Bevezető gondolatok
A magyarországi kampány kettőssége mellbevágó jelenség: míg szociológiai szempontból lebilincselő esettanulmány, addig szolidáris emberi mivoltunkban mélyen elkeserítő tapasztalat. Logikus a kérdés, hogy miután elül ez a periódus, mi marad utána? Mi lesz a mindennapokban az emberi kapcsolatokkal, ezzel a mérhetetlenül felfokozott érzelmi klímával, a sok gyűlölettel, a politikai rendszer egészével? Magukkal a főszereplőkkel?
Ebben a szubjektív, de a policy paper-ek logikáját követő elemző írásban arra teszek kísérletet, hogy pár gondolatot fogalmazzak meg a jelen helyzetre és a lehetséges forgatókönyvekre vonatkozóan. A szöveg tehát egy gondolatkísérlet, szigorúan arra az esetre, 1. ha lesz választás, 2. ha az szabad és tisztességes, 3. a kormánypárt elveszíti a választást és 4. a kormánypárt át is adja a hatalmat. Mondhatni, egy cselekvéselméleti alapokra és a racionális döntésteóriára épített szociológiai okoskodás. (Vagy akár egy aggodalmaskodó erdélyi magyar értelmiségi félelmeinek írásos lenyomata…).
Az elmúlt napokban egyre többet hallottam magam körül felvetni, hogy mi lesz velünk – „velünk” alatt az erdélyi magyarok általában, de konkrétan a politikai képviseletünk értendő –, ha a Fidesz ellenében a Tisza nyer? Pontosabban, miért nem mond már valami gesztusértékűt a szövetség? Miért nem lép már valamit a Tisza irányába?
A kérdés jogos (már csak elméletileg is), mert minden magára valamit is adó politikai formáció, amikor koalíciókat alakít ki, azokat hosszú tervezés alapján teszi. Az alternatívákat a remélhető hasznok és lehetséges költségek arányában mérlegelik, ezek alapján döntenek. Amennyiben időközben a kontextus, azaz a feltételek megváltoznak, a korábbi racionális döntés akár irracionálissá válhat. Ennek elkerülésére a cselekvő aktorok folyamatosan kalibrálják a céljaikat, változtatnak az eszközeiken, esetleg felülvizsgálják a stratégiájukat.
Véleményem szerint most erre okvetlenül szükség volna már csak pragmatikus meggondolásokból is (morális okokból már réges-régen ezt kellett volna tenni).
A kiindulópontok
Pillanatnyilag számos tény utal arra, hogy a Tisza győzelme egyáltalán nem lehetetlen, bár a pálya erősen a Fidesznek lejt. Ha ezt nem vesszük tudomásul, akkor az RMDSZ viselkedése Jon Elster (1983) fogalmával élve, csupán korlátozott racionalitással bír, ráadásul nagyon sokat kockáztat, semmi közvetlen haszonnal.
Alapállásom szerint az RMDSZ jelen pillanatban egy tankönyvszerű stratégiai csapdahelyzetben van: az alapfeszültség a Fidesszel szembeni jelenlegi hűség és a jövőben elkerülhetetlen hűtlenség között feszül (főleg abban az elméleti esetben, ha Tisza nyer, de a probléma, úgy gondolom, ellenkező esetben is áll). A feszültség mértéke pedig egyenesen arányos az esetleges Tisza-nyereség mértékével és az idő múlásával.
Más szavakkal, az RMDSZ a rövid távú túlélés és a hosszú távú relevancia közötti súlyos ellentmondásos helyzetben van, mert mindent vagy semmit logikában viszonyul a magyarországi választásokhoz, annak főszereplőihez. Ez az önállótlanság és a felszámolt autonómia hiányának tudható be: a teljes dependencia nyers megnyilvánulása, aminek szükségszerűen ára van, és lesz. A politikában sincsen olyan, hogy ingyen ebéd.
Jelenleg a külső (és gyakran aggódó) szemlélő számára semmi jele annak, hogy az érdekszövetségünk legalább próbálkozást tenne arra, hogy ebből kimozduljon – az elmúlt évek status quo-ját támogatja a „minden menni fog, ahogy eddig is” elven. Véleményem szerint ez teljesen hamis feltevés. Ha a Fidesz nyer, akkor nagy valószínűséggel „az a Fidesz” már nem a „választás előtti Fidesz” lesz, hanem egy jóval erőszakosabb, diktatórikusabb és irracionálisabb formáció, egy gyorsan radikalizálódó politikai térben. Így a kapcsolat sem lehet a „régi”. A vele való együttműködésnek egyre nagyobb morális költsége lesz, ami előbb-utóbb egy kisebbségi jogokért küzdő szöveteség számára megfizethetetlen legitimációs költséggel jár, amit az anyagi juttatások egy ponton túl már nem tudnak kompenzálni. Ugyanis nehéz lesz befele fenntartani a hitelességet, ha a szövetség folyamatosan az AUR narratíva és a Fidesz retorika között lesz kénytelen „fordítani”, értelmezni és átértelmezni, újra keretezni, mediálni. Különösen a lakásadók által kiváltott tüntetések utáni hangulatban. Bár talán ebben van már némi tapasztalata. De arra sem kapunk megnyugtató választ, hogyan fogjuk kezelni azt a gyűlölet-cunamit, amit majd a választók fele az erdélyiek nyakába zúdít, ha OV mégis hatalomban marad.
Az égetőbb és súlyosabb probléma véleményem szerint a Tiszával való kapcsolat teljes hiánya (vagy annak látszata). Az elmúlt két évben a szövetség gőgösen, egyenesen lekezelően viszonyult az ellenzéki párthoz, kiváltképpen annak vezetőjéhez. Látszólag semmilyen közös kapcsolódási pont nincs, mint ahogy nincsenek olyan bridging személyek sem, akik szükség esetén beköthetők lennének. Közös célok sincsenek. Kölcsönös bizalom az meg végképp hiányzik. Más szavakkal, az egyenletnek pillanatnyilag egyetlen olyan eleme sincs, amit az RMDSZ „ellenőríz” (egy cselekvési helyzetnek olyan összetevői vannak, mint a követett célok; a cselekvés alapját képező értékek; a környezet olyan tényezői, ami felett ellenőrzés alatt gyakorolnak – ezek a célelérés eszközei –, és amelyek felett nem - ezek az objektív korlátozó feltételek; a cselekvők; a rendelkezésre álló információk). Ezek közül semmi közös nincs. S ez nagy probléma.
Arról nem is beszélve, hogy a kapcsolat kialakításának teljesen más feltételei vannak/voltak a szövetség és egy lehetséges ellenzéki vezető, egy tényleges ellenzéki vezető, egy potenciális miniszterelnök és egy ténylegesen megválasztott miniszterelnök között. A kapcsolatba való belépési küszöbök és a járulékos társadalmi költségek nem is összemérhetők, s az aszimmetriák sem, akárcsak a kapcsolat kialakítására mobilizálható erőforrások és tőkék mennyiségei. A szövetség – ha valóban semmilyen háttérkapcsolatot nem alakított ki az ellenzéki párttal –, akkor óriási hibát követett el. De mégis bizakodom, hogy az EU Parlamentben és a néppárti szövetségben folyó munka rám cáfol, s nincsen igazam.
A megváltozott kontextus
Egy – érzelmileg tüzelt és felfokozott, gyűlöletre alapozott, indulatosan elképzelt ellenségképet kergető poszt-valósággal operáló – kampány egy ponton túl szükségszerűen szaturációt, majd bumeráng-hatást vált ki; obszcénné válik, nevetséges lesz és ellenkező hatást gyakorol. A még bizonytalan választókat a mérsékeltebbnek tekintett jelölt irányába tereli. A múlt hét tumultuózus eseményei meglátásom szerint is fordulópontot generáltak Magyarországon: a szakértők túlnyomó többsége amellett érvel, hogy a Tisza nem csupán „jól áll”, hanem számottevően növekedik, a rendszer pedig inog. Egy kritikus tömeg szemében a Fidesz világ már nevetséges, amin tovább kell és lehet lépni. Ezek alapján reálissá válhat az, amit egyenesen rendszerváltásnak neveznek.
Mire alapozható ez az álláspont? A felmérések eredményei, a „győri futás”, a folyamatos visszalépések, a „fekete sereg” erőszakos és visszataszító ténykedései, az OV rendezvényeken ismételten felcsendülő „mocskos Fidesz”, a Szabó Bence interjú s ennek utóélete, a Szíjjártó-botrány, a vélemény-spirál Tisza felé való tágulása, a NER cégek tőzsdei értékvesztései, a NER lovagok menekülései, s mindenekelőtt a fogadóirodák odds-ai, olyan jelek, amelyek a nem csupán a pártpreferenciák alakulását, hanem sokkal inkább a teljes rendszer negatív entrópiáját, vagyis megroppanását mutatják. Max Weber (1987) nyomán tudjuk, hogy minden uralom két tényezőn múlik: a legitimitáson és az igazgatási apparátuson. A rendszer legitimitása a kegyelmi botrány óta folyamatosan erodálódik, de a Szabó Bence nyilatkozat nyomán az állami hivatalokból egyre-másra megjelenő „adminisztratív coming-out”-ok azt jelzik, hogy a kormánypárt számára a baj sokkal súlyosabb: a legfontosabb támasz – az államapparátus, mint eszköz – veszik el.
Tehát, ha ez a trend folytatódik, akkor a Tisza nyer(het). S akkor felmerül a kérdés: „Kinek a lova nyert?” S bár ez a határon túl van, a határon innen is lesznek következményei. És ára is.
A lehetséges forgatókönyvek a jelenlegi állás fényében – a túlélési mátrix elemei
A keretek. Ezek megrajzolásához (még egyszer, ez a szöveg egy szubjektív felvetés) Jon Elster 1979-ben megjelent Ulysses and the Sirens (Cambridge University Press) című műve nyújt fogalmi fogódzót. Elster az elkötelezettség mechanizmusait vizsgálta a közpolitikától a személyes felelősségig terjedő területeken. Elméletét olyan jelenségek magyarázatára használták, mint a függőség, a halogatás, valamint az olyan intézményi struktúrák kialakítása, amelyek racionális korlátokat, illetve ösztönzőket építenek be a kollektív döntéshozatalba. Cselekvéselméletében a kötődés problémája annak felismeréséből indul ki, hogy az egyének preferenciái időben változnak, akárcsak a külső körülmények; ezért adott pillanatban racionálisnak tűnő döntések a jövőben már nem feltétlenül maradnak azok. Ez a jelenlegi és a jövőbeli „én” közötti konfliktus a racionális cselekvés egyik alapvető problémája. Szerinte erre a problémára az egyének gyakran úgy reagálnak, hogy előzetesen korlátozzák saját jövőbeli döntési lehetőségeiket. Ezt nevezi önkötésnek vagy előzetes elköteleződésnek: az egyén olyan szabályokat, intézményeket vagy helyzeteket, illetve kapcsolatokat hoz létre, amelyek megnehezítik vagy lehetetlenné teszik a későbbi irracionális választást. Klasszikus példája ennek Odüsszeusz története, aki odakötteti magát az árbóchoz, hogy ellenálljon a szirének csábításának. De mindez kockázatos és káros is lehet: az erős és tartós elköteleződés lehetetlenné teszi az adaptálódást és az ésszerű viselkedést, mert tartósan a helyzetben „benne és fogva” tartja a szereplőket, akik aztán képtelenekké válnak a racionális viselkedésre.
A helyzet. Az Elster (1979) mechanizmus-alapú megközelítése segít megérteni a „Tisza stratégia-nélküliséget.” Az RMDSZ az elmúlt évtizedben erősen az „árbochoz kötözte magát” (értsd: a kormánypárthoz), ezzel erősen korlátozva saját jövőbeli döntési lehetőségeit, azzal a céllal, hogy folyamatosan hitelesnek tűnjenek patrónusuk szemében. Azonban a „jövő eljött”, miközben a szervezet már nem képes saját lábára állni, mert az önkötés a társadalmi viszonyokat, sőt a helyzetértelmezést is eltorzította. A Fidesz-erőforrásoktól való függőség kognitív szűrőket is jelent, amin keresztül nézve még mindig lehetetlen a Tisza győzelme, hiszen azok egy torz valóságot mutatnak.
A lehetséges forgatókönyvek paraméterei
Amennyiben a közelgő választásokon a Tisza győzne, a racionális választás elmélete nyomán az valószínűsíthető, hogy az RMDSZ mégis kénytelen lesz kapcsolatokat kialakítani és intézményesíteni. Az erre való hajlandóság természetesen magas is lesz. A korábbi pro-Fidesz magatartás indoklásának pedig két iránya lehet. Egyfelől, hogy ezt csupán kényszerből tette, tulajdonképpen áldozati szerepből, azaz igazából nem is volt egy lelkes és elkötelezett támogatás, sokkal inkább formális vagy deklaratív, amúgy is csak marginális eredménnyel. Illetve, hogy az erdélyi magyarok ezt kívánták: igazi mozgástér sohasem volt. Másfelől, hogy nem a kormánypártot, hanem magát a kormányt támogatták, és most is azt szeretnék, függetlenül attól, hogy ki a kormányzó párt most. Hiszen a hűség az fontos.
Az igazi probléma a Tisza várható reakciója. MP egyszerűen nem tekinthet el az elmúlt két év eseményeitől.
A legrosszabb forgatókönyv a totális háború (Merton 1968), a vélt vagy valós sérelmek könyörtelen megtorlása: a források teljes körű azonnali megvonása, ennek az RMDSZ-nek a határozott és tartós kiéheztetése. Ennek kockázata magas, és egy költség-haszon kalkulus alapján hosszabb távon már nem kifizetődő, mert erdélyi partner kell (más nincsen), aztán meg az itteni magyarok számára mindez az OV riogatás beigazolódása lenne. Magyarországi támogatása lenne ugyan egy ilyen indulati reakcióhoz, de politikailag talán senkinek sem rentábilis. Hosszabb távon biztosan nem. Azonban egy ideig egészen biztos fagyos mosolyszünet lesz, ami egyeseket majd egzisztenciális bizonytalanságba taszít.
Enyhébb forgatókönyv a korlátozott háború (Merton, 1968), mint a szükséges rossz, amit mindkét fél annak is tart (időben is, eszközökben is korlátozott, egyfajta szimbolikus elégtétel illetve vezeklés), majd egy későbbi pragmatikus béke, a kiegyezés 2.0 felé vezető szükséges állomásként. Kérdés, hogy ezek a szakaszok milyen hosszúak lesznek és mi történik eközben.
Tehát, az esetleges miniszterelnöki pozícióból Magyar Péternek nem az RMDSZ teljes megsemmisítése, hanem annak domesztikálása, azaz a saját politikai érdekszférájába vonása lehet a fő célja a jövőben. De azt tényként kezelhetjük, hogy az elmúlt időszak ellenséges retorikájára való tekintettel, az együttműködés „belépési küszöbe” nagyon magas lesz a szövetség számára. Az is kérdés, mit tud a szövetség felajánlani, ami elég hasznos és értékes is a Tiszának. Elster alkudozási modelljét alkalmazva négy fő területen rajzolódnak ki azok a konkrét elemek (feltételek), amelyek nagy eséllyel a majdani kooperáció alapját képezhetik (többek között). Ezek mind olyan költségek, amelyekkel már most kellene számolni, hogy ezek volumene ne legyen megfizethetetlen az erdélyi magyarság számára. De ehhez már meglévő alapok kellenének, amik a jelek szerint nincsenek meg.
Az első és lényeges alkudozási terület a „személyi tisztítótűz.” A Tisza követelheti azon RMDSZ-vezetők háttérbe vonulását, akik korábban a leghangosabban képviselték a Fidesz narratíváját. Akár teljes vezércserét. Más szavakkal, „Valaki vigye el a balhét.” Ez mondjuk az erdélyi magyar politikai közöség felé sem lenne érdektelen. Ez a lépés demonstrálná, hogy az erdélyi magyar politika már nem a régi budapesti kormánypárt „meghosszabbított keze”, hanem egy merőben új korszak új szereplője. Ez azonban több ponton is problémás. Egyfelől nem adná vissza az elvesztett autonómiát, sőt. Aztán egy vezetőségváltás a bukaresti kormányszereplésre is kihatna, ami viszont stratégiai érdeke a hazai magyarságnak. Új szövetségi vezetők bukaresti elfogadottsága sok időbe telik, az amúgy is bizonytalan hazai helyzetnek sem tenne jót. De mindenképpen esély lehet, feloldani azt a paradoxont, hogy míg Bukarestben az RMDSZ-nek mérsékelt technokrata arcot kell mutatnia a kormányzáshoz, addig eddig a magyarországi kampányban a radikálisabb retorikát kényszerült átvenni. Azt gondolom, ezt a mozzanatot nehéz megúszni.
Ehhez szorosan kapcsolódik a második alkuterület, a gazdasági transzparencia igénye: a Tisza valószínűleg a Magyarországról érkező támogatások és az RMDSZ-közeli alapítványok (pl. Eurotrans, Iskola Alapítvány) teljes körű átvilágítását kérné, és egy ideig biztosan nem folyósítaná a pénzeket. Kérdés, meddig. Az új, ellenőrzött támogatási- és elszámolási rendszer kialakítása hatékony zsarolási potenciált és politikai semlegesítést biztosít a budapesti vezetés számára. Erről már egy ideje sokan beszélnek. Rendkívül szükséges is lenne, hogy a politikai korrupció visszaszoruljon, illetve a támogatások hatékonyak legyenek. Ennek esélye is magas.
A harmadik terület az ideológiai. Kérés lehet, hogy ideológiai szinten az RMDSZ-nek vissza kellene térnie valami semlegesebb nézetrendszerhez (legalább deklaratív szinten), mondhatnám én: a weberi pragmatizmushoz, feladva az egyértelmű szélső-jobboldali elköteleződést és visszatérve a belső pluralizmushoz. Elképzelhető, hogy ez kérésként fontos ahhoz, hogy a Tisza odahaza eladhassa „egy másik”, alkuképes és befogadó szövetség képét. Ez is esélyes pont.
Végül tárgyalási terület lehet a kapcsolat kialakítása során a választási rendszer revíziója, különösen a határon túli levélszavazatok tekintetében. Itt az RMDSZ ismét engedményekre szorulna, de ennek költségét könnyen „le lehetne írni”, lényegében hasznot is lehetne ebből húzni.
Végszó
Ez a szubjektív okoskodás folytatható és folytatandó is. Ez alkalommal csupán arra szerettem volna rávilágítani, hogy az RMDSZ jelenlegi viselkedése egy magas kockázatú, mindent egy lapra feltevő stratégia, ami a Fideszhez való töretlen lojalitás bizonyítására szolgál, de ez a színtű önkötés a Tisza győzelem esetén az „alkalmazkodási költségeket” az egekbe emeli, amelyek több problémát okozhatnak, mint amennyi hasznot a lojalitás termel.
A túlélés mátrixa nemcsak matematikai vagy politikai egyenlet, hanem közösségi sorskérdés. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a Max Weber féle politika pragmatizmusa (a hatékonyság etikája) egyáltalán nem az elvek feladását, hanem a közösség megmaradását szolgáló felelősséget jelenti.
Ezért gondolom azt, hogy ebből a helyzetből ki KELL lépni, amíg lehet.
