2009. július 30., csütörtök

Társadalmi problémák – Etika és orvoslás

A napokban gyűrűzött be az a botrány, ami egyszerűen csak a Sabyc Klinika néven fut. A lényeg: több nőtől állítólag tudtuk ellenére petesejteket vettek, amit aztán gazdag külföldiek mesterséges megtermékenyítésére használtak. Az esetet több hatóság is vizsgálja, azonban egy nagyon komoly dologra hívja fel a figyelmet. Nevezetesen, az orvosi (és egyben a társadalomkutatói) fokozott felelősségre és annak etikai szabályaira. Vessünk erre egy gyors pillantást; a hivatkozásokat ebben az esetben is elhagytuk.

Az orvosokra vonatkozó Hippokratészi Eskü fejezi ki mindezt, de a sors fintora, hogy éppen az orvosok által elkövetett kísérletek voltak azok, amelyek a törvényhozást arra késztették, hogy az etikai normarendszert törvényerőre emeljék a nyugati világban. Ez nem más, mint a Nürnbergi Kód.

A Nürnbergi Kód kidolgozása Leo Alexander és Andrew Ivy nevéhez fűződik, akik a második világháború után a Nürnbergi Per részeként az emberiség ellen elkövetett gaztettek vádjával perbefogott 23 náci orvossal és tudóssal szemben támasztott bűnök kapcsán fogalmaztak meg egy világos és kötelező érvényű, elszámoltatható normarendszert. Ennek az orvosi munkát meghatározó szabályrendszernek az volt a feltett célja, hogy lehetetlenné tegye a náci koncentrációs haláltáborokban végbement emberi kísérletek és borzalmak megismétlődését, hogy (orvosi) kutatást csak az alanyok explicit beleegyezésével lehessen folytatni. A Nürnbergi Kód természetesen kihatott az összes olyan tudományra is, amelyek közvetve vagy közvetlenül az egyénekkel (is) foglalkoznak; kiemelt helyen az antropológiára és a szociológiára. Továbbá, a Kód jelentősége és szerepe nem csupán extrém, vad háborús körülmények között nagy, hiszen kockázatok és veszélyek az emberi méltóság és választási szabadság ellen sajnos békeidőben is fennállnak. Ebben a tekintetben úgy véljük igencsak tanulságos a szakirodalomban a Tuskegee Kísérlet néven hírhedtté vált amerikai történet, ami ismételten kiemeli egy ilyen kódrendszer feltétlen szükséges voltát, a szabad nyugati világban is.

A Tuskegee Sypihlis Experiment az orvostudomány máig egyik legborzasztóbb és legérthetetlenebb emberi kísérlete, amelynek során a kezdeményezők és a lebonyolítók a Kód majdnem mindenik kitételét folyamatosan és ismételten megsértettek (A Kód persze később lépett érvénybe, de ez nem volt elégséges a kísérlet leállítására). Az Amerikai Közegészségügyi Hatóság (U. S. Public Health Service) által kezdeményezett kísérlet 1932-ben indult és addig tartott, amíg az 1972-ben véletlenül ki nem derült (jó kérdés, hogy ha nem röppenti fel a Washington Star a témát, a Hatóság meddig működteti). Ez volt a leghosszabb non-terapeutikus kísérlet az orvostudomány történetében. A hihetetlennek tűnő kísérlet során 399 déli (Alabama állambeli) fekete szifiliszben szenvedő férfi vett részt, akiktől szisztematikusan megtagadtak mindenféle orvosi kezelést: azt kívánták megfigyelni, hogy a betegség milyen tünetekkel jár; lényegében hogyan, milyen körülmények között halnak meg az áldozatok. Mindezt azután is, egészen 1972-ig, hogy a negyvenes években felfedezték az ellenszert, a penicilint, amihez ennek a „kutatásnak” semmilyen köze nem volt. Az orvosok és asszisztensek különféle technikákkal megtagadták a rendes kezelést, aminek következtében 28 ember belehalt a szifiliszbe, 100 az ezzel kapcsolatos komplikációkba, 40 személy másokat fertőzött meg, 19 esetben pedig a partnerek szifiliszben szenvedő csecsemőt szültek. Az alanyokat a kísérlethez azzal az ígérettel rekrutálták, miután megállapítottak, hogy szifiliszben szenvednek, hogy ingyenes orvosi ellátásban részesülnek majd. Ez vonzó volt olyan szegényeknek, akik egyébként pénzügyileg ezt nem engedhették volna meg maguknak, azonban valójában aszpirinen kívül semmilyen komolyabb gyógyszert nem kaptak.

Az eset nem magyarázható az alanyok faji hovatartozásával vagy szociális helyzetükkel, ugyanis a kísérletet vezető stáb tagjai között sok fekete volt, az ápolók többsége is az volt. Az információhoz és az élethez való jog etikai problémája mellett az eset az egyéni felelősségre is rávilágít: az orvosok mellett a kisegítő személyzetnek, a bürokratikus apparátus tagjainak személyes felelősségére. Lehet-e és szabad-e szó nélkül utasításokat követni és egyszerűen végrehajtani az erkölcstelen feladatokat?

A kérdés természetesen retorikus, hiszen világos, hogy a válasz nemleges.

Az esetről részletesen lásd James H. Jones (1993) megdöbbentő Bad Blood: The Tuskegee Syphilis Experiment (Rossz Vér: A Tuskegee szifilisz kísérlet) című könyvét itt http://www.amazon.com/Bad-Blood-Tuskegee-Syphilis-Experiment/dp/0029166756

Az esetről http://www.hsl.virginia.edu/historical/medical_history/bad_blood/ vagy felvételek http://www.youtube.com/watch?v=e6Qk5eH_aZo

2009. július 29., szerda

Érdekes könyvek - TP 5.0

Péter, László (2009) TP 5.0 Elmélet és empíria öt globális társadalmi probléma vizsgálatában. Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó

Megjelent a kolozsvári Szabadság című napilapban. Kérdezett Ferencz Zsolt.

Románia nagyobb városaiban egymást érik a bevásárlóközpontok, az utóbbi időben pedig már a kisvárosokban is kezdenek elszaporodni a mallok, hiper- és szupermarketek. Péter László szociológust kérdeztük azzal kapcsolatban, hogy ezek elterjedése milyen társadalmi problémákat vonhat maga után. A szakember a kérdéskörrel a kolozsvári Kriterion Könyvkiadónál 2009-ben megjelent, nemrégiben Csíkszeredában bemutatott TP 5.0 Elmélet és empíria öt globális társadalmi probléma vizsgálatában című új kötetében is foglalkozik.

Egyre több mall és szupermarket jelent meg az utóbbi években Kolozsváron is. Milyen következményei lehetnek ennek?

A szolgáltató szektorban nagyon erős hatalom- és tőkekoncentráció érezhető napjainkban. Az elmúlt három-öt évben Kolozsváron masszív beruházások történtek (mallok, plázákat, hiper- és szupermarketek jelentek meg), globális játékosok vannak a helyi kereskedelmi piacon. Ez a tendencia korábban elsősorban Nyugaton volt érezhető, ennek azonban már mi is részesei vagyunk. Negatív és pozitív funkciója egyaránt van: néhány problémát megold, közben pedig olyan problémákat okoz, amelyek korábban nem léteztek. Ez minden társadalmi jelenség esetében így van. Az emberek többnyire azt hiszik, az ilyen típusú intézmények megjelenése alapvetően a közjót szolgálja. Ebben sok igazság van, hisz ennek következtében a piacon, a kínálat tekintetében kialakul a reális árverseny, másfelől pedig új munkahelyek jelennek meg, amelyek munkaerőt foglalkoztathatnak. A városkép is megváltozik, korábbi elhagyatott hely egyszerre „központ lesz”, megjavítják az oda vezető utakat, gondozzák a korábban elhanyagolt sövényt, növekedik a környéken a közbiztonság. Pozitívum és lehetőségjellegű ez, de nemcsak: egy mall megjelenése számos problémát is generál egy adott városban.

A vásárlókat is koncentrálja, aminek következtében a kiskereskedők, az egyéni üzlettulajdonosok könnyen csődbe mennek. Aztán, az árversenyben is ők diktálnak, a kicsik egy része ezt nem tudja lekövetni. Továbbá, a város adott pontjain megnő a forgalom, mert sokan mennek a mallba, emiatt pedig fokozódik tömeg, a zaj, koncentrálódik a levegőszennyeződés, ami stresszt vált(hat) ki a pláza közelében lakók esetében. Ez utóbbit a szakma sink-érzetnek nevezi – az emberek egyszerűen idegesebbek lesznek a megváltozott körülmények miatt. Érdemes megnézni ugyanakkor azt is, hogy milyen típusú munkahelyeket jelent a mallok megjelenése.

Melyek ezek a munkahely-típusok?

A jelenlegi, posztfordista gazdaságnak nevezett társadalmi rendszerben háromféle munkakör létezik. Ezek közül a kékgalléros munka az egyik; az jellemzi, hogy az illető kétkezi fizikai munkát végez. Ezek a személyek egyre kevesebben vannak, mivel a gazdaságot inkább a szolgáltató szektor dominálja, a klasszikus ipar pedig visszaszorult vagy keletre költözött. A másik nagy munkakör-csoport az előző ellentéte, a fehérgalléros munkakör. Azok a személyek tartoznak ide, akik a gazdaság „húzó” ágazataiban, a bankszektorban, az adminisztrációban, az oktatás, kutatás és fejlesztés valamint a nagyobb vállalkozások területén vannak foglalkoztatva. Ezek a munkakörök magas precizitású tudást, kreativitást, felelősséget és rugalmasságot feltételeznek; hozzáteszem azonban, hogy nem ők teszik ki a túlnyomó többséget. A kék- és fehérgallérosok típusa között helyezkednek el a rózsaszín gallérosok: ide azok tartoznak, akik szellemi rutinmunkát végeznek, irodában dolgoznak, azonban nem döntéshozók, munkakörük pedig nem felelős, illetve akik úgynevezett rövidszoknyás munkát végeznek. A hiper- és szupermarketekben dolgozók jelentős hányadát pedig a rövidszoknyás munkaerő adja.

Mit fed ez az elnevezés?

Fizikai rutinmunkát végeznek azok a személyek, akiket rövidszoknyás munkaerőként szokás definiálni: munkájuk nem igényel magas fokú képzést, könnyen elsajátítható munkaköröket töltenek be. Elsősorban nők, fiatalabbak, alkalmazásuknál pedig szempont a kinézet, megjelenés. Ez fontosabb, mint a tudás. A szakirodalom szerint például ilyen munkakör tiszta formában a McDonaldsban dolgozóké.

A probléma tehát az lehet, hogy milyen munkahelyeket kínálnak ezek az intézmények. Többségében ugyanis olyanokat, amelyek nem feltétlenül attraktívak, átlag alatt fizetettek, hosszú távon karrierlehetőséget alig kínálnak, adott esetben pedig (főleg, ha kezdő munkaerőkről beszélünk, márpedig tipikusan ezt a réteget célozzák meg), munkaundort is okozhatnak. A kasszásokról, eladókról, felszolgálókról, takarítókról beszélünk. Egyenlőtlen helyzet reprodukálódik, hisz eleve a rossz társadalmi háttérrel rendelkező személyek vállalják a rövidszoknyás munkát. A szakirodalom azt írja, hogy aranykalitkába kerülnek, ami ugyan kívülről jól néz ki, de alig van belőle kilépési lehetőség, és ezáltal reprodukálják a maguk hátrányos helyzetét.

Kiket sikerül elsősorban megcélozni?

Olyan 18 és 21 év közötti fiatalok lépnek be ebbe a rendszerbe, akik többnyire még otthon, a szüleikkel laknak; a munka miatt pedig sokszor abbahagyják tanulmányaikat. Ez később azt eredményezi, hogy képtelenek lesznek kilépni ebből a „rózsaszín dologból”, és nem tudnak fehérgallérosokká válni. Ugyanakkor nagy a mobilitás egyik szupermarketből a másikba: ha látják, hogy fölfele nem mobilisak, vízszintesen próbálnak meg mozogni. Ismétlem, többnyire a közepesen iskolázott, líceumot vagy szakiskolát végzett, és hátrányosabb családi helyzetből származó személyekről van szó.

Mikor válnak érezhetővé ennek a következményei?

A munkavállalók elsősorban akkor fogják érezni a negatív következményeket, amikor családot akarnak alapítani, és az elsősorban időszakos munkaként elkezdett tevékenységet tartósan kénytelenek betölteni. Ekkor jönnek rá, hogy az ott kapott fizetésből képtelenek rendesen fenntartani a leendő családot. Amíg egyéni munkavállalókról beszélünk, addig ez a probléma nem érvényes, akkor azonban, amikor már családok függnek ezektől a jövedelmektől, már igencsak égető kérdéssé válik. Ezek a családok a szegénységi küszöb köré kerülhetnek, dolgozó szegényekké válhatnak, ahogy a szakirodalom tartja, akiknek ugyan van jövedelmük, de az elmarad a család fenntartásához elégséges összegektől.

Milyen más választási lehetőségük lenne ezeknek a személyek, ha nem lennének a mallok?

Vélhetően még rosszabb lenne a helyzet, mint most. Nehezebben találnának munkát. Az emberek, életszakaszuk bizonyos időszakaiban egyfelől függetlenségre vágynak, másfelől a munkavállalásnak megjelenik az anyagi vonzata is. A 18-19 évesen alapvetően már kereső tevékenységet folytatók számára attraktív mindez, szemben azokkal, akik a kortárscsoportban továbbtanulnak. Elképzelhető persze, (ez viszont csak találgatás), hogy egyesek közülük továbbtanulnának, amennyiben lenne rá lehetőségük. Ez lenne a jobb változat! De teljesen más kérdés, hogy adott esetben az egyetemi diploma sem garancia arra, hogy valaki fehérgalléros munkakört fog majd betölteni. Az egyetemi évek finanszírozása érdekében ugyanis sokan éppen ilyen munkaköröket vállalnak, majd bekerülnek a hálózatba, az egyetem elvégzése után pedig, diplomával a kezükben szintén rá vannak utalva, hogy folytassák ezt a fajta tevékenységet.

Többek között ezt a kérdéssel is foglalkozik a Kriterion Könyvkiadónál idén megjelent TP 5.0 című kötetében. Milyen szempontok szerint tárgyalta a társadalmi problémák kérdéskörét?

A könyv címében is szereplő TP 5.0 elnevezés szerint öt kiemelt, számomra jelentőséggel bíró társadalmi problémát vizsgálok részletesebben. Annak függvényében, hogy a társadalmi problémák negatív következményei milyen nagyságú közösséget és miként érintenek, három nagy témakörről beszélhetünk. Az első kategóriába a globális szintű, össztársadalmi problémák tartoznak; ezek közvetlenül vagy közvetve, de mindenkit érintenek. A társadalmi problémák másik csoportjába az intézményi szintű problémák, az intézmények működésében beállt zavarok tartoznak. Ezek, ugyan kevesebb embert érintenek, de az adott társadalom esetében igen fontosak. Ide tartozik többek között a család intézménye (a válások, az özvegység, a homoszexuális házasságok problematikája), akárcsak a munkaerő-piac, az oktatási és egészségügyi rendszerek kérdése. A társadalmi problémák harmadik szintjét az egyéni szintű problémák képezik: külső társadalmi tényezők miatt az egyének már nem tudják ellátni azokat a társadalmi szerepeket, amelyeket egyébként, normális körülmények között el tudnának látni. Ilyen szerepszintű probléma például az apa- vagy a munkavállalói szerep ellátásának problémája, a prostitúció, pornográfia, szexuális devianciák, a társadalmi agresszió (például a családon belüli erőszak), vagy a kiskorúak bűnözése is. A kötet a felsorolt szintek közül a globális szintű társadalmi problémákkal foglalkozik, és öt kérdéskört jár körül.

Melyek ezek a kérdéskörök?

Az első ilyen kérdéskör a globális felmelegedés, a klímaváltozás vagy üvegházhatás témája. Ez napjainkban igen magas fokon tematizált: a médiában, egyre pesszimistább módon, de szinte minden nap foglalkoznak vele. A kötetben foglalkozom a terrorizmus kérdéskörével is, amely az elmúlt kilenc-tíz évben szintén nagyon sokat szerepelt a romániai napirenden, különösen 2001. szeptember 11-e után. Megnéztem, hogy a politikum és a helyenként szenzációhajhász médiamegjelenítései mellett milyen társadalmi okokra vezethető vissza a terrorizmus, illetve miként magyarázható ez a jelenség. Egymással összefüggő a két következő kérdéskör, az akuttá váló hatalmi- és tőkekoncentráció folyamatából kibontakozó egyenlőtlenség és világ-szegénység problematikája. Arra voltam kíváncsi, hogy ezeknek milyen társadalmi meghatározottságai vannak. Az ötödik kérdéskör a városi társadalmi problémákat járja körül (a mallok kérdését is ebben a részben feszegettem). Kolléganőmmel, Pásztor Gyöngyivel közösen olyan kérdéseket tárgyalunk ebben a részben, amelyek a városi térhez kapcsolódnak, és „megterhelik” a várost, az ott élő társadalmat, és számos megoldandó probléma okát képezik. Foglalkozom többek között a szegénység városban végbemenő folyamataival, a (hiper)szegregációval is, a társadalmi csoportok egymástól való elkülönülésével, a „bezárkózó közösségek” megjelenésével, illetve a hipergazdagok önkéntes elkülönülésével. Tipikus városi jelenség a lázadás és a városi erőszak kérdése is, mint a kollektív társadalmi cselekvések problematikája. Egy következő részkérdése a városi társadalmi problémáknak - amit nap- mint-nap megtapasztalunk, megélünk - a közlekedés kérdése, ennek kapcsán kitérek a városon belüli közlekedés, illetve az autópálya- és útépítések negatív hatásaira is. Mindezeket számos érdekes és szemléletes hazai és külföldi példával illusztrálva, esettanulmányokra és kutatási eredményekre alapozva.

Hogyan illeszkedik a TP 5.0 Elmélet és empíria öt globális társadalmi probléma vizsgálatában című kötet eddigi szakmai pályafutásába?

Ez a harmadik könyvem az oktatói és kutatói tevékenységemnek egyféle logikus következménye. Korábbi könyvemben a szegénység tematikáját jártam körül (Vázlatok a szegénység szociológiájához, Kolozsvári Egyetemi Kiadó, 2006), most kutatásai eredményeim és olvasataim alapján „kiléptem” a többi társadalmi probléma irányába. Az egyetemen a kérdéskört már két éve tanítom, így érthető a késztetés is.

Lesz-e folytatása a kötetnek?

Egy évvel ezelőtt, amikor ezen a könyvön elkezdtem dolgozni, még abban a hitben éltem, hogy valamennyi társadalmi problémával tudok foglalkozni. Ez mindeddig nem valósult meg teljes mértékben, azonban már egy kötetre való született a globális szintű társadalmi problémákról. Hevenyészett kézirat formájában az intézményi szintű problémák is lassan megvannak. Reményeim szerint valamikor egy 5.1-es vagy 5.2-es kiadás is elkészül. Bízom abban, hogy ez a kezdeményezés nem fog megrekedni ezen a szinten. Természetesen attól is függ, hogy az olvasók miként fogadják a tematikát.

2009. július 28., kedd

Közvélemény és alanyai – Alkalmazott szociológia a politikában

Igazán forrónak tűnik a politika szempontjából ez a nyár – bár rendszerint a parlamenti vakáció időszaka uborkaszezon. Azonban a közelgő elnökválasztás alaposan felkavarta a megszokott állóvizeket. Parlamenti vizsgáló-bizottságok alakulnak, panamabotrányok miatt miniszterek tevékenységét vizsgálják (a parlament, a DNA, az ANI), agresszív és fenyegető politikai nyilatkozatok hangzanak el – a politikai csatározás zajlik a javából.

Folytatjuk a k0zvelemeny-kutatasi eredmenyek jobb megertesehez szukseges hatterelemek vazlatat.

A tények: Monica Ridzi lemondott, miután a parlamenti bizottság vétkesnek találta hűtlen kezelés miatt, a turisztikai miniszter tevékenysége éppen most áll kivizsgálás alatt, az elnök lánya – „EBA” folyamatos bírálat tárgya… de mi van mögötte? Hogyan lehet mindezeket egy tágabb társadalmi kontextusba belehelyezve értelmezni? Mi is történik valójában? Az alábbiakban ennek egy lehetséges olvasatát kínáljuk, a politikai marketing szempontjából.

Egy: a tág társadalmi kontextus. Erre nem kell sokat reflektálnunk, hiszen az igazi tét az őszi elnökválasztás kimenetele, az erőforrások elosztása. A miniszter-asszonyok elleni (amúgy feltehetően jogos, de várjuk meg az igazságszolgáltatás döntését) lépések igazi címzettje a jelenlegi elnök. Akinek a helyzete napról napra ingatagabb, könnyen meglehet, hamarosan összeomlik. A közvélemény-kutatási eredmények egyelőre emellett szólnak. A kontextus másik eleme a média. Az elnök az elmúlt években jogosan vagy sem a hazai médiát folyamatosan bírálta (olykor általánosítva, brutálisan és nem illő szavakkal – mogulok, hiénák és más sértő hasonlatokat használva). Ez önmagát beteljesítő jóslattá vált: a konkurens trösztök egymással szövetkeztek, és testületileg elnökellenesek lettek. A Realitatea esetében a „pálfordulás” sokszor egyenesen szembeszökő. Az elnöknek sikerült egy Vantu-Voiculescu-Patriciu kartellt összekovácsolni, ami a társadalom szempontjából nem feltétlenül szerencsés.

Kettő: a feltételrendszer. A leváltását célzó politikai csoportosulások (kiemelten a szociáldemokraták) által felvonultatott eszközrendszernek hangsúlyos alkalmazott szociológiai jellege van. Max Weber óta tudjuk, hogy bármiféle uralom csak akkor működhet hatékonyan, ha az uralom birtokosa rendelkezik egy ún. igazgatási apparátussal. Ez egy olyan testület (csoportnak is nevezhetjük), ami a „különleges parancsok”, vagyis a döntések célba juttatását és azok alkalmazását szolgálja. Az igazgatási apparátus első és belső köre a „hívekből,, a „követőkből”, a „teljes jogállású társakból” tevődik össze, vagyis a bizalmi emberekből. A jelenlegi események pontosan arra utalnak, hogy a Ridzi, Udrea, EBA (és feltehetőleg Placinta) ellenes lépések ezt a belső, bizalmi kört támadják szisztematikusan, aminek világos, hogy az elnök a valóságos címzettje. Ha a fentebb említett személyek lebuknak, hatásuk az elnökre nézve katasztrofális lesz. Az igazgatási apparátus tágabb köre a köznapi nyelven bürokráciának nevezett testület. Vagyis a helyi-területi adminisztráció. Ezt a jelek szerint már fölösleges is gyengíteni: a miniszterelnök folyamatos határozatai, miszerint a fizetéseiket csökkenteni fogják, számukat megtizedelik, lassan de biztosan az elnök pártja ellen hat. Egy adott ponton a bürokratikus apparátus tagjai elvesztik lojalitásukat, ami kampányban nagy hátrányokat jelent majd, hiszen érdekeik elválnak a kormány költségcsökkentő ambícióitól. Magyarán, abban lesznek érdekeltek, hogy a jelenlegi elnök elveszítse a választást.

Három: az alkalmazott eszköz. Világosan látszik, hogy a politikai kommunikáció stratégái között szakavatott hálózatelemzők vannak. Az elnök egy sűrű hálózat csomópontjában található. Sok kapcsolata van, a ki- és befokok száma (akiket ő ismer, és akik őt ismerik, mindenféle viselt dolgairól tudnak, abban segédkeztek) nagyon nagy. Ezek között azonban világosan lehet tudni, melyek azokat a kapcsolatok, amelyek erősek – ebben az esetben az erős kötés azt jelenti, hogy nagy bizalmi tőke van az elnök és az illető személyek között. (A helyzet jobb megértése érdekében: a társadalmi kapcsolatok, szakszóval interakciók rendszere társadalmi hálózatokat képez. Ezek között egyaránt vannak laza, futó, felületes ismeretségek, „gyenge kötések”, amelyek szerepe nagyon fontos; illetve szoros kapcsolatok, más szavakkal „erős kötések” – baráti, rokoni viszonyok. Ezek együttesen adják a társadalmi hálózatot, és annak jellemvonásait. Kiterjedését, sűrűségét, komplexitását, multiplexitását. Lásd például az IWIW-et, az is egy hálózat). A hálózatban tehát vannak stratégiai személyek: akinek sok múlik, nélkülük a cselekvési lehetőségek korlátozottak vagy lehetlenek.

Így van az elnök esetében is: egyes személyek, akikkel ő kapcsolatban áll, rendkívül fontosak – ők a fent említett első kör, akik a gazdasági, politikai és értelmiségi csoportokkal közvetlen kapcsolatban állnak, mintegy „hidat” képezve összekötik az elnököt a kampányfinanszírozókkal, a szavazatbehajtókkal, a közösségi véleményvezérekkel. Nos, ha őket kiemelik a hálózatból, akkor az elnököt „elvágják” a hálózat nagyon fontos részeitől, és ugyanakkor diszkreditálják is.

És pontosan ez történik jelenleg. Nem magát az elnököt, hanem az őt szorosan körülvevő személyeket – az erős kötésű állásokat – „kezdték ki” a politikai ellenfelek. (Most a stratégia szociológiai vonatkozásait szemlézzük, és nem a cselekvések jogosságát). Az elnökellenes médiával ez most gyerekjáték. Az a tény, hogy egyelőre nők voltak a támadások címzettjei csak növelték a hatékonyságot: a macsó férfiaknak még jól is jött, hogy a rivális és bizalmi nők párton belüli pozíciója meggyengült. Mire észbe kapnak, hogy a dolog mire megy, már késő lesz.

Egyébként az amerikai hadsereg is a hálózatelemzést alkalmazva talált rá Szaddam Husszeinre Irakban: terképet készitettek, aminek közepére felrajzolták a képét. Utána hosszabb és rövidebb vonalakkal körbetették azokat, akikkel napi kapcsolatban állt. Akikkel gyakori és intenzív interakcióbak állt, azokat rövidebb vonalakkal kötötték képéhez. Majd az ők kapcsolataikat is felrajzolták, a metszéspontokat meg kiemelték. Végül lépésről-lépésre keresték meg a diktátorral közvetlen vagy közvetett kapcsolatban álló személyeket. Csak idő kérdése volt, mikor jutnak el Saddamig. (Bin Ladent azért nem lehetett eddig elkapni, mert neki alig vannak gyenge kötései).

Négy: a következmények. Egyfelől, Ridzi lemondott, Udreat vizsgálják, könnyen meglehet, hogy Placinta is következik. Másfelől, s talán ez a legfontosabb eredménye az elmúlt hónap „leleplező akciósorozatának”, hogy Traian Basescu elveszítette legfontosabb fegyverét: már nem ő az agenda-setter. Az utóbbi hetekben a napirend témáját már nem ő alakítja – mások dobják be a viták tárgyát, mások tűzik ki a napirendet, mások határozzák meg, miről beszél a közvélemény. Végül pedig: az elnök pontokat veszített.

És vélhetően fog is, ha valami okos ellenstratégiát hamar ki nem találnak a tanácsadói…

2009. július 23., csütörtök

Közvélemény és alanyai – Mit jelentenek a számok?

Várható, hogy a nyár folyamán egyre több közvélemény-kutatási eredmény lát majd napvilágot. A tegnapelőtt is így történt, a BCS jelezte az elnökválasztási csatározás pillanatnyi állását (erről majd később, részletesen). A közvélemény-kutatások mára politikai rendszer szerves részévé váltak. Azok mintegy eszközként működnek, ebben nincsen semmi meglepő. A politikai porond szereplőinek mindég naprakész és megbízható információkkal kell rendelkeznie. Minden demokratikus államban állandó rendszerességgel készítenek közvélemény-kutatásokat, s az eredmények egy része nyilvános, rendszerint bármelyik médiafogyasztó állampolgár hozzáfér.

Azonban a hogyan kell ezeket a számokat értelmezni? Mi a szociológiailag helyes olvasatuk? A kiindulópontok:

Egyfelől. A közvélemény-kutatások a szociológiai kérdőíves kutatások (survey-ek) egy sajátos típusát jelentik, amelyeket specifikussá a kutatás tárgya teszi: az egyének különböző politikai természetű jelenségek iránti beállítódásaikat, attitűdjeiket és véleményeiket kutatja. Egyszóval, leginkább a szavazási szándékot, annak meghatározottságát, a politikai folyamatok szubjektív értékelését vizsgálja.

Másfelől. A közvélemény-kutatások nem jóslatok! Nem a jövőre, hanem a jelenre, pontosabban a kérdezés idejére érvényesek. A választási preferenciákat mérő (preelection poll) közvélemény-kutatások készítői folyamatosan, és nagyon helyesen, nyomatékosítják, hogy méréseik nem előrejelzések, hanem a választási kampány adott pillanatában (T időben) érvényes választói preferenciák eloszlásának pillanatfelvételét (snapshot) mérik fel. A szavazási szándékról szóló adatok mindig kizárólagosan arra az időintervallumra érvényesek tehát, amikor az adatgyűjtés történt, hiszen a vélemények dinamikusak. Egy előre nem látható és nagy közérdeklődést kiváltó esemény gyökeresen megváltoztathatja a preferencia-rendszert. Az emberek gyakran meg is változtatják véleményeiket, és elképzelhető, hogy a szavazófülkében mégis másképpen szavaznak, mint korábban gondolták.

Végül. A számok („X% kedveli Y elöltet”) statisztikailag felbecsülhető és kifejezhető valószínű értékek. Ha olyant látunk például, hogy 23 százalék szavaznak XY jelöltre és a megadott hibaszázalék (megbízhatósági intervallum +/-3%, P=0,95), akkor az azt jelenti, hogy a kutatók garantálják, hogy a mért eredmény 100 esetből, 95 esetében nem tér el 3 százaléknál nagyobb arányban attól az ismeretlen eredménytől, amit akkor kaptunk volna, ha mindenkit megkérdezünk. Vagyis ez az érték biztosan 20 és 26 százalék között van! Más szavakkal: XY jelöltet garantáltan nem kedvelik kevesebben, mint 20 százalék, de többen sem, mint, 26 százalék – hanem a két szélsőérték között van a jelenleg kedvelők százalékos aránya.

Mindezeket csak bevezetőként írtam, hiszen a jövőben gyakran fogom kommentálni az elnökválasztási szándékok alakulását.

2009. július 22., szerda

Közvélemény és alanyai – Náci vagy ostoba polgármester

Sokkoló cselekvésre adta a fejét Konstanca polgármestere: kiskorú fiával együtt Második Világháborús német tábornoknak öltözött egy nyilvános divatbemutató alkalmával; természetesen nagyközönség előtt. Ahol mellesleg számos televíziós stáb is filmezett. Mindez hamar a hazai és a világsajtó címoldalára került. A tettes azzal indokolta tettét, hogy egy nemrégiben vetített Tom Cruise filmben által megtestesített von Stauffenberg ihlette, aki részvett a Hitler elleni sikertelen merényletben. Mert a rossz ellen küzdött – így a polgármester.

Az eset önmagában minősíthetetlen és rendívül súlyos, nem csupán a zsidó szervezetek, hanem az egész társadalom szempontjából. Az több hatályban lévő törvénnyel ellenkezik. A helyzetet több tényező súlyosbítja.

Egyfelől, a polgármester utólagos magatartása. Egy szóval sem ismeri be, hogy tévedett, mégpedig rendkívül súlyosat. Polgármesterként a városban ő maga testesíti meg a törvényes rendet. Ha belátja, hogy tette illegális volt, akkor magatartásával azt sugallja, hogy neki a törvény nem számít, valamint hogy ő a törvény felett áll. Ha meg nem látja be, akkor kétségtelen, hogy felelőtlen, amire még büszke is. Nem érzi át – ami egy hivatalos és magas rangú tisztségviselőtől jogosan elvárható volna -, hogy viselkedése normatív, példaértékű nagyon sokak számára. Ha nem látja be hibáját, és őszintén értetlenkedik, akkor jobb esetben ignoráns, ostoba, szűk látókörű és felületes. Ellenkező esetben pedig antiszemita és egy autoriter rendszer immáron kinyilvánított hódolója. (Sajnos erre nagyobb az esély, hiszen a hódító német hadsereg kapcsán azt nyilatkozta, hogy csodálja annak rigorózus szervezési módját. Csodálata azonban nem terjedt ki arra, hogy von Stauffenberg ezredes volt, ő meg tábornoknak öltözött. Vélhetően magához viszonyítva rangon alulinak tartotta az ezredesi beosztást).

De legalább ennyire súlyos a közönség és az egész hazai politikum magatartása az eset kapcsán. Először, senki sem protestált a közönségből. Nem álltak fel, nem hagyták el a helyet, nem fejezték ki nemtetszésüket (egy ilyen alkalommal ugyebár a tisztes polgárok vannak jelen, akik a helyi közösség oszlopos tagjai). Másodszor, a párttársak sem igyekeztek elhatárolódni a polgármestertől, nemhogy emiatt azonnal kizárták volna. Harmadszor, a hazai civil szféra és a példaadó értelmiség sem sietett egyértelműen elítélni Radu Mazare urat, aki gyakrabban parádézik James Bond vagy gengszter-szerelésben, legalább három trófeahölgy társaságában, mint nyugati nagyvárosokban kétoldalú szerződéseket aláírni szeretett tengerparti városa érdekében. Negyedsorban pedig, a média is inkább egzotikus, esetleg „csak erre viszi az esze” módon kezelte a kérdést – egyértelműen aligha minősítették, inkább harmadik személyt használtak.

Miért probléma mindez? Azért, mert az intoleranciával nem biztos, hogy toleránsnak kell lenni, a szinpadi fellépés pedig egyértelműen egy embertelen és brutális politikai-társadalmi rendszer szimbólumaként jelent meg. Ez a rendszer megengedhetetlen borzalmakat vitt véghez: a Holokausztot, a bürokratikus tervezett és üzemi technológia révén megvalósított emberirtást, mindenféle ellenzék kiirtását, az emberi méltóság újbarbár módon való lábbal tiprását, a totális háborút.

Mert az autoriter rendszer irányába való elcsúszás első lépése mindég a rémtettek megszelídítésével, az áldozatok relativizálásával kezdődik. S ha ezt egy nagyváros polgármestere teszi, akkor azt annál szomorúbb!

2009. július 21., kedd

Szabadidő – Érdekes filmek. Hacking Democracy

Ardizonne, Simon – Michaels, Russel (2006) Hacking Democracy. Public Interest Pictures

A modern társadalomban az egyik legjelentősebb közösségi cselekvés a választásokon való részvétel és szavazás. Ugyanis a hatalom döntéshozói a kifejezett népakaratból származtatják a legitimitásukat. A képviseleti demokráciában a nép választott képviselői révén gyakorolja hatalmát – ezt a népszuverenitás elve fejezi ki. Kétségtelen, hogy napjainkban a fejlett országok hangsúlyos participatív elemeket is belevittek a döntéshozásba (a választók, elégséges támogatással, törvénytervezeteket dolgozhatnak ki, amit a törvényhozásnak meg kell vitatnia, de általában jelentős a civil kezdeményezések nyomatéka a döntések meghozatalában). Azonban továbbra is a választások képzik azt az aktust, ami a hatalomba kerülőket formálisan szelektálja. A választások technikai mikéntje azonban erősen sokféle; ennek társadalom-történeti okai vannak, a demográfiai-földrajzi mellett. Hiszen nagyon sok ember szavazatát nagy területről kell gyorsan és pontosan megszámlálni. Éppen ezért „találták ki” több országban az elektronikus szavazást. Egy „ketyerén” kell a szavazatot leadni, ami azt rögzíti, majd összesíti és gyorsan meg is számolja. Egyfajta szavaztató számítógép.

A módszer lehetséges hátrányaira Alvin Toffler a Hatalomváltás című nagysikerű könyvében rég felhívta a figyelmet. Ki ellenőrzi a szoftot? Ki programozza a szoftot? Mekkora az esélye annak, hogy a ténylegesen leadott szavazatokat valakik a maguk akarata szerint módosítsák? Magyarán, arról van szó, hogy megvannak annak a reális esélye, hogy a népakaratot nyomtalanul meg lehet változtatni.

A HBO gyártásában készített Hacking Democracy című film egy konkrét esettel indít: megtörtént, hogy egy kis Floridai városkában, a 2000-es elnökválasztásokon az akkori demokrata jelölt, Al Gore, hozzávetőlegesen mínusz tizenötezer szavazatott kapott! Ennek az esetnek az apropóján indult el néhány civil aktivista a 2004-es elnökválasztás után, hogy fényt derítsen a kérdésre, lehet-e csalni az elektromos masinákkal. A Black Box Voting csoport a dokumentumfilmben Amerika szerte utazik, politikusokkal, civilekkel, aktivistákkal, tisztségviselőkkel és gyártókkal találkozik, választókerületeket keres fel. Több helyen összevették a hivatalosan regisztrált adatokat (értsd, amit a gépek mutattak) a választói lyukkártyákkal, míg eléggé patetikusan ki nem derítik, hogy a szavazatokat tároló memóriakártya egy rejtélyes szoftot is tartalmaz, ami igen bizony képes arra, hogy a szavazatokat módosítsa.

Az már csak hab a tortán, hogy erre látszólag senki sem figyel, az állam továbbra is a Diebolt gyártású gépekkel felszerelkezve szalad neki a következő választásoknak.

A Hacking Democracy egyfelől egy alig tematizált, de fontos kérdést vet fel, amit egy konfliktualista paradigmában bont ki: a gyártók és egyes elitcsoportok érdeke versus a nép, a választók érdekeinek a konfliktusa mentén. Másfelől pedig a film nem egy a szokványos, és sokszor silány vonalvezetésű összeesküvés elméleteknek, hanem maistream média által készített (HBO Films) kérdésfelvetés. Érdemes megnézni! Hiszen tény, hogy Floridában gépekkel és kellő szerencsével mínusz szavazatokat is lehetett szerezni…

A szervezet itt elérhető: http://www.blackboxvoting.org/

A film linkje: http://www.hackingdemocracy.com/

2009. július 14., kedd

Közvélemény és alanyai - Kalózok a Parlamentben

Ma volt az EP első alakuló ülése. Ugyanakkor – tájékoztattak a hírügynökségek – szintén ma alakult meg Svájcban a Kalóz Párt. Mellesleg a Kalóz Párt a múlt havi európai választások eredményeképpen bekerült az összeurópai törvényhozásba. A „rendes” politikusok rosszallóan, a kommentátorok vagy ironikusan, vagy csodálkozással szóltak. Kalózok a parlamentben? A jelek szerint igen, és ez még csak a kezdet!

Vessünk egy gyors pillantást azokra a társadalmi folyamatokra, amelyek ennek a teljesen új és merőben más jellegű párt színrelépését eredményezték. Sok szempontból logikus, hogy így történt.

Egyfelől, a társadalmi kontextus. Ez a tényező gazdasági jellegű. A jelenlegi társadalomban az információ értéke rendkívül magas. A szociológusok szokták mondani, hogy az agrártársadalomban a hatalom alapját elsősorban a nyers, fizikai erőszak képezte, az ipari társadalomban a pénz, a jelenlegi posztfordista, szolgáltató társadalmi rendszerben pedig az információ jelenti a befolyás forrását. Ezért is szokták a jelen társadalmat tudás-, vagy információs társadalomnak is nevezni. A kommunikációs műholdak, az optikai kábelek, a mobil eszközök képezik a gazdaság vázát. A gazdaság a rugalmas magas technológiára épül, a gazdaság által előállított termék is sok esetben információ: tévéműsorok, adathalmazok, piaci információk, szoftverek, zenék, filmek, könyvek, mindenféle tudás és ismeret. Tehát kulcskérdés ki mihez fér(het) hozzá.

Másfelől pedig az új generáció. Ez a tényező demográfiai jellegű. Az információs társadalom megszületése óta világszerte felcseperedett egy új generáció. Őket szokás poszt baby-boom vagy XXX generation-nak is nevezni. Lényeg, hogy ők már az új technológián nőttek fel: gyermekkorukban gameboy-oztak, a számítógépek fejlődésével szimbiózisban nőttek fel, tinédzserkorukban kaptak először mobiltelefont. Vagyis a technológia a „vérükben van”. Továbbá, ez a generáció kozmopolita, gyakran utazik és legalább az angolt beszéli. Ugyanakkor szocializációjánál fogva – fogyasztói társadalomban nőtt fel, abban nevelkedett – tudatos fogyasztó: tudja, mire van szüksége, és a legutóbbi évek gazdasági növekedésének betudhatóan, azt rendszerint meg is tudta szerezni. Ugyanakkor információéhes, amit a neten talál meg.

Harmadsorban a politikum. A politikai porond és annak szereplői többségükben „régi vágású”. Nemigen értik ennek a goggle-en és messengeren naphosszat lógó generációnak a specifikus társadalmi problémáit, így aztán üzeneteik alig élnek célba; alacsony fokon képesek őket mobilizálni. Európaszerte végzett szociológiai vélemény-kutatások jelzik, hogy a fiatalok nagyobb hányada politikailag passzív, a választásokon kis arányban vesz részt. A fiatalok politikai és közéleti participációja amúgy egy nagyobb problémakörnek a részét képezi: az egész EU felnőtt lakosságának egyre nagyobb hányada nyilatkozik úgy, hogy a politika és a politikusok távolkerültek az egyszerű polgároktól, nem az ők érdekeit képviselik, korruptak. A klasszikus értelemben vett pártok az utóbbi évtizedekben a szavazatok maximalizálása érdekében tömegpártokká váltak, a középre húztak, így egyik társadalmi csoport sem érezte magához igazán közelinek az üzeneteket. Ennek két közvetlen következménye volt. A választásokon való részétel fokozatosan csökkent, illetve több országban úgynevezett rendszerellenes-pártok alakultak. Ezeknek a vezetői nem a hagyományos utat követték; más területen, elsősorban az üzleti életben és a médiában voltak sikeresek (lásd Berlusconi, Fico vagy Becali), rendszerint populisták, idegenellenesek és természetesen a fennálló rendet ostorozták – a korrupt politikusokat, az igazságtalan viszonyokat.

A Kalóz Párt ebben a kontextusban lépett fel. Egy világosan körvonalazható társadalmi szegmenset szólított meg: a fiatal, technológián nevelkedett, kozmopolita és Netet mindennap munkára és szórakozásra habituálisan használók csoportját. Üzenete is világos és egyszerű, mindenki által könnyen érhető, én-érintettséget előidéző: az információhoz való szabad hozzáférés. Nyelvükön: szabad letöltést mindenkinek, éljen a torrent!

A politikai marketing szerint ideális eset: tisztán körvonalazható politikai piaci szegmens (netező fiatalok), egyszerű, de fontos probléma tematizálása (információhoz való hozzáférés), világos megoldás (új szerzői jog). Tetejében egy olyan csoportot képeznek, amit egyetlen másik párt sem képes, vagy nem is akar megszólítani, mobilizálni. És ez a réteg egész Európában ugyanazzal az üzenettel aktivizálható!

Úgy vélem, ennek az eredménye a mai svájci bejegyzés. Mi a tanulság a hazai elnökválasztás prizmájából? A „probléma” ott van a politikai piacon, a kérdés csak az, hogy ki tematizálja előbb és hatékonyan.

Ha nem a meglévő pártok, akkor hamarosan a hazai Kalóz Párt is a bejegyzett formációk listáján lesz… Az Internet sem ismer határokat.

2009. július 13., hétfő

Társadalmi problémák – Hikikomori. Társadalmi öngyilkosság

Szociológiai közhely, hogy a társadalomban való élés számos egyéni szinten érzékelhető nehézséget és feszültséget okoz: stresszt, sink-érzetet (társadalmi idegességet), konfliktusokat az egyének között, feszültséget a társadalmi intézményekben és a társadalmi nagycsoportok között.

Durkhéim óta jól tudjuk, hogy az öngyilkosság olyan társadalmi jelenség, aminek ilyen külső, társadalmi oka van; ami a társadalmi szabályozottsággal és a társadalmi integráció mértékéve és fokával kapcsolatos. Magyarán, társadalmi tényezők miatt vetnek az emberek tudatosan véget az életüknek. Mintegy megoldásként, az előttük tornyosuló nehézségek miatt.

Azonban lehet-e valaki másképpen is „öngyilkos”? Más szavakkal, egyszerűen kivonulhat-e valaki a társadalomból? Megszűntetheti-e, felfüggesztheti-e a társadalmi tagságát? A Hatvanas években az amerikai hippi lázadók ideiglenesen „kivonultak” a maistream társadalomból, a szerzetesek és remeték is valami hasonlót tesznek. (A börtönöket, elmegyógyintézeteket és kórházakat nem is említve). Azonban egyik sem számít társadalmai öngyilkosságnak, hiszen a hippik a fennálló rendet akarták megváltoztatni, a remeték pedig az egyház keretei között társadalmi tevékenységet végeznek. Önként meg senki sem megy börtönbe.

Úgy vélem, a társadalmi öngyilkossághoz legközelebb a Hikikomori áll. Mi ez? Egy nagyon sajátos társadalmi probléma, ami Nyugaton gyakorlatilag ismeretlen, de Japán komolyan küzd vele.

Ez egy tipikusan Japán társadalmi jelenség, bár változó formában, Dél Koreában is jelen van, akárcsak Taiwanban. A jelenség viszonylag egyszerű, a következmények azonban egyenesen drámaiak. Tinédzserekre jellemző: azok egyszerűen elrejtőznek a szobájukban, onnan akár évekig nem jönnek ki. Lényegében kivonulnak a társadalomból, életterüket a szobájukra korlátozzák, mindent ott tesznek. Képzeljük el: az iskoláskorú gyerekünk hazajön az iskolából, bemegy az szobájába és onnan két évig nem jön elő, nem mutatkozik, nem beszél a szüleivel. Sok esetben úgy nő fel, hogy senki sem látja; enni is csak úgy eszik, hogy sötétben leteszik az ajtaja elő az ételt, amit egyszer csak elvesz (korábban kijelenti, ha ott áll valaki, akkor halálra éhezteti magát…). Elemi szükségleteit is így végzi… Mert ez történik!

Becslések szerint Japánban valahol egymillió és másfélmillió serdülő és fiatal rejtőzködik a társadalom elő. Egy 2003-ban végzett kutatás becslése szerint (forrás Dziesinski, 2003) 8,4 százalékuk 10-15 éves, majdnem 20 százalékuk 16-20 éves, 21 százalékuk 21-25 éves, 18 százalékuk 26-30, 10 százalékuk pedig 31-36 éves. A többi 36 év feletti vagy ismeretlen az életkoruk. Mennyi időt töltenek ebben az állapotban? 18 százalékuk 6 hónap és egy év közötti időt, negyedük 1-3 év között, 15 százalékul 3-5 évet, 10 százalék körül 5-7 év közötti periódust, 6 százalékul 7-10 évet. Azok, akik tíz évnél többen vannak elszigetelve, azok 8 százalékot tesznek ki. A többi esetében nem lehetett az időperiódust megállapítani. Világos, valaki minél több időt tölt a Hikikomori állapotában, egyre nagyobb az esélye, hogy nehezen integrálódjon vissza a társadalomba. Innen az idősek relatíve magasabb aránya.

De mi okozza a Hikikomorit? Szerzők állítják, hogy a tipikus japán társadalmi berendezkedés és társadalmi viszonyrendszer, valamint a történeti hagyomány vezet együttesen a társadalmi öngyilkossághoz. Japán a világon az egyik állam, ahol a társadalmi sűrűség rendkívül magas – mind a népsűrűség, mind pedig a társadalmi kapcsolatok tekintetében: az egyének a közösségbe magas fokon integráltak, aztán a rájuk nehezedő társadalmi kontrol is rendkívül erős.

Aztan az iskola, megint. Mivel az alkalmazás többnyire élethossziglan tart, az iskolai előremenetel és jegyek szerepe kiemelten fontos: a jövő és az ember egész élete függ tőle. Nem véletlen tehát, hogy az iskolában a diákok által elszenvedett nyomás is ezzel egyenes arányban van, hiszen, mint jeleztük, minden jegy számít. Sok szülő a rendes iskola mellett úgynevezett tanulóiskolában is járatja a gyermekét, rendszerint a hivatalos tanítás után (ők estig dolgoznak, tehát kénytelenek ezt tenni). Itt is jól kell teljesíteni, hiszen mindez nem kevés pénzbe kerül: az tanulóiskolában a gyermekek eloadásokat hallgatnak, majd vizsgáznak belőle. Ha sikeres a vizsga, akkor jön a következő tantárgy. Ha nem, akkor újabb lecke és újabb vizsga következik, amíg a diák átmegy a vizsgán. Reggel nyilván jön a rendes iskola, ahol emlékeztetik a gyermeket, ha nem kap jó jegyet, majd egész életében rakodómunkás lesz… nem csoda, hogy egyesek nem bírják és elegük lesz az egészből. Ha ilyen világban élnek, akkor inkább nem jönnek ki a szobájukból. Az a 1,2 millió!

Emellett egy másik oka is van a Hikikomori-nak. Nevezetesen, hogy a szülők erőszakkal nem mennek be a gyermekszobába, és erőszakkal nem vetnek véget mindennek. Ugyanis a Hikikomori erősen nagy szégyen a családon, egyenesem stigma, bélyeg. Japánban kulturális hagyománya van a másság megbélyegzésének: erre az ajnukok, burákuminok esete jó példa. Így aztán a szülők titkolják, hogy gyermekük bezárkózott. A rokonok, szomszédok, munkatársak előtt. A BBC által sugárzott filmben az egyik család minden este terítéket tett a két éve elrejtőzött gyermeknek az esti vacsoránál és hangosan beszéltek hozzá, nehogy a szemközt lakó szomszéd gyanút fogjon. Amúgy a BBC által sugárzott The Missing Million című film keltette fel a nyugati szociológusok és pszichológusok figyelmét.

Végül, az is ide tartozik, hogy a bezárkózó gyermekek képesek arra, hogy egy virtuális világot teremtsenek maguknak a szobában: a Japánban majdnem fetisizált elektronikai eszközök (videojátékok, számítógép) és az Internet révén. (A társadalmi öngyilkosságnak egy másik, enyhébb formája az, amikor a fiatal kizárólag egy hobbinak el, semmi az égvilágon nem érdekli többé: gördeszkázik, videogamezik, tipikus japán képregényt gyűjt - ez a Manga – a rajzolt képzelt világban él. Erről talán később.)

Részletesen Japán ezen arcáról lásd Zielenziger, Michael (2006) Shutting Out the Sun: How Japan Created Its Own Lost Generation Nan A. Talese http://www.shuttingoutthesun.com/

A BBC riport http://news.bbc.co.uk/2/hi/programmes/correspondent/2334893.stm

2009. július 10., péntek

Szabadidő. Érdekes filmek – Bowling for Columbine

Moore, Michael (2002) Bowling for Columbine. Alliance Atlantis Communications

Nemrégiben a Kar vezetősége felkért, hogy a szakvizsgán opponensként értékeljek néhány szakdolgozatot. Egyik az iskolai erőszakról szólt. Ennek okán olvastam át az idevágó legfontosabb szakirodalmat és néztem meg újra Michael Moore filmjét is. Annakidején egy kedves diákom hívta fel rá a figyelmem (több más filmre is, még egyszer köszönöm B. Sebi barátomnak).

Úgy gondolom, a magyarul nem feltétlenül szerencsés, de marketingileg jól hangzó Puska, kóla, sültkrumpli cím alatt futó Oscar-díjas Moore féle dokumentumfilm a legjobb, amit a rendező valaha is készített. A kérdés, aminek a megválaszolására törekszik viszonylag egyszerű: miért következhetnek be az olyan szörnyű események, mint amilyen a Columbine High Schoolban (Columbine, Colorado) történt 1999 áprilisában, ahol két diák lemészárolt 11 diákot és egy tanárt, 21 másik társukat pedig súlyosan megsebesített. Mielőtt ők maguk öngyilkosok nem lettek. Érdekes egybeesés: a Jugoszláv háború (NATO vs. Szerbia) ugyanaznap robbant ki…

Moore rendes dokumentumfilmeshez méltóan a kérdést tágabb kontextusba helyezi, helyszínekre látogat el, a kulturális tradíciót (hősi cowboy múltat) és a szocializációs ágenseket (iskola működése, média-kínálat, zeneipar) egyaránt vizsgálja. A boncolt kérdést az Amerikai Álomhoz (boldogság, gazdagság, harmonikus élet) mérten veti fel.

Okosan deríti fel, hogy az iskolai vérengzéseknek a legfontosabb oka (több van) a fegyverhasználat társadalmi beágyazottsága, ami az iskolában végbemenő folyamatokkal összekapcsolva időnként tragédiához vezet. Ezt a következtést alkalmazni lehet a Németországban, Finnországban szintén gyakori iskolai vérengzések magyarázatára is. Miről van valójában szó?

Szociológiai közhely, hogy az iskola „egy veszélyes hely”. Az egyik olyan intézmény, ahova a társadalom tagjainak a belépése nem önkéntes, hanem kötelező. Egyáltalán nem demokratikus: a többségi elv nem érvényes; a diákok többen vannak, de nagyon kevés dologban szólhatnak csak bele. Mindez bele van kódolva a terszerkezetbe: a diákok csak egymás hátát látják, figyelmük a tanárra irányul. Ők ülnék, (szerencsésebb esetben) az utóbbi áll. Ő beszél, a diákok hallgatnak (sokszor túlontúl sokat, de ez más kérdés).

Éppen ez a lényeg: a tanított tanagyag a társadalom működése szempontjából másodlagos. A lényeg az úgynevezett rejtett tanterven van. Ez „töri be” a diákokat, a társadalom jövendőbeli teljes jogú tagjait –idomítás a javából. Nem az a lényeg, hogy a diák tudja, mikor volt a Hanstings-i csata. Hanem az, hogy tanulja meg az autoritást, a hatalmat tisztelni, a parancsokat teljesíteni, az időt a tevékenységek között tagolni, a helyszíneket az idő és a tevékenységek függvényében váltogatni. Értette annakidején valaki, a szünetben miért kellett kötelezően kimenni az osztályteremből, de a naposoknak bent maradni? Miért kellett a vécére óra alatt kikérezkedni?

Hat azért, mert az iskola a társadalom kicsiben, ahol a viszonyok hierarchikusak, ahol a kíméletlen verseny uralkodik. Mindezt aztán a tetejében még hivatalosan jegyzik is, a jegyek formájában, ami a diákok közötti szolidaritást kezdi ki. Gondoljunk csak a magolósak versus népszerűek (tojásfejűek versus skacok) csoportjaira, vagy arra, vajon miért ülnek a jó iskolákban a diákok egyedül a padban…

Mert az iskola az engedelmesség képességét akarja kialakítani, másfelől pedig folyamatos versenyhelyzetet teremt az iskolások között. Magyarán: az iskola a társadalom kicsiben, ahol a gyermekeken folyamatos nyomás van. Akárcsak a felnőtteken, csak másféle.

Nos, ha mindez a tinédzser kori problémákkal illetve fegyverviselés habituális használatának kulturális mintájával (vagyis az embereknek van puskájuk, és azt időnként használják is) kapcsolodik, akkor érthető, hogy a nyomás alatt összeroppanó serdülők miért ragadnak olykor fegyvert, és mészárolják le elsősorban diáktársaikat – a tanárról tudják, hogy rendszerint ellenség, de a társaktól olykor mégis elvárnának némi segítséget. Ha ez tartósan elmarad… akkor Bowling for Columbine. Sajnos ez a társadalmi problémák egyik legsúlyosabbika, de a társadalom alig tesz lépéseket a megoldására. Nem feltétlenül érdeke.

2009. július 8., szerda

Érdekes könyvek – Megatendenciák

Naisbitt, John (1982) Megatrends. Ten Directions Transforming our Lives. Warner Books

A több 8 millió példányban és 58 nyelven megjelent Megatendenciák az elsők között problematizálta a modernitás meghaladásának társadalmi változásfolyamatát.

A változások trendjét John Naisbitt szemléletesen mérte fel (egyébként helyesen) a Megatendenciák. Tíz új irány, ami megváltoztatja az életünket című könyvében (románul 1989-ben). Naisbitt rendkívül népszerű és sok új kiadást megérő írásában elsősorban az amerikai társadalomban és gazdasági rendszerben végbement változások trendjét empirikusan vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a hetvenes évek eleje óta (pontosabban az 1973-ban a második zsidó-arab háború nyomán kirobbant rendkívül súlyos olajválságtól kezdődően) kiterebélyesedett makroszintű változások a mindennapok életében is közvetlenül éreztetik hatásukat és egyre erőteljesebben érvényesülnek.

Szerinte egy újszerű forma alakult ki, amelyben a politika, a javak termelése és fogyasztása, a vállalatok szervezési modellje, valamint az alkalmazott technológia és az oktatási rendszer egyaránt radikálisan átalakul.

Naisbitt a változások kapcsán optimista, és azt gondolja, hogy a társadalom tagjai egyre nagyobb arányban részesülnek a változások gyümölcseiből. Melyek az általa megnevezett változások? Csak kedvcsinálóként soroljuk fel őket…

Áttérés: 1 az ipari társadalomról az információs társadalomra; 2. az erőltetett technológiáról (futószalag) a magas és rugalmas technológiára (high-tech), 3. A nemzetgazdaságról, a világgazdaságra; 4. a rövid távú tervezésről és perspektíváról, a hosszú távú tervezésre és perspektívára; 5 a centralizációról, a fentről lefele alkalmazott döntésekről, a decentralizációra, a lentről felfele alkalmazott döntésekre; 6. az intézményesített segítségnyújtásról, az önsegélyezésre; 7. a reprezentatív demokráciáról, a participatív demokráciára; 8. a hierarchiáról, a hálózatokra; 9. az Északon/Nyugaton elhelyezkedő iparról a Délen/Keleten megtalálható iparra, és végül 10. a kizáró opcióról, a többféle opcióig.

Mindezeket a megatendenciákat a szerző rendkívül jó példák mentén mutatja be.

Ajánlott olvasmány, különösen azért, mert az 1982-ben megfogalmazott vízió mára számos ponton beigazolódott.

A szerző hivatalos honlapja és más könyvei itt http://www.naisbitt.com/

2009. július 7., kedd

Társadalmi problémák – Privatizált tudás

A kérdésen legutóbb egy személyes jellegű esemény kapcsán reflektáltam behatóbban. Kiderült ugyanis, hogy egy rangos társadalomtudományos konferencián, a bemutatandó tanulmány társszerzője még a teremben sem lehet (hallgatóként), ha előzetesen ki nem fizeti a nem éppen kevés regisztrációs díjat.

Természetesen voltam még korábban is számos fizetős konferencián, tudom, hogy ez a jelenlegi minta: „rendes helyen” ilyen az eljárás. Mit is jelent mindez? Azt, hogy egyre többen ki vannak (lesznek) zárva a tudásgyártás és tudásterjesztés folyamatából. És akkor itt is vagyunk a mai okoskodásunk tárgyánál: a posztfordista korszakra jellemző privatizált tudás kérdéskörénél. Más szavakkal: a tudás, az termék, amihez csak egyeseknek férnek hozzá.

Korábban, a modern társadalom úgy vélte, a kartéziánus felvilágosodás közjóra hivatkozó logikájában, hogy a tudás, az közkincs: mindenki részesülhet benne. Ez volt az egyik érv a közoktatás rendszerének (másik további érv az integrálás és a „rejtett tanterv”, az állampolgárok „betörése” volt) kialakitasakor.

A modern felfogást jól szintetizálta R. K. Merton 1942-ben a The Traditional Ethos of Science (A tudomány tradicionális éthosza) című tanulmányán megfogalmazott öt alapelv. Ezek a következők: a kommunalizmus, az univerzalizmus, az érdekmentesség, az eredetiség, valamint a szkepticizmus. A kommunalizmus azt jelenti, hogy a tudomány által megszerzett tudásnak közösnek kell lennie; közjó, azaz mindenkié, közkincs – senki nem tulajdoníthatja el. Az univerzalizmus alapelve szerint a kutató-tudós munkásságát és elért eredményeit, felfedezéseit etnikai, faji, nemi, szexuális, vallási, társadalmi státusbeli, politikai meggyőződésbeli vagy nemzetiségi alapon nem szabad mellőzni; például egy felfedezést figyelmen kívül hagyni, mert szerzője tesszük azt liberális politikai elveket vall (vagy mert magyar egy többségi román társadalomban). Merton lényegében arra utal, hogy ezek a jellemzők a tudományos munka során irrelevánsak. Az érdekmentesség egészen egyszerűen az el nem kötelezettségre vonatkozik: a tudomány és a tudós egyetlen társadalmi csoport mellett sem elkötelezett, munkája során nem képviseli, nem vállalja fel valamelyik partikuláris társadalmi csoport céljait és érdekeit. Ellenkezőleg, tevékenységét az egész társadalom, az emberiség érdekében végzi. Ebben az értelemben a tények az elsődlegesek, a személyes vágyak, óhajok, értékek szempontjait nem szabad a kutatás során érvényesíteni. Az eredetiség alapelve azt feltételezi, hogy minden eredmény valami újat kell hozzon az addig ismertek tárházához. Végül a szkepticizmus alapelve szerint a tudományos tudást egy kritikai attitűd, a kutató – kutatott (alany/tárgy) közötti távolság, a mindennel szembeni mértékletes tamáskodás, kételkedés kell, hogy jellemezze. Mindezeknek a helyszíne az Egyetem, az Universitas.

Jelenleg a tudományos kutatás és fejlesztés súlypontja áttevődött a magán kutatóintézetek és a nagy multinacionális korporációk csoportjaira. Ezekhez szorosan kapcsolódnak az egyetemek is, de a befolyásuk fokozatosan csökken. Vagy ők maguk is piaci logikában működnek. Ennek a legfontosabb következménye az, hogy a tudományos tudás, mint termék jelenik meg: ez összekapcsolódik a piaci versennyel és a szerzői jogokkal. Azok felett csak egyesen rendelkeznek, mások esetleg megvásárolhatják. Lassan két nagy csoport körvonalazódik: akik képesek megszerezni adott tudást, és akik nem – s akik biztosan lemaradnak.

Tény, hogy a tudás már nem közkincs. Magánjószág lett.

2009. július 6., hétfő

Társadalmi problémák – Urbanizáció számokban

A nagyvárosok által alkotott metropolisz övezetek korábban nem tapasztalt nagyságú népességet koncentrálnak: az új megavárosok (megacity-k), amelyek a klasszikus városmagot, az elővárosokat és a szuburbanizált övezeteket egyesítik több millió lakost tömörítenek. Ezek közül jelenleg a Tokió és Yokohama összeolvadásából adódó megaváros a maga 35 millió lakosával a világ legnagyobb urbánus települése. Ezt követi New York Metro (17,8 millió), Sao Paulo (17,7 millió), Seul (17,5 millió), Mexikóváros (17,4 millió). A Top5 városokban összesen hozzávetőlegesen 105,4 millió ember él. A világ legkiterjedtebb (legnagyobb földrajzi területet elfoglaló) városa jelenleg New York; összesen 8700 négyzetkilométer. Mumbai pedig a világ legsűrűbben lakott nagyvárosa: itt négyzetkilométerenként hozzávetőlegesen 30 000 ember él. A világ legütemesebben növekvő városa a kínai Beihai; népessége évente 10,6 százalékkal bővül (2006-2020 közötti átlagos becsült növekedési ráta).

2003-ban az UN-HABITAT szerint a világ össznépességéből egymilliárd lakott slumokban (szegénynegyedekben, nyomorúságos körülmények között). A szub-szaharai övezetben a városlakók 71 százaléka lakott ilyen helyeken; Ázsiában ez az arány 41 százalékot tett ki. Amúgy ebben az évben a világ összlakosságának mintegy 31,6 százaléka, azaz 923 986 000 ember slumlakó volt. A legszegényebb országokban a népesség 78,2 százaléka romlott állagú városnegyedekben lakik.

2008-ban a Price Waterhouse Coopers becslése szerint a világ leggazdagabb városa az egy főre eső realizált jövedelmek szerint a svájci Zürich volt. Itt a New York-i (=100 egység) átlagjövedelmek 140 százalékát lehet keresni. Ezt szorosan követi Dublin (132), Oslo (131) és Genf (130). Ebben a sorban New York tizenegyedik (100), Budapest az ötvenedik helyezett (25,6) Bukarest pedig az ötvennyolcadik (15,9).

2008-ban a világ népességének több mint fele városlakóvá vált. Mára 3,3 milliárd ember városinak mondható. Az előrejelzések szerint 2030-ra a világ akkori népességéből 5 milliárd ember fog városokban éli. Az ENSZ UNPF (United Nations Population Fund) becslése szerint a várható növekedés üteme Ázsiában és Afrikában lesz a legnagyobb: 2000 és 2030 között az urbánus népesség száma megkétszereződik; így a világ népességének 60 százaléka lesz városlakó, összesen 4,91 milliárd ember, ami az 1950-es össznépesség majdnem kétszerese. 1950-ben a világ akkori népességének (2,52 milliárd) 28,9 százaléka (0,73 milliárd) élt városban és 1,79 milliárd ember él falvakban.

Érdekes klikk www.citymayors.com

2009. július 2., csütörtök

Érdekes könyvek – Kockázat-társadalom

Beck, Ulrich (2003[1986]) Kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest: Századvég

Válságos időkben izgalmas olvasmány… majdhogynem kötelező! Legalább megtudjuk, mi miért van. S hogy mik a kockázatok, amelyek éppen most a nyakunkon vannak. (Az alábbi szövegben a jobb olvashatóság kedvéért az akadémiai hivatkozásokat elhagytuk).

Beck kockázat-társadalom elmélete a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig Nyugat-Németországban végbement változások következtében megjelenő szerinte (is) újszerű társadalmi problémákra való reakció nyomán keletkezett. Beck három kulcsfogalom mentén bontja ki mondanivalóját. Ezek a következők: a kockázatok, az individualizáció és a reflexív modernizáció. A változásokat és a változások irányát a következőképpen strukturálja: korának társadalomszervezési formáit összeveti a modern társadalom jellemvonásaival, meghatározza az új koncepciók (individualizáció, kockázati társadalom és reflexív modernizáció) jelentését, valamint pontszerűen vázolja a bekövetkezett változást és a lehetséges orvoslási irányokat. Elmélete lényegében a késői modern társadalom empirikus képét adja, amelyben a reflexív modernizáció fogalma rokonítható ugyan a posztmodernizációval, a kockázati társadalom fogalma pedig a posztmodern társadalommal, de azokkal nem azonosak (a rizikótársadalom nála inkább a modernség modernizációja, mintsem annak egyértelmű meghaladása).

A változás szerinte (amit a 20. század végének veszélyei –eredetiben Mammutgefahren – generált) gyökeres és lényegében két forrása van. Egyrészt az életkörülmények háború utáni folyamatos javulása, a fogyasztás volumenének a növekedése párhuzamosan a jóléti ellátó rendszerek kialakulásával átformálták a társadalmi csoportok közötti különbségeket és feszültségeket, amelyek a modern osztálytársadalomra jellemzőek, de ezzel egyben újfaja ellentmondások és problémák, értsd kockázatok adódtak, amelyek jellegűkben talán még súlyosabb problémákat hoztak létre. Másrészt viszont a kockázatok második forrása a tudás tudományos előállításának és alkalmazásának módja, amely nagyságrendjüket tekintve globális kihívások elé állította az emberiséget, leginkább a környezetszennyezés révén. Beck úgy véli, hogy a veszélyek a társadalom, az emberek és intézmények létének természeti és biológiai alapjait is fenyegetik. Annál inkább, mert a „kockázatok árnyékában” és a politikai és gazdasági munkamegosztás következtében az egyének életfeltételei radikálisan megváltoztak, amivel az „ipari társadalom belső koordináta-rendszerei törékennyé váltak”.

Beck tehát abból indul ki, hogy a megváltozott kontextus azokkal a strukturális feltételekkel áll kapcsolatba, amelyek révén az egyének és a társadalmi intézmények a cselekvési és működési, illetve kognitív és (politikai)program szintjén a modernség és a modernizáció következményeivel szembesülnek és konfrontálódnak. A kockázat-társadalom fő jellemvonásait a klasszikus értelemben vett modern társadalom szerkezetében végbement változásokban lehet tetten érni. A „klasszikus” ipari társadalom struktúrája a javak egyenlőtlen elosztási mechanizmusának a fenntartására épült ki, amit az osztálystruktúra, a család szerkezete, a munka szervezési módja, valamint a tudomány és a politika funkciója és működésének a logikája fejezett intézményesen ki. A modern társadalom elsősorban osztálytársadalom, amelynek (a munka és a beruházott tőke közötti szembenállás nyomán konszolidált) struktúrája az osztályokon belül hasonló kulturális mintákat, illetve osztályszolidaritási formákat alakított ki, s ami egyfajta védettséget is biztosított tagjainak. A magánélet szervezésének intézményes kerete a nukleáris család volt, amelyben a szerepek nemek függvényében (előre kiszámítható módon) alakultak. A szabványosított kereső bérmunka a terjes foglalkoztatottságot biztosító rendszerre épült, ami a többé-kevésbé folyamatos gazdasági növekedéssel vált lehetővé. A bérmunka szerkezete átlátható volt, a munka helyének, jogviszonyának és idejének világos, kölcsönösen (munkaadó-munkavállaló részéről) elfogadható formában. Az apolitikusnak tartott tudomány vélt értékmentessége révén a valóság megismerésében intézményes formában játszotta a döntő szerepet, míg a politika a nagy rétegpártokra épülve a társadalmi osztályok érdekeit promoválta. A kockázatinak nevezett társadalomban a fenti „kiszámítható” dimenziók mintegy felaprózódnak, ezzel mély strukturális változás hozva létre – az egyének elszakadnak a hagyományos integráló intézményektől, individualizálódnak.

Beck, habár megemlíti, hogy a változásoknak nem csupán nyertesei, hanem vesztesei is vannak, mindezt főként a nyertesek szempontjából modellezi. Nézzük meg egy kicsit részletesebben, mit jelent feltételez „a kockázati társadalomban való élés” szegénységszociológiai szempontok szerint. A kockázati társadalom esetében nem arra utalunk, hogy az emberi társadalmak létét és normális működését nagy erejű természeti csapások veszélyeztetnék (tűzhányók, árvizek, a globális felmelegedés, az üvegház-hatás, pusztító járványok, háborúk). Itt most nem fogunk beszélni a nem gazdasági típusú globális kockázatokról sem (mint például a környezetszennyezés, a világméretű terrorizmus). Ezek tulajdonképpen valamilyen formában mindég veszélyforrásai voltak az emberi közösségek életének. A kockázati társadalmak és a kockázat meghatározásának alapállása, hogy Nyugat-Európában a 80-as években, Közép-Kelet Európában pedig a rendszerváltást követően (a társadalmi átmenettel párhuzamosan) a társadalmi rendszer szintjén a korábban már részletesen kifejtett új jelenségek jelentek meg.

Beck amellett érvel, hogy a kockázat-társadalomban az egyenlőtlenségek individualizálódnak. Ez lényegében azt jelenti, hogy a viszonylag magas életszínvonal következtében végbement individualizáció hullám az egyének „megszabadultak” az ipari társadalom szociális formáitól (osztály, réteg, család, nemi helyzet). Az individualizáció számos előnnyel járt: az életmódok étlépték a korábbi osztályhatárokat, egyéni létformák és léthelyzetek kerültek előtérbe, megsokszorozódtak a választási lehetőségek, saját élettervek és élethelyzetek bontakozhattak ki, széles skálájú anyagi javak fogyasztása vált lehetővé – ez nevezi Beck „felvonóhatásnak”. Azonban az individualizáció számos negatív következménnyel is járt: az egyének önmagukra, piaci helyzetükre és munkaerő-piaci sorsukra vannak utalva), valamint – habár az átlagos jövedelmek szintje emelkedett – a jövedelmi távolságok tovább, gyorsabb ütemben növekedtek az életvilág hagyományos struktúráinak a felbomlása közepette. Tehát, azzal, hogy elmosódtak a státuscsoportokat és osztályokat egymástól elválasztó határok, és csökkent az osztály-hovatartozás társadalmi szerepe egyben azt is jelentette, hogy az egyének elveszítették a védettségüket és a „biztosítékaikat”. Habár az individualizáció következtében a felfele való mobilitás lehetősége megnő, a lefele való mobilitás kockázata, „rizikója” is jóval nagyobb lett.

Továbbá, a munkanélküliség természete is átalakult, azzal, hogy megjelent a kevert formájú „heterogén munkanélküliség”. Ezt arra vonatkozik, hogy egyrészt növekszik a tartós munkanélküliek száma, valamint a munkaerő-piacról végleg kiszorult, vagy oda soha be nem kerültek aránya. Ugyanakkor, növekszik a nem regisztrált, a szürkegazdaságban megélni próbáló „hivatalosan nem létező munkanélküliek aránya. Mindezek mellett Beck arra hívja fel a figyelmet, hogy egyre elterjedtebb lesz a részmunkaidő, az alulfoglalkoztatottság, és a megjelenő új munkahelyek csak alacsony jövedelmeket biztosítanak.

A társadalmi egyenlőtlenségek Beck meglátásában három irányban növekednek. Egyrészt, az önállóak és a vállalatok realizált jövedelmei gyors ütemben növekednek. Másrészt a hivatalnokok, az alkalmazottak, a szakképzett munkások és a nyugdíjasok jövedelmei az inflációval arányosan növekednek, kis ingadozással azt követik, tehát reálértékben változatlanok. Harmadrészt pedig csökken azoknak a jövedelme, akik munkanélküli segélyből, vagy egyéb szociális támogatásokból kénytelenek élni. Mindezt összevetve, két fő jövedelemmozgásról beszél: a pozitív mérleget felmutató önállóké és a vállalatoké, valamint az összes munkavállalóé, a munkaerőpiac folyamatos zsugorodás közepette. Az egyenlőtlenség tehát két fő csoport növekedik: a lecsúszástól némi védettséget élvező munkaerőpiacba integráltak, valamint az alulfoglalkoztatottak, az időszakosan foglalkoztatottak, a tartós munkanélküliek, az állami pénzeken élők, és a nem hivatalos munkából élők csoportja között – e csoport nagysága szerinte folyamatosan növekedik. A többségük nagyon közel van a szegénységi küszöbhöz, vagyis ahhoz a virtuális határhoz, ami a szegényeket a nem szegényektől elválasztja.

A kockázat-társadalomban lezajló individualizáció azt eredményezi tehát, hogy a hagyományos osztály-specifikus védekezési és elhárítási mechanizmusok már nem hatnak, a piaci egyén „csak önmagára számíthat”. Beck amellett foglal állást, hogy a társadalom kettéhasad a munkahellyel rendelkezők többségére és a munkanélküliek valamint a korengedményes nyugdíjasok, alkalmi munkások és a munkaerő-piactól tartósan távolmaradók többségére. A korábban említett kevert formájú munkanélküliség arra vonatkozik, hogy a munka nélkül maradásnak nagy a szórása, vagyis a munkanélküliek között nem kímél egyetlen szakmai csoportot sem.

Beck azonban úgy véli, hogy a munkanélküliség és implicite a szegénység átmeneti jelenség, ami adott életszakaszhoz kapcsolódik, és nem végleges állapot (annak ellenére, hogy vannak tartósan szegények, a többség mégis csak időszakosan szegény): életrajzilag elosztott, életszakasz specifikus. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Beck-féle kockázat-társadalom olvasatában is a végbement társadalmi változásoknak komoly negatív hatásai vannak. A válság közepén nem csak tudjuk, hanem érezzük is.