Fociológia – A Universitatea 1919 és a CFR 1907 mai mérkőzésének margójára

Fociológia – A Universitatea 1919 és a CFR 1907 mai mérkőzésének margójára. 

A román szívek szimbóluma („Simbolul unor inimi romanesti”) versus Erdély büszkesége („Mandria Ardealului”). Etnikai kompetíció vagy újszerű osztályharc?

A kolozsvári közélet egyik leglátványosabb eseménye az CFR – U mérkőzés. Nem is maga a meccs, hanem ami körülötte van. Az a két különféle társadalmi beágyazottság, ami mentén a városi derby ilyen érzelmi hullámokat kavar. És olykor erőszakot. 

Ugyanis hazai tekintetben a futballhuliganizmus jelenségének talán egyik legjobb és egyben legérdekesebb példája a kolozsvári Universitatea labdarúgócsapat szurkolótáborának kicsiny, de annál hangosabb csoportja. Őket a média és a sportszakma is az egyik legerőszakosabbnak tekinti (a Dinamos szurkológárda, és részben a fővárosi Rapidos Legione Granata mellett). Országos szinten talán a 2008 tavaszán történtek miatt váltak hírhedtté, de a legutóbbi Gépész utcai „szurkolásuk” is emlékezetes maradt. (ekkor a vasutasok vécéit törték össze egyes dühös drukkerek). A magukat Sepcile Rosii (Piros Sipkások) névvel illető galeri kemény magjának viselkedésére jól illik az indulatból és társadalmi frusztráltságból táplálkozó kollektív viselkedés lázadásra vonatkozó elmélete.

Első látásra a kérdés „belső fociügy”, az erőszakos cselekedetek okozója a sport-rivalizáció. Azonban ennél jóval többről van szó, különösképpen ha a két csapat társadalmi beágyazottságát, illetve a szurkolók társadalmi réteg- és osztály-hovatartozását nézzük. (Csak a tipikus, modális profilokról van szó; kivételek, eltérések természetesen vannak a szurkolók csoportjában. Még egyszer, ideáltipikus profilokról beszélünk).

A vasutascsapatot 1907-ben a MÁV vasúti alkalmazottai, az U-t 1919-ben a frissen létrejött román állami adminisztráció alapította Prefektúra dísztermében. Az előző csapat tulajdonosi körét 2008-ban elsősorban magyar üzleti körök képezték (nem csak), az utóbbit pedig főként román üzletemberek, de a helyi adminisztráció is birtokolta. A helyzetet tovább árnyalja a szurkolók szocio-kulturális és demográfiai összetétele, társadalmi státusa. A CFR támogatóinak körét a felfele mobilis közép- és felsőközép-rétegek képezik (IRES, 2011), akik a társadalmi változások nyertesei voltak. A csapat és gazdasági növekedés teremtette középosztályosodás folyamata spontánul és természetszerűleg talált egymásra és kapcsolódott össze Kolozsváron. A fiatalabb, képzettebb és aktív életkorú felfele mobilis rétegek a maguk karierrsikereit látták visszatükröződni a csapat gyors felemelkedésében, sikerességében. Ez a frissen megjelent középréteg kollektív szinten talált markert és azonosulási lehetőséget a Gépész utcai focicsapatban. Ez magyarázza a szurkolótábor növekedését és ennek tipikus (Románia szerte majdnem szokatlan) társadalmi összetételét és minőségét, már ami a stadionban való viselkedését, erőszakmentes megnyilvánulásait illeti. Továbbá, az utóbbi években a helyiség-kolozsváriság és a CFR is összekapcsolódott. A sikeres csoportok esetében rendszerint a közvetlen, lokális kapcsolataik erősödnek meg, amelyek a helyi identitásokat alakítják. A CFR akarva-akaratlanul a helyi, civis-urbánus identitások hordozójaként jelent meg, az „elveszett polgári múlt” letéteményesét, annak „újrafelfedezését” jelképezte. Ezt az 1907 dátum folyamatosan jeleníti meg – mint egy felvállalandó tradíciót. Magyarán, egy magát szimbólummá kinőtt csapat és egy nyertes-befolyásosabb társadalmi réteg kapcsolódott össze: így a CFR 1907 elsősorban nem csak egy csapatot, hanem egy pozitív társadalmi réteghelyzet-változást jelenített meg. 

Az U-s szurkolók szemében a CFR 1907 a maguk társadalmi helyzetének romlását is szimbolizálta, amit az elnyert három bajnoki cím csak fokozott. Mert kik képezik a tipikus Piros Sipkásokat? Szociológiai nyelvezetben legegyszerűbben azt mondhatnánk, hogy többnyire a veszteseket, de semmiképpen sem a nyertesek többségét. Hanem inkább a másodgenerációs kolozsvári, szocialista lakótelepi, alacsonyabban képzett, a munkaerőpiacon marginálisabb, anyagilag szerényebb, munkás-származású rétegek fiatal és román anyanyelvű képviselőit (IRES, 2011). (Még egyszer, nem csak ezeket, de inkább őket). Akik számára az U több, mint szórakozás (a CFR 1907 fanok többsége számára a szurkolás gyakorlata szocializációs és szórakozási-kikapcsolódási forma): biztosabb anyagi alap hiányában a társadalmi identitás stratégiai jelentőségű bázisa, egyik legfontosabb azonosulási objektuma. Itt elsősorban az erőszakosabb kemény magra utalunk.

A létbizonytalanság mértéke egyenes arányban növeli a klubbal való azonosulás mértékét: így aztán minden, ami az U esetében sportkudarc, az a fanatikus Vörös Sipkás számára ugyanolyan mértékű társadalmi kudarccá, katasztrófává válik. A kemény galeritagok erőszakosságának oka a munkásszármazásúak nagycsoportjának masszív társadalmi térvesztése, lényegében süllyedése, amire a CFR 1907 sikerei minduntalan emlékeztetnek... Az erőszakosságuk pedig lázadás azon rend – pontosabb gazdasági viszonyrendszer - ellen, amiben mindez bekövetkezhetett. Magyarán, mivel az U támogatóinak kemény magját többnyire a lefele mobilisak vagy társadalmilag stagnálók képezik, az erőszakosságuk tulajdonképpen az osztályharc rejtett formája, ami legalább annyira irányul a hatóság ellen, mint a „rendes” CFR szurkoló ellen. Az „erőszakos” U szurkoló–„békés” CFR szurkoló viszonya úgy is értelmezhető, mint egy radikális kísérlet a való világban, pontosabban munkaerőpiacon és a tág társadalmi mezőben való egyenlőtlen viszony erőszakos úton való megváltoztatására tett kísérlet. Ugyanis kapitalista gazdaságra jellemző egyenlőtlen, kizsákmányoló viszonyrendszerben az ideáltipikus U szurkoló alkalmazója („patronja”) éppen a CFR szurkoló profiljának felel meg... Más szavakkal, a U–CFR kapcsolat útja a munkaerőpiacon keresztül vezet.

Hogyan alakult a város gazdasági profilja? Az utóbbi Népszámlálásokból származó statisztikai adatsor szerint a város az elmúlt évtizedben egy radikális változáson esett át. Miután a„füstös” nagyipart az ötvenes-hatvanas években idetelepítették, azt a ’90-es évek során a átszervezték és privatizálták, vagy bezárták, ami teljes mértékben átszabta az ágazatok közötti viszonyt: a szolgáltató, kereskedelmi, IT- illetve az akadémiai szektorok váltak dominánssá az időközben majdnem teljes mértékben eltűnt iparral szemben.

A gazdasági ágazatok szerinti eloszlását vizsgálva észrevehető, hogy struktúrája a rendszerváltást követő években jelentős mértékben megváltozott. Míg az 1992-es népszámlálás idején a város lakosságának közel fele (46,39%) a feldolgozó iparban dolgozott, ez az arány az elkövetkező tíz évben csaknem megfeleződött (28,3%). Ugyanakkor jelentőset növekedett a szolgáltató szektorban dolgozók aránya: 1992-ben arányuk 40,56 százalék, 2002-ben pedig már meghaladta a 60 százalékot. A legnagyobb növekedési ütemet a kereskedelem, a közélelmezés, a szállodaipar (több mint 10 százalékos növekedés), valamint az oktatás (több mint 3 százalékos növekedés) jelentette.

Mindez természetszerűleg eredményezte az U-s szurkolók számának csökkenését, szemben a CFR szurkolók növekedésével.  A munkásosztály számarára ugyanis lecsökkent, a fehérgallérosoké pedig megnövekedett…

Magyarán, az U–CFR rivalizálás során felszínre kerülő erőszak nem más, amint egyfajta osztályharc... Amire aztán még az etnikai méz is rákerül...

Na, de lássuk mi lesz ma a stadionban? Megismétlődnek a tavaszi események?

Fociológia - Kezdődik a válogatott lejtmenet

 „Ma nagyon megverjük a görögöket!” – fogadkoznak a „Trikolórok”, a „Nemzeti tizenegyek”; értük dobban huszonkét millió szív, a lélekben sárga színű a nemzet minden egyes tagja, aki nemzeti mezben egy emberként szurkol a tévé előtt. Mintha elfelejtettük volna, hogy a 2008-as „kisíklást” leszámítva a romániai fociválogatott 2000 óta egyetlen nemzetközi turnén sem vett részt. A soron következőn sem fog, a mai eredménytől függetlenül. (Mi még jól állunk, okoskodunk, hiszen a jövendőbeli ellenfelek, az ősellenség magyarok már 1986 óta nem szerepeltek egyetlen nemzetközi turnén sem. És egyébként is, az amerikai vébén majdnem bekerültünk a legjobb négy közé...) De ha ma jól megverjük a görögöket, akkor semmi baj nincsen, a jövő szépen hangzik.

A társadalomban semmi sem történik teljesen véletlenül: szociológusi szemmel nézve a dolgokat, mindennek megvan a maga szabályszerűsége, (kulturális) mintája. Ez a sporttal és a focival is így van: társadalmi beágyazottsága révén egy jól kitapintható és megragadható minta mentén „működik” – vagy a foci esetében éppen nem működik. De mindennek megvan a maga útja, rendes kerékvágása. Mire lehet számítani?

„A kudarc”. Nulladik számú szakasz. Éppen elvesztettünk egy kvalifikációs sorozatot; magyarán ezúttal sem jutottunk ki a nemzetközi turnéra (legyen az VB vagy EB). Kis idő múlva kiderül, ez nem is tragédia, igazából nem is a kijutás volt a cél, hanem a csapat újjáépítése, a fiatalítás, az új tehetségek felfedezése, a modern foci legújabb kihívásaihoz való alkalmazkodás. A vezetőség és az edző utólag kijelenti, a tényleges célt elértük: feldeztünk néhány fontos játékost, most már csapat a csapat, kialakult a kemény mag... E téren hajszálra hasonlítanak Anghel Iordanescu, Victor Piturca és Razvan Lucescu nyilatkozatai a 2002-es VB, a 2004-es EB, vagy a 2006-os és 2010-es VB, 20012-es EB majd a 2014-es VB kvalifikációk kudarcai után.

„Örök álom”. Első szakasz.  Semmi baj – érvel a hazai fociszövetség (örökös vezetője) és az éppen aktuális edző –, okoltunk hibáinkból, a következő selejtezők esetében minden a legnagyobb rendben lesz, most már biztosan kijutunk (ami már statisztikailag is esedékes, hiszen olyan régen nem szerepeltünk igazi bajnokságon, ennél rosszabb igazán nem lehet, „a jövő szépen szól”). A levegőben lebeg az Arany-generációs nagyhatalmi múlt (1990-2000), a nemzet tele megnyugtató optimizmussal, jöhet a revans.

„Szép remények”. Második szakasz. Tüzetesebben szétnézünk a közelmúltban kisorsolt csoportunk rivális tagjai között. Belátjuk, optimizmusunk indokolt: csupa „kicsi-csapat”, kevés az igazi kihívó, és azok sem a régiek már; eljött a mi időnk! Ha időnként az „ellenséggel” kerülünk egy csoportba (mint a magyarokkal a 2002-es VB selejtezőiben, de a 2014-es VB és 2016-os EB esetében is), akkor az plusz motivációt jelent. Direkt jó, hogy így alakult!

„Tűzpróba”. Harmadik szakasz. Elkezdődnek a körmérkőzések, ezzel az első félrelépések, pontvesztések. Például Albániával 1-1 (2010), Litvániával 0-3 (2008),  Norvégiával 0-1 (2002), Olaszországgal 3-0 (2000). Rosszul kezdünk, de csak önhibánkból nyer az ellenfél, még semmi sem veszett el, amúgy is a nagy csapatok ellen szoktunk igazán jól játszani. Ha azokat megverjük, a többi gyerekjáték. Senki sem tökéletes, mi sem, csak jobban oda kell figyelni a játékra, illetve a bírói tévedésekre vagy a rossz időjárási viszonyokra. Vadásznak ránk; de ami nem öl meg, az megerősít! Egyébként is társasjáták, mi sem lehetünk mindég veretlenek, nem évényesül mindég a papírforma – így beszél a sportsajtó, a sok sport talk-tévé, a hivatalos nyilatkozatok. Közben kiderül, nincsenek kicsi-csapatok, sokat változott a foci az utóbbi hónapokban, nehezen nyerünk, inkább vesztünk...

„Poraiból újjaéledő Főnix”. Negyedik szakasz. Nem gyűlnek a pontok, de még van matematikai esély a továbbjutásra. Tulajdonképpen semmi sem veszett el, csak az összes hátramaradt meccset meg kell nyerni. Képesek vagyunk rá, korábban is volt rá példa, nagy nyomás alatt jobban szokott játszani a csapat - folyik az önámítás (de ez lényegében csak az 1989-es román-dán 3-0 és az 1993-as Wales-Románia 0-1 utolsó és legfontosabb meccseken jött be). Most az ellenfélen a sor, hogy pechje legyen, de nekünk ügyelnünk kell, hogy szerencse mellénk szegődjön, mert a „labda kerek”. A 2010-2011-es EB portyán is erre lett volna szükség, de most sem sikerült. Ebben a szakaszban lép színre a leghíresebb válogatott focista: Csepökát. Meccsenként feltűnően gyakran elmegetik, neve lassan beivódik a nézők agyába. Legfontosabb szereplése a 2001-es, Szlovénia elleni (1-1) 2002-es bukaresti VB tétmérkőzésén történt, azóta állandó kerettag.

„A bukás”. Ötödik szakasz. A papírforma mégis bejött, ezúttal is itthonról, tévében nézzük majd a meccseket. Kicsin múlott, nem figyeltünk oda amikor kellett volna, nem volt szerencsénk, rossz volt a gyep, előnytelen a meccs-sorrend, hamar jött a tél, hosszű volt kér bajnoksági forduló közötti pihenő időszak. Kicsi ország vagyunk (hiába lelkesek és vérünkben a foci). Kevés a pénzünk, nem vagyunk jó fogyasztók, nem akarnak bennünket a nagyhatalmak, a FIFA és az UEFA...  Egyébként is, ez az egész nem a fociról szól, hanem a pénzről, biznisz ez a javából – kiveszett már a fair game, ellenünk csaltak a bírók, „meg volt nekik üzenve”. Így nyilatkoznak a sportvezetők, de csak a bőrüket mentik. Tipikus eset a Dánia-Románia (2-2/2003) meccs utáni cécó: a svájci Urs Meier majdnem egy perccel hosszabbította meg a meccset, ami alatt a dánok egyenlítenek, mi meg kiesünk; jött a nemzeti gyász és az email-özön a játékvezető kontójára. Később a FRF hivatalosan is panaszt tett a UEFA fórumainál, a Románia-Norvégia (0-1/2002), Norvégia-Románia (1-1/2003) alatti „ellenséges” bíráskodást és Meier ténykedéseit panaszolva. A román-dán eredményt (2-5/2003) hivatalosan is a rossz gyep (a „homok-ügy”) számlájára írták, akárcsak a román-francia döntetlent (0-0/2011); a konstancai román-szerb mérkőzés kimenetelét (2-3/2009) pedig egy félreértésből adódó igazságtalan öngólnak tudták be az illetékesek...

„A bűnbak”. Hatodik szakasz. A felócsúdás után elindul a felelősök felkutatása, azonosítása. Hamar kiderül, az állam nem támogatja eléggé a hazai focit, túl sok a középszerű idegen játékos a hazai bajnokságban, a focisták elkényelmesedtek, már semmit sem jelent nekik a nemzeti lobogó, oda minden büszkeségük, csak pénzt akarnak keresni... Mutu részeges volt és fejébe szállt a dícsőség (2011), hibázik a kapus (román-örmény meccs, 1-1/2004). Az edző sem vált be igazán; vagy túl makacs (V. Piturca/2011, 2012, 2014), vagy kezdő ezen a szinten (R. Lucescu/2011), vagy csak a pénze után fut (Bölöni, L./2001), esetleg nem érett még erre a feladatra (Gh. Hagi/2001), régiek a módszerei (A. Iordanescu/2004). Kerül mentség bőven.

A végeredmény meg ugyanaz. Talán Csepökát a megmondója, hogy miért.

Fociológia - A beépített huligán - Vakmerő rendőr, erőszakos drukker vagy naiv antropológus?

BANNON, James (2013) A beépített huligán. Budapest: Candover ISBN 978-963-08-7189-1
(Eredeti címe: Running with the Firm, 2013)

Érdekes és lebilincselő riport-regénnyel jelentkezett a rendőrből színésznek és írónak állt James Bannon. A beépített huligán című nemrégiben magyarul megjelent könyve jó eséllyel pályázik a leggyakrabban idézett “focikönyvek” sorába, amit jelenleg Nick Hornby Fociláz című önéletrajzi jellegű műve (még) toronymagasan vezet.

Jó tollú szerzőnk nem szakkönyvet írt, egyszerűen igyekezett minél valósághűbben leírni azt, amit a hírhedt londoni Millwall futballklub Bushwackers elnevezésű huligán-csoportosulásának kényszerű tagjaként megélt és megtapasztalt. Feszültségből és veszélyes akciókból pedig nem volt hiány… A 335 oldalon futó lineáris történet látszólag egyszerű: a nyolcvanas évek végén, a tatcherizmus és a gazdasági szerkezetváltozás kontextusában a fiatal, de annál bevállalósabb rendőr rizikós megbízatást kap feletteseitől: be kell épülnie a világ egyik legfanatikusabb és a legfélelmetesebbnek tekintett szurkolói bandájába, hogy őket kifürkészve a rendőrség megfékezhesse az akkoriban igencsak széles körben elharapódzott szurkolói erőszak jelenségét. Ő meg belevág, pedig legkisebb fogalma sincsen, hogy mi vár rá és hogy egyáltalán megússza-e élve. Erre persze csak a “terepmunka” megkezdése után kezd egyre gyakrabban gondolni, de nem adja fel, sőt ellenkezőleg, egyre inkább belejön huligán szerepébe.

Bannon könyvének több olvasata is lehet. Egyfelől, tekinthetjük az ambiciózus rendőr személyes sztorijának, hiszen ő végső soron mindenki másnál sikeresebben teljesítette a rábízott feladatot. A világvárosi környezetben ténykedő késői modern Jelky Andrásunk futballhoz kapcsolódó és kocsmák, stadionok környékén zajló kalandtörténetei önmagukban is érdekesek, akárcsak azok a figurák, akikkel közvetlen kapcsolatba, sokszor szó szerint test- és ököl-közelbe kerül. Itt a Millwall-os kemény magra, a rivális huligánbandák vezéreire vagy az erőszakos rendőrökre és a szükségszerűen színrelépő femme fatale-re egyaránt gondolhatunk, akik körül a nagyszerűen prezentált tömegverekedések folynak.

Másfelől pedig - ez az olvasat sokkal érdekesebb - tekinthetjük egy olyan “sűrű leírásnak” és/vagy antropológiai “terepnaplónak”, amely mély betekintést enged egy olyan jelenség bugyraiba, amit testközelből csak nagyon keveseknek sikerült vizsgálni-kutatni. A könyvnek ez a szála lenyűgöző: naturalista részletességgel mutatja be ennek az erőszakos szubkultúrának természetét, értékeit, hierarchiáját, tipikus cselekvés-mintáit és működési logikáját, nyelvi kódrendszerét, erőszakhoz való viszonyát, skacos attitűdjeit, szolidaritásformáit. A szobafestőnek álcázott fedett rendőr beépülési folyamata kiválóan illusztrálja a drukkerek rekrutációs mechanizmusát, a fokozatos beavatás átmeneti rítusait és próbáit, de a szurkolók érző-érzelmes, emberi, nemes oldalát is. A Bannon könyv egy nagyon értékes insider szempontú empirikus anyag; a volt “zsernyák” nem teoretizál, hanem nagyon bölcsen csak láttatja ezt a mára ebben a formában letűnt, sokak számára csak a médiából ismert jelenséget: a nyers futball-huliganizmust.

Továbbá, tekinthetjük módszertani segédanyagnak is - mondjuk W. F. Whyte (1943) “utcasarki társadalma”, H. J. Gans (1962) “urban jungle”-je mellett - amiben élesben érhető tetten a  terepkutatók által megtapasztalt going native folyamat etikai problémája. Bannon nem önként lesz szurkoló, hanem a londoni rendőrség bízza meg ezzel a nemes feladattal. (Whyte és Gans önként, tudományos ambíciók által fűtve költözik be a bostoni North End-re illetve West Side-ra). A “bennszülött” státus Jim számára életbevágó: ha kiderül, hogy rendőr, egyszerűen felkoncolják (ő maga egyszer szemtanúja egy ilyen szerencsétlen esetnek, de nem léphetett közbe). Megbízható kell legyen, ezért ő maga kénytelen “demonstratív célzatú” huligán hőstetteket megvalósítani. Ez az elmerülési folyamat nagyon érdekes, mert hamarosan hírnévre tesz szert, a “fejesek” maguk közé fogadják, a huligán sorkatonák pedig sok esetben tőle várnak utasításokat, a vendégszurkolók ellen több ízben vezet erőszakos rohamot. Ez - szükségszerűen - vezet egy terepkutatók számára ismerős erős belső feszültséghez, a “külső” (rendőr) és “belső (egyre elkötelezettebb huligán) közötti súlyos morális konfliktushoz: akiket börtönbe kellene juttasson, azok közeli barátai lesznek, akik sokszor mutatják meg igazi és őszinte emberi arcukat. A másik módszertani probléma, ami jól kiviláglik a futballhuligán könyvből az a kutató hatása a kutatott jelenségre: az olvasó számára teljesen világos, hogy a Millwall-i huliganizmus átalakult Bannon beépülésével. Az akciókban teljesen résztvevő rendőr nem megfigyelte, hanem hathatósan alakította a szurkolói erőszakot - szervezett, rohamot vezetett, más csapatok drukkereivel verekedett. Mondhatni, generálta az erőszakot, hiszen ellenkező esetben felfedik valódi kilétét. Ez módszertani dilemma a javából.

Végül, a Bannon által készített beszámolóból is jól látszik, hogy a huliganizmus problémáját a nyolcvanas években a média és a politikum felnagyította, a közéletet egy morális pánik jellemezte, aminek perverz hatása volt a szurkolói erőszakra: a drukkereket az esetek többségében maguk a rendfenntartók hergelték, provokálták vagy egészen egyszerűen szakszerűtlenül kezeltek feszült helyzeteket, amik szurkolói erőszakot, tömegverekedéseket, tulajdon ellen elkövetett rongálásokat  eredményezett. E tekintetben akár vicces is lehet, hogy Bannon a rendőrségnek készített napi jelentéseinek jó részében az egyenruhás kollégái által elkövetett túlkapásokról számolt be… De tény, hogy a rendőrség szerepének felismerése az erőszak eszkaladációjában vezetett oda, hogy ma a stadionokban civil stewardok ügyelik fel a rendet.

A beépített huligán egy jó könyv, a labdarúgás jelensége iránt érdeklődők számára kötelező, de kiemelten ajánlott a terepmunka művelői számára is.