2014. szeptember 29., hétfő
Fociológia – A Universitatea 1919 és a CFR 1907 mai mérkőzésének margójára
Fociológia – A Universitatea 1919 és a CFR 1907 mai mérkőzésének margójára.
A román szívek szimbóluma („Simbolul unor inimi romanesti”) versus Erdély büszkesége („Mandria Ardealului”). Etnikai kompetíció vagy újszerű osztályharc?
A kolozsvári közélet egyik leglátványosabb eseménye az CFR – U mérkőzés. Nem is maga a meccs, hanem ami körülötte van. Az a két különféle társadalmi beágyazottság, ami mentén a városi derby ilyen érzelmi hullámokat kavar. És olykor erőszakot.
Ugyanis hazai tekintetben a futballhuliganizmus jelenségének talán egyik legjobb és egyben legérdekesebb példája a kolozsvári Universitatea labdarúgócsapat szurkolótáborának kicsiny, de annál hangosabb csoportja. Őket a média és a sportszakma is az egyik legerőszakosabbnak tekinti (a Dinamos szurkológárda, és részben a fővárosi Rapidos Legione Granata mellett). Országos szinten talán a 2008 tavaszán történtek miatt váltak hírhedtté, de a legutóbbi Gépész utcai „szurkolásuk” is emlékezetes maradt. (ekkor a vasutasok vécéit törték össze egyes dühös drukkerek). A magukat Sepcile Rosii (Piros Sipkások) névvel illető galeri kemény magjának viselkedésére jól illik az indulatból és társadalmi frusztráltságból táplálkozó kollektív viselkedés lázadásra vonatkozó elmélete.
Első látásra a kérdés „belső fociügy”, az erőszakos cselekedetek okozója a sport-rivalizáció. Azonban ennél jóval többről van szó, különösképpen ha a két csapat társadalmi beágyazottságát, illetve a szurkolók társadalmi réteg- és osztály-hovatartozását nézzük. (Csak a tipikus, modális profilokról van szó; kivételek, eltérések természetesen vannak a szurkolók csoportjában. Még egyszer, ideáltipikus profilokról beszélünk).
A vasutascsapatot 1907-ben a MÁV vasúti alkalmazottai, az U-t 1919-ben a frissen létrejött román állami adminisztráció alapította Prefektúra dísztermében. Az előző csapat tulajdonosi körét 2008-ban elsősorban magyar üzleti körök képezték (nem csak), az utóbbit pedig főként román üzletemberek, de a helyi adminisztráció is birtokolta. A helyzetet tovább árnyalja a szurkolók szocio-kulturális és demográfiai összetétele, társadalmi státusa. A CFR támogatóinak körét a felfele mobilis közép- és felsőközép-rétegek képezik (IRES, 2011), akik a társadalmi változások nyertesei voltak. A csapat és gazdasági növekedés teremtette középosztályosodás folyamata spontánul és természetszerűleg talált egymásra és kapcsolódott össze Kolozsváron. A fiatalabb, képzettebb és aktív életkorú felfele mobilis rétegek a maguk karierrsikereit látták visszatükröződni a csapat gyors felemelkedésében, sikerességében. Ez a frissen megjelent középréteg kollektív szinten talált markert és azonosulási lehetőséget a Gépész utcai focicsapatban. Ez magyarázza a szurkolótábor növekedését és ennek tipikus (Románia szerte majdnem szokatlan) társadalmi összetételét és minőségét, már ami a stadionban való viselkedését, erőszakmentes megnyilvánulásait illeti. Továbbá, az utóbbi években a helyiség-kolozsváriság és a CFR is összekapcsolódott. A sikeres csoportok esetében rendszerint a közvetlen, lokális kapcsolataik erősödnek meg, amelyek a helyi identitásokat alakítják. A CFR akarva-akaratlanul a helyi, civis-urbánus identitások hordozójaként jelent meg, az „elveszett polgári múlt” letéteményesét, annak „újrafelfedezését” jelképezte. Ezt az 1907 dátum folyamatosan jeleníti meg – mint egy felvállalandó tradíciót. Magyarán, egy magát szimbólummá kinőtt csapat és egy nyertes-befolyásosabb társadalmi réteg kapcsolódott össze: így a CFR 1907 elsősorban nem csak egy csapatot, hanem egy pozitív társadalmi réteghelyzet-változást jelenített meg.
Az U-s szurkolók szemében a CFR 1907 a maguk társadalmi helyzetének romlását is szimbolizálta, amit az elnyert három bajnoki cím csak fokozott. Mert kik képezik a tipikus Piros Sipkásokat? Szociológiai nyelvezetben legegyszerűbben azt mondhatnánk, hogy többnyire a veszteseket, de semmiképpen sem a nyertesek többségét. Hanem inkább a másodgenerációs kolozsvári, szocialista lakótelepi, alacsonyabban képzett, a munkaerőpiacon marginálisabb, anyagilag szerényebb, munkás-származású rétegek fiatal és román anyanyelvű képviselőit (IRES, 2011). (Még egyszer, nem csak ezeket, de inkább őket). Akik számára az U több, mint szórakozás (a CFR 1907 fanok többsége számára a szurkolás gyakorlata szocializációs és szórakozási-kikapcsolódási forma): biztosabb anyagi alap hiányában a társadalmi identitás stratégiai jelentőségű bázisa, egyik legfontosabb azonosulási objektuma. Itt elsősorban az erőszakosabb kemény magra utalunk.
A létbizonytalanság mértéke egyenes arányban növeli a klubbal való azonosulás mértékét: így aztán minden, ami az U esetében sportkudarc, az a fanatikus Vörös Sipkás számára ugyanolyan mértékű társadalmi kudarccá, katasztrófává válik. A kemény galeritagok erőszakosságának oka a munkásszármazásúak nagycsoportjának masszív társadalmi térvesztése, lényegében süllyedése, amire a CFR 1907 sikerei minduntalan emlékeztetnek... Az erőszakosságuk pedig lázadás azon rend – pontosabb gazdasági viszonyrendszer - ellen, amiben mindez bekövetkezhetett. Magyarán, mivel az U támogatóinak kemény magját többnyire a lefele mobilisak vagy társadalmilag stagnálók képezik, az erőszakosságuk tulajdonképpen az osztályharc rejtett formája, ami legalább annyira irányul a hatóság ellen, mint a „rendes” CFR szurkoló ellen. Az „erőszakos” U szurkoló–„békés” CFR szurkoló viszonya úgy is értelmezhető, mint egy radikális kísérlet a való világban, pontosabban munkaerőpiacon és a tág társadalmi mezőben való egyenlőtlen viszony erőszakos úton való megváltoztatására tett kísérlet. Ugyanis kapitalista gazdaságra jellemző egyenlőtlen, kizsákmányoló viszonyrendszerben az ideáltipikus U szurkoló alkalmazója („patronja”) éppen a CFR szurkoló profiljának felel meg... Más szavakkal, a U–CFR kapcsolat útja a munkaerőpiacon keresztül vezet.
Hogyan alakult a város gazdasági profilja? Az utóbbi Népszámlálásokból származó statisztikai adatsor szerint a város az elmúlt évtizedben egy radikális változáson esett át. Miután a„füstös” nagyipart az ötvenes-hatvanas években idetelepítették, azt a ’90-es évek során a átszervezték és privatizálták, vagy bezárták, ami teljes mértékben átszabta az ágazatok közötti viszonyt: a szolgáltató, kereskedelmi, IT- illetve az akadémiai szektorok váltak dominánssá az időközben majdnem teljes mértékben eltűnt iparral szemben.
A gazdasági ágazatok szerinti eloszlását vizsgálva észrevehető, hogy struktúrája a rendszerváltást követő években jelentős mértékben megváltozott. Míg az 1992-es népszámlálás idején a város lakosságának közel fele (46,39%) a feldolgozó iparban dolgozott, ez az arány az elkövetkező tíz évben csaknem megfeleződött (28,3%). Ugyanakkor jelentőset növekedett a szolgáltató szektorban dolgozók aránya: 1992-ben arányuk 40,56 százalék, 2002-ben pedig már meghaladta a 60 százalékot. A legnagyobb növekedési ütemet a kereskedelem, a közélelmezés, a szállodaipar (több mint 10 százalékos növekedés), valamint az oktatás (több mint 3 százalékos növekedés) jelentette.
Mindez természetszerűleg eredményezte az U-s szurkolók számának csökkenését, szemben a CFR szurkolók növekedésével. A munkásosztály számarára ugyanis lecsökkent, a fehérgallérosoké pedig megnövekedett…
Magyarán, az U–CFR rivalizálás során felszínre kerülő erőszak nem más, amint egyfajta osztályharc... Amire aztán még az etnikai méz is rákerül...
Na, de lássuk mi lesz ma a stadionban? Megismétlődnek a tavaszi események?
Címkék:
CFR,
etnikai kompetíció,
fociológia,
Kolozsvár,
konfliktus,
középosztály,
lázadás,
munkásosztály,
osztályharc,
szurkolói erőszak,
U
2014. szeptember 7., vasárnap
Fociológia - Kezdődik a válogatott lejtmenet
A
társadalomban semmi sem történik teljesen véletlenül: szociológusi szemmel
nézve a dolgokat, mindennek megvan a maga szabályszerűsége, (kulturális) mintája.
Ez a sporttal és a focival is így van: társadalmi beágyazottsága révén egy jól
kitapintható és megragadható minta mentén
„működik” – vagy a foci esetében éppen nem működik. De mindennek megvan
a maga útja, rendes kerékvágása. Mire lehet számítani?
„A
kudarc”. Nulladik számú szakasz.
Éppen elvesztettünk egy kvalifikációs sorozatot; magyarán ezúttal sem jutottunk ki a nemzetközi
turnéra (legyen az VB vagy EB). Kis idő múlva kiderül, ez nem is tragédia,
igazából nem is a kijutás volt a cél, hanem a csapat újjáépítése, a fiatalítás, az új tehetségek felfedezése, a
modern foci legújabb kihívásaihoz való alkalmazkodás. A vezetőség és az edző
utólag kijelenti, a tényleges célt elértük: feldeztünk néhány fontos játékost,
most már csapat a csapat, kialakult a kemény mag... E téren hajszálra hasonlítanak
Anghel Iordanescu, Victor Piturca és Razvan Lucescu nyilatkozatai a 2002-es VB,
a 2004-es EB, vagy a 2006-os és 2010-es VB, 20012-es EB majd a 2014-es VB kvalifikációk kudarcai után.
„Örök
álom”. Első szakasz. Semmi baj – érvel a hazai fociszövetség (örökös
vezetője) és az éppen aktuális edző –, okoltunk hibáinkból, a következő
selejtezők esetében minden a legnagyobb rendben lesz, most már biztosan
kijutunk (ami már statisztikailag is esedékes, hiszen olyan régen nem
szerepeltünk igazi bajnokságon, ennél rosszabb igazán nem lehet, „a jövő szépen
szól”). A levegőben lebeg az Arany-generációs nagyhatalmi múlt (1990-2000), a
nemzet tele megnyugtató optimizmussal, jöhet a revans.
„Szép
remények”. Második szakasz. Tüzetesebben
szétnézünk a közelmúltban kisorsolt csoportunk rivális tagjai között. Belátjuk,
optimizmusunk indokolt: csupa „kicsi-csapat”, kevés az igazi kihívó, és azok
sem a régiek már; eljött a mi időnk! Ha időnként az „ellenséggel” kerülünk egy csoportba
(mint a magyarokkal a 2002-es VB selejtezőiben, de a 2014-es VB és 2016-os EB esetében is), akkor az plusz motivációt jelent. Direkt
jó, hogy így alakult!
„Tűzpróba”.
Harmadik szakasz. Elkezdődnek a
körmérkőzések, ezzel az első félrelépések, pontvesztések. Például Albániával
1-1 (2010), Litvániával 0-3 (2008), Norvégiával
0-1 (2002), Olaszországgal 3-0 (2000). Rosszul kezdünk, de csak önhibánkból nyer
az ellenfél, még semmi sem veszett el, amúgy is a nagy csapatok ellen szoktunk
igazán jól játszani. Ha azokat megverjük, a többi gyerekjáték. Senki sem
tökéletes, mi sem, csak jobban oda kell figyelni a játékra, illetve a bírói
tévedésekre vagy a rossz időjárási viszonyokra. Vadásznak ránk; de ami nem öl meg, az megerősít! Egyébként is társasjáták, mi sem lehetünk
mindég veretlenek, nem évényesül mindég a papírforma – így beszél a sportsajtó,
a sok sport talk-tévé, a hivatalos nyilatkozatok. Közben kiderül, nincsenek
kicsi-csapatok, sokat változott a foci az utóbbi hónapokban, nehezen nyerünk,
inkább vesztünk...
„Poraiból
újjaéledő Főnix”. Negyedik szakasz. Nem
gyűlnek a pontok, de még van matematikai esély a továbbjutásra. Tulajdonképpen
semmi sem veszett el, csak az összes hátramaradt meccset meg kell nyerni. Képesek
vagyunk rá, korábban is volt rá példa, nagy nyomás alatt jobban szokott
játszani a csapat - folyik az önámítás (de ez lényegében csak az 1989-es
román-dán 3-0 és az 1993-as Wales-Románia 0-1 utolsó és legfontosabb meccseken
jött be). Most az ellenfélen a sor, hogy pechje legyen, de nekünk ügyelnünk
kell, hogy szerencse mellénk szegődjön, mert a „labda kerek”. A 2010-2011-es EB
portyán is erre lett volna szükség, de most sem sikerült. Ebben a szakaszban
lép színre a leghíresebb válogatott focista: Csepökát. Meccsenként feltűnően gyakran elmegetik, neve lassan
beivódik a nézők agyába. Legfontosabb szereplése a 2001-es, Szlovénia elleni
(1-1) 2002-es bukaresti VB tétmérkőzésén történt, azóta állandó kerettag.
„A bukás”.
Ötödik szakasz. A papírforma mégis
bejött, ezúttal is itthonról, tévében nézzük majd a meccseket. Kicsin múlott,
nem figyeltünk oda amikor kellett volna, nem volt szerencsénk, rossz volt a
gyep, előnytelen a meccs-sorrend, hamar jött a tél, hosszű volt kér bajnoksági
forduló közötti pihenő időszak. Kicsi ország vagyunk (hiába lelkesek és vérünkben
a foci). Kevés a pénzünk, nem vagyunk jó fogyasztók, nem akarnak bennünket a
nagyhatalmak, a FIFA és az UEFA... Egyébként
is, ez az egész nem a fociról szól, hanem a pénzről, biznisz ez a javából –
kiveszett már a fair game, ellenünk csaltak a bírók, „meg volt nekik üzenve”. Így
nyilatkoznak a sportvezetők, de csak a bőrüket mentik. Tipikus eset a
Dánia-Románia (2-2/2003) meccs utáni cécó: a svájci Urs Meier majdnem egy perccel hosszabbította
meg a meccset, ami alatt a dánok egyenlítenek, mi meg kiesünk; jött a nemzeti gyász és az email-özön a játékvezető kontójára. Később a
FRF hivatalosan is panaszt tett a UEFA fórumainál, a Románia-Norvégia (0-1/2002), Norvégia-Románia (1-1/2003) alatti „ellenséges” bíráskodást és Meier
ténykedéseit panaszolva. A román-dán eredményt (2-5/2003) hivatalosan is a rossz gyep (a „homok-ügy”) számlájára írták, akárcsak
a román-francia döntetlent (0-0/2011); a konstancai román-szerb mérkőzés kimenetelét
(2-3/2009) pedig egy félreértésből adódó igazságtalan öngólnak tudták be az
illetékesek...
„A
bűnbak”. Hatodik szakasz. A
felócsúdás után elindul a felelősök felkutatása, azonosítása. Hamar kiderül, az
állam nem támogatja eléggé a hazai focit, túl sok a középszerű idegen játékos a
hazai bajnokságban, a focisták elkényelmesedtek, már semmit sem jelent nekik a
nemzeti lobogó, oda minden büszkeségük, csak pénzt akarnak keresni... Mutu
részeges volt és fejébe szállt a dícsőség
(2011), hibázik a kapus (román-örmény meccs, 1-1/2004). Az edző sem vált be igazán; vagy túl makacs (V. Piturca/2011, 2012, 2014),
vagy kezdő ezen a szinten (R. Lucescu/2011), vagy csak a pénze után fut (Bölöni, L./2001), esetleg nem érett még erre a feladatra (Gh. Hagi/2001), régiek a módszerei (A. Iordanescu/2004). Kerül mentség bőven.
A
végeredmény meg ugyanaz. Talán Csepökát
a megmondója, hogy miért.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)