Beck, Ulrich (2003[1986]) Kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest: Századvég
Válságos időkben izgalmas olvasmány… majdhogynem kötelező! Legalább megtudjuk, mi miért van. S hogy mik a kockázatok, amelyek éppen most a nyakunkon vannak. (Az alábbi szövegben a jobb olvashatóság kedvéért az akadémiai hivatkozásokat elhagytuk).
Beck kockázat-társadalom elmélete a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig Nyugat-Németországban végbement változások következtében megjelenő szerinte (is) újszerű társadalmi problémákra való reakció nyomán keletkezett. Beck három kulcsfogalom mentén bontja ki mondanivalóját. Ezek a következők: a kockázatok, az individualizáció és a reflexív modernizáció. A változásokat és a változások irányát a következőképpen strukturálja: korának társadalomszervezési formáit összeveti a modern társadalom jellemvonásaival, meghatározza az új koncepciók (individualizáció, kockázati társadalom és reflexív modernizáció) jelentését, valamint pontszerűen vázolja a bekövetkezett változást és a lehetséges orvoslási irányokat. Elmélete lényegében a késői modern társadalom empirikus képét adja, amelyben a reflexív modernizáció fogalma rokonítható ugyan a posztmodernizációval, a kockázati társadalom fogalma pedig a posztmodern társadalommal, de azokkal nem azonosak (a rizikótársadalom nála inkább a modernség modernizációja, mintsem annak egyértelmű meghaladása).
A változás szerinte (amit a 20. század végének veszélyei –eredetiben Mammutgefahren – generált) gyökeres és lényegében két forrása van. Egyrészt az életkörülmények háború utáni folyamatos javulása, a fogyasztás volumenének a növekedése párhuzamosan a jóléti ellátó rendszerek kialakulásával átformálták a társadalmi csoportok közötti különbségeket és feszültségeket, amelyek a modern osztálytársadalomra jellemzőek, de ezzel egyben újfaja ellentmondások és problémák, értsd kockázatok adódtak, amelyek jellegűkben talán még súlyosabb problémákat hoztak létre. Másrészt viszont a kockázatok második forrása a tudás tudományos előállításának és alkalmazásának módja, amely nagyságrendjüket tekintve globális kihívások elé állította az emberiséget, leginkább a környezetszennyezés révén. Beck úgy véli, hogy a veszélyek a társadalom, az emberek és intézmények létének természeti és biológiai alapjait is fenyegetik. Annál inkább, mert a „kockázatok árnyékában” és a politikai és gazdasági munkamegosztás következtében az egyének életfeltételei radikálisan megváltoztak, amivel az „ipari társadalom belső koordináta-rendszerei törékennyé váltak”.
Beck tehát abból indul ki, hogy a megváltozott kontextus azokkal a strukturális feltételekkel áll kapcsolatba, amelyek révén az egyének és a társadalmi intézmények a cselekvési és működési, illetve kognitív és (politikai)program szintjén a modernség és a modernizáció következményeivel szembesülnek és konfrontálódnak. A kockázat-társadalom fő jellemvonásait a klasszikus értelemben vett modern társadalom szerkezetében végbement változásokban lehet tetten érni. A „klasszikus” ipari társadalom struktúrája a javak egyenlőtlen elosztási mechanizmusának a fenntartására épült ki, amit az osztálystruktúra, a család szerkezete, a munka szervezési módja, valamint a tudomány és a politika funkciója és működésének a logikája fejezett intézményesen ki. A modern társadalom elsősorban osztálytársadalom, amelynek (a munka és a beruházott tőke közötti szembenállás nyomán konszolidált) struktúrája az osztályokon belül hasonló kulturális mintákat, illetve osztályszolidaritási formákat alakított ki, s ami egyfajta védettséget is biztosított tagjainak. A magánélet szervezésének intézményes kerete a nukleáris család volt, amelyben a szerepek nemek függvényében (előre kiszámítható módon) alakultak. A szabványosított kereső bérmunka a terjes foglalkoztatottságot biztosító rendszerre épült, ami a többé-kevésbé folyamatos gazdasági növekedéssel vált lehetővé. A bérmunka szerkezete átlátható volt, a munka helyének, jogviszonyának és idejének világos, kölcsönösen (munkaadó-munkavállaló részéről) elfogadható formában. Az apolitikusnak tartott tudomány vélt értékmentessége révén a valóság megismerésében intézményes formában játszotta a döntő szerepet, míg a politika a nagy rétegpártokra épülve a társadalmi osztályok érdekeit promoválta. A kockázatinak nevezett társadalomban a fenti „kiszámítható” dimenziók mintegy felaprózódnak, ezzel mély strukturális változás hozva létre – az egyének elszakadnak a hagyományos integráló intézményektől, individualizálódnak.
Beck, habár megemlíti, hogy a változásoknak nem csupán nyertesei, hanem vesztesei is vannak, mindezt főként a nyertesek szempontjából modellezi. Nézzük meg egy kicsit részletesebben, mit jelent feltételez „a kockázati társadalomban való élés” szegénységszociológiai szempontok szerint. A kockázati társadalom esetében nem arra utalunk, hogy az emberi társadalmak létét és normális működését nagy erejű természeti csapások veszélyeztetnék (tűzhányók, árvizek, a globális felmelegedés, az üvegház-hatás, pusztító járványok, háborúk). Itt most nem fogunk beszélni a nem gazdasági típusú globális kockázatokról sem (mint például a környezetszennyezés, a világméretű terrorizmus). Ezek tulajdonképpen valamilyen formában mindég veszélyforrásai voltak az emberi közösségek életének. A kockázati társadalmak és a kockázat meghatározásának alapállása, hogy Nyugat-Európában a 80-as években, Közép-Kelet Európában pedig a rendszerváltást követően (a társadalmi átmenettel párhuzamosan) a társadalmi rendszer szintjén a korábban már részletesen kifejtett új jelenségek jelentek meg.
Beck amellett érvel, hogy a kockázat-társadalomban az egyenlőtlenségek individualizálódnak. Ez lényegében azt jelenti, hogy a viszonylag magas életszínvonal következtében végbement individualizáció hullám az egyének „megszabadultak” az ipari társadalom szociális formáitól (osztály, réteg, család, nemi helyzet). Az individualizáció számos előnnyel járt: az életmódok étlépték a korábbi osztályhatárokat, egyéni létformák és léthelyzetek kerültek előtérbe, megsokszorozódtak a választási lehetőségek, saját élettervek és élethelyzetek bontakozhattak ki, széles skálájú anyagi javak fogyasztása vált lehetővé – ez nevezi Beck „felvonóhatásnak”. Azonban az individualizáció számos negatív következménnyel is járt: az egyének önmagukra, piaci helyzetükre és munkaerő-piaci sorsukra vannak utalva), valamint – habár az átlagos jövedelmek szintje emelkedett – a jövedelmi távolságok tovább, gyorsabb ütemben növekedtek az életvilág hagyományos struktúráinak a felbomlása közepette. Tehát, azzal, hogy elmosódtak a státuscsoportokat és osztályokat egymástól elválasztó határok, és csökkent az osztály-hovatartozás társadalmi szerepe egyben azt is jelentette, hogy az egyének elveszítették a védettségüket és a „biztosítékaikat”. Habár az individualizáció következtében a felfele való mobilitás lehetősége megnő, a lefele való mobilitás kockázata, „rizikója” is jóval nagyobb lett.
Továbbá, a munkanélküliség természete is átalakult, azzal, hogy megjelent a kevert formájú „heterogén munkanélküliség”. Ezt arra vonatkozik, hogy egyrészt növekszik a tartós munkanélküliek száma, valamint a munkaerő-piacról végleg kiszorult, vagy oda soha be nem kerültek aránya. Ugyanakkor, növekszik a nem regisztrált, a szürkegazdaságban megélni próbáló „hivatalosan nem létező munkanélküliek aránya. Mindezek mellett Beck arra hívja fel a figyelmet, hogy egyre elterjedtebb lesz a részmunkaidő, az alulfoglalkoztatottság, és a megjelenő új munkahelyek csak alacsony jövedelmeket biztosítanak.
A társadalmi egyenlőtlenségek Beck meglátásában három irányban növekednek. Egyrészt, az önállóak és a vállalatok realizált jövedelmei gyors ütemben növekednek. Másrészt a hivatalnokok, az alkalmazottak, a szakképzett munkások és a nyugdíjasok jövedelmei az inflációval arányosan növekednek, kis ingadozással azt követik, tehát reálértékben változatlanok. Harmadrészt pedig csökken azoknak a jövedelme, akik munkanélküli segélyből, vagy egyéb szociális támogatásokból kénytelenek élni. Mindezt összevetve, két fő jövedelemmozgásról beszél: a pozitív mérleget felmutató önállóké és a vállalatoké, valamint az összes munkavállalóé, a munkaerőpiac folyamatos zsugorodás közepette. Az egyenlőtlenség tehát két fő csoport növekedik: a lecsúszástól némi védettséget élvező munkaerőpiacba integráltak, valamint az alulfoglalkoztatottak, az időszakosan foglalkoztatottak, a tartós munkanélküliek, az állami pénzeken élők, és a nem hivatalos munkából élők csoportja között – e csoport nagysága szerinte folyamatosan növekedik. A többségük nagyon közel van a szegénységi küszöbhöz, vagyis ahhoz a virtuális határhoz, ami a szegényeket a nem szegényektől elválasztja.
A kockázat-társadalomban lezajló individualizáció azt eredményezi tehát, hogy a hagyományos osztály-specifikus védekezési és elhárítási mechanizmusok már nem hatnak, a piaci egyén „csak önmagára számíthat”. Beck amellett foglal állást, hogy a társadalom kettéhasad a munkahellyel rendelkezők többségére és a munkanélküliek valamint a korengedményes nyugdíjasok, alkalmi munkások és a munkaerő-piactól tartósan távolmaradók többségére. A korábban említett kevert formájú munkanélküliség arra vonatkozik, hogy a munka nélkül maradásnak nagy a szórása, vagyis a munkanélküliek között nem kímél egyetlen szakmai csoportot sem.
Beck azonban úgy véli, hogy a munkanélküliség és implicite a szegénység átmeneti jelenség, ami adott életszakaszhoz kapcsolódik, és nem végleges állapot (annak ellenére, hogy vannak tartósan szegények, a többség mégis csak időszakosan szegény): életrajzilag elosztott, életszakasz specifikus. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Beck-féle kockázat-társadalom olvasatában is a végbement társadalmi változásoknak komoly negatív hatásai vannak. A válság közepén nem csak tudjuk, hanem érezzük is.
