Társadalmi problémák – A középosztály esete a válsággal. Avagy „Don’t Cry for Me Argentina…” – Or Romania?

A napokban jelentette be a miniszterelnök, majd később a gazdasági- majd a pénzügyminiszter, hogy a Nemzetközi Valutaalappal folytatott egyeztetések nyomán a kormány úgy döntött, komoly esely van arra, hogy megválik 150 000 közalkalmazottól. Aki marad, az pedig havi tíz nap fizetetlen kényszerszabadságra küldik, az őszi hónapoktól kezdődően. A konkrét intézkedések tényleges alkalmazásáig „még” van idő (menetközben akár meg is gondolhatják magukat az illetékesek), azonban a költség-csökkentő intézkedéseknek néhány komoly negatív következménye is lehet. Más szavakkal: többet árthat, mint használ. Mire gondolunk?

Egyfelől. Kétségtelen, hogy a népszerűtlen lépéseket a kormány a tetőző válság és az IMF kiadás-csökkentő politikája nyomán ültetik életbe. Az IMF kölcsönfeltételek között kapitális jelentőségű a közkiadások drasztikus lefaragása, az államháztartás és államkassza maximális karcsúsítása. Ott, ahol a válságkezelésben az INF segítségét hívták, ott mindenhol ez történt: a közkiadásokat levágták, a közalkalmazottak tetemes hányadát elbocsátották, a szociálpolitikai (segélyezési) és társadalomvédelmi költségeket visszavágták. Az IMF gazdaságserkentő politikája követi (most is, az állam intervenciós lépései közepette) következetesen követi a neoliberális deregularizációs kurzust – „addig takarózni, amíg a takaró engedi” el alapon.

Másfelől. Kiket súlyt ez leginkább? Világos, azokat, akik eddig is szegények voltak (most még inkább azok lettek, hiszen kevesebb pénz van a segélyezésükre, és számuk egyre növekszik). Akik a válság előtt közvetlenül a szegénységi küszöb felett éltek, (most a sokkok hatására lecsúsztak, szegények lettek. Akik időközben munka nélkül maradtak, függetlenül, hogy a ranglétra melyik fokán helyezkedtek el. Akik kölcsönöket vettek fel, és nem képesek azokat törleszteni. Végül, a jelek szerint azok a közalkalmazottak, akikre az elbocsájtás várat magára. Nos, jól kivehető, hogy ez egyik vesztes csoport a középosztály. Az a középosztály, ami a nyugati világban mindenhol „a” társadalmat jelenti, a „tisztes közép”, aki a gazdasági rendszert, az adminisztratív rendszert működteti, és fennálló (demokratikus) politikai rendszert legitimálja.

Tehát. Miért lehet problémás ez a tervezett nagyarányú elbocsájtás? Mert 150 000 ember egy nagyon nagy népességet jelent. Azért, mert egyszerűen erodálódhat maga a rendszer. Ha a földönfutóvá lett népesség elér egy kritikus tömeget (félő, hogy családtagjaikkal együtt ez a populáció bizony túl is lépi azt, különösen, hogy a társadalom működésében fontos szerepet töltenek – még- be), akkor a rendszerbe beáll az ún. motivációs válság: ez azt jelenti, hogy erodálódnak a fennálló rendszer igazságosságába vetett hitek, eltűnik a méltányosságnak a képzete. Ez utóbbi egyéni szinten elégtelen motiváló értelemmel ösztönözni a társadalom tagjait. Innen csak egy lépés a rendszerre mért komoly csapás, majd a helyezet feletti ellenőrzés elvesztése.

Végezetül álljon egy (elrettentő érvényű) konkrét és szomorú példa. Aminek hasonló előzményei voltak. 2001. december 19-20-án Argentína fővárosa, Buenos Aires lángba borult, pontosabban itt eszkaladálódott és tetőzött egy széleskörű kormányellenes lázadás, ami alatt szükségállapotot vezettek be, és több magas rangú vezető mondott le. December harmadik hetében összesen 289 lázadásos incidens történt országszerte, kivéve a leggazdagabb észak-nyugati és a legnagyobb társadalmi egyenlőtlenségekkel jellemezhető észak-keleti régiókat. A zavargások valójában december 14-én kezdődtek, amikor Rosario városában a szegényebb népesség egy élelmiszerbolt előtt tömegesen élelmiszerért koldult, majd amikor visszautasították, erőszakos fosztogatásokba kezdett. A következő napokban az élelmiszerlázadások országszerte szétterjedtek, azonban a fővárosban (ahol az argentin népesség 48 százaléka él) csak 19-én robbantak ki. Országszerte 18 ember meghalt, több százan megsérültek, a károk több százmillió dollárt tettek ki, az útelzárások, fosztogatások, élelmiszerkövetelések és a rendfenntartókkal való összecsapások nyomán.

A fővárosi lázadás azonban némiképpen eltért az országosan bekövetkezett többi incidenstől, de az általunk eddig ismert esetektől is. Egyfelől, itt nem a legszegényebbek, hanem a középosztály és a kisvállalkozók voltak azok, akik az erőszakos lázadást mintegy „elkezdték” (később a lázadás a fővárosban is tulajdon-ellenes élelmiszerlázadás jegyeket mutatott, amiben a szegényebbek is részvettek). Másfelől pedig, a zavargásokat közvetlenül kiváltó incidens egy ritkán alkalmazott fiskális eljárás volt, amit elkobzó deflációnak (confiscatory deflation) neveznek. Ez az eljárás a pénzügyi makro-stabilizáció egyik eszköze, ami az inflációt hivatott megfékezni. Konkrétan abban nyilvánul meg, hogy meghatározott ideig a betétesek a bankokból és bank-automatákból nem tudnak készpénzt felvenni (fizetni hitelkártyával, csekkel továbbra is lehet). A pénzt a bankok nem államosították, hanem visszatartották. Ez a gyakorlat egy hosszabb gazdasági rendelkezés-sorozat része volt; az ország az IMF (Valutaalap) által szorgalmazott reformcsomagot ültetett gyakorlatba. A népi megnevezéssel corralito-nak nevezett rendelkezés azonban fatálisnak bizonyult, hiszen mindez érzékenyen és közvetlenül érintette a kis- és középvállalkozókat, akárcsak azokat, akik megtakarításaikat a bankban őrizték. Egy amúgy is bizalmatlan klímában, gazdasági krízisben, valamint az országszerte terjedő élelmiszerlázadások közepette a fővárosban a pénzét féltő középkeresetűek ijedtsége itt is kiváltotta a lázadást.

De a középosztály lázadt fel! Ezért szokás még az eseményeket középosztály-lázadás-nak is nevezni. Az argentin 2001-es év végi lázadásokat több társadalmi folyamat konvergens hatása okozta. Az argentin gazdaság szerkezeti átalakítása és a konszolidációja (amit a kormány az IMF (Nemzetközi Valutaalap) segédletével vezényelt le) számos problémát okozott. A folyamat részeként az ipari szektorról a hangsúly áttevődött a szolgáltató szektorra, így a munkakonfliktusok is itt gyarapodtak, de a követelések nem a béremelésekre, hanem a munkahelyi biztonságra és az élelmiszerjegyek folyósítására vonatkoztak. Ugyanakkor a szociálpolitikai juttatásokat és támogatásokat az állam megnyirbálta, az állami szektorban a 1990-es években a Carlos C. Menem adminisztráció alatt 700 000 önkormányzati munkahely egyszerűen megszűnt, mert a közkiadásokat drasztikusan lecsökkentették. Az IMF nyomsására. A corralito okozta frusztráltság a lefele való csoportmobilitás réme és élménye végül a decemberi eseményekbe torkollott, hiszen a pénzügyi intézkedések túl radikálisnak bizonyultak, amit a középosztály már nem tudott elviselni. Aztan lett IMF-lázadás.

Közvélemény és alanyai – Alkalmazott szociológia a politikában

Igazán forrónak tűnik a politika szempontjából ez a nyár – bár rendszerint a parlamenti vakáció időszaka uborkaszezon. Azonban a közelgő elnökválasztás alaposan felkavarta a megszokott állóvizeket. Parlamenti vizsgáló-bizottságok alakulnak, panamabotrányok miatt miniszterek tevékenységét vizsgálják (a parlament, a DNA, az ANI), agresszív és fenyegető politikai nyilatkozatok hangzanak el – a politikai csatározás zajlik a javából.

Folytatjuk a k0zvelemeny-kutatasi eredmenyek jobb megertesehez szukseges hatterelemek vazlatat.

A tények: Monica Ridzi lemondott, miután a parlamenti bizottság vétkesnek találta hűtlen kezelés miatt, a turisztikai miniszter tevékenysége éppen most áll kivizsgálás alatt, az elnök lánya – „EBA” folyamatos bírálat tárgya… de mi van mögötte? Hogyan lehet mindezeket egy tágabb társadalmi kontextusba belehelyezve értelmezni? Mi is történik valójában? Az alábbiakban ennek egy lehetséges olvasatát kínáljuk, a politikai marketing szempontjából.

Egy: a tág társadalmi kontextus. Erre nem kell sokat reflektálnunk, hiszen az igazi tét az őszi elnökválasztás kimenetele, az erőforrások elosztása. A miniszter-asszonyok elleni (amúgy feltehetően jogos, de várjuk meg az igazságszolgáltatás döntését) lépések igazi címzettje a jelenlegi elnök. Akinek a helyzete napról napra ingatagabb, könnyen meglehet, hamarosan összeomlik. A közvélemény-kutatási eredmények egyelőre emellett szólnak. A kontextus másik eleme a média. Az elnök az elmúlt években jogosan vagy sem a hazai médiát folyamatosan bírálta (olykor általánosítva, brutálisan és nem illő szavakkal – mogulok, hiénák és más sértő hasonlatokat használva). Ez önmagát beteljesítő jóslattá vált: a konkurens trösztök egymással szövetkeztek, és testületileg elnökellenesek lettek. A Realitatea esetében a „pálfordulás” sokszor egyenesen szembeszökő. Az elnöknek sikerült egy Vantu-Voiculescu-Patriciu kartellt összekovácsolni, ami a társadalom szempontjából nem feltétlenül szerencsés.

Kettő: a feltételrendszer. A leváltását célzó politikai csoportosulások (kiemelten a szociáldemokraták) által felvonultatott eszközrendszernek hangsúlyos alkalmazott szociológiai jellege van. Max Weber óta tudjuk, hogy bármiféle uralom csak akkor működhet hatékonyan, ha az uralom birtokosa rendelkezik egy ún. igazgatási apparátussal. Ez egy olyan testület (csoportnak is nevezhetjük), ami a „különleges parancsok”, vagyis a döntések célba juttatását és azok alkalmazását szolgálja. Az igazgatási apparátus első és belső köre a „hívekből,, a „követőkből”, a „teljes jogállású társakból” tevődik össze, vagyis a bizalmi emberekből. A jelenlegi események pontosan arra utalnak, hogy a Ridzi, Udrea, EBA (és feltehetőleg Placinta) ellenes lépések ezt a belső, bizalmi kört támadják szisztematikusan, aminek világos, hogy az elnök a valóságos címzettje. Ha a fentebb említett személyek lebuknak, hatásuk az elnökre nézve katasztrofális lesz. Az igazgatási apparátus tágabb köre a köznapi nyelven bürokráciának nevezett testület. Vagyis a helyi-területi adminisztráció. Ezt a jelek szerint már fölösleges is gyengíteni: a miniszterelnök folyamatos határozatai, miszerint a fizetéseiket csökkenteni fogják, számukat megtizedelik, lassan de biztosan az elnök pártja ellen hat. Egy adott ponton a bürokratikus apparátus tagjai elvesztik lojalitásukat, ami kampányban nagy hátrányokat jelent majd, hiszen érdekeik elválnak a kormány költségcsökkentő ambícióitól. Magyarán, abban lesznek érdekeltek, hogy a jelenlegi elnök elveszítse a választást.

Három: az alkalmazott eszköz. Világosan látszik, hogy a politikai kommunikáció stratégái között szakavatott hálózatelemzők vannak. Az elnök egy sűrű hálózat csomópontjában található. Sok kapcsolata van, a ki- és befokok száma (akiket ő ismer, és akik őt ismerik, mindenféle viselt dolgairól tudnak, abban segédkeztek) nagyon nagy. Ezek között azonban világosan lehet tudni, melyek azokat a kapcsolatok, amelyek erősek – ebben az esetben az erős kötés azt jelenti, hogy nagy bizalmi tőke van az elnök és az illető személyek között. (A helyzet jobb megértése érdekében: a társadalmi kapcsolatok, szakszóval interakciók rendszere társadalmi hálózatokat képez. Ezek között egyaránt vannak laza, futó, felületes ismeretségek, „gyenge kötések”, amelyek szerepe nagyon fontos; illetve szoros kapcsolatok, más szavakkal „erős kötések” – baráti, rokoni viszonyok. Ezek együttesen adják a társadalmi hálózatot, és annak jellemvonásait. Kiterjedését, sűrűségét, komplexitását, multiplexitását. Lásd például az IWIW-et, az is egy hálózat). A hálózatban tehát vannak stratégiai személyek: akinek sok múlik, nélkülük a cselekvési lehetőségek korlátozottak vagy lehetlenek.

Így van az elnök esetében is: egyes személyek, akikkel ő kapcsolatban áll, rendkívül fontosak – ők a fent említett első kör, akik a gazdasági, politikai és értelmiségi csoportokkal közvetlen kapcsolatban állnak, mintegy „hidat” képezve összekötik az elnököt a kampányfinanszírozókkal, a szavazatbehajtókkal, a közösségi véleményvezérekkel. Nos, ha őket kiemelik a hálózatból, akkor az elnököt „elvágják” a hálózat nagyon fontos részeitől, és ugyanakkor diszkreditálják is.

És pontosan ez történik jelenleg. Nem magát az elnököt, hanem az őt szorosan körülvevő személyeket – az erős kötésű állásokat – „kezdték ki” a politikai ellenfelek. (Most a stratégia szociológiai vonatkozásait szemlézzük, és nem a cselekvések jogosságát). Az elnökellenes médiával ez most gyerekjáték. Az a tény, hogy egyelőre nők voltak a támadások címzettjei csak növelték a hatékonyságot: a macsó férfiaknak még jól is jött, hogy a rivális és bizalmi nők párton belüli pozíciója meggyengült. Mire észbe kapnak, hogy a dolog mire megy, már késő lesz.

Egyébként az amerikai hadsereg is a hálózatelemzést alkalmazva talált rá Szaddam Husszeinre Irakban: terképet készitettek, aminek közepére felrajzolták a képét. Utána hosszabb és rövidebb vonalakkal körbetették azokat, akikkel napi kapcsolatban állt. Akikkel gyakori és intenzív interakcióbak állt, azokat rövidebb vonalakkal kötötték képéhez. Majd az ők kapcsolataikat is felrajzolták, a metszéspontokat meg kiemelték. Végül lépésről-lépésre keresték meg a diktátorral közvetlen vagy közvetett kapcsolatban álló személyeket. Csak idő kérdése volt, mikor jutnak el Saddamig. (Bin Ladent azért nem lehetett eddig elkapni, mert neki alig vannak gyenge kötései).

Négy: a következmények. Egyfelől, Ridzi lemondott, Udreat vizsgálják, könnyen meglehet, hogy Placinta is következik. Másfelől, s talán ez a legfontosabb eredménye az elmúlt hónap „leleplező akciósorozatának”, hogy Traian Basescu elveszítette legfontosabb fegyverét: már nem ő az agenda-setter. Az utóbbi hetekben a napirend témáját már nem ő alakítja – mások dobják be a viták tárgyát, mások tűzik ki a napirendet, mások határozzák meg, miről beszél a közvélemény. Végül pedig: az elnök pontokat veszített.

És vélhetően fog is, ha valami okos ellenstratégiát hamar ki nem találnak a tanácsadói…