2009. augusztus 25., kedd

Közvélemény és alanyai - Hamarosan elnökválasztási rajt. Az alaphelyzet

Lassan körvonalazódik a romániai elnökválasztás lehetséges időpontja: a kormánypártok szerint az első fordulóra valószínűleg november 22.-én kerülhet sor. Mit jelent ez? Elsősorban azt, hogy ennek az információnak a tudatában véglegesíteni lehet a kampány-terveket, annak időbeosztását.

Hogyan állunk pillanatnyilag? Vessünk erre egy tömör pillantást és nevezzük meg a jelenlegi egyenlet kiinduló változóit. Ezek a tulajdonképpeni kampány(ok) kiinduló paraméterei, amelyek annak keretét és formáját meghatározzák. Ezek a következők: a társadalom általános gazdasági-politikai helyzete valamint a vélemény-klíma állapota, a politikai piac struktúrája és a legfontosabb versenytársak, a potenciálisan tematizálható társadalmi problémák (ezek rangsora, súlyossága, az érintett társadalmi szegmensek, ezek jellemvonásai és kiterjedése, elérhetősége), valamint a lehetséges kampány-stratégiák és taktikák (illetve a konkrét technikák). Nézzük meg ezeket külön-külön (most az első hármat, az utóbbira részletesen egy későbbi alkalommal visszatérek).

Az általános gazdasági-politikai helyzet és a vélemény-klíma. Ez rendkívül fontos, hiszen a kampányt ez keretezi és kontextualizálja: a lehetséges témákat, a fő viszonyítási pontokat, az akadályokat és lehetőségeket határozza meg. Kétségtelen, hogy jelenleg a helyzetet a gazdasági válság és annak negatív következményei jellemzi. A vélemény-klíma is ennek a folyománya. A vélemény-klíma egyébként az érzelmi-tudati beállítódások társadalmi rendszerére vonatkozik. Itt három fő szereplő által alakított klíma fontos. A népesség, akire a szociológiai kutatások szerint mindinkább egyféle (lét)bizonytalanság érzet és a politikummal szemben fokozódó bizalmatlanság jellemző. A versenyszféra, az üzleti világ, ami a kormány jelenlegi fiskális politikája miatt a hatalomhoz egyre inkább kritikusan viszonyul (leszámítva a klienteláris alapon működő kisebb részét). Végül pedig, a közszféra, vagyis az adminisztratív állami apparátus. A közkiadások lefaragása miatt az valószínűsíthető, hogy ennek egy konzisztens hányada osztja az össznépességre jellemző érzelmeket. A bizonytalanság köré épülő vélemény-klímát a média jelentős része fenntartja, sőt kultiválja.

A politikai piac szerkezete és a versenytársak. A helyi politikai piac első látásra kétosztatú és erősen egyensúlytalan: az egyik oldalon a hozzávetőlegesen hetven százalékos parlamenti többséggel rendelkező két nagyobb párt, a szociáldemokraták és a liberális-demokraták vannak, a másikon pedig a két kisebb párt, a liberálisok és a magyarok szövetsége. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy a hazai politikai kultúra az utóbbi húsz évben egy konfliktusos modellben nyilvánul meg, és a politikai piacot egy gazdasági modellben térképezzük fel (közelség és távolság, konfliktus és konszenzus adott kérdésekben az összes szerelő között), akkor az derül ki, hogy a romániai politikai piac inkább fragmentált. A korábban említett pártok mellett jelen van az újabban felfele ívelő szélsőséges párt, a Nagyrománia, annak két exponált vezetőjével (Becali és Vadim). A piac fő jellemzője tehát a szereplők közötti konfliktus illetve a megköttethető koalíciók nagyszámú lehetősége (talán csak az RMDSZ-PRM az, ami kizárható).

Ebben a helyzetben jelenleg nagyszámú hivatalos elnökjelölt van (ezek közöl kiemelendő C. Antonescu, M. Geoana, majd C. V. Tudor és Kelemen Hunor), egy majdnem-biztos-jelölt, T. Basescu és újabban egy kvázi-lehetséges-jelölt S. Oprescu. Ezek közül T. Basescu népszerűsége csökkenő tendenciát mutat, a többi kihívó népszerűsége pedig stagnál.

Még két jellemzője van ennek az állapotnak. Egyfelől, ez az első olyan elnökválasztás, ami ötéves mandátum után jön és nem kíséri parlamenti választás. Tehát ez egy teljesen új elem, ami új stratégiát is követel. Másfelől, nagy, és a vizsgálatok szerint növekszik a bizonytalanok aránya, illetve azoké, akik vélhetően nem mennek majd szavazni. És köztük magas a fiatalabb, képzettebb városiak aránya. Éz is új jelenségnek tekinthető, bár a trend már régebben elindult.

A tematizálás és megoldási alternatívák. Minden kampány lényege, hogy „húzós” (értsd mobilizáló) kérdéseket tematizáljanak. Vagyis olyan társadalmi problémákat találjanak, értelmezzenek és kínáljanak rá plauzibilis megoldásokat, amelyek a választókat az urnák elé viszik. Magyarán: adott társadalmi feltételekhez, objektív állapotokhoz olyan szubjektív percepciókat (értelmezéseket, gondolatokat) kapcsoljanak, amelyek sokakat közvetlenül érintenek és érdekeltté teszik a népességet, hogy a (fel)kínált megoldás mellett foglaljanak állást. Még egyszerűbben: meg kell találni azokat a témákat, amelyek az embereket érdeklik és érintik – s ezeket kell kampánytémává tenni.

Jelenleg érdekes jelenségnek lehetünk a tanúi. Nagy eltérés van a népesség és a hatalom agendája között (ez utóbbi a tetejében konfúz is). A hatalom által preferált témák jó része nem érinti és emiatt nem is érdekli a népesség nagy hányadát. Az oktatási törvény vitája, az egységes bérezés szabályozása nem esik egybe a népesség által naponta megtapasztalt problémákkal. Szakemberek úgy mondják, hogy a preferált tematika és az aktuális tematika között diszkrepancia figyelhető meg. Ez jó lehetőséget kínál az ügyes kampány-szervezőknek, különösen, ha a vélemény-klíma kapcsán megnevezett három fő csoportnak (üzleti világ, közszféra és népesség) fele olyan problémákat tematizálnak, amelyek egyszerűek, érthetőek, én-érintettséget váltanak ki, megjegyezhetőek és a kínált megoldások pedig plauzibilisek.

A válság kézzelfoghatóvá tehető negatív következményei, mint kampánytémák ott hevernek egyelőre a parlagon. Milyen stratégiai lehetőségek kínálkoznak ebben a helyzetben? Erről majd később.

2009. augusztus 24., hétfő

Nyílt tér – Augusztus 23, egy letűnt ünnep kapcsán, a nem ünneplő közönségnek

Tegnap volt augusztus 23.-a; 1989-ben még felvonulásokkal és munkával köszöntötte „az ország” a kommunista rendszer hivatalos ünnepét, a tegnap minden bizonnyal csak keveseknek jutott az eszébe, és még kevesebben emlékeztek rá. Azok, akik át is élték a kiugrást, még kevesebben vannak.

Jellemző és beszédes, hogy „mi lesz egy ünneppel”, az emlékezéssel, a kollektív megünnepléssel, ha azt a politikai rendszer valamilyen oknál fogva már nem tartja fontosnak (esetünkben maga a támogató politikai rendszer bukott meg). Eltűnik, más ünnep jön létre.

Akárcsak az egyének és a családok esetében, a társadalomnak működésében is funkcionális szükségletet elégítenek ki az ünnepek. Az ünnepek egyfelől tagolják a társadalmi időt, másfelől pedig a társadalom adott pillanatban érvényes (vagy érvényesnek tekintett, azt kialakító-kierőszakoló) kollektív identitásának szimbolikus és ritualisztikus, intézményesedett kifejezési módozata. Más szavakkal az ünnep jó alkalom arra, hogy a társadalom nyilvánosan is megfogalmazza, összefoglalja, újrafogalmazza és megerősítse a maga identitását: Kézzelfogható választ adjon arra a kérdéscsoportra, hogy kik és honnan valók vagyunk, mi dolgunk a világban. Az ünnepek, bár látszólag a múltról szólnak, rendszerint mégis a jelenről és lehetséges jövőről beszélnek. Ebben az értelemben a társadalmi ünnepek, és ezt szükségszerűen kísérő kollektív és nyilvános megemlékezések atemporálisak, kilépnek a fizikai időből, a múltra reflektálva a jelenből kiindulva és a jövőre tekintve összegzik a fontosnak tartott társadalmi, kulturális, politikai értékeket és elemeket. Mindezt a sűrű jelentéssel bíró helyszínek, cselekvések és nem utolsó sorban szereplők révén – amiben a nép, a tulajdonképpeni szubjektum csak kellék, akinek a színe előtt a processzió (értsd emlékezés) kanonizált formában pusztán lezajlik.

A „Főtér”, a „Vezetők”, az „Ájtatos és Őszinte Főhajtás” elengedhetetlen elemei ennek a társadalmilag és kulturálisan kondicionált gyakorlatnak, praxisnak. Ezek az elemek azonban annak függvényében változnak, hogy milyen a politikai és társadalmi rendszer jellege.

Demokratikus társadalomban egyszerre több legitim helyszín, szereplő és cselekvés jelezheti az ünnepet és a kollektív emlékezést – hiszen a társadalomról is egyszerre több értelmezés, narratíva van fogalomban. Ezek a Parlament előtt, a Temetőben, a Templomban, a Főtéren vagy a Parkban, újabban a Plázában zajlanak. Katonai parádé, Táncfesztivál, Piknikezés, Szoboravatás, Árleszállított vásárlás egyaránt jelezheti az Ünnepet.

Totalitárius rendszerben azonban az ünnep csak egy hivatalos gyakorlat lehet, a rendszer hivatalos reprezentatív színhelyén, csak és kizárólag abban a formában, ahogyan az mindenkinek kötelező módon előírja, akkor, amikor azt elhatározzák. Ezek az ünnepek reprezentatív aktusok – nem a közös identitás „újrakitalálásán”, konszenzusos felépítésén van a hangsúly, hanem a hivatalos verzió kíméletlen és erőszakos elfogadtatásán. Az ilyenféle ünnepek – mint Augusztus 23 volt nemrégiben – arra jók, hogy a hatalom birtokosai demonstrálják erejüket, legitimitási alapot építsenek, illetve hogy az „alattvalók” szimbolikusan is megéljék egyenlőtlen és erőtlen státusukat. Magyarán, hogy ellenkezés nélkül elfogadják azt, amit a rendszer számukra előír – azt és amikor azok tudomásukra vannak hozva.

2009. augusztus 20., csütörtök

Közvélemény és alanyai - Augusztusi csillaghullás? Băsescu a spirálban

Az utolsó három (INSOMAR, BCS, CSOP) nyilvánosságra hozott politikai közvélemény-kutatás becslései szerint a jelenlegi Băsescu elnökre a választási opcióval rendelkezők 35 százaléka szavazna. Az elnök tanácsadói is tudják, hogy ez jócskán elmarad a felfüggesztést elsöprően elutasító népszavazás eredményétől, de a tavalyról megszokott népszerűségi indexektől is. A „régi szép időkben” Băsescu már első fordulóban nyert volna, most – amikor a valóságban is elnökválasztások lesznek – ez már aligha következik be, sőt, akár el is veszítheti tisztségét.

Eszmefutatásunk nem esélylatolgatás, hiszen a jövőben bármi történhet, ha a jelenlegi egyenlet valamelyik változója módosul. Csupán megkíséreljük megragadni azokat a tágabb és mögöttes folyamatokat, ami a jelenlegi 35 százalékhoz vezet(he)tek. Véleményünk szerint három plusz egy ilyen ok lehet.

Egyfelől: a népszerűség általános trendjei. Ha idősor-elemzést végzünk a megválasztott elnökök népszerűségi mutatóinak tükrében, akkor a következők derülnek ki. A választási ciklusok elején a mindenkori elnök népszerűsége magas; a megválasztás után még kicsivel népszerűbb is, mint amennyi szavazatot a választáson ténylegesen begyűjtött. (Ez annak tudható be, hogy a szavazáson távolmaradók bő ötöde rendszerint a győztessel azonosul, és a mérések során „úgy emlékszik”, a nyertesre szavazott). A ciklus közepéig a népszerűség enyhe, de folyamatos növekedést mutat, majd tetőzik. A két választás közötti időszak fele után azonban a népszerűség görbéje elindul lefele. Ez a „lázgörbe” volt jellemző 1996 után Constantinescu, majd Iliescu elnökre is 2000 után. Egyiket sem választották újra. De Băsescu esetében sem volt lényegesen másképp a 2004 decembere és 2007 áprilisa közötti periódusban. Ő 2004-ben a leadott szavazatok alig felével győzött, aztán hirtelen megugrott a népszerűsége, ami 2007 januárjában tetőzni látszott; ezután beállt a lassú, de érzékelhető „hagyományos” hanyatlás. Egyvalami azonban teljesen másképpen alakult: tavasszal a parlament felfüggesztette tisztségéből, ami lehetőséget adott számára, hogy a választókkal közvetlenül kommunikálhasson; így javított a népszerűségén. Nos, az idősor-elemzésből kiderült, hogy ezek a ciklusok átlagban négyéves periódusokra kalibrálódtak. Azonban az elnök mandátuma újabban ötéves. Ami úgy véljük éppen elég arra, hogy a népszavazás során másodjára csúcsosodott népszerűségi index befuthassa leszálló ágát is.

Másfelől: az elnök pillanatnyi státusa. Az összes elnökjelölt közül Băsescu az egyetlen, aki hivatalosan még nem jelölt. Csak potenciális, de nem biztos jelölt. És ezt a közvélemény-kutatás alanyai is jól tudják, hogy különbség van a „lehet-hogy-jelölt-lesz” és a szándékát már hivatalosan is bejelentő jelöltek között.

Végül: az elhallgatás spirálja. Ezt a nyilvánosságban folyó közbeszéd hangja, tartalma, és az agenda-setter szerep határozza meg. Jelenleg már mindenki számára világos, hogy pillanatnyilag nem Băsescu alakítja a közbeszédet: mások dobnak be témákat, határozzák meg a prioritási sorrendet, a közviták paramétereit, ennek keretét. Ez önmagában egy súlyos veszteség. Ennek azonban van egy nagyon fontos, meglehet döntő következménye is: Băsescu egyféle bezáruló és halkuló spirálba került. Miről van szó?

Az elhallgatás spirálja a kinyilvánított egyéni és közösségi (értsd össztársadalmi) vélemények kölcsönhatásának eredménye. Az E. Noelle-Neumann által megfogalmazott gondolat lényege, hogy az embert az izolációtól való félelem jellemzi: az egyének társadalmi interakcióikon keresztül befolyásolják egymás vélemény-nyilvánítási hajlandóságát, illetve a vallott véleményeket, preferenciákat. Éppen emiatt az egyének egy ún. kvázi-statisztikai percepcióval rendelkeznek, ami meghatározza az egyének politikai véleményeinek a kinyilvánítási hajlandóságát. Magyarán, az emberek gondolnak valamit arról, hogy a többség kit preferál. Aztán, a közösség szintjére vonatkozó vélemények eloszlásáról való elképzelés egyéni szinten meghatározza a vélemény-nyilvánítási hajlandóságot. A vélemény-nyilvánítási hajlandóság visszahat a rendszer szintjére, és kivált egy dinamikát. A kvázi-statisztikai percepció arra vonatkozik tehát, hogy az egyénekben kialakul egy elképzelés arról, hogy a társadalom, a rendszer szintjén a vélemények statisztikai eloszlása hogyan alakul. Fontos kiemelni, hogy a percepció nem empirikus alapú, hanem inkább benyomás, hit, de statisztikainak vélt „valóságra” vonatkozik. Mégis, az egyének azt gondolják, hogy helyesen tudják, ismerik, a vélemények rendszerszintű eloszlását. Hogy rendszerint honnan „tudják”? A médiaüzenetek egyéni értelmezéseiből, benyomásaiból, a másokkal való beszélgetésekből. A romániai média többsége jelenleg „a mogul ügyek miatt” erősen elnökellenes… tehát az egyének is érezhetik, hogy „vesztésre áll”.

Továbbá, azok, akik a saját vallott véleményeiket a hovatartozási csoportban és közösségben vagy a társadalomban domináns, többség által osztott véleménynek képzelik, a továbbiakban magas hajlandóságot mutatnak véleményeik nyilvános kifejezésére és hangoztatására. Míg, az előbbiekkel gyökeres ellentétben, akik saját véleményeiket kisebbségben levőnek érzékelik, kisebb hajlandóságot mutatnak a kinyilvánításra, és csendesek, hallgatagok, silent-ek maradnak. Más szavakkal, a „vélt többség egyre inkább beszél, a kisebbség meg egyre inkább hallgat”. Még egyszer, az hogy ki a többség, az nem pontos empirikus adatokon alapul, hanem azon, mit gondolnak, sejtenek, éreznek az egyének domináns véleménynek. Az izolációtól való félelmükben, az egyének szeretik az erősebb oldal mentén érezni magukat, ezért egyre többen teszik de facto magukévá a többséginek vélt-gondolt véleményt. Ami aztán az önmagát beteljesítő jóslat alapján sok esetben tényleges többségi véleménnyé válik. A Băsescu-ellenes trösztök látványosan dolgoznak érte. Ezek a hangok meg egyre erősebbek – az 59 százaléktól a 35 százalékig való pontkülönbség ezt egészen jól kifejezi.

Kiegészítésképpen: a válság. A válság miatt a népesség spontánul is felelősöket keres, amellett, hogy a krízis a fenti folyamatokat is katalizálja.

Minden esetre a 35 százalék korántsem a véletlen műve!

2009. augusztus 14., péntek

Nyílt tér - A „KiKics” margójára

Egy ideje figyelemmel követem az Erdélyi Ki Kicsoda körül kibontakozóban lévő vitát. A magam részéről mind a vitát, mind pedig a kezdeményezést önmagában hasznosnak és ugyanakkor érdekesnek is tartom. Én magam is kaptam meghívást, amit vélhetőleg el is fogadok, bár helyenként vannak megalapozott szakmai jellegű kifogásaim. De ezek szociológusi mivoltomból fakadó elméleti és kérdőív-szerkesztési szempontok, és nem elviek. Mindenhol vannak hasonló kezdeményezések, nálunk is természetesnek kell tekintetünk. Akárcsak az időpontot: a „legutolsó kiadás” óta eltelt években számottevő fiatal és középkorú személy került kulcspozícióba, tehát az update hasznos is lehet(ne). Megragadhatja a generációváltást. Hozzászólásom második fele hangsúlyosan szakmai, mert a kérdésnek hangsúlyos elméleti és módszertani vonatkozásai vannak, amelyek nagyon fontosak (volnának?, lettek volna?). Legalábbis az én meglátásomban.

Egyfelől a társadalomtörténet és a betöltött szerep. A Ki Kicsoda kiadványoknak egy meglehetősen érdekes társadalomtörténete van. A modern társadalomban jelentek meg, de a rendi társadalom volt elitjének kezdeményesésére. Ugyanis a régi rend képviselői fokozatosan elveszítették vezető gazdasági pozíciójukat a feltörekvő nagypolgárság ellenében, majd a politikai porondon is háttérbe szorultak. A modern osztálytársadalom egy nyílt társadalom, a premodern, rendi berendezkedéstől eltérően van társadalomi mobilitás, azaz (elvben) bárkiből bármi válhat. A társadalmi pozíciókért való küzdelmet leginkább a képességek, személyes ambíciók volumene, a megszerzett tudások mennyisége határozza meg, a jog ezt nem korlátozza. Az egyéni jellemzőket a szociológusok egyszerűen státusznak hívják; a foglalkozás, a jövedelem, iskolázottság, lakhely. Ez határozza meg tehát kiből mi lesz - szerzett (alakítani és változtatni lehet rajta), szemben a premodern rendi társadalomra jellemző született/örökölt státuszokkal, amelyek természetszerűen és végérvényesen határozták meg a társadalmi pozíciót. Ilyen volt a nem, életkor és a származás.

Nos, modernitás következtében a régi arisztokrácia (mint rend, hiszen sokak közülük sikeres kapitalista lett), ha másképpen nem tudott, akkor szimbolikusan megpróbált valamit megmenteni a régi fényéből. Zárt, szelektív közösségeket hoztak létre, olyan társaságokat, amelyek tagságát szigorúan származási alapon reprodukálták, és csak a kegyelmes, nagyméltóságú és főméltóságú státuszukat bizonyítani tudók nyertek belépést. Egymás között házasodtak. Ezekről természetesen írott nyilvántartást is vezettek, amelyek a mai kikicsek ősének is tekinthetők. Persze ezek fokozatosan bevették tagjaik közé a nemzetek „kiválóságait”, jeles tudósokat, de mindvégig a zártság jellemezte. Végeredményben a régi elitek az újgazdagoktól való egyre inkább szimbolikus elkülönböződésének volt az eszköze és lehetősége. Magyar vonatkozásban a Nemzeti Kaszinó is hasonló társadalmi funkciót töltött be, egészen a háború utánig (tagjainak a száma sohasem érte el a nyolcszázat). Amerikában a régi (polgárháború előtti) keleti parton elő „négyszáz család” listája képezte az elitek elitjét, az újgazdagokkal szemben. A nemrégiben elhunyt Madame Astor báljára meghívottak szűk köre képezi jelenlegi is krémek-krémjét. Ez a kikicslista a meghívókon szerepel. Ebben a logikában a kikicsnek a többségtől való szimbolikus elzárkózás a fő szerepe – legyen az tagság, írott lista vagy „akinek kell, az ismeri”-féle közös tudat.

Persze azóta sok minden megváltozott, hiszen a katalógusokba a többség meritokratikusan (érdemük szerint) kerül be: kulcspozíciókat töltenek be a társadalom nagyon fontos intézményeiben, a gazdasági, politikai, akadémiai és társadalmi szférában. A jelenlegi logikában az ilyenféle listáknak a társadalmi szerepe a társadalmi elismerés nyújtása, a kiválóak „tisztelete”. A róluk és maradandó tevékenységükről való tájékoztatás, munkásságuk jelentőségének az össztársadalmi prezentálása a cél (persze, a lista egyben gazdasági termék, érv, szimbolikus tőkeforrás, elérhetőségi lehetőség, de ez összességében másodlagos, bár fontos). Ez a hazai kezdeményesés felhívásában is megfogalmazódik. Egyfajta nemzeti Pantheon, csak ők még. élnek

Másfelől, a kritériumok és a mérési szempontok. Nos, logikusan merül fel a kérdés, hogy kik azok, akiknek a tevékenysége funkcionálisan fontos, munkásságuk hasznos és elismerésre érdemes. Ez természetesen a szerkesztőktől függ. Tervezhetnek szűkebb vagy tágabb körre kalibrált kikicset. Ha tágabb, akkor egyesek „hígabbnak” tekintik, ha szűkebb, akkor megint mások joggal gondolhatják, hogy erősen „exkluzív”. Ez szerkesztési opció és marketinges kérdés. (Egyébként a szűkebb listák máshol anyagilag jövedelmezőbbek voltak, mert többet beszéltek róluk, intenzívebb volt az érzelmi klíma, vagyis az ingyenen hírverés – többet adtak el).

Lényeg az, hogy a kiválasztásnál alkalmazott kritériumok világosak, pontosak és relevánsak legyenek. Világos, minél szigorúbb a mérce, annál nagyobb az esély, hogy kevesebben kerülnek bele. Úgy érzem, a szerkesztőknek kettős célja van: az erdélyi magyar elitet „bemérni”, illetve a közösség szempontjából fontos eredményt felmutatókat - az ominózus „helytállókat” - kataszterbe venni. (A kettő összefügg, de nem azonos, aztán innen ered a vita jogos alapja is).

Kulcskérdés tehát, hól és hogyan húzzák meg azt a vonalat, ami felett jogosan lehet bekerülni és érdemes bekerülni a listába? (Nyilván az sem mellékes kik húzzák meg ezt a küszöböt, ha meghúzzák egyáltalán).

Ugyanis ki az elit? A könyvtárnyi szakirodalomban erre nincsen egyértelmű válasz. Irányok azonban vannak. Ezt leginkább egy háromdimenziós modellben lehet a legjobban megragadni, a jó öreg Weber gondolataiból kiindulva. Ezt talán jó lehetett volna a kikicses kérdőívben tudatosabban követni és a dimenziókat helyesen operacionalizálni (itt valóban erősen nagy bajok vannak). Weberi (majd Runciman) három fő klasszifikációs kritériumot nevez(nek) meg: a gazdasági, társadalmi és politikai aspektusok mentén az osztály, státus és hatalom dimenzóit. Mik ezek? Az osztály - azokra alkalmazható, akik hasonló pozícióban vannak a termelés, elosztás és termékek, információk és szolgáltatások cserefolyamataiban. Az osztálykülönbségek – értsd a társadalmi osztály szerint meghatározott társadalmi egyenlőtlenség – többek között az eltérő volumenű jövedelemben, az eltérő mobilitási esélyekben, munkakörülményekben és a társadalmi biztonság (a lecsúszás elleni biztosítékok) tekintetében érhetőek tetten. Itt a jövedelem és a vagyon a mérce. Amire rá kell(ene) kérdezni… Aztán a státus. A státust, bár szorosan kötődik a társadalmi osztályhoz, mégsem azonosnak, hiszen a társadalmi megbecsülést, a presztízst fejezi ki. Státuscsoportok ugyanazon társadalmi osztályon belül is kialakulhatnak és leginkább a sajátos beszédmód és szocializációs minta, valamint életstílus határozza meg. Példaként a régi- és újgazdagok közötti, habitusban és csoportidentitásban észlelhető eltéréseket lehet említeni. A státusbeli egyenlőtlenség, mint a társadalmi egyenlőtlenségek második dimenziója tehát az életstílusokban és olyan egyéni attribútumokban kifejezett eltérésekben nyilvánul meg, mint például a nevelés, az iskolázottság, a hanghordozás és nyelvi kompetencia, a ruházkodás mintái, illetve a végzett munka típusa és jellege. Ezt is részletesen mérni kell(ene), ha érvényes listát akarunk kapni. Végül a hatalom. Ez nem azonos sem az osztálypozícióval, sem pedig a státussal – a befolyás mértékével azonos; hány beosztottja van, mekkora a közügyekre való befolyása, és hasonlók.

Nos, az önkitöltős kérdőívet többször nézegetve és szociológusként elemezgetve úgy találom, hogy ezek az elméleti jellegű, de elengedhetetlen felvetések hiányosak vagy hiányoznak. A másik probléma az operacionalizálás: ez alatt a szociológusok azokat az eljárásokat értik, aminek nyomán az elméleti fogalmakat (például hatalom vagy a „helytállás”) empirikusan, a valóságban megragadhatóvá teszik; azonosítani és mérni lehet működésüket a mindennapokban. Ha a sokat kifogásolt „helytállást” operacionalizálták volna, nem itt tartanánk. Módszertan órán szoktuk mondani, ha itt elbukunk, akkor még egyszer gondoljuk végig, és fussunk még egy kört, mielőtt továbblépnénk…

Összességében, nekem az a személyes véleményem, hogy a kérdőív aluloperacionalizált, túl sokat bíz a válaszadóra, önbesorolásosan működik, és nélkülöz egy szakmailag minden szempontból védhető koncepciót. Így aztán az valószínűsíthető, hogy túl tág lesz – ami távolabb esik az ilyen kezdeményezések lényegi céljától. Az hogy ez jó vagy sem, azt mindenki maga döntse el!

Azonban és nagyon kíváncsian várom a végeredményt, és őszintén üdvözlöm a kezdeményezést!

2009. augusztus 12., szerda

Társadalmi problémák – A középosztály esete a válsággal. Avagy „Don’t Cry for Me Argentina…” – Or Romania?

A napokban jelentette be a miniszterelnök, majd később a gazdasági- majd a pénzügyminiszter, hogy a Nemzetközi Valutaalappal folytatott egyeztetések nyomán a kormány úgy döntött, komoly esely van arra, hogy megválik 150 000 közalkalmazottól. Aki marad, az pedig havi tíz nap fizetetlen kényszerszabadságra küldik, az őszi hónapoktól kezdődően. A konkrét intézkedések tényleges alkalmazásáig „még” van idő (menetközben akár meg is gondolhatják magukat az illetékesek), azonban a költség-csökkentő intézkedéseknek néhány komoly negatív következménye is lehet. Más szavakkal: többet árthat, mint használ. Mire gondolunk?

Egyfelől. Kétségtelen, hogy a népszerűtlen lépéseket a kormány a tetőző válság és az IMF kiadás-csökkentő politikája nyomán ültetik életbe. Az IMF kölcsönfeltételek között kapitális jelentőségű a közkiadások drasztikus lefaragása, az államháztartás és államkassza maximális karcsúsítása. Ott, ahol a válságkezelésben az INF segítségét hívták, ott mindenhol ez történt: a közkiadásokat levágták, a közalkalmazottak tetemes hányadát elbocsátották, a szociálpolitikai (segélyezési) és társadalomvédelmi költségeket visszavágták. Az IMF gazdaságserkentő politikája követi (most is, az állam intervenciós lépései közepette) következetesen követi a neoliberális deregularizációs kurzust – „addig takarózni, amíg a takaró engedi” el alapon.

Másfelől. Kiket súlyt ez leginkább? Világos, azokat, akik eddig is szegények voltak (most még inkább azok lettek, hiszen kevesebb pénz van a segélyezésükre, és számuk egyre növekszik). Akik a válság előtt közvetlenül a szegénységi küszöb felett éltek, (most a sokkok hatására lecsúsztak, szegények lettek. Akik időközben munka nélkül maradtak, függetlenül, hogy a ranglétra melyik fokán helyezkedtek el. Akik kölcsönöket vettek fel, és nem képesek azokat törleszteni. Végül, a jelek szerint azok a közalkalmazottak, akikre az elbocsájtás várat magára. Nos, jól kivehető, hogy ez egyik vesztes csoport a középosztály. Az a középosztály, ami a nyugati világban mindenhol „a” társadalmat jelenti, a „tisztes közép”, aki a gazdasági rendszert, az adminisztratív rendszert működteti, és fennálló (demokratikus) politikai rendszert legitimálja.

Tehát. Miért lehet problémás ez a tervezett nagyarányú elbocsájtás? Mert 150 000 ember egy nagyon nagy népességet jelent. Azért, mert egyszerűen erodálódhat maga a rendszer. Ha a földönfutóvá lett népesség elér egy kritikus tömeget (félő, hogy családtagjaikkal együtt ez a populáció bizony túl is lépi azt, különösen, hogy a társadalom működésében fontos szerepet töltenek – még- be), akkor a rendszerbe beáll az ún. motivációs válság: ez azt jelenti, hogy erodálódnak a fennálló rendszer igazságosságába vetett hitek, eltűnik a méltányosságnak a képzete. Ez utóbbi egyéni szinten elégtelen motiváló értelemmel ösztönözni a társadalom tagjait. Innen csak egy lépés a rendszerre mért komoly csapás, majd a helyezet feletti ellenőrzés elvesztése.

Végezetül álljon egy (elrettentő érvényű) konkrét és szomorú példa. Aminek hasonló előzményei voltak. 2001. december 19-20-án Argentína fővárosa, Buenos Aires lángba borult, pontosabban itt eszkaladálódott és tetőzött egy széleskörű kormányellenes lázadás, ami alatt szükségállapotot vezettek be, és több magas rangú vezető mondott le. December harmadik hetében összesen 289 lázadásos incidens történt országszerte, kivéve a leggazdagabb észak-nyugati és a legnagyobb társadalmi egyenlőtlenségekkel jellemezhető észak-keleti régiókat. A zavargások valójában december 14-én kezdődtek, amikor Rosario városában a szegényebb népesség egy élelmiszerbolt előtt tömegesen élelmiszerért koldult, majd amikor visszautasították, erőszakos fosztogatásokba kezdett. A következő napokban az élelmiszerlázadások országszerte szétterjedtek, azonban a fővárosban (ahol az argentin népesség 48 százaléka él) csak 19-én robbantak ki. Országszerte 18 ember meghalt, több százan megsérültek, a károk több százmillió dollárt tettek ki, az útelzárások, fosztogatások, élelmiszerkövetelések és a rendfenntartókkal való összecsapások nyomán.

A fővárosi lázadás azonban némiképpen eltért az országosan bekövetkezett többi incidenstől, de az általunk eddig ismert esetektől is. Egyfelől, itt nem a legszegényebbek, hanem a középosztály és a kisvállalkozók voltak azok, akik az erőszakos lázadást mintegy „elkezdték” (később a lázadás a fővárosban is tulajdon-ellenes élelmiszerlázadás jegyeket mutatott, amiben a szegényebbek is részvettek). Másfelől pedig, a zavargásokat közvetlenül kiváltó incidens egy ritkán alkalmazott fiskális eljárás volt, amit elkobzó deflációnak (confiscatory deflation) neveznek. Ez az eljárás a pénzügyi makro-stabilizáció egyik eszköze, ami az inflációt hivatott megfékezni. Konkrétan abban nyilvánul meg, hogy meghatározott ideig a betétesek a bankokból és bank-automatákból nem tudnak készpénzt felvenni (fizetni hitelkártyával, csekkel továbbra is lehet). A pénzt a bankok nem államosították, hanem visszatartották. Ez a gyakorlat egy hosszabb gazdasági rendelkezés-sorozat része volt; az ország az IMF (Valutaalap) által szorgalmazott reformcsomagot ültetett gyakorlatba. A népi megnevezéssel corralito-nak nevezett rendelkezés azonban fatálisnak bizonyult, hiszen mindez érzékenyen és közvetlenül érintette a kis- és középvállalkozókat, akárcsak azokat, akik megtakarításaikat a bankban őrizték. Egy amúgy is bizalmatlan klímában, gazdasági krízisben, valamint az országszerte terjedő élelmiszerlázadások közepette a fővárosban a pénzét féltő középkeresetűek ijedtsége itt is kiváltotta a lázadást.

De a középosztály lázadt fel! Ezért szokás még az eseményeket középosztály-lázadás-nak is nevezni. Az argentin 2001-es év végi lázadásokat több társadalmi folyamat konvergens hatása okozta. Az argentin gazdaság szerkezeti átalakítása és a konszolidációja (amit a kormány az IMF (Nemzetközi Valutaalap) segédletével vezényelt le) számos problémát okozott. A folyamat részeként az ipari szektorról a hangsúly áttevődött a szolgáltató szektorra, így a munkakonfliktusok is itt gyarapodtak, de a követelések nem a béremelésekre, hanem a munkahelyi biztonságra és az élelmiszerjegyek folyósítására vonatkoztak. Ugyanakkor a szociálpolitikai juttatásokat és támogatásokat az állam megnyirbálta, az állami szektorban a 1990-es években a Carlos C. Menem adminisztráció alatt 700 000 önkormányzati munkahely egyszerűen megszűnt, mert a közkiadásokat drasztikusan lecsökkentették. Az IMF nyomsására. A corralito okozta frusztráltság a lefele való csoportmobilitás réme és élménye végül a decemberi eseményekbe torkollott, hiszen a pénzügyi intézkedések túl radikálisnak bizonyultak, amit a középosztály már nem tudott elviselni. Aztan lett IMF-lázadás.