Fociológia – Cseferizmus. A kolozsvári CFR focicsapat mint társadalmi jelenség

Az elmúlt öt-hat évben egy újszerű és minden szempontból figyelemre méltó társadalmi jelenség terebélyesedett ki Kolozsváron (hatásaiban pedig talán egész Erdélyben): a cseferizmus. Ez a CFR focicsapat köré szerveződött, és jóval több, mint foci. De mi is ez? Vessünk erre egy tömör pillantást.

Maga a csapat és pályafutása: a siker képzete. Ha pusztán a sport és az üzlet szempontjait tartjuk szem előtt, akkor nyugodtan kijelenthető (mert jól kvantifikálható), hogy a CFR sikerpályát futott be, hiszen a harmadosztálytól a Bajnokok Ligájáig tartó utat majdnem fénysebességgel tette meg. Ez két bajnoki győzelmet és kupagyőzelmeket előfeltételezett. A CFR a hazai labdarúgásban a siker szinonimája lett, de a sportszervezés üzleti módelljét is példaértékűvé tette. Valójában ezek képezik a cseferizmus kemény magját, és annak előfeltételeit.

A csapat mint szimbólum. A CFR által elért gyors sikerek Kolozsvárt feltették a világtérképre. Egyfelől, a külföldi focisták szerződtetése olyan hálózatokat mozgatott meg, amelyek befoka Kolozsvár lett (a befok hálózatelméleti fogalom: egy elemhez a környezetéből hozzá kötött, rá irányuló kapcsolatainak mértékét jelenti – durván). Másfelől pedig, a BL vendégszereplések révén a külföldi nagyközönség is tudomást vett városunkról, sokan ide is utaztak a meccsek alkalmával, akik közül vélhetően egyesek turistaként is visszatérnek (akár rokonaik, barátaik is). A cseferizmus azonban ennél jóval több, és a Kolozsváron az elmúlt években tetten érhető társadalmi folyamatokkal fonódott össze és ezekben terebélyesedett ki. Melyek ezek?

A középosztályosodás és a CFR. A csapat és a válság előtti gazdasági növekedés teremtette középosztályosodás folyamata spontánul és termszetszerűleg találtak egymásra és kapcsolódtak össze. A fiatalabb, képzettebb és aktív életkorú felfele mobilis rétegek a maguk karierrsikereit látták visszatűkrüződni a csapat felemelkedésében. Ez a frissen megjelent középréteg kollektív szinten talált példát és azonosulási lehetőséget focisapatban. Ez magyarázza a szurkolótábor hirtelen növekedését és ennek tipikus (Románia szerte majdnem szokatlan) minőségét, már ami a stadionban való viselkedést, megnyilvánulást illeti. (A válság előtt mindenképpen ez volt jellemző, pillanatnyilag ez a réteg zsugorodik).

A helyiség-kolozsváriság és a CFR. A sikeres csoportok esetében rendszerint a közvetlen, lokális kapcsolataik erősődnek meg, amelyek a helyi identitásokat alakítják. A CFR akarva-akaratlanul a helyi, civis-urbánus identitások hordozójaként jelent meg, az „elveszett polgári múlt” letéteményesét. Ezt az 1907 dátum folyamatosan jeleníti meg – mint egy felvállalandó tradíciót.

A „magyar” elem. Ez utóbbi a kolozsváriság egyik konkrét megnyilvánulása, ami a kisebbségi létet megélő magyarság egyes rétegeire jellemző. A médiában sokszor stigmaként megjelenő vonás Kolozsvár magyarságának bő része számára az etnikai identitás nyilvános térben való megélésének alkalma, társadalmi tere, lehetősége.

A KVSC összetétele, viselkedési mintája, etnikai kompozíciója az utóbbi három fő tényező kombinálódásának mentén bontakozott ki.

Összességében tehát kijelenthető, hogy a cseferizmus igazi társadalmi jelenség, ami a sportbeli sikerekre ráépülve a középosztályosodás, a helyi identitások megerősödése, a polgári kolozsváriság tradíciója mentén működik. A CFR ezeket erősíti, a CFR-t pedig ezek a folyamatok erősítik.

Fociológia – Hogy kerül a bakancs az ablakba? A CFR edzője és a svájci hatékonyság

A várakozások alatt szerepelt a tegnap a kolozsvári CFR (a hazai kárörvendő és szenzációhajhász sajtó egyenesen leszereplésről beszél). Tény, hogy a legemlékezetesebb akció nem is pályához, hanem a vendégek kispadjához kötődik. Itt esett meg az a vitézi tett, amit a cinikusok akár bakancstesztnek is nevezhetnek: a vendégcsapat edzője hirtelen indulatában az oldalplexit kezdte ütlegelni, majd hirtelen taktikai váltás után egy idegenlégióst is megszégyenítő technikával másodjára sikeresen kirúgta az „üveget”. (Ha a lábbeligyártó cég okos, akkor ezt a performanszt feltétlenül beépíti terméke promóciójába is, hiszen az – mint láttuk – teljesen váratlan helyzetben sem hagyja cserben viselőjét). De mi is a baj ezzel a meggondolatlan tettel? Hiszen mindenki elveszítheti a fejét (és nem csak a forradalomban).

Először, Max Weber óta tudjuk, a hatékonyságot csakis célracionális cselekvések révén lehet biztosítani (optimális eszközhasználat, logikusan érvelhető magyarázatok és tanácsok, reálisan elérhető célok, a felhasználható információmennyiség maximalizálása, tudás). Az érzelmi-indulati cselekvések nem csupán irracionálisak, hanem hatékonytalanok is. Mért mondjuk mindezt? Mert a sport manapság tudomány, ahol nemigen van helye az ilyesféle irracionalitásoknak. Ugyanis az „ablaktörés” valójában szimptomatikus jele az önfegyelem akut hiányának, a focisták szemében szükséges és normatív megfontolásnak, magabiztosságnak, racionális helyzet-kezelésnek, ésszerű problémamegoldásnak, példamútatásnak, bátorításnak.

Ha ezen a szinten a „bakancsteszt” a „Mester” „nívóján” megtörténhet, akkor az csakis a kontárság és a makarenkói sportpedagógia és brutalitás révén... (El tudjunk képzelni teszem azt Bölöni Lászlót, amint Salvatore Ferragamo cipőben a plexit rugdossa? Ő persze nem ordít és ugrándozik, hanem tollal jegyez és megállapít, majd ésszerű és lehetséges megoldásokat magyaráz).

Másodszor, az edző példakép és minta kell legyen. A csapat hatékony működéséhez (magyarán, hogy megnyerje a meccsek jó részét), feltétlenül szükséges az erős kollektív tudat és organikus szolidaritás. Ezek nélkül nincsen hatékony munkamegosztás, nem lehet kooperáció a pályán, és koordinálatlan a játék. Mindez egyéni (értsd játékos) szinten frusztrációhoz vezet, ami hibás kört indít el: még rosszabb a munkamegosztás, még alacsonyabb a kooperáció, míg végül kaotikus nem lesz a játék – és még frusztráltabbak a játékosok! (Igen, a spirál meg kezdődik előlről és ablak épen nem marad).

A kollektív tudat és a szolidaritás nem alakul ki magától (bár sokan tévesen azt gondolják, ha a játékost jól megfizetik, az elég). Azt elsősorban az edzőnek kell kultiválni, erősíteni, alakítani, modellálni (az erre kiképzett szakemberek mellett). Esetünkben Cirtu... aki például szünetben alig akart bemenni az öltözőbe „lelket ölteni”, bíztatni a csapattagokat, és aki duzzogva sitett vissza a kispadra. Könnyen meglehet, a „Mester” a maga illetékességi körével sincsen tisztában ezekben az érzelmi-indulati állapotokban...

Végül, a CFR (és implicite bármeylik edzője) nemzetközi szinten elsősorban reklámhordozó: Kolozsvárról, az idevaló emberekről, a középosztályi szurkolókról, összességében az itteni világról üzennek valamit: jót vagy rosszat, a tulajdonképpeni játékon túl. Magyarán, mivel a CFR több mint focicsapat, edzőjének is több a feladata, mint a játékosokat edzeni – része van Kolozsvár regionális marketingjében, gyereket szocializációjában, még ha nem is tudatosan alakult ez ki. A tegnapi eset pedig nemigen vágott egybe a Fair Play és a Respect jegyében megszervezett UEFA BL társadalmi céljával, de az itteni érző és szívből szurkoló emberek igazi karakterével sem. És vélhetően a szponzorok elvárásaival sem, hiszen a mezen viselt cégnevek is asszociálódnak az ablakrúgással.

Kérdéses, hogy ezt az kaotikus érzelmi-indulati cselekvési mintát kell-e tovább vinni egy kiszámítható célracionális ellenében?

PS. Ez az első bejegyzés a most induló új, Fociológia elnevezesu rovat keretében. Ebben a focit társadalmi szempontból elemzem, hiszen az társadalmilag beágyazott jelenség. A labdarúgásra, mint profi sportágra vonatkozó szakismeretek tekintetetében Romanek Imre volt profi labdarúgó (pl. FTC) tanácsaira és észrevételeire, illetve Török Artúr aktív ifi focista segítségére támaszkodom – a BBTE Testnevelési Karon oktató kollégák mellett. Köszönöm!

Nyílt tér – WC Világnap, Karácsony, Valentin Nap és December 1. Négyféle ünnep?

Ma van a WC Világnapja. Nem éppen klasszikus ünnep, de szerepe fontos. Ott, ahol az egészséges életkörülmények nem biztosítottak. Nyilván mindez a higiéniára hívja fel a figyelmet: évi kétmillió ember hal bele betegségbe emiatt, két és fél milliárd ember pedig nélkülözi a rendes vécézési körülményeket! De mi van a „Napok” mögött? A következőkben erre reflektálunk, az ünnepek prizmáján keresztül.

Az idő társadalmilag tagolt, különböző pillanatok, momentumok mást jelentenek, kell jelentsenek a társadalom, a kultúra tagjai számára. Az idő sohasem egynemű, nem folyamatos a jelentések szintjén. Vannak hétköznapok, amikor rutintevékenységeket kell végezni, és vannak az ünnepnapok, amikor kollektíven emlékezni szokás, másokkal együtt lenni, másokra kell gondolni. Képletesen fogalmazva: léteznek a vasárnapok.

Az ünnep tehát társadalmilag rendkívül fontos: arra való, hogy a közösség megerősítse, kifejezze identitását, válaszoljon arra a kérdésre, hogy valójában kik is vagyunk? És hogy ezt közösen másokkal megéljük, megtapasztaljuk – lényegében a kollektív tudatunk erősődik általa. Milyen ünnepek vannak, és hogy jön ide a WC Nap?

Először. A fenti logikában működő történelmi-állami ünnepek, amelyek a nemzetet erősítik, az állampolgári tagságot fűzik az államhoz. Ilyenek a Március 15. és Október 6. A magyarok miatt Romániában December 1. problémás, így szociológialag az ünnepválasztás „deficites”. Nálunk 1989 előtt pártünnepek voltak és a diktátorpárt, illetve a RKP-t, valójában a diktatúrát ünnepeltették. Azonban a társadalomban vannak más jellegű ünnepek is.

Másodszor. Léteznek és fontosak a vallási ünnepek, ezek a vallási hovatartozást, nézetrendszert fejeznek ki, de ezek is a közösséget erősítik. Fontosak, bár a szekularizáció miatt már nem mindenkinek és nem egyformán.

Harmadszor. Újabban - nálunk 15-20 éve, máshol a II. Világháború után - léteznek a kereskedelmi jellegű ünnepek, amelyek látszólag valami ünnepelnek, február 14, Valentin nap, a szeretetet, és a párkapcsolat ünnepe, de igazából ez és az ehhez hasonlók kitalalt ünnepek, és a fogyasztást szolgálják. Ezek is szaporodnak. Ne feledjük, a modern korszak hajnalán a kereskedelemnek fontos szerepe volt abban, ahogyan teszem azt ma Karácsonyt ünnepeljük. Az ajándékozás momentum újszerű jelenség. Először a felső osztályok tagjai ajándékoztak, aztán egyre többen engedhették meg maguknak.

Negyedszer. Aztán vannak azok az ünnepek, Napok, amelyek valamire fel akarják hívni a társadalom felelős tagjainak a figyelmét: Oregek napja, szegénység-ellenes nap, energia nap, a mai WC nap is ilyen. Ezek lehetnek Világnapok, vagy egy-egy ország saját napja, náluk immáron EU-s napok, ha így lehet mondani.

Mi az oka? Ez utóbbiaknak? A létező, szaporodó társadalmi problémák, amelyeket csak odafigyeléssel, közösen lehet megoldani: az állam, értsd a hatóság és a társadalom egyes tagjainak az összefogásával. Arra jók, hogy tematizáljanak problémákat, nehézségeket, hogy érzékennyé, fogékonnyá tegyék az embereket a probléma megoldása iránt. Ebben az NGO-k és a média szerepe nagy.

Összefoglalva: egyfelől az embereknek eredendően szükségük van az ünnepekre, hiszen a társadalom csak így működhet. Ha a társadalom bonyolultabbá válik, annál inkább, mert a nagy népességnövekedés miatt (is) egyre különbözőbbek vagyunk, valamivel össze kell bennünket globálisan is kötni, másfelől pedig egyre több a megoldandó probléma, amire csak így lehet a figyelmet felhívni, ílyetén lehet a problémát tematizálni.

Az jó kérdés, hogy mennyi az elég... mert meglehet, a "minden napra egy ünnep" logika révén éppen a dolog varázsa megy el...

Szabadidő. Érdekes filmek – Autobiografia lui Nicolae Ceausescu

Vegyes érzelmeket generáló filmről van szó. Majd’ száznyolcvan percen át a volt diktátor szemével látjuk az 1965-1989 közötti történéseket és eseményeket. Ettől jogos a film címe: Ujica azokat a dokumentumfilm-részeket használta fel, amit a rendszer hivatalos operatőre készített a Ceausescu mindennapjait jelentő munkalátogatások, népgyűlések, diplomáciai találkozók vagy éppen szabadidős röplabdázások alkalmával. A filmet nézve a nézőnek alkalma nyílik arra, hogy „a hőn szeretett“ Kárpátok Géniusza szemével lássa (vissza) az „átkos időket“.

A film (ami nem szokványos dokumentumfilm, hiszen egyetlen felirat sincsen benne, ami az képeken látható személyek nevét, a filmezés idejét, az eseményt és a helyszínt jelölné) Gheorghe-Gheorghiu Dej komor hangvételű temetésével kezdődik, majd a diktátor „tündöklésének“ ikonikus momentumait mutatja be: a hatalomra-kerülést, az Alexander Dubcek bukaresti látogatását, Prágai Tavasz leverése utáni 1968-as népgyűlést, ahol Ceusescu elítéli a Varsói Szerződés Csehszlovákia elleni katonai akcióját, az anglial látogatás ünnepélyes momentumait (a diktátorpár Erzsébet királynővel kocsikázik a Buckingham Palace felé a Trafalgar Square felől a Victori Station-től), R. Nixon és G. Ford illetve J. Carter amerikai elnökökkel való találkozásokat láthatjuk...

Ujica zseniálisan mutaja be azt a pályát, amit diktátor a rövid tündöklését követően a bukás útján bejárt. A kínai látogatást követő hazai „kis kultúrális forradalom“ életbe ültetését, az észak-koreai fogantatású személyi kultusz kibontakozását, a Cantarea Romaniei rítusszerű elemeit, az ésszerűség és logika fokozatos eltűnését, a nyílvánvaló hazugságok kusza rendszerének normaszerűségét, az állampolgárok egyre sanyarúbb ábrázatait. Más szavakkal a keleti szultanista vonásokkal teletűzdelt totalitarista rendszer kiépülését és a nacionál-kommunizmus kibontakozását a rendező szemléletesen és fejlődésregényszerűen láttatja a nézővel, érdekes módon Ceusescu perspektívájából.

Az eredeti felvételek jó részét a korabeli híradókból, a kétórás tévéműsorokból nem ismerhette a nagyközönség: sok kép először került nyilvánosságra, többek között az a zártkörő politbüró megbeszélés is, amit látva mindenki számára világos lehet, hogy Ceausescu teljesen elszakadt a valóságtól, hogy egy általa elképzelt nem létező világban élt, hogy elméje lassan elborult. De azt is érzékelheti a néző, hogy senki erre nem hívta fel a figyelmét, hogy a zagyvaság határát súroló szónaklata végén csak helyeseltek és hajlongtak.

A filmet elejétől a végéig háromórát nézve az akkori időket megélő mozilátogató „megvilágosodik“: a rendszer vége és a főszereplő (Ceausescu) bukása logikus volt, mintegy sorsszerű, természetes egy természtellenes kísérlet (a romániai nacionál-kommunizmus) végeként. (Ezt 1989 előtt nem sokan hitték, csak remélték).

A film hiánypótló, mert a legújabb nemzedék jóformán semmit sem tud erről a rendszerről. Mindenkinek ajánlom, de nem árt előtte valamicskét tájékozódni, hogy tudjuk is mit látunk.

Nyílt tér – Nosztalgiahullám vagy a múlt mindég szép? A Decreteii, a Generation X és az Y Nemzedék esete a kommunizmussal

Az elmúlt napokban hunyt el Adrian Paunescu, a „nemzet bárdja”. Ez a cím (még) nemhivatalos, de minden jel arra mutat, hogy de facto annak tekintik – azok legalábbis, akik komolyan vették az intő szót: „halottról vagy jót vagy semmit!”. (Az „udvari költő” szerep menetközben valahol elveszett. Vagy az udvar szépül meg?). Aztán, szintén nemrégiben mutatták be Andrei Ujica Autobiografia lui Nicolae Ceausescu című nagyon érdekes és szemléletes filmjét a hazai mozikban (aminek üzenetét a jelek szerint a második nyilvánosságban aktív és fiatal többség rosszul értelmezte).

A Paunescu-halál körül kialakult domináns médiadiskurzus és a film nyomán írott topik-kommentek ad-hoc tartalomelemzése nyomán megkockáztathatjuk kijelenteni: könnyen meglehet, Romániát is elkapja a kommunizmus utáni társadalmi nosztalgiahullám. Ami új jelenség lesz, hiszen a közelmúltat a Basescu-féle kommunizmust elítélő kurzus uralta – mindeddig.

Számottevő nosztalgiahullám Csehországban és a volt Kelet-Németország területén alakult ki, az ezredforduló környékén. Ennek egyik ikonikus terméke a Good bye Lenin című mókás film (a jelenség és az átmenet nem mindég volt az).

Romániában pillanatnyilag a válság megfelelő keretet biztosít egy hosszabban tartó, erősebb nosztalgiahullámnak, ami ha valóban tartós lesz, társadalmilag egy autoritérebb rendszer fele mozdíthatja el az arra amúgy is hajlamos országot. Milyen érvek szólnak emelett a hipotézis mellett?

Egyfelől, makro szinten, maga a válság, különösképpen a habermasi morális válság, amit a gazdasági folyamatosan mélyít. Itt elsősorban a társadalmi bizalom alacsony fokára, az elidegenedésre, a társadalom egyes rétegeinek dezintegrációjára, a fennálló rendbe vetett hit erodálódására, a motivációs rendszerek folyamatos gyengülésére gondolunk.

Aztán a jelenlegi elnök autoritárius ambíciói, aki a nosztalgiahullámból jót meríthet. Jelzésértékű, hogy elment részvételni, miközben a Tismaneanu jelentésben Paunescu név szerint szerepel! Nem ment ellen a népérzületnek, azt inkább személyes érdekből meglovagolja (az elnök soha sem nyilvánulhat meg magánemberként egy nyilvános eseményen).

Továbbá, a médiában pár napja már nem tabu a totalitarista múlt rendszer vélt „jó oldalait” „kiemelni”. Sem Cesusescut dícsérni (az alaphangot nemrégiben a B1 tévében szintén az elnök adta). És nem a volt nomenklaturisták, hanem olyan fiatalok által, akik ebben a zavaros, egyenesen anómiás helyzetben egyszerűen valamilyen fogódzót, témasztékot, irányt keresnek maguknak! Ceausescu latens társadalmi rehabilitációját tetszik-nem-tetszik az Ujica film (amit a döntő többség félreértelmez, tárgyi tudás akut hiányában, hiszen a film a társadalmi degradálódás kiváló története, és korántsem nosztalgikus) és a Paunescu esemény megerősít és egyben legitimál.

Végül pedig mikro, vagy egyéni szinten, a kommentek hevenyészett elemzése nyomán megállapíthatjuk, hogy a fenti sturukturális tényezők hatására jól tetten érhető egyfajta markáns nosztalgia, a múlt rendszer iránti apológia.

Egyelőre úgy véljük ez az durkheimi anómiás helyzetnek tudható be, de jó esély van arra is, hogy a noszalgia nagyhatású legyen. Kérdéses, hogy a véleményklíma mikor csap át politikai cselekvésbe.

Félő, hogy a felelős elitek egy lépéssel megint el vannak maradva... a nosztalgiahullám többségüknek egyáltalán nem kedvez, de látszólag erről nem vesznek tudomást. Ehelyett gyorsan sietnek beállni a kórusba, ahol majd csak egyeseknek lesz hely.

Kedves Olvasó: Önnek milyen emlék jut eszébe erről az időszakról? Írja meg nekünk. Köszönjük!

Közvélemény és alanyai – Egy szolgálati út vége? 70 nap éhségsztrájk után

Ma abbahagyta az éhségsztrájkot Cristina Anghel tanítónő. Hetven napot tiltakozott, amivel a halál árnyékába sodorta magát. Nyilatkozatai szerint mindvégig remélte, hogy a hatalom nem marad érzéketlen tette iránt. A hétvégén azonban püspöki kérésre elállt a további éhségsztrájktól, mert az az életébe került volna.

Jogosan merül fel a kérdés: jó volt-e mindez valamire? Más szavakkal – ahogyan a szociológus fogalmaz – melyek azok a manifeszt és latens pozitív és negatív funkciók, amelyeket a tanítónő tette nyomán első látásra bizonytalanul azonosíthatunk? (A teljesség és a kimerítés igénye nélkül.)

A pozitív funkciók

A tanítónő tette azt jelzi, hogy az egyéni civil társadalmi aktivizmus a nagyközönség eltömegesedése ellenére mégis létezik. Akut esetekben képes markánsan megnyilvánulni. Vagyis, hogy (még mindég) vannak olyanok, akik nem csupán kiállnak a maguk jogos érdekei mellett, hanem felvállalják nagy társadalmi csoportok legitimnek érzékelt céjait is.

Aztán, a tiltakozás, mint szimbolikus politikai cselekvés és tett tematizált egy anómiás helyzetet. Nevezetesen, hogy egy érvényben lévő törvényt a hatóságok nem tartanak be, valamint, hogy a tanárok többsége, jelenleg akkora anyagi gondokkal küzd, amelyek ellehetelenítik társadalmi szerepük betöltésétől, és hogy ez mindenkire kihat előbb-utóbb. Továbbá, nem csupán tematizált, vagyis felvetett és nyilvánosságot teremtett egy kvázi tabu problémának (a tanárok általános helyzete a román társadalomban), hanem vélhetően pozitív érzelmi- és vélemény-klímát teremtett a tanárok, mint népes csoport „közös ügyének”. Más szavakkal jó „reklámhordozója” volt ennek a sajátos problémákkal küszködő foglalkozás-kategóriának, hiszen a tévében szerepelve folyamatos nyilvánosságot teremtett számukra. Nem mellékes az sem, hogy tiltakozásának befejezésével megerősített egy fontos társadalmi alapértéket: az élet tiszteletét, annak mindenekfeletti fontosságát. Rávilágított az egyház továbbra is fontos szerepére. Egyáltalán nem elhanyagolható, hogy püspöki sugallatra hagyta abba az éhségsztrájkot. Végül, láttatta, hogy a romániai civil társadalom és a társadalmi szolidartás komoly problémákkal küzd: széttöredezett, bizalmatlan, igazi érdekképviseletre egyszerűen képtelen, közönyös vagy legjobb esteben értetlen és éretlen.

Összességében megállapítható, hogy a hetven nap után a szimbolikus tiltakozásnak mégis van pozitív eredménye, még akkor is, ha a deklarált célt nem sikerült elérni.

A negatív funkciók

Az is kétségtelen, hogy tiltakozásnak megvannak az árnyoldalai is. Nem kell sokat okoskodni afelől, hogy egyéni szinten a tanítónő egészsége nagyon megromlott, nem kizárt, hogy maradandó nyomai lesznek, ami várható életkorára is kihat (sajnos statisztikai adatokból tudjuk, hogy az éhségsztrájkolók immunrendszere annyira leromlik, hogy korábban meghalnak az átlagnál). Bizonyára a hetven napnak megvan a lelki ára is, hiszen elsődleges célja beteljesületlen maradt.

A társadalmi szinten tetten érhető negatív funkciók már többet érintenek. Az eset (sajnos) metaforikusan rámutatott a hatalom mellőző, sok esetben arrogáns, értetelenkedő illetve cinikus felfogására és magatartására a tiltakozó személyére, de a tiltakozás aktusára, végső soron a kisember bajaira vonatkozóan. Az eset precendensértékű lehet abban a tekintetben, hogy a potenciális tiltakozókban azt a (reális) képzetet kelt(het)i, miszerint „semmit sem lehet”, „ez van, ezt kell szeretni", "hasznosabb a tájba belesimulni".

Továbbá, (negatív) etalon lehet a mindenkori hatalom számára a tiltakozásokra való reakció kalibrálásában. Magyarán, erősítheti a hatalom azon képzetét, miszerint a szimbolikus tiltakozás-formákat a „hetven nap mércéjével" „kell” értékelni, a Cristina Anghel esethez hasonlítva kezelni. Az „ehhez képest”-logika alkalmazásával például szó szerint „semmivé” válik egy-egy petíció aláírásának az értéke...

A hatalmi közöny növekedése reális kockázatot jelent a társadalmi problémákra való érzékenységre, a demokratikus konszenzus-kereső eljárások alkalmazására, végső soron a közérdekre és a demokratikus minimumra vontakozóan.

A hetven nap története minden esetre egy elég szomorú végső tanulsággal szolgál: társadalmunk pillanatnyilag nem pontosan érzékelt, de egy nagyon súlyos Habermas-i morális válságban, Bibó-i zsákutcában, kátyúban van. És újra elpuskázta az alkalmat, hogy szembenézzen magával és elinduljon a minimális konszenzus-keresés útján.

A „Nu stiu”-féle problémamegoldó paradigma mától „legitimebb”, mint hetven nappal ezelőtt volt!

Közvélemény és alanyai – I. Mihály. A „vezetők” és a „nép”

Ma lesz I. Mihály 89 éves. A királyi család Svájcban ünnepel ugyan, azonban a hercegnő által vezetett alapítvány (FPM) ma este jótékonysági koncertet szervez a fiatal művészek támogatására. Az utóbbi időben azok is hallatják (egyelőre csendes) hangjukat, akik az ország jelenlegi helyzetére megoldásként figyelembe ajánlják a királyság intézményének esetleges visszaállítását. Mit kell(ene) szem előtt tartani, amikor a két berendezkedési formára reflektálunk (bejegyzésünk puszta intellektuális gyakorlat).

Támogatottság

Tény, hogy a rendelkezésre álló szociológiai adatok szerint román társadalom elenyésző része tekinthető monarchia-pártinak. Ők rendszeresen 6-8 százalákát tették ki a felnőtt hazai népességnek; mostani arányuk nem ismert, hiszen az újabb közvélemény-kutatások nem is igen kérdeznek erre rá. A rojalisták között az átlaghoz képest felülreprezentáltak voltak az idősek és a görög-katolikusok.

Továbbá, tény az is, hogy a köztársaság de facto és alkotmányosan létezik, bár a királyságot 1947 végén illegitim módon szüntették meg a kommunisták, és az elnöki intézményt pedig a diktátor (N. Ceausescu) hozta létre 1974-ben.

Kimagasló pozitív és negatív teljesítmények

Romániának négy királya és négy elnöke volt; I. Károly, I. Ferdinánd, II. Károly illetve I. Mihály, valamint Nicolae Ceausescu, Ion Iliescu, Emil Constantinescu és Traian Basescu.

Ezek közül kettő diktátor volt (bár nem összemérhető fajsúllyal; II. Károly királyi diktatúrája 1938-1940 között és N. Ceausescu totalitárius rendszere 1965-1989 között). Egyik viszonylag naív (E. Constantinescu), de döntő jelentőségű az ország külpolitikai orientációjában, egy volt-kommunista (I. Iliescu), végül egy pedig „játékos” és autoriter hajlamú.

Aztán, a négy király közül az egyik alatt megvalósult a modern Románia (I. Károly), a másik alatt a Nagy-Románia (I. Ferdinand), végül pedig a legutolsó király sikeresen a későbbi győztesek oldalára ”ugratta át” a II. Világháborúban az országot (I. Mihály). Mindhárom stratégiai jelentőségű Romániának, mint államnak - pozitív értelemben. II. Károly diktatúrát vezetett be 1938-ban, a krónikák szerint magánemberként nótorius nőcsábász volt.

A négy elnök közül N. Ceausescu egyértelműen ártott az országnak, I. Iliescu „levezényelte” a forradalmat, E. Constantinescu pro-Nyugat pályára állította Romániát, T. Basescu alatt pedig az fokozatosan elszigetelődött.

Ha a „good guy” versus „bad guy” felosztás mentén osztályozunk, akkor 3-1 a királyok javára (jófiúk kategória) és 1-1, de előny az elnököknek (a rosszfiúk kategóriában) eredményt kapjuk. I. Iliescu megítélése ellentmondásos, T. Basescu-é erősen rapszodikus, de tény, hogy pillanatnyilag nem a kifinomult demokratákhoz tartozik, inkább autokrata, aki deklaráltan a hagyományos és demokratikus intézményekkel szemben pozicionálja magát: a parlament, média inkább „ellenségnek” tekintett. Őket itt "se nem jó, se nem rossz" besorolás alá helyezzük, az egyszerűség kedvéért.

Legitimitás

A kérdésről csak demokratikus körülmények között érdemes beszélni; legitimitás alatt a fennálló rendbe vetett hitet értjük (nem azonos a törvényességgel, ami előfeltétele). Az alkotmányos monarhiában az államfő a tradícióból eredezteti legitimitását, ami azonban az állampolgárok (alattvalók) érdekeivel összhangban van. A köztársaságok esetében a legitimitást elsősorban a népszuverenitásból eredeztetik, amit a választások szentesítenek. Valójában mára ezek között de facto nincsen lényeges különbség, mert a demokratikus monarchiákban az államfők jelenleg pusztán szimbolikus szerepet töltenek be, a nemzetet jelképezik, valóságos hatalmuk nincsen.

Az is tény, hogy nemzetközi összehasonlításban a demokratikus monarchiákban a társadalmi bizalom mértéke, a társadalmi kohézió és szolidariotás foka magasabb, mint a köztársaságokban, és kevesebb a nyílt társadalmi konfliktus, de ez nem közvetlenül az államformának tudható be. Továbbá, az életszínvonal is magasabb az európai monarchiákban, mint a köztársaságokban, de az okcsoport itt is bonyolultabb, mintsem az államformát tekinthessük egyedüli magyarázó változónak.

Az autoriter vezetés kockázata

A demokratikus monarchiák kivétel nélkül parlamentáris demokráciák. Ez azt jelenti, hogy a tényleges hatalmat a parlament és a kormány gyakorolja. Az előbbi ellenőrzi a végrehajtó hatalmat; más szavakkal, a „sokak uralkodnak”.

Norvégia, Svédország, Dánia, Hollandia, Nagy Britannia, Luxemburg, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália, Japán folyamatosan nagyon jól teljesít a Demokrácia Index-en (Belgium rontott helyezésén).

Spanyolországban pedig a post-Franco átmenet éppen a királyság intézményének a visszaállítása miatt ment viszonylag problémamentesen.

A királyság, mint megoldás a demokratizáció során

Spanyolország esete egyedülálló. Portugáliában nem állították vissza a királyságot Salazar diktatúra után, Olaszország köztársasággá vált a Mussolini éra végétől, Közép-Kelet Európában sem lett "restauráció" a kommunizmus bukása után. Így semmilyen releváns összehasonlítási alapunk sincsen. Tehát nem tudjuk, Románia hol lenne most, ha királyság lennénk.

Azonban: Isten éltesse Felség!

Közvélemény és alanyai – Ignoranciából jeles avagy jobb később, mint soha? Hatvan nap kellett hozzá ...

Tegnap az elnök tudomására jutott, hogy Cristina Anghel tanítónő hatvan napja éhségsztájkol egy érvényben lévő törvény maradéktalan betartásáért. A munkalátogatáson lévő elnök mindezt „véletlenül” tudta meg: tévériporterek noszogató kérdésére válaszolta, „ ... nem tudom” (eredetiben: „Nu stiu”), miközben folytatta bizonyára nagyon fontos útját. A kérdésre körülbelül négy másodpercet szánt.

Azt gondolom, hogy a fenti eseménysort az egyszerű állampolgár szempontjából a következőképpen (is) lehet interpretálni.

Ebben az interpretációs modellben, az egyenlet fő paraméterei:

„A” romániai állampolgár tényszerűen megállapítja, hogy: 1. egy érvényben lévő törvényt szisztematikusan nem alkalmaznak (amit a törvényhozás döntő többséggel fogadott el). 2. Azt is tényszerűen tudomásul veszi, hogy ha egyénileg valaki(k) – egyes tanügyi alkalmazottak – beperelik az államot, akkor a bíróság (érsd, formálisan ugyanaz az állam) nekik ad igazat. 3. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy a törvényt Romániában (az Alkotmányban deklarált jogegyenlőség dacára) differenciáltan érvényesítik, ő maga pedig, sok más kollégájához hasonlóan, de facto hátrányos helyzetben van. Végül, 4. aktív civilként úgy dönt, hogy ez ellen tiltakozni fog: éhségsztrájkba kezd, amit következetesen folytat és hatva napja nem eszik szilárd élelmiszert. Azon az alapon, hogy minden állampolgár egyenlő és a törvényt az állam igenis tartsa be – vagy változtassa meg.

„R” ország médiája relatál az esetről, a nagyközönség aktívabb, figyelő szegmense tudomást szerez a tiltakozásról.

„T” ideje óta a tiltakozó egészségügyi állapota romlik – ezt az orvosok állapítják meg -, többen kérik, hagyja már abba „mert ez az ország nem ér annyit”, de ő maga azt nyilatkozza, akcióját folytatja.

„R” ország vezetője minderről hatvan napig nem tudott sajnos semmit; véletlenül jutott tudomására, kérdés formájában, amire elhanyagolható időt szánt. Nem külföldön tárgyalt, teszem azt a gáz áráról, hanem valami sáros mezőn szemlézett. Azóta sem mondott egyebet. (Arra, hogy "R" ország szabadon választott "B" elnöke valótlanságot állított volna, én, mint állampolgár még gondolni sem merek).

Az egyenlet általános és formális kerete:

„R” formálisan demokrácia.

„R” ország mindenkori vezetői, az állampolgárok alapvető érdekeit és természetjogait védik – erre ünnepélyes keretek között felesküdtek. Ezen érdekek és jogok között az állampolgárok élete kiemelt jelentőségű. Az esküben erre ismételten kitérnek.

Az állam egy formális struktúra, egy erősen bonyolult intézményrendszer, azonban a vezetői (elnök-király, miniszterelnök, házelnök, a kormánypártok és más politikai pártok és mozgalmak vezetői) egyfelől megtestesítik a hatalmat és elszámoltathatók, másfelől pedig figyelnek (kellene) a társadalom pillanatnyi véleményeire, elvárásaira, érzelmeire. Más szavakkal, a demokráciában a hatalom kénytelen reagálni a társadalom tagjainak legitim módon kifejezett domináns véleményeire – alapszabály, mert másképpen nincsen legitimitás (a döntés jogszerűsége ellenére) és társadalmi bizalom.

Az éhségsztrájk legitim véleménykifejezési forma, egyike a legradikálisabbaknak – amire természetszerűleg a hatalom legérzékenyebben szokott odafigyelni – mert emberi életről van szó. (Megjegyzés: még a gyarmattartók is odafigyeltek az éhségsztrájkokra, mert okosan tudták, egy-egy éhségsztrájk csak jelzés, hogy mögött veszélyesen súlyos társadalmi feszültség-mennyiség van, ami magát a hatalmat söpörheti el, ha kirobban egy szikra nyomán. Minden elsőéves szociológus diák tudja, az éhségsztrájkoló halála igen erős szikra. Amit még a gyarmattartók is okosan el akartak kerülni).

Mit gondolhat egy egyszerű állampolgár?

A „Nu stiu” nem csupán az állam felelőtlenségét illusztrálja, hanem akut jele a hazai társadalom mély, habermasi értelemben vett morális válságának. Hiszen ez a magatartás független az éhségsztrájkoló céljaitól – a hatalom társadalomról (értsd rólunk) alkotott felfogását tükrözi! Igazából bármelyik törvényről lehetne szó, amire rá „szabad” vágni: pai „Nu stiu!”. Az elmaradt állampolgári reakció csak aláhúzza a társadalom morális válságának igazi mélységét: Nici noi nu stim, dar nici nu ne mai pasa.

Közvélemény és alanyai – Szimbólum születik – csak még nem tudjuk!

Ötvenhetedik napja éhségsztrájkol Cristina Anghel tanítónő, aki (a tanügyi alkalmazottakra vonatkozó) törvény betartásáért tiltakozik. Ez pedig nagyon sok idő – különösképpen, ha éhségsztrájkról van szó. Könnyen meglehet, hogy tette életébe kerül, hiszen ma is azt nyilatkozta, kitart eredeti terve mellett: amíg a hatóságok be nem tartják az érvényben lévő, de sohasem alkalmazott törvényt (ami a hírhedt bérezésre vonatkozik), addig nem tágít. Mi mindebből a tanulság? Mit jelez és mire számíthatunk (anékül, hogy a joslás csapdájába essünk)? Első lépésben vegyük számba a fő társadalmi szereplők eddigi magatartását, majd az események lehetséges irányait.

A társadalmi szereplők eddigi magatartása

Tény, hogy a hatóságok eddig nemigen figyeltek oda tiltakozására. Sőt, a minap a vezető kormánypárt egyik csúcsvezetője (A. Videanu) cinikusan jegyezte meg, mi lenne, ha Romániában mindenki éhségsztrájkolna... ezt jelzésértékűnek lehet tekinteni a hatalom részéről. Nagy eséllyel a továbbiakban is ez az ignoráló magatartás fogja jellemezni a döntéshozók attitűdjét.

Aztán, bár a médiában szerepel Cristina Anghel, éhségsztrájkja mégsem központi hír – inkább a hatalom kritikájához kell, legitim érvként, kellékként. Az egyházak pedig egyelőre semmi érdemlegeset nem mondtak.

Az ellenzéki pártok (elsősorban a PNL és a PSD) szolidaritásukról biztosították Cristina Anghelt, de a szakszervezeti mozgalmakkal szembeni látszólagos távolságtartásukat igazolva, inkább várakozó álláspontra helyezkedtek.

Sztárok, vezető értelmiségiek, meghatározó sportolók markáns állásfoglalásáról nem tudok. Úgyszintén, a civil szféra sem tematizálta a tett jeletőségét, sem pro sem kontra.

Ebben a látszólag közömbös klímában csak a szakszervezetek tették magukévá a tiltakozó célját és a tiltakozást, mint közéleti cselekvést. Illetve – érdekes módon és dícsértesen – a Steaua focicsapat szurkolótáborát reprezentáló küldöttség látogatta meg vasárnap a tanítónőt, egészsége felől érdeklődve és aggódva.

Mit jelent(het) mindez

Egyfelől, hogy a hatalom vagy érzéketlen és teljesen közömbös még egy ilyen extrém tiltakozás esetében is, vagy pedig egyszerűen nem érti a helyzetet és nem látja be felelősségét, valamint a várható helyzet szimbolikus értékét.

Másfelől, a választók népes tábora sem gondol-érez másképpen. Eddig elmaradtak a tömeges szimpátia-cselekvések (levelek, virágok a kórházban, nyilvános állásfoglalások). Amelyek – egyébként – máshol majdnem azonnal jelentkeznek hasonló esetben. Talán ez is a társadalmi bizalom alacsony fokával, a szolidaritás hiánynak, valamint a tiltakozás kultúrájának és kezelési módozatainak deficitjére vezethető vissza. De meddig tarthat mindez?

Lehetséges változás a tragédia esetén

Világos, hogy ha a tiltakozás folytatódik, egy adott ponton – sajnos – Cristina Anghel eltávozik az élők sorából. Erre, mint nyilatkozza, már felkészült, és bele is nyugodott. Szerinte nincsen visszaút.

Esetleges halála (ami remélhetőleg mégsem következik be) gyökeres változást generálhat. Sokkszerűen hathat, feltámaszthatja a társadalmi felelősségérzetet: minden esély megvan arra, hogy szimbólummá váljék. A tanárok és tanítók közössége, valamint a szakszervezetek nagy eséllyel a helyettük és értük feláldozott mártírt fogják majd felismerni benne. A média hatására a társadalom szunnyadó lelkiismerete is „feltámad(hat)”, hiszen ha a tiltakozóval nem is, de az áldozattal már sokkal könnyebben lehet majd azonosulni. (Amint az Coposu halálával is történt – temetésére másfélmillió ember ment el, annak ellenére, hogy életében igazán sohasem tudott a többség vele azonosulni, látszólag nem is volt népszerű. Amint meghalt, a "kollektív tudat" és "lelkiismeret" azonnal "feltámadt" ). Cristina Angle személye – a kisember, aki szembement a hatalmasokkal és aki nem engedett igazából és halálával felülkerekedett rajtuk – szimbólummá, ikonná válhat, különösképpen, ha a társadalmi feszültségek nőnek és az életszínvonal továbbra is rohamosan csökken. Esetleges (senki által nem kívánt) halála érthető, érzékelhető és érzelmekkel átitatott legitimációs alapként szolgálhat majd azon társadalmi erők számára, akik a fennálló kormányzattal szemben radikalizálódnak. Halála fordolópontot képezhet a társadalmi tiltakozások ökonómiájában, szikraként működhet.

Más szavakkal, Cristina Anghel tanítónő szimbólummá válhat.

Éppen ezért kellene a jelenlegi kormánynak mindent megtenni, hogy megmentse Cristina Anghel, más szavakkal Románia egyik polgárának az életét. Amíg még van rá idő...

Nyílt tér – Elhagyatottan: New York kávéház/Continental szálloda

Öt éve, hogy Kolozsvár közepén, a Főtéren az Egyetem és a Jókai utca sarkán álló reprezentatív épület üresen, dicstelenül és árván áll... A New York kávéházra, vagy másik (hivatalos) nevén a Continental (a „Konti”) szállodára gondolok. Kétségtelen: a város és tulajdonosának megbocsájthatatlan szégyene, hogy az 1894/1895 között, impozáns eklektikus stílusban épült szálloda lassan, de biztosan degradálódik, miközben senki semmit nem tesz ez ellen.

Majdnem biztos, hogy csak nagyon kevesen tudják, ez az epület volt az első villanyárammal kivilágított épület Kolozsváron; a krónikák szerint saját áramfejlesztője volt. Továbbá, a New York Kávéház sokáig fontos fóruma-intézménye volt az irodalmi életnek; számos építő jellegő értelmiségi vitának volt színhelye a város oszlopos gondolkodói és újságírói között. Ebben az épületben szállt meg egykoron Jókai Mór, itt kávézott (és jegyzetelt, töprengett) többek között Kuncz Aladár, Dsida Jenő, Gaál Gábor.

Manapság (okkal) sok szó esik a Főtérről, zászlótartókról, azonban a „Kontiról” sem kellene a civileknek megfeledkezniük. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ha ez az épület Párizsban lenne, esetleg Londonban, akkor diákok, értelmiségiek, helyiek közösen már régen megszerveztek volna egy figyelemfelkeltő, tematizáló squat-akciót.

Tény, hogy a New York Kávéház elég drága és méltatlan reklámfelület – újabban az ablakait (ami még megvan) plakátok ragasztására használják.

Régebben itt verseket írtak!

KÖSZÖNÖM! – A KREATÍV BLOGGER-DÍJAT

Meglepetés

Köszönöm! Kreatív Blogger-díjat kaptam a minap. Egyenesen Kiss Olivértől, aki (tudvalevő) a hazai magyar médiának és a bloggoló közösségnek jó ideje oszlopos és meghatározó tagja. Így aztán kiemelten megtisztelve érzem magam.

Kiss Olivért itt kell olvasni: http://koliver.wordpress.com

Titkok

A szabály szerint most el kell árulnom néhány titkot magamról, szám szerint hetet (ezeket nem fontossági sorrendben adom közre).

1. Nagyon szeretem a pástétomot és a sajtot

2. Bosszant a Facebook

3. Jelenleg egy erdélyi exkluzív titkos társaság felállításán munkálkodom

4. Egyszer erős kisértést éreztem, hogy betörjem a szomszéd nappalijának az ablakait (nem ott, ahol most lakunk)

5. Korábban azt hittem, az Apple az csak egy alma

6. Szeretek lépésben lenni a technikával (de mindég lemaradok)

7. Abban (is) reménykedem, hogy egyszer egy IWC Schaffhausen Portuguese büszke viselője leszek

Az én díjazottaim

1. Czika Tihamér http://czikatihamer.ro/

2. Ivácson András Áron http://holtutcakhelye.blogspot.com/

3. Seer László http://www.laszlo-seer.info/

4. Borbáth Endre http://www.borbathendre.ro/

5. Blokkok http://blokkok.blogspot.com

6. „Akik lehetővé teszik, hogy bloggolhatunk”: Blogspot, Wordpress és Társaik

7. Ezen meg gondolkodom

Szabályok

1. A díjat meg kell köszönni

2. A logót ki kell tenni a blogomra

3. Be kell linkelnem, akitől kaptam


4. Tovább kell adnom 7 embernek


5. Be kell linkelnem őket

7. Megjegyzést kell hagyni náluk

8. El kell árulnom magamról 7 dolgot

Nyílt tér – Kolozsvár: útban a magyar helységnévtábla felé?

Magyar nyelvű tartalom került fel a kolozsvári városháza hivatalos honlapjára. A hír normális esetben nem rendkívüli, hanem természetes kellene legyen. Még nem természetes, de talán a jó uton vagyunk. Remélhetőleg. Hosszas huzavona után, de mégis lett magyar honlap változat, főleg Csoma Botond tanácsos (és kollégái) jóvoltából. A „pontokból” a következő (technikailag könnyebben) teljesíthető a magyar Kolozsvár felirat lehetne, a város szélein.

A tényleges gyakorlati problémák elhárítására azonban itt-ott látszanak már az érvként is felhozható sima tények. Ezek közül csak néhány.

Elsőként. A városi nyelvi tájképben elszórtan megjelent a magyar nyelv: néhány kereskedelmi egység cégérén/ablakán ott van a magyar nyelvű felirat is (kávéház, benzinkút, könyvesbolt). Ugyan ez nem elterjedt norma (nem a bevett szokás), de semmilyen ellenreakciót nem váltott ki: nem festették le, nem tüntettek ellenük.

Másodikként. A Magyar Napok arra is jók voltak, hogy egyértelműen ledöntsenek egy tabut, egy mítoszt: hogy a román közösség radikalizálódik, ha a nyilvános térben szimbolikusan megjelenik a magyar identitás bármilyen formája. A többnapos KMN-k jelezik, hogy ennek a mítosznak semmiféle empirikus alapja nincsen. Ez a hamis érv többé a politikai alkufolyamatokban nem hozható fel, vagy ha igen, akkor könnyen dekonstruálható.

Harmadikként. A Kolozsvár tábla elhelyezése olcsó. Azon kifogás, hogy válság van, nincsen rá kellő mennyiségű pénz nem reális.

Negyedikként. Ha Kolozsvár valaha is pályázni akar a Európai Kultúrális Főváros címre, akkor (bár nem kötelező feltétel) a „táblán” is jelezni kellene a város multikulturalitását.

Az érveket folytatni lehet.

Csoma Botond beszámolója a honlap kérdéséről: http://botondcsoma.blogspot.com/2010/09/megtort-jeg.html

SZÁMVETÉS HELYETT – 10 000 KATTINTÁS ÉS 100 BEJEGYZÉS UTÁN

Ez a napló másfél éve indult. A napokban érte el a 10 000 klikkelést, és a 100 bejegyzést. Melyek a legfontosabb tények?

Közönség. A jelek szerint körülötte kialakult egy exkluzív, igényes és értő közönség; ennek kétharmada hazai, majdem harmada magyarországi, a maradék pedig a világ többi részén él, leginkább az Egyesült Államokban.

Forrás. A google statisztikái szerint a hivatkozó webhelyek valamivel több mint kétharmada a google keresője volt, aztán az egologo. A facebook (várhatóan) a lista végén áll. A leggyakrabban használt keresőszavak közül néhány (gyakorisági sorrendben): lottónyertesek, hikikomori, társadalmi problémák, szegénység, Michael Jackson, szociológia, érdekes könyvek.

Szubjektív “értékelés”. Vannak rendszeres olvasók. A bombasztikus hangvételő és fogalomhasználatú, szakszavakat mellőző, sokszor káromkodó, képekkel gazdagon teletűzdelt és rövid bejegyzések hipertext blogpiacán egy szakmainak tekintett napló esetében ez figyelemre méltó. Ez persze kizárólag az olvasók érdeme.

Jövő. Bizonytalan, de erre vonatkozóan: hamarosan két önálló "rovatot” szándékszom indítani. Az egyik a Szabadidő rovatból nőtt ki, és Fociológia címszó alatt fut majd. A másik pedig a környezetvédelemmel lesz kapcsolatos. Megnevezése még kérdéses, akárcsak a formátuma.

Köszönettel!