Társadalmi problémák – Terroristák a moszkvai metróban. A Fekete Özvegyek akciója lenne?

A tegnapi moszkvai metrórobbantás újabb bizonyítéka, hogy a terrorizmus kérdése továbbra is napirenden van. …38 halott, sok súlyosan sebesült, pánik a városban, a hatóság fogadkozik, a népesség pedig megfélemlített. A hivatalosságok a csecsen szakadárokat vádolják, a Fekete Özvegyeket emlegetik. Kik ők (ha mégis ők lennének az elkövetők).

A Fekete Özvegyek - oroszul sahidka – kifejezés a két csecsenföldi háború özvegyeire utal. Később egy helyi terrorista szervezet vette fel ezt a nevet, aki őket merényletek elkövetésére használta. A Fekete Özvegyek azok a háborúban megözvegyült muszlim nők, akik férjük halálával egyszerre vesztik el társadalmi presztízsüket és maradnak megélhetési lehetőségek nélkül. Azért követtek el robbantásokat a moszkvai metróban repülőgépeken és kórházban, hogy férjük halálát megbosszulják, illetve, hogy társadalmi presztízsüket visszaállítsák.

A főként 2000 és 2003 között tevékenykedők főként az orosz fővárosban hajtottak végre öngyilkos merényleteket, de állítólag a beszlani akcióban is részt vettek (2004. szeptemberében egy iskolát foglaltak el Beslanban, tanévkezdéskor). Számlájukra hozzávetőlegesen 150 áldozat írható (a beszláni mészárlástól eltekintve). Esetük különleges, jó példa arra, hogy valaki hogyan válhat terroristává megváltozott körülmények hatására. A muszlim vallásosok esetében ugyanis a nő társadalmi szerepe korlátozott, elsősorban a férjével való viszonyban tölt be szerepet. Minél tradicionálisabb a közösség, a nők társadalmi szerepvállalása annál kisebb. Anyagilag teljes mértékben a férjüktől függnek. A csecsen háborúk nyomán a hirtelen özveggyé vált nők jó része hamar a társadalom peremére szorult: anyagilag védtelenek lettek, férjük elvesztésével presztízsük lecsökkent. Az öngyilkos merénylet az anyagi gondok enyhítésének (ez az utódok számára fontos) és a presztízs visszaállításának eszközévé vált. Egyben az oroszok elleni bosszú eszköze is, akik a kellemetlen helyzetüket okozták. A mártíromság tehát egyszeriben olyan „kiút” lett, amit a radikálisok ki is használtak.

Társadalmi problémák – A Föld órája. Menteni, ami menthető?

A hétvégén lesz a Föld órája. Lényege, hogy mindenki, aki felelősséget érez a természeti környezet iránt, egy óra erejéig kapcsolja le a villanyt. A WWF által négy éve koordinált akció célja, hogy felhívja a felelős tényezők és a nagyközönség figyelmét a klímaváltozás problémájára, illetve érzékeltesse, hogy az egyéni cselekvéseknek is van/lehet közvetlen haszna.

Kétségtelen, hogy mindennek szimbolikus üzenete van. Becslések szerint legalább egymilliárd háztartásban kellene eloltani a világítást ahhoz, hogy a kibocsájtott széndioxid csökkenés mérhető mennyiségű legyen.

De nem is ez az igazi célja az akciónak – ami mára valóságos világmozgalommá nőtte ki magát. A jelen pillanatban kapitális jelentőségű, hogy a kormányok a válságra hivatkozva ne vegyék le a napirendről a klímaváltozás kérdését. A decemberi koppenhágai kudarc (amit az eredmények szerint hiába neveztek Hopenhagen-nek többen), illetve az „klímaváltozás-ellenes tábor” relatív erősödése (lásd az IPCC elleni kritikákat/támadásokat) korántsem jelenti azt, hogy az objektív állapotok változtak volna: a kibocsájtott széndioxid mennyiségével párhuzamosan (illetve az idei tél ellenére) az elmúlt tíz év átlagos hőmérséklete továbbra is növekedőben van.

Tény, hogy eljött az ideje: a népesség okosabb legyen, mint a vezetők. A villanyoltás jelezheti, hogy konkrét lépésekre van szükség. Máskülönben könnyen meglehet, egyszer csak késő lesz.

http://www.earthhour.org/Homepage.aspx

http://www.earth-hour.ro/

Nyílt tér – Kolozsvár, Főtér. Fő a tér?

Kolozsvár Főterének kérdése hol manifeszt, hol pedig latens módon jelen volt az elmúlt egy év nyilvánosságában. A tavaly április végi „körbedeszkázás”, aztán a novemberi „leleplezés/átadás”, majd legutóbb a januári „város-branding” események egyben a diskurzív folyamat legfontosabb állomásait is jelzik/jelezték.

Pillanatnyilag a kérdés nincsen napirenden – pedig igazán lehetne! Vagy kellene?! Miért? Leginkább azért, mert most ténylegesen színrelép(het)(ne) az igazi főszereplő is: az emberek.

A Főtér körüli vita természettörténete eddig főleg elméleti jellegű volt (leszámítva magát a térrendezést), de az átalakítás tényleges hatását csak hipotetikusan lehetett megfogalmazni. Sokan meg is tették: az „elvették tőlünk”, „immáron átadtuk”, „elvesztettük” passzív-pesszimista magatartástól, a „már nem is kell nekünk” és „nem fejezi ki kultúránk lényegét” aktív-elutasító beállítódásokig terjedő skálán.

Pillanatnyilag azonban a tavasz eljövetelével hamarosan ki fog derülni: kell-e igazán a kolozsvári magyaroknak a Főter? Ugyanis a képlet erősen egyszerű: minden tér azoké a társadalmi csoportoké, akik azt belakják, ott valamilyen módon megnyilvánulnak. Szociológiai közhely: a fizikai tér elsősorban társadalmi tér, ami az ott cselekvő egyének révén nyer értelmet és jelentést. Kiderül, kik építik azt immár mentálisan fel... (Természetesen Berger-Luckmannra utalok).