A hűtlen hűséges: az RMDSZ a Fidesz és a Tisza között, avagy a túlélés mátrixa. Hevenyészett gondolatok a jövőről

 

Bevezető gondolatok

 

A magyarországi kampány kettőssége mellbevágó jelenség: míg szociológiai szempontból lebilincselő esettanulmány, addig szolidáris emberi mivoltunkban mélyen elkeserítő tapasztalat. Logikus a kérdés, hogy miután elül ez a periódus, mi marad utána? Mi lesz a mindennapokban az emberi kapcsolatokkal, ezzel a mérhetetlenül felfokozott érzelmi klímával, a sok gyűlölettel, a politikai rendszer egészével? Magukkal a főszereplőkkel?

 

Ebben a szubjektív, de a policy paper-ek logikáját követő elemző írásban arra teszek kísérletet, hogy pár gondolatot fogalmazzak meg a jelen helyzetre és a lehetséges forgatókönyvekre vonatkozóan. A szöveg tehát egy gondolatkísérlet, szigorúan arra az esetre, 1. ha lesz választás, 2. ha az szabad és tisztességes, 3. a kormánypárt elveszíti a választást és 4. a kormánypárt át is adja a hatalmat. Mondhatni, egy cselekvéselméleti alapokra és a racionális döntésteóriára épített szociológiai okoskodás. (Vagy akár egy aggodalmaskodó erdélyi magyar értelmiségi félelmeinek írásos lenyomata…).

 

Az elmúlt napokban egyre többet hallottam magam körül felvetni, hogy mi lesz velünk – „velünk” alatt az erdélyi magyarok általában, de konkrétan a politikai képviseletünk értendő –, ha a Fidesz ellenében a Tisza nyer? Pontosabban, miért nem mond már valami gesztusértékűt a szövetség? Miért nem lép már valamit a Tisza irányába?

 

A kérdés jogos (már csak elméletileg is), mert minden magára valamit is adó politikai formáció, amikor koalíciókat alakít ki, azokat hosszú tervezés alapján teszi. Az alternatívákat a remélhető hasznok és lehetséges költségek arányában mérlegelik, ezek alapján döntenek. Amennyiben időközben a kontextus, azaz a feltételek megváltoznak, a korábbi racionális döntés akár irracionálissá válhat. Ennek elkerülésére a cselekvő aktorok folyamatosan kalibrálják a céljaikat, változtatnak az eszközeiken, esetleg felülvizsgálják a stratégiájukat.

 

Véleményem szerint most erre okvetlenül szükség volna már csak pragmatikus meggondolásokból is (morális okokból már réges-régen ezt kellett volna tenni).

 

 

A kiindulópontok

 

Pillanatnyilag számos tény utal arra, hogy a Tisza győzelme egyáltalán nem lehetetlen, bár a pálya erősen a Fidesznek lejt. Ha ezt nem vesszük tudomásul, akkor az RMDSZ viselkedése Jon Elster (1983) fogalmával élve, csupán korlátozott racionalitással bír, ráadásul nagyon sokat kockáztat, semmi közvetlen haszonnal.

 

Alapállásom szerint az RMDSZ jelen pillanatban egy tankönyvszerű stratégiai csapdahelyzetben van: az alapfeszültség a Fidesszel szembeni jelenlegi hűség és a jövőben elkerülhetetlen hűtlenség között feszül (főleg abban az elméleti esetben, ha Tisza nyer, de a probléma, úgy gondolom, ellenkező esetben is áll). A feszültség mértéke pedig egyenesen arányos az esetleges Tisza-nyereség mértékével és az idő múlásával.

 

Más szavakkal, az RMDSZ a rövid távú túlélés és a hosszú távú relevancia közötti súlyos ellentmondásos helyzetben van, mert mindent vagy semmit logikában viszonyul a magyarországi választásokhoz, annak főszereplőihez. Ez az önállótlanság és a felszámolt autonómia hiányának tudható be: a teljes dependencia nyers megnyilvánulása, aminek szükségszerűen ára van, és lesz. A politikában sincsen olyan, hogy ingyen ebéd.

 

Jelenleg a külső (és gyakran aggódó) szemlélő számára semmi jele annak, hogy az érdekszövetségünk legalább próbálkozást tenne arra, hogy ebből kimozduljon – az elmúlt évek status quo-ját támogatja a „minden menni fog, ahogy eddig is” elven. Véleményem szerint ez teljesen hamis feltevés. Ha a Fidesz nyer, akkor nagy valószínűséggel „az a Fidesz” már nem a „választás előtti Fidesz” lesz, hanem egy jóval erőszakosabb, diktatórikusabb és irracionálisabb formáció, egy gyorsan radikalizálódó politikai térben. Így a kapcsolat sem lehet a „régi”. A vele való együttműködésnek egyre nagyobb morális költsége lesz, ami előbb-utóbb egy kisebbségi jogokért küzdő szöveteség számára megfizethetetlen legitimációs költséggel jár, amit az anyagi juttatások egy ponton túl már nem tudnak kompenzálni. Ugyanis nehéz lesz befele fenntartani a hitelességet, ha a szövetség folyamatosan az AUR narratíva és a Fidesz retorika között lesz kénytelen „fordítani”,  értelmezni és átértelmezni, újra keretezni, mediálni. Különösen a lakásadók által kiváltott tüntetések utáni hangulatban. Bár talán ebben van már némi tapasztalata. De arra sem kapunk megnyugtató választ, hogyan fogjuk kezelni azt a gyűlölet-cunamit, amit majd a választók fele az erdélyiek nyakába zúdít, ha OV mégis hatalomban marad.

 

Az égetőbb és súlyosabb probléma véleményem szerint a Tiszával való kapcsolat teljes hiánya (vagy annak látszata). Az elmúlt két évben a szövetség gőgösen, egyenesen lekezelően viszonyult az ellenzéki párthoz, kiváltképpen annak vezetőjéhez. Látszólag semmilyen közös kapcsolódási pont nincs, mint ahogy nincsenek olyan bridging személyek sem, akik szükség esetén beköthetők lennének. Közös célok sincsenek. Kölcsönös bizalom az meg végképp hiányzik. Más szavakkal, az egyenletnek pillanatnyilag egyetlen olyan eleme sincs, amit az RMDSZ „ellenőríz” (egy cselekvési helyzetnek olyan összetevői vannak, mint a követett célok; a cselekvés alapját képező értékek; a környezet olyan tényezői, ami felett ellenőrzés alatt gyakorolnak – ezek a célelérés eszközei –, és amelyek felett nem - ezek az objektív korlátozó feltételek; a cselekvők; a rendelkezésre álló információk). Ezek közül semmi közös nincs. S ez nagy probléma.

 

Arról nem is beszélve, hogy a kapcsolat kialakításának teljesen más feltételei vannak/voltak a szövetség és egy lehetséges ellenzéki vezető, egy tényleges ellenzéki vezető, egy potenciális miniszterelnök és egy ténylegesen megválasztott miniszterelnök között. A kapcsolatba való belépési küszöbök és a járulékos társadalmi költségek nem is összemérhetők, s az aszimmetriák sem, akárcsak a kapcsolat kialakítására mobilizálható erőforrások és tőkék mennyiségei. A szövetség – ha valóban semmilyen háttérkapcsolatot nem alakított ki az ellenzéki párttal –, akkor óriási hibát követett el. De mégis bizakodom, hogy az EU Parlamentben és a néppárti szövetségben folyó munka rám cáfol, s nincsen igazam.

 

A megváltozott kontextus

Egy – érzelmileg tüzelt és felfokozott, gyűlöletre alapozott, indulatosan elképzelt ellenségképet kergető poszt-valósággal operáló – kampány egy ponton túl szükségszerűen szaturációt, majd bumeráng-hatást vált ki; obszcénné válik, nevetséges lesz és ellenkező hatást gyakorol. A még bizonytalan választókat a mérsékeltebbnek tekintett jelölt irányába tereli. A múlt hét tumultuózus eseményei meglátásom szerint is fordulópontot generáltak Magyarországon: a szakértők túlnyomó többsége amellett érvel, hogy a Tisza nem csupán „jól áll”, hanem számottevően növekedik, a rendszer pedig inog. Egy kritikus tömeg szemében a Fidesz világ már nevetséges, amin tovább kell és lehet lépni. Ezek alapján reálissá válhat az, amit egyenesen rendszerváltásnak neveznek.

Mire alapozható ez az álláspont? A felmérések eredményei, a „győri futás”, a folyamatos visszalépések, a „fekete sereg” erőszakos és visszataszító ténykedései, az OV rendezvényeken ismételten felcsendülő „mocskos Fidesz”, a Szabó Bence interjú s ennek utóélete, a Szíjjártó-botrány, a vélemény-spirál Tisza felé való tágulása, a NER cégek tőzsdei értékvesztései, a NER lovagok menekülései, s mindenekelőtt a fogadóirodák odds-ai, olyan jelek, amelyek a nem csupán a pártpreferenciák alakulását, hanem sokkal inkább a teljes rendszer negatív entrópiáját, vagyis megroppanását mutatják. Max Weber (1987) nyomán tudjuk, hogy minden uralom két tényezőn múlik: a legitimitáson és az igazgatási apparátuson. A rendszer legitimitása a kegyelmi botrány óta folyamatosan erodálódik, de a Szabó Bence nyilatkozat nyomán az állami hivatalokból egyre-másra megjelenő „adminisztratív coming-out”-ok azt jelzik, hogy a kormánypárt számára a baj sokkal súlyosabb: a legfontosabb támasz – az államapparátus, mint eszköz – veszik el.

Tehát, ha ez a trend folytatódik, akkor a Tisza nyer(het). S akkor felmerül a kérdés: „Kinek a lova nyert?” S bár ez a határon túl van, a határon innen is lesznek következményei. És ára is.

 

A lehetséges forgatókönyvek a jelenlegi állás fényében – a túlélési mátrix elemei

A keretek. Ezek megrajzolásához (még egyszer, ez a szöveg egy szubjektív felvetés) Jon Elster 1979-ben megjelent Ulysses and the Sirens (Cambridge University Press) című műve nyújt fogalmi fogódzót. Elster az elkötelezettség mechanizmusait vizsgálta a közpolitikától a személyes felelősségig terjedő területeken. Elméletét olyan jelenségek magyarázatára használták, mint a függőség, a halogatás, valamint az olyan intézményi struktúrák kialakítása, amelyek racionális korlátokat, illetve ösztönzőket építenek be a kollektív döntéshozatalba. Cselekvéselméletében a kötődés problémája annak felismeréséből indul ki, hogy az egyének preferenciái időben változnak, akárcsak a külső körülmények; ezért adott pillanatban racionálisnak tűnő döntések a jövőben már nem feltétlenül maradnak azok. Ez a jelenlegi és a jövőbeli „én” közötti konfliktus a racionális cselekvés egyik alapvető problémája. Szerinte erre a problémára az egyének gyakran úgy reagálnak, hogy előzetesen korlátozzák saját jövőbeli döntési lehetőségeiket. Ezt nevezi önkötésnek vagy előzetes elköteleződésnek: az egyén olyan szabályokat, intézményeket vagy helyzeteket, illetve kapcsolatokat hoz létre, amelyek megnehezítik vagy lehetetlenné teszik a későbbi irracionális választást. Klasszikus példája ennek Odüsszeusz története, aki odakötteti magát az árbóchoz, hogy ellenálljon a szirének csábításának. De mindez kockázatos és káros is lehet: az erős és tartós elköteleződés lehetetlenné teszi az adaptálódást és az ésszerű viselkedést, mert tartósan a helyzetben „benne és fogva” tartja a szereplőket, akik aztán képtelenekké válnak a racionális viselkedésre.

A helyzet. Az Elster (1979) mechanizmus-alapú megközelítése segít megérteni a „Tisza stratégia-nélküliséget.” Az RMDSZ az elmúlt évtizedben erősen az „árbochoz kötözte magát” (értsd: a kormánypárthoz), ezzel erősen korlátozva saját jövőbeli döntési lehetőségeit, azzal a céllal, hogy folyamatosan hitelesnek tűnjenek patrónusuk szemében. Azonban a „jövő eljött”, miközben a szervezet már nem képes saját lábára állni, mert az önkötés a társadalmi viszonyokat, sőt a helyzetértelmezést is eltorzította. A Fidesz-erőforrásoktól való függőség kognitív szűrőket is jelent, amin keresztül nézve még mindig lehetetlen a Tisza győzelme, hiszen azok egy torz valóságot mutatnak.

 

A lehetséges forgatókönyvek paraméterei

Amennyiben a  közelgő választásokon a Tisza győzne, a racionális választás elmélete nyomán az valószínűsíthető, hogy az RMDSZ mégis kénytelen lesz kapcsolatokat kialakítani és intézményesíteni. Az erre való hajlandóság természetesen magas is lesz. A korábbi pro-Fidesz magatartás indoklásának pedig két iránya lehet. Egyfelől, hogy ezt csupán kényszerből tette, tulajdonképpen áldozati szerepből, azaz igazából nem is volt egy lelkes és elkötelezett támogatás, sokkal inkább formális vagy deklaratív, amúgy is csak marginális eredménnyel. Illetve, hogy az erdélyi magyarok ezt kívánták: igazi mozgástér sohasem volt. Másfelől, hogy nem a kormánypártot, hanem magát a kormányt támogatták, és most is azt szeretnék, függetlenül attól, hogy ki a kormányzó párt most. Hiszen a hűség az fontos.

Az igazi probléma a Tisza várható reakciója. MP egyszerűen nem tekinthet el az elmúlt két év eseményeitől. 

A legrosszabb forgatókönyv a totális háború (Merton 1968), a vélt vagy valós sérelmek könyörtelen megtorlása: a források teljes körű azonnali megvonása, ennek az RMDSZ-nek a határozott és tartós kiéheztetése. Ennek kockázata magas, és egy költség-haszon kalkulus alapján hosszabb távon már nem kifizetődő, mert erdélyi partner kell (más nincsen), aztán meg az itteni magyarok számára mindez az OV riogatás beigazolódása lenne. Magyarországi támogatása lenne ugyan egy ilyen indulati reakcióhoz, de politikailag talán senkinek sem rentábilis. Hosszabb távon biztosan nem. Azonban egy ideig egészen biztos fagyos mosolyszünet lesz, ami egyeseket majd egzisztenciális bizonytalanságba taszít.

Enyhébb forgatókönyv a korlátozott háború (Merton, 1968), mint a szükséges rossz, amit mindkét fél annak is tart (időben is, eszközökben is korlátozott, egyfajta szimbolikus elégtétel illetve vezeklés), majd egy későbbi pragmatikus béke, a kiegyezés 2.0 felé vezető szükséges állomásként. Kérdés, hogy ezek a szakaszok milyen hosszúak lesznek és mi történik eközben.

Tehát, az esetleges miniszterelnöki pozícióból Magyar Péternek nem az RMDSZ teljes megsemmisítése, hanem annak domesztikálása, azaz a saját politikai érdekszférájába vonása lehet a fő célja a jövőben. De azt tényként kezelhetjük, hogy az elmúlt időszak ellenséges retorikájára való tekintettel, az együttműködés „belépési küszöbe” nagyon magas lesz a szövetség számára. Az is kérdés, mit tud a szövetség felajánlani, ami elég hasznos és értékes is a Tiszának. Elster alkudozási modelljét alkalmazva négy fő területen rajzolódnak ki azok a konkrét elemek (feltételek), amelyek nagy eséllyel a majdani kooperáció alapját képezhetik (többek között). Ezek mind olyan költségek, amelyekkel már most kellene számolni, hogy ezek volumene ne legyen megfizethetetlen az erdélyi magyarság számára. De ehhez már meglévő alapok kellenének, amik a jelek szerint nincsenek meg.

Az első és lényeges alkudozási terület a „személyi tisztítótűz.” A Tisza követelheti azon RMDSZ-vezetők háttérbe vonulását, akik korábban a leghangosabban képviselték a Fidesz narratíváját. Akár teljes vezércserét. Más szavakkal, „Valaki vigye el a balhét.” Ez mondjuk az erdélyi magyar politikai közöség felé sem lenne érdektelen. Ez a lépés demonstrálná, hogy az erdélyi magyar politika már nem a régi budapesti kormánypárt „meghosszabbított keze”, hanem egy merőben új korszak új szereplője. Ez azonban több ponton is problémás. Egyfelől nem adná vissza az elvesztett autonómiát, sőt. Aztán egy vezetőségváltás a bukaresti kormányszereplésre is kihatna, ami viszont stratégiai érdeke a hazai magyarságnak. Új szövetségi vezetők bukaresti elfogadottsága sok időbe telik, az amúgy is bizonytalan hazai helyzetnek sem tenne jót. De mindenképpen esély lehet, feloldani azt a paradoxont, hogy míg Bukarestben az RMDSZ-nek mérsékelt technokrata arcot kell mutatnia a kormányzáshoz, addig eddig a magyarországi kampányban a radikálisabb retorikát kényszerült átvenni. Azt gondolom, ezt a mozzanatot nehéz megúszni.

Ehhez szorosan kapcsolódik a második alkuterület, a gazdasági transzparencia igénye: a Tisza valószínűleg a Magyarországról érkező támogatások és az RMDSZ-közeli alapítványok (pl. Eurotrans, Iskola Alapítvány) teljes körű átvilágítását kérné, és egy ideig biztosan nem folyósítaná a pénzeket. Kérdés, meddig. Az új, ellenőrzött támogatási- és elszámolási rendszer kialakítása hatékony zsarolási potenciált és politikai semlegesítést biztosít a budapesti vezetés számára. Erről már egy ideje sokan beszélnek. Rendkívül szükséges is lenne, hogy a politikai korrupció visszaszoruljon, illetve a támogatások hatékonyak legyenek. Ennek esélye is magas.

A harmadik terület az ideológiai. Kérés lehet, hogy ideológiai szinten az RMDSZ-nek vissza kellene térnie valami semlegesebb nézetrendszerhez (legalább deklaratív szinten), mondhatnám én: a weberi pragmatizmushoz, feladva az egyértelmű szélső-jobboldali elköteleződést és visszatérve a belső pluralizmushoz. Elképzelhető, hogy ez kérésként fontos ahhoz, hogy a Tisza odahaza eladhassa „egy másik”, alkuképes és befogadó szövetség képét. Ez is esélyes pont.

Végül tárgyalási terület lehet a kapcsolat kialakítása során a választási rendszer revíziója, különösen a határon túli levélszavazatok tekintetében. Itt az RMDSZ ismét engedményekre szorulna, de ennek költségét könnyen „le lehetne írni”, lényegében hasznot is lehetne ebből húzni.

 

Végszó

Ez a szubjektív okoskodás folytatható és folytatandó is. Ez alkalommal csupán arra szerettem volna rávilágítani, hogy az RMDSZ jelenlegi viselkedése egy magas kockázatú, mindent egy lapra feltevő stratégia, ami a Fideszhez való töretlen lojalitás bizonyítására szolgál, de ez a színtű önkötés a Tisza győzelem esetén az „alkalmazkodási költségeket” az egekbe emeli, amelyek több problémát okozhatnak, mint amennyi hasznot a lojalitás termel. 

A túlélés mátrixa nemcsak matematikai vagy politikai egyenlet, hanem közösségi sorskérdés. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a Max Weber féle politika pragmatizmusa (a hatékonyság etikája) egyáltalán nem az elvek feladását, hanem a közösség megmaradását szolgáló felelősséget jelenti.

Ezért gondolom azt, hogy ebből a helyzetből ki KELL lépni, amíg lehet.

 

 

 

A “super-homeownership" össztársadalmi ára. A torz lakásszerkezet és az adóellenállás összefüggései. Egy súlyos társadalmi probléma sokrétű vetületei

Nem megszokott események zajlottak nemrégiben Székelyföldön: tüntetni mentek az emberek. Bár az a kollektív cselekvések természetes és legitim részét képezik a demokratikus folyamatoknak (mint a civil aktivizmus, a proaktív közösségi kezdeményezések, a közös problémadefiníciós gyakorlatok), most mégis mindenki meglepődött. Ez önmagában is probléma, hiszen a „természetesnek tekintett” passzivitás a helyi dependens és etnikai alapó parókiális politikai kultúra akut tünete és korlátja, amit a zavarodott reakciók is igazolnak. Ahelyett, hogy egy konstruktív dialógus vette volna kezdetét, amiben mindkét fél ésszerű elemek mentén próbálna érvelni és közelíteni az álláspontokat, a felek radikalizálódnak. A magyar politikum azonnal visszavonulást fújt, becsapást emleget, adót akar csökkenteni, miközben a tüntetők egy része láthatóan teljesen tájékozatlan, nem érvényes számokkal dobálózik, és legfőképpen egy alapvető tényt nem vesz tudomásul: a tulajdonnak költsége van, amit előbb, vagy utóbb mindenkinek meg kell fizetni (a társadalom egészének, most függetlenül a költség típusától és volumenétől). A politika egyik fő feladata lenne, hogy a közpolitikáinak hatásait előre modellezze, kommunikáljon, érveljen s ne vakon kövesse amit – a maguk szempontja szerint a tulajdonosok egyik szegmense jogosan – „kíván”.

A dialógusra azért is okvetlenül szükség lenne, mert így talán esély lenne a nyilvánosságban szétszálazni a problémát és rávilágítani arra, hogy tulajdonképpen nem maga az adó-kérdés a fő gond. Az csupán természetes negatív következménye egy sokkal komplikáltabb és súlyosabb társadalmi problémának, ami nem egyéb, mint az elmúlt harminchat évben kialakult – és igazából sohasem tematizált – kérdésnek, nevezetesen a lakáskérdésnek. Annak a torz lakáshelyzetnek az eredménye, ami ebben a formájában már nem fenntartható – a jelenlegihez hasonló feszültségek és konfliktusok strukturális oka. Most is és a jövőben is.

Magyarán, joggal számíthatunk további konfrontációkra, érdekütközésekre, akár nyílt konfliktusokra, különösképpen a gazdasági visszaesés kontextusaiban.

Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül arra törekszem, hogy a mögöttes problémára rávilágítsak. Tézisem szerint a megemelt helyi adókkal szembeni ellenállás a romániai lakáskérdés és a lakásosztályok atipikus (mondhatni anómikus) szerkezetének közvetítő tényezőkön keresztül való együttesen érvényesülő következménye.

Melyek ezek? A fő ok tehát a romániai lakások tulajdonosi szerkezete, más szavakkal a diszfunkcionális tulajdonosi struktúra. A probléma alapja egy sajátos piaci anomália: a lakosság rendkívül magas aránya (közel 100%) saját tulajdonú ingatlanban él. Ez a homogén tulajdonosi szerkezet azért diszfunkcionális, mert nem piaci szelekció vagy tudatos tőkefelhalmozás eredménye, hanem gyakran történelmi kényszer vagy a bérlakásszektor hiánya szülte. Aztán ott vannak a fontos közvetítő tényezők (latens következmények), amik több olyan rejtett társadalmi és pszichológiai tényezőt hívott életre, amelyek torzítják az adózáshoz való viszonyt. Leginkább a tulajdonlás kultúrája, mint „alanyi jog”, és kötelezően követendő kulturális cél és mint az egyik legfontosabb társadalmi elvárás. A lakástulajdont a társadalom döntő többsége nem fenntartandó tőkeként, hanem alapvető, egyszeri megszerzés után lényegileg „ingyenes” jognak tekinti. Továbbá, a tulajdonosi felelősség hiánya: mivel a döntő többség tulajdonszerzése gyakran nem tudatos pénzügyi tervezés eredménye volt, hanem állami redisztribúció, hiányzik az felismerés, hogy a tulajdon birtoklása folyamatos kötelezettségekkel (karbantartás, közterhek, adók, közös adminisztrálás, kooperálás, érdekegyeztetés, problémafelismerés) jár. Aztán, ott van a pénzügyi tudatosság és oktatás hiánya is. Sajnos az iskolarendszer nem készíti fel az állampolgárokat az ingatlanhoz kapcsolódó adómechanizmusok megértésére, így az adót nem a közszolgáltatások (infrastruktúra, közvilágítás) ellentételezéseként, hanem egyértelműen ”büntetésként” élik meg – a tüntetéseken elhangzottak egy része ezt alá is támasztja. Végül, az állam tartós felelőtlensége.

Ilyen körülmények között szociológiai tény, hogy természetszerű a lakossági ellenállás, hiszen amikor az önkormányzat helyi adót vet ki, az közvetlenül ütközik a fent említett mentális gátakkal, a háztartésok anyagi helyzetével súlyosbítva.  Az ellenállás tehát nem csupán anyagi kérdés, hanem a tudatossági deficit és a tulajdonosi szerepkör félreértelmezésének egyenes következménye is. Kiváltképpen olyan körülmények között, ha a kormányzat erőből dönt – sajnos ez a fél is ugyanilyen tájékozatlan a valódi okokról, mint a többség.

Tehát, azt gondolom, hogy a helyi adókkal szembeni lakossági ellenállás nem pusztán gazdasági érdekérvényesítés, hanem a torz lakásszerkezetből fakadó komoly szocio-kulturális válság-tünet: a társadalom jelentős része úgy vált ingatlantulajdonossá, hogy mára sem rendelkezik az ehhez szükséges pénzügyi tudatossággal és a tulajdonosi felelősségvállalás kultúrájával, mert az állam ettől teljes mértékben eltekintett, amikor a volt bérlőknek jutányosan átadta a tulajdonjogot. Ezzel minden felelősséget lerázott magáról, s megágyazott egy fenntarthatatlan lakáshelyzetnek. Sajnálatosan ma sem érvényesít egyetlen olyan közpolitikát sem, ami enyhítene a kizárólag neoliberális piaci logika nyilvánvaló zavarain: nincsen egy jogi keret, ami a bérlőket védené, nincsen alternatív lakhatási rendszer, a lakás egyre inkább likvid tőkeként működik. Sőt, sovány intézkedéseivel továbbra is elhiteti mindenkivel, hogy lakástulajdonos lehet, sőt annak kell lennie – függetlenül attól, hogy a tulajdon egyre inkább növekvő anyagi és más terheit meg tudja-e vagy sem fizetni, illetve hogy állandó jövedelme szerint tudja-e évtizedekig törleszteni a banki kölcsönöket. Magyarán, az állam harminc éve egy sokak számára kivitelezetlen álmot ad el és erősít fel az általa keblén dédelgetett ingatlanbefektetők érdekében.

A baj fő oka tehát az a történelmi örökség és minta, ami ebben a formában nem tartható sokáig fent csak egyre súlyosabb társadalmi feszültségek és konfliktusok árán.

Az alábbiakban a fenti téziseim alapját képező elemekre fókuszálok.

 

A lakásállomány privatizációja avagy a tulajdonosok társadalma

A poszt-szocialista rendszerváltás egyik legfontosabb következménye Romániában az volt, hogy erős tulajdonosi érzés és érzelmi kötődés alakult ki a magántulajdon iránt. A közös lakóházak – blokkok – esetében ez a tulajdonosi érzés nem az épület egészéhez, hanem kifejezetten az egyes lakásokhoz kapcsolódott. Ez a felfogás a „minden, ami közös, az enyém” elvet követte, ami paradox módon azt is jelentette, hogy ami kollektív tulajdonban van, az végső soron senkié sem.

Az Európai Unióban a lakosság jelentős része – a legfrissebb, 2024-es Eurostat-adatok szerint átlagosan 68,4%-a – saját tulajdonú ingatlanban él. Ugyanakkor ez az arány jelentős eltéréseket mutat az egyes tagállamok között, ami a történelmi fejlődési utak, gazdasági szerkezetek és kulturális attitűdök közötti különbségekre vezethető vissza. Általános mintázatként megfigyelhető, hogy Közép- és Kelet-Európában – különösen Romániában, Szlovákiában és Magyarországon – kiugróan magas a lakástulajdonlók aránya, míg a nyugat- és észak-európai országokban jóval elterjedtebb a bérlakásban élés gyakorlata.

A 2024-es adatok (INSEE) alapján Románia továbbra is az Európai Unió élén áll a saját tulajdonú lakásban élők arányát tekintve: a lakosság mintegy 94,3%-a él saját tulajdonú ingatlanban. Ez az arány csak minimálisan csökkent a korábbi évek 95–96%-os szintjéhez képest, de továbbra is egyedülállóan magas nemcsak uniós, hanem globális szinten is. A romániai lakásállomány több mint 98,8%-a magántulajdonban van, és mindössze 1–2% tartozik állami vagy önkormányzati kézbe.

Ez a gondolkodásmód a pénzügyi felelősségen túlmutató, szélesebb körű következményekkel járt. Hozzájárult ahhoz, hogy az emberek általában nem voltak hajlandók időt vagy erőforrásokat fektetni a közös terekbe. Ennek eredményeként a közös területeket, például a lépcsőházakat és a lakótömbök környékét máig gyakran elhanyagolják és rosszul tartják karban. Ha hó esik, valaki mástól várják el, hogy eltakarítsa.

 

A lakástulajdon, mint társadalmi elvárás

A lakástulajdon túlsúlyából fakadó másik probléma annak társadalmi elvárásként való normalizálódása. A társadalomban uralkodó meggyőződés, hogy az egyéneknek saját lakásuknak kell lennie. Ez a norma jelentős terhet ró a fiatalabb generációkra, akiknek a lakástulajdonhoz való hozzáférés 15-20 évvel ezelőttihez képest egyre nehezebbé vált. Lassan meg egyenesen ellehetetlenedik. Az a széles körben elterjedt gyakorlat, hogy az emberek jövedelmük jelentős részét 25–30 éven át lakásvásárlásra fordítják, tükrözi a társadalom erős nyomását, hogy megfeleljenek ennek a normának. A mai fiatalok tehát különösen nehéz helyzetben vannak, mivel a lakástulajdon nem csupán személyes vágy, hanem a tágabb társadalmi értékek által előírt kötelező elvárás. Mérce.

Bár léteznek különböző hitelprogramok, amelyek megkönnyítik a lakáshoz jutást, ez fontos kérdéseket vet fel a pénzügyi fenntarthatóság tekintetében. Milyen mértékben hajlandók az egyének pénzügyi kockázatot vállalni, és milyen célból? A gazdasági elemzések szerint egyre több háztartás küzd a jelzáloghitel-kötelezettségeinek teljesítésével, ami arra utal, hogy sok fiatal vásárló túlbecsüli pénzügyi kapacitását, hogy megfeleljen a társadalmi elvárásoknak. Ez a helyzet kritikus kérdéseket vet fel: érdemes-e ilyen kockázatot vállalni? Megőrzik-e ezek az ingatlanok értéküket a hitelek visszafizetésének időpontjáig? Ez hosszú távon megalapozott befektetésnek tekinthető-e? Kevés biztosíték van arra, hogy ezek az apartmanházak megőrzik piaci értéküket a következő három évtizedben.

Így Romániában a lakhatás terén a legfőbb kihívás nem elsősorban a rendelkezésre álló lakások hiánya, hanem inkább a nagyrészt alacsony jövedelmű háztartásokra jellemző, erősen privatizált lakásrendszer strukturális problémáinak megoldása. A legfontosabb problémák közé tartozik a meglévő lakásállományban elterjedt elhalasztott karbantartás és a nem megfelelő infrastruktúra, valamint a kiszolgáltatott népességcsoportokat támogató hatékony szociális biztonsági háló mechanizmusok hiánya.

 

A mai torz lakáshelyzet társadalmi okai

E magas tulajdonlási arány mögött több történelmi és társadalmi tényező húzódik meg. Az egyik legfontosabb ilyen tényező a rendszerváltás utáni gyors és széles körű lakásprivatizáció volt, amely során a bérlők rendkívül kedvező feltételek mellett – gyakran néhány havi fizetésükért – vásárolhatták meg az addig állami tulajdonban lévő lakásokat. Emellett a lakástulajdon mélyen beágyazódott a román társadalom kulturális képzetébe, a stabilitás és biztonság elsődleges szimbólumaként. A bérlakás ezzel szemben gyakran a bizonytalanság érzetét kelti, és sok esetben a „pénzkidobással” azonosul a közgondolkodásban. Csak a lúzerek laknak albérletben – s amíg nincsen formális jogvédelem, addig sajnos van ebben valami logika, pontosabban kényszer...

A bérleti piac fejletlensége tovább erősíti a tulajdonlás dominanciáját. A hivatalos bérleti szektor gyenge, drága és alulszabályozott; sok esetben a bérleti szerződéseket nem jelentik be, ami csökkenti a bérlők jogi védelmét és biztonságát. Emellett a többgenerációs együttélés is torzítja a statisztikákat: papírilag a 25–34 éves korosztály közel fele továbbra is szülői háztartásban él, így őket is a „tulajdonosként élők” közé sorolják, még ha nem is rendelkeznek saját ingatlannal.

 

A tulajdonlás kultúrája

Ismételten, a tulajdonlás normatív elvárásként is megjelenik: társadalmi nyomás nehezedik különösen a fiatal generációkra, hogy mihamarabb saját otthonhoz jussanak. Ez egyre nehezebben teljesíthető elvárás a folyamatosan emelkedő ingatlanárak és hitelkamatok tükrében. Kolozsváron például 2025-ben az átlagos négyzetméterár meghaladta a 3000 eurót, megelőzve Bukarestet is. Ennek következtében nő a hosszú távú eladósodás: sokan 25–30 évre kötnek lakáshitelt, gyakran túlbecsülve fizetőképességüket. Az eladósodás mértéke és kockázata egyre fontosabb kérdéseket vet fel: valóban jó befektetés-e egy ilyen hosszú távú elköteleződés, ha a társadalom fiatal is produktív szegmense "röghöz köti magát"?

Mindeközben egyfajta ellentmondás is megfigyelhető: Románia ugyan az uniós lista élén áll tulajdonlás tekintetében, mégis az egyik legmagasabb a lakászsúfoltsági mutató (40,7%). Ez azt jelenti, hogy sokan birtokolnak ugyan ingatlant, de gyakran többen – több generáció együtt – élnek kis alapterületű lakásokban, ami jelentős életminőségbeli problémákat is felvet.

Mindezek mellett persze 2025-re érzékelhető egy lassú, de határozott eltolódás a bérlés irányába a nagyvárosi fiatalok körében. Ennek oka nemcsak az árak emelkedése, hanem a mobilitás iránti igény, illetve a változó életstílus is. Ezt a folyamatot befolyásolhatják a 2026. január 1-től tervezett romániai adóváltozások is: az új ingatlanadó-rendszer a piaci érték alapján határozza meg az adóteher mértékét, ami jelentős anyagi többletköltséget rótt a tulajdonosokra - látjuk milyen következményekkel.

Tehát, az gondolom, hogy Románia a „tulajdonosok társadalmaként” írható le, ahol a történelmi örökség, a kulturális értékrend és a gazdasági szerkezet együtt formálják a lakhatási szokásokat. Ugyanakkor a lakásárak növekedése, az eladósodottság és a bérleti piac lassú élénkülése már most új kihívások elé állítják a lakáspolitikát és a fiatal generációkat. Ennek megnyilvánulása az egyes társadalmi rétegek ellenállása.

A következő bejegyzésemben pár szubjektív közpolitikai gondolatot fogalmazok meg.

 

Megjegyzés: Az fenti szubjektív eszmefuttás fő alapját a Pásztor, G., & Péter, L. (2009). Urban Housing Problem in Romania: The Legacy of the Communist Block of Flats. Studia Universitatis Babes-Bolyai, Sociologia, 1, p. 79-100.mondanivalója képezi.

Néhány hevenyészett gondolat a parajdi katasztrófa kapcsán a szociológus szemével

 

I.                

A döbbenetes parajdi események az utóbbi évtizedek egyik legsúlyosabb történései közé tartoznak, negatív hatásukat még jó ideig érzeni fogjuk. Bár nagyon sokat írtak-mondtak az évszázados múltra visszatekintő sóbánya megsemmisülése nyomán, elgondolkodtató, hogy néhány véleményem szerint kapitális kérdés alig tematizálódott. Sőt, a felvetések túlnyomó részét nem csupán hiányosnak, hanem egyoldalúnak is tartom. Nevezetesen, hogy azok csekély mértékben beszélnek a helyi és regionális közösségre illetve az emberi kapcsolatokra gyakorolt direkt és főleg indirekt hatásokról: közép és hosszútávon. A felvetések – amelyek rendkívül fontosak és égetően szükségesek is voltak – a történések technikai-gyakorlati oldaláról közelítettek a bekövetkezett tragédiához: merre ment a patak, mekkora volt a hozam, hány köbméter víz került a bányában, hogyan lehetne azt onnan kiszivattyúzni, esetleg mikor nyithat a bánya. (Még egyszer, ezek fontosak, de csak az érem egyik oldala; a másikról is beszélni kellene).

Az is beszédes, hogy egyes írások azon töprengtek, ez inkább ipari vagy inkább természeti katasztrófa...

Nem, ez legelső sorban társadalmi probléma! Annak is egyik típusa, amit a szociológia (némiképpen helytelenül) véletlen problémának nevez. Gazdasági és környezeti probléma is, de leginkább a közösség krízise!

 

II.              

 

A véletlen társadalmi problémákat tehát olyan „váratlan” természeti csapások, külső hatások eredményezik, mint például az árvizek, viharok, vulkánkitörések, szókőár, vagy éppenséggel a háború illetve súlyos baleset. Ebben az esetben nem magáról a csapásról, hanem sokkal inkább ennek a hatásairól, következményeikről beszélünk. Ugyanis az a kérdés, hogy közöség és/vagy a tágabb társadalom milyen mértékben van előzetesen felkészülve az elhárításra, a kockázat minimalizálására illetve milyen intézményes mechanizmusok léteznek a következmények orvoslására. Mert a társadalmi problémák ezen típusa bizonyos fokig anticipálható: például ha egyszer a vízpartra épült a település, akkor egy rendkívüli áradás során bizonyos eséllyel károsulhat. Vagy ha gátat építünk, s annak karbantartását elhanyagolják, akkor az egyszer átszakadhat. 

Tehát, a véletlennek nevezett társadalmi problémák esetén a megelőzés és a kármentés azok a mozzanatok, amelyekre a társadalom intézményeinek s ezek vezetőinek figyelnie kell, de ebben a potenciálisan érintett közösségnek is felelőssége van.

Magyarán, a kulcs a megelőzésre illetve az elhárításra hivatott intézmények léte vagy hiánya, valamint ezek működésének hatásfoka. Például a 2004 decemberében Indonézia és Sri Lanka övezetében pusztító szökőár (mint természeti jelenség, amire az embernek csekély a befolyása) rettenetes pusztításának mértékét nagyban csökkenteni lehetett volna, ha működik egy olyan hatékony kommunikációs rendszer, aminek a segítségével a veszélyeztetett partokon tartózkodókat értesíteni lehetett volna a várható veszélyről, emberéleteket mentve ezáltal. Akárcsak az utólagos hatások minimalizálása az előzetesen kidolgozott protokollok és profi mentőosztagok révén (sokan nem is a szökőárban, hanem az utána bekövetkezett káoszban vesztették életüket – élelem, víz hiányában, a romok alatt rekedve.

De természetesen a parajdihoz hasonló példákat hazai kontextusból is meríthetünk, akár a természeti csapások osztályából is. 2005. áprilisában, Románia egyik nyugati régiójában (Bánátban) a bőséges esőzések következtében a megáradt Temes és Bega folyók átszakítottak két védőgátat, aminek következtében víz alá került 30 000 hektár terület, többek között Főény (Foeni), Temeskeresztes (Cruceni), Ótelek (Otelec), Jánosfölde (Ionel) települések. Az áradás által okozott károk összesen 116 települést érintettek: az áradás összesen 3876 házat rongált meg, ebből 739 teljesen, hozzávetőlegesen 2000 pedig részlegesen tönkrement. A hatóságok 2707 ember kilakoltattak, nagyrészüket a gataia kórházba, a belsőmajori kultúrotthonba, két búziási szállodába, egy öregfalui farmon szállásolták el. Sokan menekültek rokonokhoz, ismerősökhöz. Hat héttel az április 14-20 közötti katasztrófa után körülbelül 15 000 hektár terület továbbra is víz alatt állt, ott, ahonnan a víz visszahúzódott, ezernyi állattetem és rom éktelenkedett. A népesség egy része pedig a telet is improvizált szálláshelyen töltötte, több mint fél évvel az áradás után (Adevărul, 2005. április 30.). Időközben a leglényegesebb is tovatűnt: maga a közösség semmisült meg...

Mi lehetett ennek az oka? Elsősorban, a rendszerváltás után a korábban hatékonyan működő és adminisztrált csatorna- és gátrendszer gyorsan erodálódott és tönkrement, mert a termelőszövetkezetek – akik ezeket korában birtokolták – megszűntek, és érdekellentét állt be egyrészt a privatizáló hatóság és a felvásárlók, másrészt pedig a közérdek és közjó között. A vásárlók abban voltak érdekeltek, hogy minél jutányosabb áron jussanak hozzá, a hatóság pedig, hogy plusz közkiadásoktól szabaduljon a válságos periódusban. A központi – bukaresti adminisztráció – és a bánáti önkormányzatok között húzódó politikai érdekellentét arra késztette a kormányt, hogy kevesebb közpénzt osszon le Bánátnak, ami csak gyorsította a gátak és csatornák romlását. Egészen addig, amig többet esett az átlagosnál, aminek végeredményeként maga a közösség ment tönkre.

 

III.            

 

Nos, ha nem vigyázunk, akkor ez sokkal nagyobb skálán most is bekövetkezhet, de ehhez radikálisan meg kell változtatni mindannyiunk hozzáállását, több ponton is.

Egyfelől, azt gondolom ez nem csak egy szerencsétlen szinguláris esemény, hanem egy folyamat, ami sok kisebb eseménysorból áll – most és a közeljövőben is vannak, lesznek/lehetnek ilyen történések (további omlások, újabb kilakoltatás, még nagyobb vízhiány a régióban, erősödő feszültségek, gazdasági csődök, távolabbi káros természeti hatások a flóra és fauna esetében). Az, hogy a víz sókoncentrációja nagyon magas lett, az számos újabb problémát okoz: (máris) a lakossági ívóvízellátás problémáit, ami nem csupán az életet nehezíti, hanem a helyi gazdaságokat akadályozza és/vagy lehetetleníti el, közegészségügyi problémákat fokoz, súlyos ellátási kérdéseket vet fel, végső soron a helyi társadalmi ökoszisztémát, tehát magát a mindennapi élet eddig megszokott rendjét alakítja át. Mindezek pedig szükségszerűen vezetnek kezdetben latens, majd később nyílt konfliktusokhoz, aminek kezeléséhez jó lenne már most előre felkészülni. Ennek még koránt sincsen vége, sőt.

Aztán, ez nem egy lokális probléma, hanem egy regionális krízis. Regionális társadalmi és gazdasági krízis alapja, aminek automatikusan lesz politikai vonatkozása is. Szinte biztos, hogy fokozni fogja a máris létező bizalmi és legitimációs válságot, a közösségek közötti (a „ti okoztátok, mi szenvedünk” alapon) konfliktusokat és bűnbak-keresést, a mindenféle vezetők hibáztatását, kollektív frusztrációkat.

Továbbá, ez sajnálatos módon a jelek szerint a tervezés krízise is, a szakértelem tartós mellőzésének a tünete. A globális korporációs kapitalizmus korában (a poszt-Fordista gazdaságban) nem lehet tartósan csak egy iparára támaszkodnia egy közösségnek – még ha az sikeres is, mint a sóbánya volt, mint turisztikai attraktor. Rákerestem a parajdi fejlesztési stratégiára – az újat sajnos nem találtam, biztosan megvan valahol (remélem), biztos csak én vagyok botor, mert ha nincsen érvényes, nehezen lehet majd bármire is pályázni a jövőben –, a régiben alig van (inkább nincsen) utalás a kvázi mono-indusztriális helyi gazdaság diverzifikációjára.

A következő a sorban a felelősség problémája. Azt gondolom, mindenki felelős, nem csak azok, akik 2000-es évek végétől tudták, hogy egyszer baj lehet. Mi is, mindenki, mert hagytuk – mint sajnos utólag tragikusan kiderült - egy lényegében inkompetens rendszert hagytunk működni, ami fokozatosan mellőzte a szakértelmet, a tervezést, a felelős munkát.

Ráadásul, ez egy kollektív trauma, hiszen a helyiek kollektív identitása az elmúlt kétszáz évben a bányához és a sóhoz kapcsolódott – a parajdiság és végső soron a Sóvidék számára mindez az önazonosságuk markere volt a megélhetésük mellett – most ez egyszerűen tovatűnt. Ennek implikációt még egyelőre fel sem fogja a közösség, de ezzel mindenképpen szembe kell majd néznie.

Végül, sajnos ez egy etnikai probléma is. Az egész régióban magyar népesség (szavazók) él. Ez a mindannyiunk problémája.

 

Ha hagyjuk, hogy minden menjen a régiben, könnyen meglehet hogy ez lesz a mi Csernobilünk...

 

Azonban össztársadalmi összefogással még tehetünk valami, de ehhez az kell, hogy mindenki felmérje a kockázatok súlyát. De ehhez nem Mága Zoli hegedűje nagyságrend a megoldás... 

Ugyanis. Az eset kapcsán megnéztem, hogy milyen tanulsággal szolgálnak a világban megtörtént ilyen horderejű tragikus események. A tanulság lesújtó: majdnem minden esetben a közösség soha nem talált magára...

 

IV.            

 

A parajdi eset szerény meglátásom szerint a magyarul sajnos ma sem olvasható Kai T. Erikson (1976) Everything in its Path. Destruction of Community in the Buffalo Creek Flood (Mindent a maga nyomában. Egy közösség elpusztulása a Buffalo Creek-i áradásban) című, agyonidézett könyvében leírtakhoz hasonlít (nagyban!). Erikson könyvével megnyerte az Amerikai Szociológiai Társaság patinás Sorokin díját, de egyben a szakma figyelmét is a természeti csapások, valamint az emberi tényezők által okozott társadalmi problémák kérdésköre fele fordította. A történet első látásra eléggé szokványos: egy tél végi esőzés következtében (1972. február 26.) egy nyugat virginia-i szénbánya víz- és szénhulladék-tározója átszakad, és a letóduló félmilliárd liter salak a völgyben lévő szalagtelepüléseken mindent elpusztít, ami az útjában van. Meghal 125 ember, 1121 megsérül, 507 ház összeomlik, 4000 ember pedig (az 5000-ből) elveszíti lakását, megszűnik 30 vállalkozás (az áradásról és a pusztításról Mimi Pickering rendező megdöbbentő dokumentumfilmet is készített 1975-ben, The Buffalo Creek Flood: An Act of Man címmel).

Itt is tipikus ember által okozott és a természeten keresztül ható társadalmi problémával állunk szemben: a szénbánya vezetősége ismételten hanyagul kezeli a biztonsági intézkedéseket, a hatóságok jóindulatát pedig egyszerűen megvásárolja – a katasztrófa előtt négy nappal az illetékes testület embere kifogástalannak találta a gát állapotát! A helyzet által okozott következmények azonban katasztrofálisak. A völgy lakóinak jelentős része elpusztult, településeik eltűntek, a közösség soha nem talált magára, az egyszerűen dezintegrálódott és atomizálódott. Ez a helyzet aztán végérvényessé vált. Más szavakkal, egy nem orvosolható, állandó társadalmi problémát teremtett, amivel senki sem tudott mit kezdeni. Sem a bánya – amit az évekig eltartó két per során kártérítés fizetésre ítélnek –, sem a hatóságok, sem pedig maguk a túlélők nem tudták hogyan lehetne a közösséget újjáépíteni. Erikson könyvének célja, hogy megválaszolja, hogyan történhetett mindez meg és ennek az emberek milyen jelentőséget tulajdonítottak, hogy az ehhez hasonló tragédiák elkerülhetők legyenek.

Erikson a kérdés tárgyalását egy nagy ívű történeti és társadalmi kontextusba helyezi. Zseniálisan világít rá arra, hogy a természeti, és a nyomában kialakult emberi katasztrófát tulajdonképpen társadalmi tényezők hívták életre, és a társadalmi változás folyamata vezetett végső soron oda, hogy az esőzés és gátszakadás végzetessé vált a bányaiparban foglalkoztatott helyi lakosság számára. Úgy is lehetne mondani, hogy a katasztrófa társadalmilag „be volt kódolva” a közösség életébe, a társadalmi változások által jelentett ellentmondó kihívások és egymásnak feszülő érdekek konfliktusai révén. Nézzük meg ezeket egyenként, gondoljuk közben Parajdra!

Egyrészt, a szóban forgó népesség sokban különbözött a többségi amerikaiaktól, azokkal szemben határozták meg a maguk identitását. Mint a Nyugat Virginia-i Appalache Hegység lakói rurális gyökerekkel rendelkeztek, sajátos ethosz jellemezte őket, ami leginkább a természettel való organikus viszonyban, a családi kapcsolatokban és a munkával szemben tanúsított ambivalens magatartásban testesült meg, aminek pedig egyenes következménye volt a mindenféle változással szembeni óvakodás és általános bizalmatlanság. Továbbá, a bányában való tipikus munka egyfajta fatalista és jelen állapotokba belenyugvó attitűdöt generált, ami a nagyobb időhorizontú tervezést gátolta. Olyan készségeknek, mint a nyitottság, hivatalosságokba vetett bizalom, hosszú távú tervezés hiánya fatálisnak bizonyult.

Másrészt pedig, a tradíció-vezérelten átadott alacsonyabb iskolázottság és a helyi alternatív munkalehetőségek krónikus hiánya védtelenné és végső soron teljesen kiszolgáltatottá tette ennek a közösségnek a tagjait a bányavállalattal szemben: a bánya abban volt érdekelt, hogy minél kevesebben folytassák tanulmányaikat, mert így helyben maradtak, és a munkaerőt olcsón tudták pótolni. Végeredményben egy láthatatlan, de létező konfliktus feszült a bánya és a közösség érdeke között, amit az utóbbiak még felismerni sem tudtak. Harmadrészt pedig, a tágabb kontextusban egy másik konfliktus feszült: a gazdasági rendszer időközben bekövetkezett változása, aminek következtében csökkent a kitermelt szén iránti gazdasági kereslet hiszen a kitermelő és klasszikus iparágak hanyatlásnak indultak. Mivel a szén vesztett társadalmi jelentőségéből, a bányavállalat sem eszközölt újabb beruházásokat, mert nem volt érdeke az apadó jövedelmeit munkavédelmi és környezetvédelmi projektekre tölteni.

Az árvíz által okozott traumáknak tehát mélyebb és külső, társadalmi okai voltak, amelyek végül a Buffalo Creek közössége elvesztéséhez vezettek: morális válságot, dezorientációt, a társadalmi kapcsolatok elvesztését, társadalmi betegségeket és identitásválságot, tehát megannyi súlyos társadalmi problémát teremtettek.

 

V.              

 

Talán még elkerülhető mindez, de ehhez paradigmaváltás kell, azt hiszem.