Egy ideje figyelemmel követem az Erdélyi Ki Kicsoda körül kibontakozóban lévő vitát. A magam részéről mind a vitát, mind pedig a kezdeményezést önmagában hasznosnak és ugyanakkor érdekesnek is tartom. Én magam is kaptam meghívást, amit vélhetőleg el is fogadok, bár helyenként vannak megalapozott szakmai jellegű kifogásaim. De ezek szociológusi mivoltomból fakadó elméleti és kérdőív-szerkesztési szempontok, és nem elviek. Mindenhol vannak hasonló kezdeményezések, nálunk is természetesnek kell tekintetünk. Akárcsak az időpontot: a „legutolsó kiadás” óta eltelt években számottevő fiatal és középkorú személy került kulcspozícióba, tehát az update hasznos is lehet(ne). Megragadhatja a generációváltást. Hozzászólásom második fele hangsúlyosan szakmai, mert a kérdésnek hangsúlyos elméleti és módszertani vonatkozásai vannak, amelyek nagyon fontosak (volnának?, lettek volna?). Legalábbis az én meglátásomban.
Egyfelől a társadalomtörténet és a betöltött szerep. A Ki Kicsoda kiadványoknak egy meglehetősen érdekes társadalomtörténete van. A modern társadalomban jelentek meg, de a rendi társadalom volt elitjének kezdeményesésére. Ugyanis a régi rend képviselői fokozatosan elveszítették vezető gazdasági pozíciójukat a feltörekvő nagypolgárság ellenében, majd a politikai porondon is háttérbe szorultak. A modern osztálytársadalom egy nyílt társadalom, a premodern, rendi berendezkedéstől eltérően van társadalomi mobilitás, azaz (elvben) bárkiből bármi válhat. A társadalmi pozíciókért való küzdelmet leginkább a képességek, személyes ambíciók volumene, a megszerzett tudások mennyisége határozza meg, a jog ezt nem korlátozza. Az egyéni jellemzőket a szociológusok egyszerűen státusznak hívják; a foglalkozás, a jövedelem, iskolázottság, lakhely. Ez határozza meg tehát kiből mi lesz - szerzett (alakítani és változtatni lehet rajta), szemben a premodern rendi társadalomra jellemző született/örökölt státuszokkal, amelyek természetszerűen és végérvényesen határozták meg a társadalmi pozíciót. Ilyen volt a nem, életkor és a származás.
Nos, modernitás következtében a régi arisztokrácia (mint rend, hiszen sokak közülük sikeres kapitalista lett), ha másképpen nem tudott, akkor szimbolikusan megpróbált valamit megmenteni a régi fényéből. Zárt, szelektív közösségeket hoztak létre, olyan társaságokat, amelyek tagságát szigorúan származási alapon reprodukálták, és csak a kegyelmes, nagyméltóságú és főméltóságú státuszukat bizonyítani tudók nyertek belépést. Egymás között házasodtak. Ezekről természetesen írott nyilvántartást is vezettek, amelyek a mai kikicsek ősének is tekinthetők. Persze ezek fokozatosan bevették tagjaik közé a nemzetek „kiválóságait”, jeles tudósokat, de mindvégig a zártság jellemezte. Végeredményben a régi elitek az újgazdagoktól való egyre inkább szimbolikus elkülönböződésének volt az eszköze és lehetősége. Magyar vonatkozásban a Nemzeti Kaszinó is hasonló társadalmi funkciót töltött be, egészen a háború utánig (tagjainak a száma sohasem érte el a nyolcszázat). Amerikában a régi (polgárháború előtti) keleti parton elő „négyszáz család” listája képezte az elitek elitjét, az újgazdagokkal szemben. A nemrégiben elhunyt Madame Astor báljára meghívottak szűk köre képezi jelenlegi is krémek-krémjét. Ez a kikicslista a meghívókon szerepel. Ebben a logikában a kikicsnek a többségtől való szimbolikus elzárkózás a fő szerepe – legyen az tagság, írott lista vagy „akinek kell, az ismeri”-féle közös tudat.
Persze azóta sok minden megváltozott, hiszen a katalógusokba a többség meritokratikusan (érdemük szerint) kerül be: kulcspozíciókat töltenek be a társadalom nagyon fontos intézményeiben, a gazdasági, politikai, akadémiai és társadalmi szférában. A jelenlegi logikában az ilyenféle listáknak a társadalmi szerepe a társadalmi elismerés nyújtása, a kiválóak „tisztelete”. A róluk és maradandó tevékenységükről való tájékoztatás, munkásságuk jelentőségének az össztársadalmi prezentálása a cél (persze, a lista egyben gazdasági termék, érv, szimbolikus tőkeforrás, elérhetőségi lehetőség, de ez összességében másodlagos, bár fontos). Ez a hazai kezdeményesés felhívásában is megfogalmazódik. Egyfajta nemzeti Pantheon, csak ők még. élnek
Másfelől, a kritériumok és a mérési szempontok. Nos, logikusan merül fel a kérdés, hogy kik azok, akiknek a tevékenysége funkcionálisan fontos, munkásságuk hasznos és elismerésre érdemes. Ez természetesen a szerkesztőktől függ. Tervezhetnek szűkebb vagy tágabb körre kalibrált kikicset. Ha tágabb, akkor egyesek „hígabbnak” tekintik, ha szűkebb, akkor megint mások joggal gondolhatják, hogy erősen „exkluzív”. Ez szerkesztési opció és marketinges kérdés. (Egyébként a szűkebb listák máshol anyagilag jövedelmezőbbek voltak, mert többet beszéltek róluk, intenzívebb volt az érzelmi klíma, vagyis az ingyenen hírverés – többet adtak el).
Lényeg az, hogy a kiválasztásnál alkalmazott kritériumok világosak, pontosak és relevánsak legyenek. Világos, minél szigorúbb a mérce, annál nagyobb az esély, hogy kevesebben kerülnek bele. Úgy érzem, a szerkesztőknek kettős célja van: az erdélyi magyar elitet „bemérni”, illetve a közösség szempontjából fontos eredményt felmutatókat - az ominózus „helytállókat” - kataszterbe venni. (A kettő összefügg, de nem azonos, aztán innen ered a vita jogos alapja is).
Kulcskérdés tehát, hól és hogyan húzzák meg azt a vonalat, ami felett jogosan lehet bekerülni és érdemes bekerülni a listába? (Nyilván az sem mellékes kik húzzák meg ezt a küszöböt, ha meghúzzák egyáltalán).
Ugyanis ki az elit? A könyvtárnyi szakirodalomban erre nincsen egyértelmű válasz. Irányok azonban vannak. Ezt leginkább egy háromdimenziós modellben lehet a legjobban megragadni, a jó öreg Weber gondolataiból kiindulva. Ezt talán jó lehetett volna a kikicses kérdőívben tudatosabban követni és a dimenziókat helyesen operacionalizálni (itt valóban erősen nagy bajok vannak). Weberi (majd Runciman) három fő klasszifikációs kritériumot nevez(nek) meg: a gazdasági, társadalmi és politikai aspektusok mentén az osztály, státus és hatalom dimenzóit. Mik ezek? Az osztály - azokra alkalmazható, akik hasonló pozícióban vannak a termelés, elosztás és termékek, információk és szolgáltatások cserefolyamataiban. Az osztálykülönbségek – értsd a társadalmi osztály szerint meghatározott társadalmi egyenlőtlenség – többek között az eltérő volumenű jövedelemben, az eltérő mobilitási esélyekben, munkakörülményekben és a társadalmi biztonság (a lecsúszás elleni biztosítékok) tekintetében érhetőek tetten. Itt a jövedelem és a vagyon a mérce. Amire rá kell(ene) kérdezni… Aztán a státus. A státust, bár szorosan kötődik a társadalmi osztályhoz, mégsem azonosnak, hiszen a társadalmi megbecsülést, a presztízst fejezi ki. Státuscsoportok ugyanazon társadalmi osztályon belül is kialakulhatnak és leginkább a sajátos beszédmód és szocializációs minta, valamint életstílus határozza meg. Példaként a régi- és újgazdagok közötti, habitusban és csoportidentitásban észlelhető eltéréseket lehet említeni. A státusbeli egyenlőtlenség, mint a társadalmi egyenlőtlenségek második dimenziója tehát az életstílusokban és olyan egyéni attribútumokban kifejezett eltérésekben nyilvánul meg, mint például a nevelés, az iskolázottság, a hanghordozás és nyelvi kompetencia, a ruházkodás mintái, illetve a végzett munka típusa és jellege. Ezt is részletesen mérni kell(ene), ha érvényes listát akarunk kapni. Végül a hatalom. Ez nem azonos sem az osztálypozícióval, sem pedig a státussal – a befolyás mértékével azonos; hány beosztottja van, mekkora a közügyekre való befolyása, és hasonlók.
Nos, az önkitöltős kérdőívet többször nézegetve és szociológusként elemezgetve úgy találom, hogy ezek az elméleti jellegű, de elengedhetetlen felvetések hiányosak vagy hiányoznak. A másik probléma az operacionalizálás: ez alatt a szociológusok azokat az eljárásokat értik, aminek nyomán az elméleti fogalmakat (például hatalom vagy a „helytállás”) empirikusan, a valóságban megragadhatóvá teszik; azonosítani és mérni lehet működésüket a mindennapokban. Ha a sokat kifogásolt „helytállást” operacionalizálták volna, nem itt tartanánk. Módszertan órán szoktuk mondani, ha itt elbukunk, akkor még egyszer gondoljuk végig, és fussunk még egy kört, mielőtt továbblépnénk…
Összességében, nekem az a személyes véleményem, hogy a kérdőív aluloperacionalizált, túl sokat bíz a válaszadóra, önbesorolásosan működik, és nélkülöz egy szakmailag minden szempontból védhető koncepciót. Így aztán az valószínűsíthető, hogy túl tág lesz – ami távolabb esik az ilyen kezdeményezések lényegi céljától. Az hogy ez jó vagy sem, azt mindenki maga döntse el!
Azonban és nagyon kíváncsian várom a végeredményt, és őszintén üdvözlöm a kezdeményezést!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése