzük meg a három lehetséges értelmezési keretet.

 

Értelmezési modell egy. Válságtípusok Habermas felfogásában – egy lehetséges magyarázati keret a jelenlegi helyzet értelmezéséhez

Jürgen Habermas Válságtendenciák a kései kapitalizmusban (1975) című tanulmányában átfogó képet ad a modern kapitalista társadalmakat érintő válságjelenségekről. Megkülönbözteti a globálisan jelentkező válságokat és az adott társadalmakra jellemző problémákat, kiemelve e kettő kölcsönhatásait. Úgy véli, a késői kapitalizmus nem csupán gazdasági nehézségekkel küzd, hanem mélyen strukturált társadalmi, politikai és kulturális zavarokkal is, amelyek egymást erősítve ássák alá a rendszer működését.

Az egyik legnagyobb globális kihívás az ökológiai egyensúly felborulása – ide sorolhatjuk a globális liberális rend megingását is, amely a konszenzusos nemzetközi jogon és kiszámítható politikai-gazdasági viszonyokon alapul. A kapitalizmusra jellemző növekedési kényszer ütközik a Föld korlátozott erőforrásaival és a fennálló globális egyenlőtlenségekkel. A népességnövekedés, az ipari termelés és a fogyasztás egyre nagyobb nyomást helyez a véges nyersanyagkészletekre, miközben az ökoszisztémák képtelenek feldolgozni a keletkező szennyezést – a globális felmelegedés ennek ékes példája.

Habermas hangsúlyozza: noha ezek a problémák minden társadalmat érintenek, a válaszok rendszerspecifikusak és gyakran hatástalanok. Ráadásul a politikai elit egy része tagadja a klímaválságot, miközben annak hatásai már érzékelhetők. Ez a tagadás különösen a fiatal, kozmopolita generáció körében eredményezi a rendszerből való kiábrándulást – innen ered a climate anxiety, az extinction rebellion és a gazdasági rend legitimitásának megingása. A fiatalok, akik integrálódhattak volna, elfordulnak a status quótól, különösen, ha egyes politikusok – mint Crin Antonescu – nyíltan klímaszkeptikus retorikát hangoztatnak, így inkább olyan alternatívák felé fordulnak, mint a környezettudatosabb Nicusor Dan.

Habermas három fő rendszert különít el a kapitalista társadalmak működésében: a gazdasági, a politikai és a szociokulturális rendszert – mindegyik saját válságjelenségekkel küzd.

A gazdasági válság lényege, hogy a kapitalista állam egyre aktívabban próbálja irányítani a gazdasági folyamatokat, miközben képtelen kilépni a piaci logikából és a profitorientáció bűvköréből. A gazdaság nem tudja biztosítani a szükséges erőforrásokat és elosztást, ami időszakos válságokhoz vezet. Az állam egyszerre próbál megfelelni a globális tőke és a társadalmi elvárások igényeinek – ennek ellentmondásai hozzák létre a növekvő egyenlőtlenséget, ami egyre inkább feszíti a társadalmi szövetet (pl. lakhatási válság, mentális problémák, elidegenedés). A COVID-19 világjárvány példája annak, hogyan erősítheti fel egy külső sokk ezeket a feszültségeket – az oltáshoz való viszony pedig szimbolikus törésvonalat teremtett a társadalomban.

A politikai rendszer válsága két fő formában jelentkezik: racionalitásválság és legitimációs válság. Az első azt jelenti, hogy az állami adminisztráció nem képes hatékony és következetes szabályozást biztosítani, a második pedig azt, hogy a társadalom elfordul a politikától, nem érzi magát képviselve. Az állam gyakran a nagyvállalatokat támogatja, miközben a kisvállalkozások pusztulnak – ez aláássa a méltányosság érzését. A döntések kiszámíthatatlansága és a rendszeridegen elemek – korrupció, nepotizmus, inkompetencia – tovább gyengítik az állam hitelességét. A COVID-19 ráerősített az összeesküvés-elméletek terjedésére, különösen egy tudomány-szkeptikus közegben.

A legitimációs válság során a politikai rendszer elveszíti társadalmi támogatottságát: az emberek nem érzik, hogy részt vesznek a döntéshozatalban, bizalmuk megrendül. A kulturális normák erodálódnak, s bár újfajta politikai tudatosság is létrejön, ez inkább vizuális és manipulált terekben zajlik (TikTok, Instagram, Discord), nem valódi vitákban.

A politikusi szerep professzionalizálódott, mégis sok esetben nem meritokratikus módon történik a rekrutáció – ez tovább mélyíti a hitelességi problémákat. Dăncilă, Dragnea, Ciucă politikai szereplése nem a szakértelem érzését keltette, hanem épp az ellenkezőjét, amit a közösségi mémkultúra is felerősített.

A szociokulturális válság, vagy más néven motivációs válság, a legmélyebb. A társadalom már nem képes olyan közös szimbolikus jelentéseket létrehozni, amelyek értelmet adnának az egyéni cselekvésnek. A polgári ideológia kiüresedett, az intézmények nem tudnak válaszokat adni az új igényekre, így az emberek elidegenednek a közösségtől és az államtól egyaránt. Ilyenkor jelennek meg azok a „megmentők”, akik a zavaros helyzeteket saját céljaikra használják fel – és már meg is jelentek.

A négy válságtípus (gazdasági, racionalitási, legitimációs és motivációs) egymást erősítve vezet belső instabilitáshoz, és ez nyitott utat olyan rendszeren kívüliként fellépő szereplők számára, mint Nicusor Dan vagy George Simion – két különböző, de változáspárti projekt

 

 

 

Értelmezési modell kettő. A poszt-demokratikus állapot

Itt Colin Crouch (2004, CUP) posztdemokratikus tézisét alkalmazom. (Ez messze nem azonos az illiberális demokrácia koncepciójával)! Crouch eléggé vitatott felvetésében (időközben másik könyvet is írt, bár az alapjaiban nem mond ellent korábbi felvetésével) azt állítja, hogy a jelenlegi globalizáció kontextusában a nyugati típusú társadalmak politika berendezkedése néhány lényeges minőségi módosuláson esett át. A klasszikus liberális demokrácia, ami az állampolgárok – főként a középosztály és a felfele törekvő munkásosztály egyes tudatos tagjainak – aktív részvételén, a közéleti kérdések és a napirend többségi meghatározásán és az állam társadalmi kontrollján alapult, az látványos hanyatlásnak indult.

 

A formális intézményrendszer léte és működése ellenére Crouch úgy véli, hogy a nagy horderejű döntéseket olyan instanciák hozzák meg, amelyek felett a társadalmi tagjai nem, vagy alig gyakorolnak bármiféle kontrollt: a multinacionális nagyvállalatok és nemzetközi szervezetek állam felett gyakorolt növekvő befolyása teremti meg a posztdemokratikus állapotot. Akár látszatdemokráciának is lehetne mindezt nevezni. Az állampolgárok többségére egyre inkább a passzív konzumerizmus (consumership) jellemző, az aktív és tudatosabb állampolgársági attitűd (citizenship) ellenében; a politikai kérdések iránti érdeklődés lecsökkent; a többség – kiváltképpen a fiatalabb generáció – alig figyel a közéleti kérdésekre, inkább a gazdasági értelembe vett egyéni boldogulásra fókuszál. Lényegében minden, beleértve a politikát is, piaci elven működik. A politika mint gyakorlat, a politikus mint személy, a politikai idea mint gondolat is termék lett – elvesztett szubsztantív alapját. Felületes lett, lényeg nélkül termék, amit becsomagolnak, beáraznak, márkáznak és elhelyenek a politikai piacon, s amihez valamilyen érzelmeket kapcsolnak – újabban legyakrabban gyűlöletet kapcsol hozzá a politikai kommunikáció. Ez növeli a legitimációs és a morális válság alapján a politikai és társadalmi polarizációt, mert lényeges kérdések helyett a társadalmi törésvonalakat kiemelő kulturális jellegű meghatározónak konstruált témákat preferál.

 

Továbbá, állítja Crouch (2004), a média egyre koncentráltabb és nagyobb hatalmú szűk tulajdonosi körének gazdasági érdekei alakítják nem csupán a szűk értelemben vett média- és műsorpolitikát, hanem a politikai napirendet és annak stílusát is, végső soron a domináns politikai kultúrát is: így konstruktív közviták alig vannak, bizonyos társadalmi kérdéseket a nyilvánosságban a korporációs tulajdonosi körrel való szoros összefonódások miatt a politikai elitek napirendre sem tűznek, aminek folytán a kormányzat a fontos kérdésekben közvita nélkül határoz. Ez nálunk is így van – a Realitatea Plus vagy a Romania TV puszta szócsövek, minimális szakmaiság nélkül. De mindegyik outlet be van kötve valamelyik párthoz, sok műsor pusztán propaganda-felület – lásd a kirótt CNA büntetéseket.

 

A nyilvánosság amúgy is erősen fragmentált, szűk, egymással nem interakcionáló apró darabra szakadt. Érdekes felvetése a brit szerzőnknek, hogy a klasszikus nemzetállami feltételek megváltozásával az állam gyakorlatilag magáncégként működik, szoros szimbiózisban a korporációkkal, de eltávolodva a kisemberektől. Vezetése is akár egy óriásvállalat irányítása, ahol az állampolgárok – az alkalmazottak helyzetéhez hasonlóan – nemigen számítanak a fontos döntések meghozatalakor. A politikai pártok a marketing, a PR és a különféle „spin doctorok” (kommunikációs és imázs-tanácsadók) befolyása alá kerültek, ami a valós viták elkerülését, a látványelemek központba helyezését és a lényeges kérdések eltűnését eredményezik. Mindez a gazdasági hiperelit érdekeit és nem a közérdeket szolgálja. Magyarán, a látszatdemokráciának is nevezett helyzetben a köz- és korporációs érdek közötti egyensúly felbomlott, az állam az utóbbit szolgálja ki (Crouch, 2004:103-105). Ebben a felállásban maga az állampolgárság is kommercializálódott és kommodifikálolódott (venni és igényelni lehet, mert sok joggal amúgy sem jár).

 

Tehát, ebben a média, mint a tömegkultúra előállítójának forrása kapitális szerepet játszik, a probléma szerves része: hatására „szűkült” be (pontosabban fokozódott) a kritikai nyilvánosság, és vettet véget a széleskörű konstruktív vitáknak. Mindez tehát azoknak a változásoknak a problémás következménye, amit az állampolgárok fogyasztás-centrikus felfogása, a tömegkommunikáció erőteljes bulvárosodása, a kormányzat, a politika és az új nyomásgyakorló csoportok (korporációk, ipari lobbik, média) dialektikus kapcsolata termelt ki a nyolcvanas évektől kezdődően, a dezindusztrializációs és deregularizációs kurzus részeként pedig felgyorsult és Romániát is elérte.

Crouch szerint tehát a nyugati demokráciák formailag továbbra is demokratikusak – vannak választások, politikai szabadságjogok és intézmények –, ám a gyakorlatban egyre inkább elmozdulnak a valódi demokratikus működéstől. A döntéshozatal fokozatosan a politikai elit és a nagyvállalati érdekcsoportok kezébe került, miközben a polgárok szerepe leginkább a választásokon való részvételre korlátozódik. A politika tartalmát a gazdasági szereplők érdekei határozzák meg, nem pedig a választók igényei. A nagypolitika a stabilitásban érdekelt: a PSD és PNL nagykoalíció ezt a célt szolgálta, akárcsak a közös elnökjelöltjük, akit sokan a régi rendszer emberének tekintettek, akárcsak Victor Pontát.

Crouch (2004) rámutat, hogy a posztdemokratikus rendszerekben a választások továbbra is megtartják formális szerepüket, de egyre inkább marketingközpontú, professzionálisan irányított kampányokká válnak, ahol a pártok nem ideológiai vitákra, hanem célzott üzenetekkel operáló kampánytechnikákra építenek. A politikai kommunikációt gyakran PR-szakértők és közvélemény-kutatók formálják, a közéleti vita így felszínessé és manipulatívvá válik. A választási folyamat így inkább hasonlít egy fogyasztói döntésre, mint egy demokratikus részvételre, ahol a polgárok inkább passzív megfigyelők, mint aktív alakítók. 

Ebben a modellben a választók egy része „hot buy” logikában, érzelmektől vezérelten és nem pedig egy tudatos reflexivé folyamat részeként szavaz, amiért különösebb felelősséget sem érez – akár egy-egy like-szerűen pecsétel, mert „amúgy sem számít”, rossz értelemben gameifikálódott.

Ez a „posztdemokratikus” állapot nem jelent teljes visszatérést az autokráciához, de azt jelzi, hogy a demokrácia élő gyakorlata kiüresedik, miközben a látszata fennmarad. Crouch szerint ennek ellensúlyozásához új, alulról jövő kezdeményezésekre és aktívabb civil társadalomra lenne szükség. Nicusor Dan erre a hullámra ült fel.

 

Értelmezési modell három. A tudás-ellenes attitűdök és a digitális valóságkonstrukciók korszaka

Napjainkban a tudás és a tudományellenesség korszakát éljük (Nichols, 2017). A szakértők és az értelmiség tekintélye meggyengült, miközben a médiában és a mindennapokban egyre nagyobb teret kapnak az összeesküvés-elméletek, az oltásellenes nézetek és a koronavírus-tagadás különböző formái. Ennek egyik oka, hogy a média mára inkább a szórakoztatóipar részévé vált, mintsem az információszolgáltatásé: nem vállal társadalmi felelősséget, csupán szórakoztat, bér a legfontosabb szocializáló – beleértve a politikai szocializációt is – ágens. Az egyetemek sokszor már nem tudást közvetítenek, hanem „kampuszélményt” árulnak, az oktatás piaci termékké vált egy konkurrenciális elvek szerint működő oktatási piacon, az egyre kevesebb s felkészületlenebb diákokért, akikre kliensként és a profit forrásaként tekint, tehát egy szolgáltatás klienseit látja. A lecsökkentett idejű s egyre macdonaldizáltabb felsőoktatás (három év alapképzés, a korábbi négy, esetenként öt év helyett) egyre felkészületlenebb „szekértőket” (is) produkál. 

Eközben a közösségi média mindenkit megszólalási lehetőséghez juttat, függetlenül attól, hogy rendelkezik-e valódi szaktudással és véleményformáló kompetenciával –  így az egyéni vélemények gyakran a szakértelem illúzióját keltik. Ezeket az ál-szakértői véleményeket a „boldog tudatlanság” állapotában széleskörben el- és szétterjesztik a közösségi médiák algoritmusai, amelyek tulajdonképpen a platformkapitalizmus profitját szolgálják, és nem a közösség megbízható információhoz való hozzáférési lehetőségét biztosítják. Tetejében érzelmeket – leggyakrabban a gyűlölet kultiválása révén – korbácsolnak, a felhasználók figyelmének fenntartása érdekében (Nichols, 2017). Így a szavazók tömegei számára lehetetlen, hogy minőségi információhoz jussanak hozzá, ami tovább erősíti az információs-asszimetriát, illetve tovább roncsolja a közösség szövetét miközben az elszigeteltség és elidegenedettség érzetét erősítik.

A politikusok pedig sokszor nem az igazságot, hanem saját érdekeik szerint alakított „alternatív tényeket” hangoztatnak, ezzel tovább torzítva a közös valóságérzékelést.

Így nem csoda, hogy mindez egy igencsak hatékony információs és manipulációs fegyver is egyben, amit a jelenlegi geopolitikai kontextusban az ellenséges erők a hibrid-hadviselés részeként be is vetettek – mindenhol, nem csak nálunk. Itt sajnos nagyobb sikerrel.

Összefoglalás

 

Végezetül, úgy gondolom, hogy a vízválasztó „Dan – Simon meccset” a rendszerszintű válságspirál (a politikai racionalitás és legitimitás hiánya mellett a társadalom már nem képes motivációt-közös értelmet teremteni), a politika kiüresedése (a közéletet a politikai kommunikációt marketing- és PR-eszközök uralják, lényeges problémákat az elitek ignorálták), és a tudáselleneség és a manipulált valóság (digitális tér a véleményeket a tények szintjére emeli, a dezinformáció és a gyűlölet vezérelt tartalom megbontja a közös valóságérzékelést) együttesen termelte ki.

 

Habermas, J. (1975). Legitimation crisis (T. McCarthy, Trans.). Boston, MA: Beacon Press.

Crouch, C. (2004). Post-democracy. Cambridge: Polity Press.

Nichols, T. (2017). The death of expertise: The campaign against established knowledge and why it matters. Oxford University Press.

 

Armando Diego Maradona - Kreativitás és szabadság

Az argentin  lokális futball hibrid; a brit futball játékmintájával, a tipikusnak tekintett brit játékstílussal (hatékonysággal, munkamegosztással, fegyelemmel, gépiességgel) szemben definiálódott. A futball Argentínába is a britek révén terjedt el, így főként kezdetben az angolsággal kapcsolódott össze. A nemzet feltalálása során ez a keletkezéstörténet nem volt alkalmas a közös, mitikus illeszkedési pontok kialakítására, így a múlt század tízes éveinek második felében a „újraírták” a futball „történetét”: csapatok angol elnevezését spanyol nevekre változtatták, a szabályokat is spanyol nyelven kezdték megnevezni. A spanyol és olasz maszkulin jegyekkel, jellemvonások kidomborításával hozták létre a kreol, tipikusan argentinnak tekintett focit, mint sajátos lokális hibridet. A criollo stílus a brit fegyelmezett munkamegosztásra alapuló stílussal szemben a kifinomult testmozgásra, a látványra, a közönséget elkápráztató látványos megoldásokra épített. Ebben a logikában a maszkulintás – mint kreol hibrid – a nyugtalan, indvidualista, tehetséges és agilis egyéni jegyeket viseli magán, amiben az elegancia központi jelentőségű. A cselezés kultusza (cult of dribbling) (Archetti, 1999:56-65) fejezi ki a két fő argentin maszkulin erényt: a kreativitást és a szabadságot.

A brit játékstílus gépies, racionális munkamegosztásra és feladatok egyszerű végrehajtására épülő logikájával szemben a kreol foci stílusa életteli, kreatív, váratlan megoldások mentén szép, lélekhez szóló. A játékos mozgása virtuóz, akárcsak a hegedű- vagy zongoraművész meglepésekkel teletűzdelt előadása (uo.). A brit–kreol stílusok (és az angol, argentin férfiak) közötti különbségek értékeltetésére azt is mondhatnánk, hogy a britek focija (és társadalma) az instrumentális racionalitásra, az argentinok játéka (és nemzeti közössége) a kommunikatív racionalitásra épül (lásd Habermas, 1995). Más szavakkal, amíg a britek stílusa a munkára, addig az argentin férfiak kreol játékstílusa a színházi előadásra emlékeztet. Mindennek társadalomtörténeti meghatározottsága van. Az angol férfiak a labdajátékot az iskolában, szigorú és merev felügyelet mellett, tanárok és edzők felügyelete mellett sajátították el, a kötelező tananyag részeként. Ebbe a kapcsolatba automatikusan bele van kódolva a hatalmi és egyenlőtlen társadalmi viszony. 

Az argentin gyermekek – a jövendőbeli férfiak – a futballt a grundon (potrero), iskolán kívül, önkéntesen és a társakkal közösen fedezték fel, amiben ezáltal örömüket is lelték. A grund szűkössége és a gyermekek nagy száma miatt gólt csak a többiek sorozatszerű kicselezése révén lehetett szerezni: olyan kvalitások kellettek, aminek birtokában a játékos képes volt megtartani a labdát, megakadályozni, hogy a többiek azt tőle el ne vegyék. Így ez vált olyan nemzeti maszkulin erénnyé, ami az argentin férfit definiálja: aki az életben is, találékonyságára, lavírozó készségére számíthat, ha boldogulni akar. Ebben a criollo stílusban az eredményességet felülírja a játék szépsége – ez a lokális maszkulin filozófia lényege, a potrero-ideológia központi magja (Archetti, 1999:173).

Ebből a szempontból kifejező az Emir Kusturica (2008) Maradona by Kusturica című életrajzi jellegű dokumentumfilmjének az jelenete, amelyben otthon, Maradona néhány helyi férfi társaságában egy „régi” focimeccset néz, ami egy tévékészüléken megy. Adott pillanatban a játékos egyik látványos csele kapcsán mindannyian elbűvölve és őszinte elismeréssel kiáltanak fel; látszik, hogy szívből értékelik a Nevenincs játékos bravúrját, csodálják kreatív megoldását, amivel félrevezette az ellenfelét. Ezzel egy pillanatra a nézők és a játékos közötti virtuális kapcsolat egyenlő, akárcsak a grundon is lehetnének, ahol kötelezően gratulálniuk kellene a látványos megoldást alkalmazó ellenfelüknek. De ne feledjük: a tévénézők között ott van Maradona, a világ talán legjobb játékosa is! Ebből is látszik hogy a potrero-ideológiában (a helyi kreol futball felfogásában) a „szépség” sokkal fontosabb, mint maga az eredmény – a szóban forgó játékos nem gólt lőtt, hanem cselezett...

Az argentin férfi és futball archetipikus figurája a pibe (Archetti, 1999:181), az öröké szabad férfi, a nép igazi fia (pibe del oro). A pibe a gyermek képét idézi (child és nem a son), aki önerőből jut el a társadalmi megbecsüléshez, játékosként tökéletes, képes szorult helyzetekből is feltámadni, elszánt, de elegáns és kreatív – azonban legbelül mindig gyermek marad, őszinte és legfőképpen szabad... Ehhez a figurához Maradona áll((t) a legközelebb!

In Péter, László. (2016) A labdarúgás szociológiája, Presa Universitara Clujeana, p. 79-80

 

 

 

ÁRGUS SZEMEK. A felügyeleti kapitalizmus és az államok esete a koronavírussal

Kedves barátaim!

Köszönöm szépen a lehetőséget, hogy a 10. Szociológus Napokon ismét előadhatok. Igyekszem rövid és tömör, valamint világos lenni, innen a távolból beszélve, s némiképpen hozzájárulni ahhoz a jelenséghez, amiről néhány szót akarok mondani. Mert persze, ennek is digitális nyoma marad, Zoom-on és FB-n vagyunk mindannyian. 

Hadd kezdjem néhány, szerintem beszédes mikro-esettanulmánnyal, ha ennek lehet nevezni. 

Tehát:

2020 március, Kolozsvár. A Marasti téri körforgalom keleti oldalán egy Dacia rendőrautó fénye villog. A máskor nyüzsgő tér most teljesen kihalt, a látvány nagyon szokatlan. Az autó mellett két meglehetősen vidám rendőr kémleli az égboltot, mintha gyermekek lennének. Drónt röptetnek, ami éles kamerájával pásztázza a környéket, kószáló emberek után vizslatva a szükségállapot idején.

2020 április, Vuhan. Szájmaszkos emberek jönnek ki egy üvegépületből, láthatóan bizonytalanul. Elég sokan vannak, látszik rajtuk  a zavartság. Velük szemben áll a hatósági ember, valószínűtlenül nagyméretű sisakban, ami tulajdonképpen egy fejen viselhető nagykapacitású hőszkenner. Az emberek valós idejű testhőmérsékletét méri, a kapott adatokat automatikusan pedig egy központi adatbázisba továbbítja. Ha a furcsa formájú kütyü magasabb értéket észlel, akkor a kamera azonnal az illető személyre fókuszál, zoomol és több digitális fotót készít. Majd a lázasokat fehér védőfelszerelésbe öltözött tagbaszakadt férfiak emelik ki a tömegből.

2020 április. A Google nyilvánoságra hozta legújabb mobilitás vizsgálatát, arra vonatkozóan, hogy kik tartják be a kötelező mozgáskorlátozásokat. A grafikonok döbbenetesek, pontosságok és mennyiségük tekintetében is. Érezhető, látható: az óriáscég szó szerint minden lépésünkről tud...

NOS. Kitalálták, a társadalmi kontrollról, mint a jelenlegi krízis egyik valószínűsíthető negatív következményéről beszélek.

Előadásomat a nagyközönségnek számom, ennélfogva esszé-szerűen fogalmazok. Egyféle problémafelvetést, tematizálást fognak tőlem hallani megfigyeléseim és olvasmányaim alapján. Jelen pillanatban a média előszeretettel foglalkozik azzal az érdekfeszítő kérdéssel, hogy mi várható, ha lecseng a koronavírus krízis. Természetesen a társadalomtudományok is érdekeltek a pándémia lehetséges hatásainak a vizsgálatában. Ez a konferencia is erre fokuszál, a maga szerény eszközeivel. Úgy gondolom, hogy pillanatnyilag nagyon nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy mi várható. Nem tudjuk. Több okból sem: a jelenlegi krízis mélyreható, nagyon súlyos globális társadalmi probléma, amire sajnos egyelőre lokális válaszok születtek. Ebben a korban újszerű is. Aztán, a világ a krízis előtt is nagyon gyors változásban volt – mihez visszatérni? Továbbá, az embereket ért kollektív trauma következményei is kiszámíthatatlanok. S nem utolsó sorban a központi kormányzatok politikai szándékai sem világosak egyelőre.

Ebben a helyzetben viszont az a véleményem, hogy a technológiai fejlődés vívmányai alapján a már egy ideje zajló makrofolyamatok felerősödnek – itt a robotizáció/automatizáció jelenségére, az AI robbanásszerű fejlődésére és alkalmazására, az emberek és a dolgok internetjének növekedésére, a deep learning és a Big Data életünkben való szerepnövekedésére gondolok, amelyek a krízis nyomán a nagyon erős társadalom feletti kontroll irányába fognak konvergálni.

Tézisem, hogy a jelenlegi globális krízis kiváló lehetőséget és legitim alapot teremtett arra, hogy az állam intézménye és a információs technológiai óriásvállalatok, vagyis a kritikai elmélet fogalmai szerint a magán-érdek és magán bürokrácia illetve államérdek és az igazgatási apparátus olyan érdekszövetsége jöjjön létre, ami jelentősen megnöveli az állampolgárok és közösségek feletti társadalmi ellenőrzés mértékét, fokozva a digitális felügyelet révén az életvilágunk és a privát szféránk sikeres gyarmatosítását. Megjegyzem, ez egy relatív új fejlemény, hiszen február-március előtt az online világ regularizációja kapcsán kibontakozott vitákban az államok és a hatalmas információtechnológiai cégek eltérő oldalon álltak. Lásd például a Facebook "vezér" rituális meghallgatása az amerikai törvényhozásban és az Európai Parlamentben, vagy az Google és Apple  regularizációval kapcsolatos nyilatkozatai, a GDPR szabályozást). Őket GAFA néven is szokás emlegetni - Google, Amazon, Facebook, Apple, amihez én azért hozzátenném a Microsoft és a Tesla vállalatokat is.

Más szavakkal, a közegészségügyi krízis megoldásában a már „bevetett” követő – TTT, avagy testing- tracking-traceing– felügyelő gyakorlatok és társaik a krízis után is az életünk szerves részévé válnak, jelentősen csorbítva az egyének szabadságát.

Mondandómat elsősorban a felügyeleti kapitalizmus (Zuboff, 2019) és a sokk doktrína (Klein, 2007) elméletek fogalmi keretében bontom ki, megközelítésem konfliktualista, pontosabban a kritikai elmélet talaján áll és kizárólag a problémákra fókuszál.

Felügyelet 2020 elejéig is volt, jócskán. Ezt teoretizálta a felügyeleti kapitalizmus néven Shoshana Zuboff. A szerző az online világ és a hozzáférést biztosító eszközök viszonylatában tárja fel a új gazdasági és társadalmi berendezkedés alaprajzát és kialakulásának természettörténetét. Ennek lényegi eleme az, hogy az információ az új szén és olaj, pontosabban mára az emberi tapasztalatok, azaz a ember érzelmek, attitűdök, cselekvések, netes keresések képezik a mai szuperszimbolikus gazdaság legfontosabb nyersanyagát. Más szavakkal, a gazdasági alrendszer bemeneti oldalán mi „Internetező” emberek vagyunk, vagyis a felhasználók digitális lenyomatai vannak, amit a technológia vállalatok egyszerűen jó pénzért eladnak. Továbbá, nem csak mi egyének vagyunk a gazdaság számára az értékes nyersanyag, hanem ez a fajta termelési forma alakítja ki a viselkedésünket is. Nem megragadja, nem előre jelzi, nem befolyásolja, hanem egyenesen meghatározza-előírja Zuboff szerint a viselkedésünket! A felügyeleti kapitalizmusban minden, ami a digitális térben előírás-szerűen történik az azonnal áruvá is válik, kommodifikálódik. Más szavakkal: a Facebook és társai elsősorban nem szocializációs terek, hanem olyan hatalmi eszközök, amelyek szándékosan és tervszerűen digitális lábnyomok termelésére hivatottak.

Továbbá, úgy gondolom, a koronavírus az állam és-vagy a központi kormányzat számára nem várt lehetőséget teremtett a társadalom feletti erősebb kontroll érvényesítésére. A jelenlegi helyzet erre kiváló alkalmat ad, hiszen a „koronavírus-elleni küzdelem” során a nyomkövető technológiák szerepe korábban nem érzékelt módon nőtt és – ez nagyon fontos fejlemény – legitimmé vált. A sokk doktrína most könnyen érvényesíthető – s itt találkozik az állam és magán gazdasági érdek is. A sokk doktrína fogalmát Naomi Klein vezette be a szakirodalomba a Sokk doktrína–a katasztrófa kapitalizmus című könyvében. Még ha minden ponton nem is értek egyet Klein-el, de ha van egy rendes és koherens kritikája a poszt-fordizmusnak, vagyis  Milton Friedman féle gazdasági neoliberalizmusának, akkor ez a javából való… 

Alapgondolata, amit igencsak szemléletes és elgondolkodtató példákkal illusztrál, hogy rendszerint a megrázó és nagy felfordulást okozó események – nagy horderejű politikai események, terrorista támadások, természeti csapások ideális alkalmakat jelentenek egy szűk politikai elitnek és a nagy multinacionális korporációknak, hogy csoport- és gazdasági céljaikat és érdekeiket „észrevétlenül” és szövetségben érvényesítsék. Olyan példákat hoz, mint a Falkland-i háború, a Szovjetunió bukása, a Katrina pusztítása, a 9/11, az iraki háború, az államcsínyek, a Tienanmen téri mészárlás – itt most nyugodt lelkiismerettel gondolhatunk a jelenlegi rendkívüli helyzetre is, ami olyan globális színtű véletlen társadalmi probléma, ami egyelőre feldolgozatlan társadalmi sokkot és kollektív traumát okozott, nem beszélve a rögtön nyomában megjelent/megjelenő gazdasági recesszióról s a többi válságról - a racionalitás, a legitimációs és végső soron morális válságról.

Klein a látszólag teljesen különböző esetekben fellelhető azonos vagy nagyon hasonló tényezőkre mutat rá: a katasztrófa kapitalizmus elemeire. Arra utal, hogy a koronavírus-krízishez hasonló helyzetekben az állam intézménye kölcsönösen előnyös szövetséget köt a transznacionális gazdasági elit-csoporttal, hogy a maguk érdekeit közösen érvényesítsék – mert olyan helyzet állt elő, amikor a sokk-trauma miatt a társadalmi ellenállás alacsony. Klein szerint, mire a társadalom a sokkból magához tér, felocsúdik, a sokkterápia már keserű valóság: a fájdalmas intézkedéseket az elitek már foganatosították, s ezek tartósak maradnak.  Ezt nevezi ő sokk doktrínának a pszichiátriai elektrosokkok mintájára. Ugyanaz, csak nagyban, széles skálán, milliókat érintve, anélkül, s hogy bárkit is  megkérdeznék. 

Nos, úgy vélem, most ilyen sokk-helyzet van most, ami a társadalom feletti gazdasági és politikai kontroll erősítésére kiválóan alkalmas – ez a jövőben a digitális felügyeleti rendszerek hatalmának növekedését fogja eredményezni.

Az alapok adottak: telefonunkon, okos eszközeinken már rég fut a Siri, Alexa vagy Cortana, már nagyban nem mi választunk a legújabb zenei albumok vagy sorozatok között, hanem a személytelen algoritmusok ajánlata alapján fogyasztjuk őket. A modern klinikai orvoslás lényegi eleme, hogy a beteg egyén elveszti szabadságát a gyógyítás folyamatának idejére. Mivel a vírus jó eséllyel itt marad, a „gyógyítás” is velünk lesz, a társadalmi felügyelet mértéke is nagyobb lesz a jövőben, hiszen az „orvosilag” ajánlott és legitimált.

Ez, ismétlem, nem egy merőben új jelenség, de a COVID-19 nyomán ez gyorsulni fog, átütőbb, kiterjedtebb és mélyebb valamint kifinomultabb és egyre kevésbé lesz látható.

Mondanivalóm nagyon tömören összefoglalható: ha már az előadás elején említett két marasti téri rendőr megtanulta a drónokat használni, s a rendőrség megvette, akkor azokat majd a jövőben használni is fogják...

Felhasznált szakirodalom

Klein, Naomi (2007). The shock doctrine: The rise and fall of disaster capitalism. Metropolitan Books, románul a

Klein, Naomi (2008) Doctrina socului: nasterea capitalismului dezastrelor. Bucuresti: Vellant címen jelent meg.

Zuboff, Shoshana. (2019) The age of surveillance capitalism: The fight for a human future at the new frontier of power. Profile Books, International Edition

Közvélemény és alanyai - Hevenyészett gondolatok egy lemondás kapcsán

Szombaton a kolozsvári Főtéren jelentette be Eckstein-Kovács Péter volt RMDSZ-es szenátor, hogy 28 év után kilép a szövetségből. A politikai performansznak is méltán beillő aktus nyomán vegyes reakciók érkeztek az érintett szereplők részéről. Itt most elsősorban a kisebbségi magyar illetve a román nyelvű médiára, az RMDSZ politikai tisztségviselőire, valamint az erdélyi magyar választók egy részére gondolok – utóbbiak megnyilvánulását elsősorban a Facebook-on és a hír alá írt kommentekben lehetett tetten érni (statisztikailag ők természetesen a hazai magyar választók csak egy kis szeletét jelentik, de az intenzív vélemény-nyilvánítási hajlandóságuk és sajátos profiljuk miatt mégis releváns diszpozíciókat jeleznek).

Az alábbiakban ezek alapján fogalmazok meg néhány nagyon erősen szubjektív és hevenyészett gondolatot arra vonatkozóan, hogy EKP gesztusa mit hozott felszínre bennem, mint szavazó állampolgárban. Ezeket a kusza gondolatokat tágabb kontextusban, a centenárium évében a hőn óhajtott magyar-román párbeszéd vonatkozásában kell értelmezni.

Egyfelöl. Nem a kilépés a probléma, hanem a kilépés – és főként a reakciók – jelzi(k) a (kezeletlen) problémát. Nevezetesen, hogy a szövetség legitimációs problémával küzd, választóinak egy része elidegenedett tőle, nem hatékony a kommunikációja és a dialógus valahol elakadt, a közösségünk pedig megosztott a követendő utak tekintetében (az önálló arculat-budapesti befolyás-bukaresti nyomás háromszögében).

Az aktus maga önmagában is beszédes: kormányellenes tüntetésen, nem etnikai környezetben került rá sor, a vitatott igazságügyi reform közepette. A média azonnal lefedte, hiszen a szimbolikus értékű látványos kilépés tulajdonképpen az első igazi exit az RMDSZ-ből, amit egy meghatározó személyiség, a nagyközönség szemében a szövetséggel azonosított tisztségviselő, ráadásul alapító követ el. Meglátásomban ez tetszik vagy sem, nem csak RMDSZ-ben, hanem az erdélyi magyarságban létező törésvonalakat is jelzi. A kívánt „egységet” cáfolja: azt jelzi, hogy már régen nincsen konszenzus a jövőterveket illetően, eltérő jövőképek és víziók vannak, amelyek között egyre inkább a feszültség a jellemző. Hogy van „kint” és „bent”, hogy a „magyar ügyek” önmagukban már nem jelentenek feltétlenül „egységet”, hogy a magyar közösségen belül is különféle közönségek vannak, amelyek erősen megosztják a választókat, de mindenképpen rámutat a szövetséget intenzíven kontesztáló s proteszt csoportok létezésére, a korrupcióellenes küzdelem visszásságaira, az ötlettelenségére és kilátástalanságra, a szűk mozgástérre.

Gyakorlatilag a kilépés a kommunikatív cselekvésekben antagonizálta a beszédközösségeket, pontosabban gyökeresen eltérő pozíciókba helyezték a szövetséget és a kritikus kommentelők nagyrészét.

A vezető magyar politikusok magatartása fontos adalék az általános diagnózis felállításában. Az egy elegáns, üdítőnek is nevezhető kivétellel (Csoma Botond FB bejegyzésére gondolok), a kilépéssel szembeni attitűdök a lesajnáló-arrogáns-lekicsinylő tengelyen mozogtak. A belső pártpolitikai szempontok szerint érthető beállítódások azonban nem számoltak azzal, hogy ennek milyen hatása van a beszédközösségek azon részére, amelyek szemében az RMDSZ eleve legitimációs deficittel küzdött – a kommentek szerint ez radikalizálta őket, az RMDSZ–t erősen bíráló megjegyzéseket váltott ki, a bizonytalanokat elidegenítette a hivatalos kurzustól. Beszédes, hogy papok, tanárok helyezték kilátásba, hogy a következő választásokon nem fognak az érdekképviseletre szavazni, mások választási ígéreteket kértek számon, egyesek egyszerűen gyalázkodtak, politikusokat gúnyoltak. Még egyszer: igaz, hogy ők az erdélyi magyarok csak kis százalékát teszik ki, de azokban a közösségekben, ahová tartoznak ott jól beágyazottak, helyi vélemény-vezérekként működnek – az ő véleményük sokakat befolyásol. Úgy gondolom, ilyen mértékű és intenzitású szembenállásra korábban nem került sor...

Továbbá. Fontos aláhúzni, hogy a kilépés nagy port kavart a román nyelvű médiában is. Ugyanis, ha a román politikai médiát nézzük, akkor megállapítható, hogy pár éve (sajnos) az országos, s egyre inkább helyi politikai talk-show-ok világából is szisztematikusan hiányoznak a magyar választott tisztségviselők. Míg korábban a TV-k műsorpolitikájához tartozott, hogy rendszeresen RMDSZ-es politikust is meghívjanak, mára ez a gyakorlat teljesen megszűnt. E tekintetben jelentett olykor kivételt EKP, akit mindenki, „udemerist”-ként, az országban itt élő „ungur”-ként azonosított: a műsorvezető, a meghívottak s mindenekelőtt a románajkú közönség, az egyszerű nézők. Más szavakkal, a tévéképernyőn a szaktekintélyként is elismert politikus tulajdonképpen azon kevesek közé tartozott, akik átjárást biztosították a két etnikum között, miközben implicit az erdélyi magyarokat jelenítette meg.

Aztán, a kilépés rávilágít a következő problémára is. A fentebb említett átjárás, pontosabban a bridging típusú  kötések és kapcsolatok nem csupán fontosak, hanem pillanatnyilag sajnos rettenetesen szűkös jószágok is. Magyarán, kevés olyan nem politikus tekintélyes személyiségünk van, aki a román közösség szemében is hiteles, jó szakmai reputációval rendelkezik, elismert és román körökbe is beágyazott, tehát a „magyar és román két világ” között az átjárást biztosítani tudja, nem megosztó, hanem összekötő szereppel is bír. Honnan jöhetn(én)ek ezek az emberek? A magas művészetek felől, ahol a teljesítmény felülírja az etnikai vonatkozásokat. Itt Tompa Gábor jöhet szóba. A másik csatornát a populáris kultúra jelenti, de itt gyakorlatilag senki sincsen, aki bridging szerepet tölt be – a magyarországi X Faktor és társai típusú sztárgyárok egyszerűen elszívják a román közösség előtt is  a potenciálisan megjeleníthető figurákat. Ez kelletlenül a sportban is így van. Az akadémiai szférában sem hemzsegnek a bridging kötésekkel rendelkezők, elsőre nekem Rostás Zoltán vagy Horváth István ugrik be leginkább. A román médiában, az Adevarul blogrolljában gyakran szereplő Demény Péter vagy a Corbii Albi portál szerkesztői is inkább kivételek, mint a norma. Román körökben még él Winkler Gyula technokrata képe, de itt is több kellene. (Megjegyzés: még sok más ilyen szaktekintély van). Olyanok, akiknek a nevét pontosan tudják a román nézők is, s a műsorvezetők számára meg egyenesen zsenáns, ha provokatívan és szemtelenül domnul Jánosozzák vagy domnul Hunorozzák...

Miért fontos mindez? Azért, mert számunkra kapitális jelentőségű, hogy ne csupán a politikusok képezzék-jelentsék-reprezentálják a közösségünk arcát, hanem a maguk pályáján valamit felmutató szakemberek is, akik nem csupán etnikai szempontból releváns kérdéseket tematizálnak, hanem a közjóhoz más dimenzióban is hozzájárulnak.

Végül, utolsó gondolatom EKP kilépése kapcsán s a kolozsvári Főtérre visszatérve, a román progresszív csoportokkal való civil alapon történő közös együttműködés fontosságára vonatkozik. Azt hiszem – anélkül hogy most képes lennék ennek technikai-gyakorlati aspektusait elképzelni -, hogy nekünk civileknek, kritikus értelmiségieknek, az ország dolgai iránt érdeklődő felelős állampolgároknak, adófizetőknek, jóravaló embereknek érdemes lenne komolyan elgondolkodnunk azon, miképpen lenne lehetséges egy olyan román-magyar vagy magyar-román közös civil platform létrehozása, ami tartósan bridging szerepet tölt be, hogy még véletlenül se zálogosítsuk el végérvényesen a jövőnket ebben az országban...

Mert nem csupán a politikusoknak, hanem nekünk is van felelőségünk.

A Simona Halep jelenségről

A Roland Garros-i csoda kapcsán - részletek

In. Péter, László, 2017, Chapter 17 Romania. Private Sport Sector at the Crossroads of Past Socialism and Present Capitalism, In. Laine, Antti & Vehmas, Hanna (Eds.). “The Private Sport Sector in Europe. A Cross-National Comparative Perspective”. INTERNATIONAL EDITION: SPRINGER VERLAG AG., p. 287-308. ISBN 978-3-319-61309-3, DOI 10.1007/978-3-319-61310-9, részletek, magyar fordítás

https://link.springer.com/chapter/10.1007/978-3-319-61310-9_17

A Simona Halep jelenség a romániai privát sportszektor működésének fényében.  A sajátos, családi-rokoni támogatással sikeressé vált egyéni „megszállott” és „perszonális vállalkozások” mintája: „önerőből a csúcsra”.

Simona Halep mára talán a legismertebb romániai sportoló (egyébként az dobrudzsai aromán/machidon szubetnikum tagja), aki a WTA ranglistán [mára] az előkelő első helyet foglalja el (2014-ben a második helyen volt). Igazi teniszcsillag, aki eltökéltségével és szerénységével sokak csodálatát váltotta ki 2013 óta (ekkor robbant be a női tenisz legfelső régióiba). Ez esetben nem a példaértékű habitusa miatt érdekes számunkra, sokkal inkább azért, mert felemelkedése és ennek tényezői beszédesek a jelenlegi privát sportszektor működése szempontjából. Kiváló példája a családi-rokoni támogatással – szakmai és anyagi szempontból is – sikeressé lett kivételes esetnek. Simona Halep egy egyéni utat követő „megszállott” és „egyszemélyes vállalkozás”, amire csak nagyon keveseknek van lehetősége. Ezáltal arra az okcsoportra is utal, ami miatt a jelenlegi romániai sportszektor nem tudott professzionalizálódni (Petracovschi–Terret, 2013) és amiért elkerülhetetlen volt a privát szektor által dominált sport Rió-i olimpiai kudarca (Paul, 2016b 2016c). A Halep-jelenség az a pozitív kivétel, ami erősíti az elégtelen működési szabályt. (...).

Az életútjának legfontosabb állomásainak számbavétele után nézzük meg azokat a társadalmi tényezőket amelyek Halep karrierjét meghatározták, majd szemlézzük azokat funkciókat, amelyeket a jelenlegi privát sportszektor önmagában (értsd állami támogatás nélkül) aligha tud betölteni. Halep 1991-ben született, a délromániai Constanta/Konstanca kikötővárosban, egy tejiparban tevékenykedő vállalkozó család második gyerekeként. Az apa sikertelen focista lévén, sportolói álmát előbb a nagyobbik fiúval, de végül a kisebbik Simonával tudta nagy áldozatok árán megvalósítani. A tehetséges kislány négyévesen kezdett el teniszezni – bár még most is jól futballozik –, 15 éves koráig a család saját erőből finanszírozza a felszerelést, az edzéséket és a versenyeken való részvétel növekvő költségeit. A család kölcsönt is felvesz az évi 30-50 000 euróra rúgó költségek (Paul, 2014:180) fedezésére, ami a család vállalkozását terheli. Ezután a Mamaia-i Tenis Club Idu-t működtető Corneliu Idu veszi szárnyai, ő egyengeti Simona karrierjét, anyagi áldozatokat is felvállalva, a szponzorálásba később magánalapon állítólag a szintén aromán focisztár, Gica Hagi is beszáll félmillió euróval. A siker nem marad el, a magánbefektetések megtérülnek, mert 2008-ra a lány megnyeri a junior kategóriában a párizsi Roland Garros tornát, ekkortól menedzseli az 1978-ban Roland Garrost nyert Virginia Ruzici. A jelek szerint sikeresen, mert 2013 óta Simona a női tenisz élvonalában szerepel. (...).

A történet a privát szektor működésének fényében tanulságos. Romániában ugyanis nincs egyetlen hagyományos értelemben vett teniszakadémia (Paul, 2016a). A személyes vállalkozás kizárólag „fűmenti szervezés” és majdnem fanatikus elszántság, valamint néhány rokoni és baráti kötelék mentén hálózat-szerűen szerveződik, aminek központi magja a maga a Halep család. Az etnikai változó sem elhanyagolható, ami az ilyen vállalkozások esetén a bizalmi tőke egyik fő záloga (Csata, 2015), amit kvázi-önkéntes alapon segítő és hivatástudattal megáldott helyi tornatanárok erősítenek meg, akik tehetséget látnak a kislányban. Ebben az egyenletben – sajnos – az állam szerepe nulla, a közösségi sportszektor csak annyiban játszik szerepet, hogy az elemi és középiskola nem akadályozza a sportkarriert, illetve az említett tornatanárok tudásuk szerint önkéntesen is támogatják a kiemelkedő tehetséget. A romániai privát sportszektor elégtelen fejlettségét jól mutatja, hogy 2013-ig Halep karrierje egyszerűen ezzel párhuzamosan alakul, annak meghatározó szereplői nem játszanak meghatározó szerepet sem teniszezőnő tehetségének kultiválásában, sem pedig promoválásában. Az eset jól mutatja, hogy a romániai sportszektor gazdaságilag meghatározó szereplői nem alkotnak olyan integrált klasztert (integrated cluster), ami a tehetségek felfedezésétől, a szponzoráláson át, a tehetséggondozáson keresztül egészen a promócióig  képes lenne együttműködni az állami tulajdonban lévő sportszférával karöltve. Ez utóbbi – mint korábban rámutattunk – nagymértékben visszavonult a sport támogatásából, csak a politikailag kifizetődő labdarúgást támogatja. (...).

A Halep-minta meghatározó elemei még jobban kidomborodnak, ha a jelenséget (kontrasztolva) összehasonlítjuk az előző rendszer által működtetett állami sportszektor centralista és elitista rendszer által propagandisztikus célokból (is) promovált Nadia Comaneci  tornász sikerét facilitáló mintájával. Az összehasonlítást néhány meghatározó jelentőségű dimenzió mentén tesszük meg. Nadia Comaneci államérdekből és közpénzen vált világsztárrá, aki a Déván kialakított tornaiskolában edzett, drákói szigorral szervezett kaszárnyára emlékeztető rendszerben a családból kiszakítva (Massiera–Ionescu, 2005: 382), míg Simona kizárólag bizonytalan magánfinanszírozással és önerőből működtetett klubokban edz. (...). Nadia nemzetközi sikere közügy, sőt nemzeti érdek, aminek céljából az egész állami apparátus jelentős anyagi áldozatokat hoz és szimbolikus gesztusokat tesz (Meyers, 2016), addig Simona esetében az állam sokáig teljesen eltekint a támogatásban rejlő lehetőségekről, csupán a 2014-es Roland Garros-i döntő után kezdi kiaknázni politikai tőkeszerzés céljából az időközben globális szupersztárrá vált Halep sikereit és presztízsét. Érdekes módon a két kiváló sportolónő össztársadalmi megítélése is eltér egymástól. Nadia 1978-as Montrealban szerzett olimpiai 10-ese után az egész román társadalom egyöntetűen és őszintén felnézett rá, mélyen tisztelte és azonosulni tudott vele. Érdekes módon Haleppel nem ez történik: bár elismerés övezi, a nagyközönség sokszor a vesztett meccsei után méltatlankodik, sőt, a korábbi ATP első helyezett (1973) Ilie Nastase vélhetőleg irigységből, Simona egyik leghevesebb bírálója; nem egyszer tett rá szexista és illetlen megjegyzést.

Mi a tanulság? Bár mindkét eset sikeres sportkarrierről szól, véleményem szerint mindkét eset nem fenntartható és olyan szélsőséges működési modelleket jelent, amelyek csak elvétve vezetnek kiugró sikerekhez. Nadia esetében a szigorú  állami monopólium elvei szerint szervezett sportszektor centralizált működése hozta a sikert. Halep esetében az állami szektor sportból való teljes kivonulása után a magára maradt privát sportszektor decentralizált és fragmentált működése közepette létrehozott, nem megismételhető családi vállalkozás vitte sikerre a tehetséges kislányból kinőtt bajnoknőt, [jelenlegi] világelsőt. Még akkor is, ha pillanatnyilag még vannak rajta kívül sikeres hazai teniszezők.

Mert az igazi probléma az, hogy a jelenlegi privát sportszektorban nincsenek meg azok a strukturális feltételek, amelyek egy működő tömegsportból merítő sportolót sikerre tudna vinni. A Rió-i olimpia látványos kudarca önmagáért beszél.

https://link.springer.com/chapter/10.1007/978-3-319-61310-9_17