I.
A döbbenetes parajdi események az utóbbi évtizedek egyik legsúlyosabb történései közé tartoznak, negatív hatásukat még jó ideig érzeni fogjuk. Bár nagyon sokat írtak-mondtak az évszázados múltra visszatekintő sóbánya megsemmisülése nyomán, elgondolkodtató, hogy néhány véleményem szerint kapitális kérdés alig tematizálódott. Sőt, a felvetések túlnyomó részét nem csupán hiányosnak, hanem egyoldalúnak is tartom. Nevezetesen, hogy azok csekély mértékben beszélnek a helyi és regionális közösségre illetve az emberi kapcsolatokra gyakorolt direkt és főleg indirekt hatásokról: közép és hosszútávon. A felvetések – amelyek rendkívül fontosak és égetően szükségesek is voltak – a történések technikai-gyakorlati oldaláról közelítettek a bekövetkezett tragédiához: merre ment a patak, mekkora volt a hozam, hány köbméter víz került a bányában, hogyan lehetne azt onnan kiszivattyúzni, esetleg mikor nyithat a bánya. (Még egyszer, ezek fontosak, de csak az érem egyik oldala; a másikról is beszélni kellene).
Az is beszédes, hogy egyes írások azon töprengtek, ez inkább ipari vagy inkább természeti katasztrófa...
Nem, ez legelső sorban társadalmi probléma! Annak is egyik típusa, amit a szociológia (némiképpen helytelenül) véletlen problémának nevez. Gazdasági és környezeti probléma is, de leginkább a közösség krízise!
II.
A véletlen társadalmi problémákat tehát olyan „váratlan” természeti csapások, külső hatások eredményezik, mint például az árvizek, viharok, vulkánkitörések, szókőár, vagy éppenséggel a háború illetve súlyos baleset. Ebben az esetben nem magáról a csapásról, hanem sokkal inkább ennek a hatásairól, következményeikről beszélünk. Ugyanis az a kérdés, hogy közöség és/vagy a tágabb társadalom milyen mértékben van előzetesen felkészülve az elhárításra, a kockázat minimalizálására illetve milyen intézményes mechanizmusok léteznek a következmények orvoslására. Mert a társadalmi problémák ezen típusa bizonyos fokig anticipálható: például ha egyszer a vízpartra épült a település, akkor egy rendkívüli áradás során bizonyos eséllyel károsulhat. Vagy ha gátat építünk, s annak karbantartását elhanyagolják, akkor az egyszer átszakadhat.
Tehát, a véletlennek nevezett társadalmi problémák esetén a megelőzés és a kármentés azok a mozzanatok, amelyekre a társadalom intézményeinek s ezek vezetőinek figyelnie kell, de ebben a potenciálisan érintett közösségnek is felelőssége van.
Magyarán, a kulcs a megelőzésre illetve az elhárításra hivatott intézmények léte vagy hiánya, valamint ezek működésének hatásfoka. Például a 2004 decemberében Indonézia és Sri Lanka övezetében pusztító szökőár (mint természeti jelenség, amire az embernek csekély a befolyása) rettenetes pusztításának mértékét nagyban csökkenteni lehetett volna, ha működik egy olyan hatékony kommunikációs rendszer, aminek a segítségével a veszélyeztetett partokon tartózkodókat értesíteni lehetett volna a várható veszélyről, emberéleteket mentve ezáltal. Akárcsak az utólagos hatások minimalizálása az előzetesen kidolgozott protokollok és profi mentőosztagok révén (sokan nem is a szökőárban, hanem az utána bekövetkezett káoszban vesztették életüket – élelem, víz hiányában, a romok alatt rekedve.
De természetesen a parajdihoz hasonló példákat hazai kontextusból is meríthetünk, akár a természeti csapások osztályából is. 2005. áprilisában, Románia egyik nyugati régiójában (Bánátban) a bőséges esőzések következtében a megáradt Temes és Bega folyók átszakítottak két védőgátat, aminek következtében víz alá került 30 000 hektár terület, többek között Főény (Foeni), Temeskeresztes (Cruceni), Ótelek (Otelec), Jánosfölde (Ionel) települések. Az áradás által okozott károk összesen 116 települést érintettek: az áradás összesen 3876 házat rongált meg, ebből 739 teljesen, hozzávetőlegesen 2000 pedig részlegesen tönkrement. A hatóságok 2707 ember kilakoltattak, nagyrészüket a gataia kórházba, a belsőmajori kultúrotthonba, két búziási szállodába, egy öregfalui farmon szállásolták el. Sokan menekültek rokonokhoz, ismerősökhöz. Hat héttel az április 14-20 közötti katasztrófa után körülbelül 15 000 hektár terület továbbra is víz alatt állt, ott, ahonnan a víz visszahúzódott, ezernyi állattetem és rom éktelenkedett. A népesség egy része pedig a telet is improvizált szálláshelyen töltötte, több mint fél évvel az áradás után (Adevărul, 2005. április 30.). Időközben a leglényegesebb is tovatűnt: maga a közösség semmisült meg...
Mi lehetett ennek az oka? Elsősorban, a rendszerváltás után a korábban hatékonyan működő és adminisztrált csatorna- és gátrendszer gyorsan erodálódott és tönkrement, mert a termelőszövetkezetek – akik ezeket korában birtokolták – megszűntek, és érdekellentét állt be egyrészt a privatizáló hatóság és a felvásárlók, másrészt pedig a közérdek és közjó között. A vásárlók abban voltak érdekeltek, hogy minél jutányosabb áron jussanak hozzá, a hatóság pedig, hogy plusz közkiadásoktól szabaduljon a válságos periódusban. A központi – bukaresti adminisztráció – és a bánáti önkormányzatok között húzódó politikai érdekellentét arra késztette a kormányt, hogy kevesebb közpénzt osszon le Bánátnak, ami csak gyorsította a gátak és csatornák romlását. Egészen addig, amig többet esett az átlagosnál, aminek végeredményeként maga a közösség ment tönkre.
III.
Nos, ha nem vigyázunk, akkor ez sokkal nagyobb skálán most is bekövetkezhet, de ehhez radikálisan meg kell változtatni mindannyiunk hozzáállását, több ponton is.
Egyfelől, azt gondolom ez nem csak egy szerencsétlen szinguláris esemény, hanem egy folyamat, ami sok kisebb eseménysorból áll – most és a közeljövőben is vannak, lesznek/lehetnek ilyen történések (további omlások, újabb kilakoltatás, még nagyobb vízhiány a régióban, erősödő feszültségek, gazdasági csődök, távolabbi káros természeti hatások a flóra és fauna esetében). Az, hogy a víz sókoncentrációja nagyon magas lett, az számos újabb problémát okoz: (máris) a lakossági ívóvízellátás problémáit, ami nem csupán az életet nehezíti, hanem a helyi gazdaságokat akadályozza és/vagy lehetetleníti el, közegészségügyi problémákat fokoz, súlyos ellátási kérdéseket vet fel, végső soron a helyi társadalmi ökoszisztémát, tehát magát a mindennapi élet eddig megszokott rendjét alakítja át. Mindezek pedig szükségszerűen vezetnek kezdetben latens, majd később nyílt konfliktusokhoz, aminek kezeléséhez jó lenne már most előre felkészülni. Ennek még koránt sincsen vége, sőt.
Aztán, ez nem egy lokális probléma, hanem egy regionális krízis. Regionális társadalmi és gazdasági krízis alapja, aminek automatikusan lesz politikai vonatkozása is. Szinte biztos, hogy fokozni fogja a máris létező bizalmi és legitimációs válságot, a közösségek közötti (a „ti okoztátok, mi szenvedünk” alapon) konfliktusokat és bűnbak-keresést, a mindenféle vezetők hibáztatását, kollektív frusztrációkat.
Továbbá, ez sajnálatos módon a jelek szerint a tervezés krízise is, a szakértelem tartós mellőzésének a tünete. A globális korporációs kapitalizmus korában (a poszt-Fordista gazdaságban) nem lehet tartósan csak egy iparára támaszkodnia egy közösségnek – még ha az sikeres is, mint a sóbánya volt, mint turisztikai attraktor. Rákerestem a parajdi fejlesztési stratégiára – az újat sajnos nem találtam, biztosan megvan valahol (remélem), biztos csak én vagyok botor, mert ha nincsen érvényes, nehezen lehet majd bármire is pályázni a jövőben –, a régiben alig van (inkább nincsen) utalás a kvázi mono-indusztriális helyi gazdaság diverzifikációjára.
A következő a sorban a felelősség problémája. Azt gondolom, mindenki felelős, nem csak azok, akik 2000-es évek végétől tudták, hogy egyszer baj lehet. Mi is, mindenki, mert hagytuk – mint sajnos utólag tragikusan kiderült - egy lényegében inkompetens rendszert hagytunk működni, ami fokozatosan mellőzte a szakértelmet, a tervezést, a felelős munkát.
Ráadásul, ez egy kollektív trauma, hiszen a helyiek kollektív identitása az elmúlt kétszáz évben a bányához és a sóhoz kapcsolódott – a parajdiság és végső soron a Sóvidék számára mindez az önazonosságuk markere volt a megélhetésük mellett – most ez egyszerűen tovatűnt. Ennek implikációt még egyelőre fel sem fogja a közösség, de ezzel mindenképpen szembe kell majd néznie.
Végül, sajnos ez egy etnikai probléma is. Az egész régióban magyar népesség (szavazók) él. Ez a mindannyiunk problémája.
Ha hagyjuk, hogy minden menjen a régiben, könnyen meglehet hogy ez lesz a mi Csernobilünk...
Azonban össztársadalmi összefogással még tehetünk valami, de ehhez az kell, hogy mindenki felmérje a kockázatok súlyát. De ehhez nem Mága Zoli hegedűje nagyságrend a megoldás...
Ugyanis. Az eset kapcsán megnéztem, hogy milyen tanulsággal szolgálnak a világban megtörtént ilyen horderejű tragikus események. A tanulság lesújtó: majdnem minden esetben a közösség soha nem talált magára...
IV.
A parajdi eset szerény meglátásom szerint a magyarul sajnos ma sem olvasható Kai T. Erikson (1976) Everything in its Path. Destruction of Community in the Buffalo Creek Flood (Mindent a maga nyomában. Egy közösség elpusztulása a Buffalo Creek-i áradásban) című, agyonidézett könyvében leírtakhoz hasonlít (nagyban!). Erikson könyvével megnyerte az Amerikai Szociológiai Társaság patinás Sorokin díját, de egyben a szakma figyelmét is a természeti csapások, valamint az emberi tényezők által okozott társadalmi problémák kérdésköre fele fordította. A történet első látásra eléggé szokványos: egy tél végi esőzés következtében (1972. február 26.) egy nyugat virginia-i szénbánya víz- és szénhulladék-tározója átszakad, és a letóduló félmilliárd liter salak a völgyben lévő szalagtelepüléseken mindent elpusztít, ami az útjában van. Meghal 125 ember, 1121 megsérül, 507 ház összeomlik, 4000 ember pedig (az 5000-ből) elveszíti lakását, megszűnik 30 vállalkozás (az áradásról és a pusztításról Mimi Pickering rendező megdöbbentő dokumentumfilmet is készített 1975-ben, The Buffalo Creek Flood: An Act of Man címmel).
Itt is tipikus ember által okozott és a természeten keresztül ható társadalmi problémával állunk szemben: a szénbánya vezetősége ismételten hanyagul kezeli a biztonsági intézkedéseket, a hatóságok jóindulatát pedig egyszerűen megvásárolja – a katasztrófa előtt négy nappal az illetékes testület embere kifogástalannak találta a gát állapotát! A helyzet által okozott következmények azonban katasztrofálisak. A völgy lakóinak jelentős része elpusztult, településeik eltűntek, a közösség soha nem talált magára, az egyszerűen dezintegrálódott és atomizálódott. Ez a helyzet aztán végérvényessé vált. Más szavakkal, egy nem orvosolható, állandó társadalmi problémát teremtett, amivel senki sem tudott mit kezdeni. Sem a bánya – amit az évekig eltartó két per során kártérítés fizetésre ítélnek –, sem a hatóságok, sem pedig maguk a túlélők nem tudták hogyan lehetne a közösséget újjáépíteni. Erikson könyvének célja, hogy megválaszolja, hogyan történhetett mindez meg és ennek az emberek milyen jelentőséget tulajdonítottak, hogy az ehhez hasonló tragédiák elkerülhetők legyenek.
Erikson a kérdés tárgyalását egy nagy ívű történeti és társadalmi kontextusba helyezi. Zseniálisan világít rá arra, hogy a természeti, és a nyomában kialakult emberi katasztrófát tulajdonképpen társadalmi tényezők hívták életre, és a társadalmi változás folyamata vezetett végső soron oda, hogy az esőzés és gátszakadás végzetessé vált a bányaiparban foglalkoztatott helyi lakosság számára. Úgy is lehetne mondani, hogy a katasztrófa társadalmilag „be volt kódolva” a közösség életébe, a társadalmi változások által jelentett ellentmondó kihívások és egymásnak feszülő érdekek konfliktusai révén. Nézzük meg ezeket egyenként, gondoljuk közben Parajdra!
Egyrészt, a szóban forgó népesség sokban különbözött a többségi amerikaiaktól, azokkal szemben határozták meg a maguk identitását. Mint a Nyugat Virginia-i Appalache Hegység lakói rurális gyökerekkel rendelkeztek, sajátos ethosz jellemezte őket, ami leginkább a természettel való organikus viszonyban, a családi kapcsolatokban és a munkával szemben tanúsított ambivalens magatartásban testesült meg, aminek pedig egyenes következménye volt a mindenféle változással szembeni óvakodás és általános bizalmatlanság. Továbbá, a bányában való tipikus munka egyfajta fatalista és jelen állapotokba belenyugvó attitűdöt generált, ami a nagyobb időhorizontú tervezést gátolta. Olyan készségeknek, mint a nyitottság, hivatalosságokba vetett bizalom, hosszú távú tervezés hiánya fatálisnak bizonyult.
Másrészt pedig, a tradíció-vezérelten átadott alacsonyabb iskolázottság és a helyi alternatív munkalehetőségek krónikus hiánya védtelenné és végső soron teljesen kiszolgáltatottá tette ennek a közösségnek a tagjait a bányavállalattal szemben: a bánya abban volt érdekelt, hogy minél kevesebben folytassák tanulmányaikat, mert így helyben maradtak, és a munkaerőt olcsón tudták pótolni. Végeredményben egy láthatatlan, de létező konfliktus feszült a bánya és a közösség érdeke között, amit az utóbbiak még felismerni sem tudtak. Harmadrészt pedig, a tágabb kontextusban egy másik konfliktus feszült: a gazdasági rendszer időközben bekövetkezett változása, aminek következtében csökkent a kitermelt szén iránti gazdasági kereslet hiszen a kitermelő és klasszikus iparágak hanyatlásnak indultak. Mivel a szén vesztett társadalmi jelentőségéből, a bányavállalat sem eszközölt újabb beruházásokat, mert nem volt érdeke az apadó jövedelmeit munkavédelmi és környezetvédelmi projektekre tölteni.
Az árvíz által okozott traumáknak tehát mélyebb és külső, társadalmi okai voltak, amelyek végül a Buffalo Creek közössége elvesztéséhez vezettek: morális válságot, dezorientációt, a társadalmi kapcsolatok elvesztését, társadalmi betegségeket és identitásválságot, tehát megannyi súlyos társadalmi problémát teremtettek.
V.
Talán még elkerülhető mindez, de ehhez paradigmaváltás kell, azt hiszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése